Search Results

Absztrakt

A Magyarországon évente 6,5–7 ezer ember halálát okozó májzsugorodás egyik gyakori szövődménye a hepaticus encephalopathia. Kialakulásában jelenlegi ismereteink szerint a szérum-ammóniaszint növekedése játszik szerepet, azonban súlyosságát egy, a közelmúltban publikált vizsgálat alapján a parenchymás dekompenzáció részeként észlelhető szisztémás gyulladásos válasz jelentősen befolyásolja. A szerzők ennek kapcsán áttekintik és elemzik a jelenleg alkalmazott kezelési módokat, illetve klinikai vizsgálatban igazolt jelentőségüket. A bizonyítékon alapuló orvoslás alapján a jelenleg általánosan elfogadott és javasolt peroralis diszacharid-, neomycin- vagy metronidazol-kezelés esetén csak részlegesen lehetett klinikai hatékonyságot igazolni. A jelenleg egyedül I. szintű bizonyítékkal bíró rifaximin esetén az alkalmazást korlátozó tényező az igen jelentős kezelési költség. A témában 2011 októberéig megjelent publikációk feldolgozása kapcsán észlelték, hogy nincs egységes irányelv a hepaticus encephalopathia kezelésére, noha annak foka szignifikánsan meghatározza a májátültetésre váró betegek várható túlélését. A feldolgozott forrásanyag alapján a szerzők javaslatot tesznek igazoltan hatásos kezelési mód alkalmazására, illetve felvetik az egységes kezelési elv kialakításának szükségességét.

A szervátültetés hosszú távú eredményességének a megfelelő immunszuppresszív kezelés az alapja. A leggyakrabban alkalmazott cyclosporin és tacrolimus egyaránt a szűk terápiás ablakú készítmények közé tartozik és követőkészítményekkel történő helyettesítésük társadalombiztosítási költségcsökkenéshez csak akkor vezet, ha ezek használata azonos klinikai eredményeket biztosít. A szakirodalomban még nem jelentek meg ezt alátámasztó adatok, viszont a nem orvosi döntésen alapuló készítményváltás során fellépő szövődmények irodalma óvatosságra int. A szerzők elemzésükben a tacrolimus nem szakmai szempontok mentén végzett helyettesítése kapcsán mutatják be a lehetséges orvosi komplikációkat és ezek költségszámítása alapján a remélt megtakarításokkal azonos nagyságrendű kiadásokat. Részletezik továbbá a gyermek transzplantáltakhoz, a cyclosporin és a tacrolimus gyógyszer-interakcióihoz és a gyógyszervérszint és betegellenőrzés ellátási terhéhez kötődő problémákat. A szerzők véleménye szerint az európai transzplantációs társaság szakmai irányelve megfelelő és biztonságos szakmai keretet ad a követőkészítmények alkalmazásával elérhető társadalombiztosítási megtakarítás számára a szervátültetésben. Orv. Hetil., 2012, 153, 1341–1349.

A szerzők elemzik a HBV-fertőzés miatt végzett májátültetés hazai tapasztalatait, áttekintik a HBV okozta májbetegség transzplantáció szempontjából sajátos pre- és posztoperatív kezelési igényeit. A transzplantációs program során 2006. december 31-ig 4 betegnél történt HBV-fertőzés talaján kialakult végstádiumú májbetegség miatt májátültetés. Közülük 1 beteget veszítettek el a korai posztoperatív időszakban, 3 beteg él, aktív. Elemzik a transzplantációt követően 6 esetben észlelt de novo HBV-fertőzést és annak hatását a betegek túlélésére.

A hazai májátültetési programban magas a hepatitis C-vírus (HCV) okozta végstádiumú májbetegség miatt végzett májátültetések aránya. Célkitűzés: A szerzők dolgozatukban elemzik a C-hepatitis miatt májátültetésen átesett betegek adatait. Módszer: Az 1995 óta végzett 295 primer májátültetés adatainak retrospektív elemzése: donor- és recipiens-, valamint perioperatív és túlélési adatok, szérumvírus-RNS-titer, percutan májbiopsziák szövettani eredményei. Eredmények: A műtét 111 betegnél történt HCV-fertőzés miatt, ez az elvégzett májátültetések 37,6%-a. A vizsgált 111 beteg közül 22 beteg (20%) a posztoperatív időszakban, a vírus kiújulásának észlelése előtt, egyéb okból meghalt. A 89 beteg közül 16 esetben (18%) a vírus visszatérését még nem észlelték, 73 betegnél (82%) azonban a vírus kiújulása szövettanilag igazolható volt. Negyven betegnél (56%) a C-vírus okozta hepatitis kiújulását egy éven belül észlelték, közülük 28 esetben (39%) 6 hónapon belül, 12 esetben hat hónapon túl, de 1 éven belül (17%), és 32 betegnél (44%) egy éven túl. A végstádiumú C-cirrhosis miatt májátültetett betegek kumulatív 1, 3, 5 és 10 éves túlélése 73%, 67%, 56% és 49% volt. A HCV-negatív, májátültetett betegeknél ezek az értékek 80%, 74%, 70% és 70%, a különbség szignifikáns. A májgraft kumulatív túlélése HCV-pozitív betegeknél 72%, 66%, 56% és 49% volt, míg HCV-negatív betegeknél 76%, 72%, 68% és 68%, itt nem szignifikáns a különbség. Korai kiújulás esetén szignifikánsan magasabb szérumvírus-RNS-titert mértek az első 6 hónapban májátültetés után. A májátültetés után 6 hónappal vett protokollbiopszia korai kiújulás esetén magasabb Knodell-pontszámot eredményezett, mint késői kiújuláskor. A fibrosisindex esetében ez fordítva volt. A májátültetéstől az első antivirális kezelésig eltelt idő 1995–2002 között átlagosan 20 hónap volt, 2003 óta 8 hónap. Következtetések: Az idősebb donorokból származó, marginális májgraftok magasabb vértranszfúzió-igény mellett történő beültetése előrevetíti a hamarabb bekövetkező vírusrekurrenciát. Ezt a tendenciát erősíti a posztoperatív akut rejectio és az emiatt adott szteroid boluskezelés. A kombinált antivirális kezelés protokollja különbözik az általánosan alkalmazottól: az ún. „stopszabály” nem érvényes. Vírusnegatívvá a betegek csak kevesebb mint 10%-a válik, melynek a fenntartott immunszuppresszió az oka. A májátültetés után korán, akár fél éven belül elkezdett antivirális kezelés a beteg- és grafttúlélést pozitívan befolyásolja, és feltehetően csökkenti a HCV-reinfekció miatti retranszplantációk számát. A második májátültetésnél akkor várhatók jó eredmények, ha időben történik, a recipiens még megfelelő fizikai állapota mellett. Ennek megítélésében a MELD-score segít.

A májátültetések számát korlátozza a beültetésre alkalmas donorszervek mennyisége. A szervhiány megoldására az egyik lehetőség az úgynevezett marginális donorok (extended donor criteria) elfogadása a májátültetési programban. Célkitűzés: A magyar májátültetési program szervdonációs jellemzőinek vizsgálata, különös tekintettel a marginális donorokra. Módszer: Donor- és recipiensadatok retrospektív feldolgozása 2003. január és 2008. december között. A marginálisdonor-kritériumrendszert nemzetközi ajánlások alapján állítottuk fel. Eredmények: A vizsgált periódus alatt összesen 1078 donort jelentettek a klinikán. Nyolcszázharmincöt esetben (77,4%) alkalmatlannak ítélték a donormájat a transzplantációra, 243 esetben (22,6%) volt beültetésre alkalmas a donormáj. A beültetett májgraftok közül 40 (16%) származott marginális, 203 (84%) nem marginális donorból. Marginális májgraftok beültetése esetén nem volt különbség a beteg- és grafttúlélésben, a posztoperatív graftfunkciót jelző paraméterekben és az általános szövődmények gyakoriságában. A korai hepatitis C-rekurrencia gyakoribb volt marginális graft beültetése esetén. Következtetések: A májátültetésre váró betegek száma hazánkban is folyamatosan növekszik. Marginális májgraftok alkalmazása esetén a betegek morbiditása és mortalitása nem különbözik számottevően a standard donorokból származó májgraftok beültetése után tapasztalt eredményektől. Hepatitis C-vírus esetén nem javasolt marginális májgraft beültetése. A donorok felső életkori határának kiterjesztése megfontolandó.

A májátültetés rutinszerűen, jó eredménnyel alkalmazott eljárás a végstádiumú májelégtelenség kezelésében. A transzplantáció után kialakuló éreredetű szövődmények közül a legritkább a májkapuér-szűkület. Ennek intervenciós radiológiai megoldását mutatjuk be három eset kapcsán. Célkitűzés: A portalis véna szűkületének sebészi kezelése kockázatos, különösen a korai poszttranszplantációs időszakban. Az intervenciós radiológiai beavatkozások általában kis megterheléssel, kevés szövődménnyel alkalmazhatók. Célunk bemutatni a percutan transhepaticus fémstentbehelyezés biztonságosságát, eredményességét. Módszer: Háromszázkilencvenhat májátültetés után összesen három esetben (0,07%) észleltük az anasztomózis korai beszűkülését. Ezekben az esetekben ultrahangvezérelt percutan transhepaticus venaportae-punkciót végeztünk vékony tűvel, majd koaxiális tágítókatétert alkalmazva stent behelyezésére alkalmas introducert vezettünk át a májszöveten. A szűk anasztomózisba nitinol (2 esetben), illetve acél (1 esetben) öntáguló fémstentet helyeztünk. Az introducer eltávolítása közben a parenchymás járatot egy alkalommal embolizációs spirállal, egyszer pedig sebészi szivacsrészecskékkel embolizáltuk. A harmadik esetben embolizáció nem történt. Eredmények: A kezelés mindhárom esetben sikeres volt. A beavatkozással kapcsolatban szövődményt nem észleltünk. Két esetben az indikációt jelentő hasi folyadék mennyiségének csökkenése, egy esetben a nyelőcső-varicositas visszafejlődése jelentette a klinikai kép javulását. Mindhárom esetben ultrahangos és komputeres rétegvizsgálat is igazolta a szűkületek sikeres kezelését. Két beteg a beavatkozás után 10, illetve 39 hónappal jól van. Egy beteget a beavatkozás után egy hónappal többszervi elégtelenség miatt elvesztettünk. Következtetés: A venaportae-anasztomózis szűkületeinek kezelésére a percutan transhepaticus kanülálás és öntáguló fémstent behelyezése biztonságosan és sikeresen alkalmazható.

A világszerte fennálló szervdonorhiány csökkentésének egyik lehetősége az élő donoros májtranszplantáció. A szerzők beszámolnak a Magyarországon először végzett felnőttkori élő donoros májtranszplantációval szerzett tapasztalataikról. Az átültetés testvérek között történt, 2007. november 19-én. A 33 éves egészséges férfi donor májának jobb lebenye (V–VIII. szegmentum) került eltávolításra és beültetésre az autoimmun hepatitis talaján kialakult cirrhosisban szenvedő, egy éve májtranszplantációs várólistán levő, 23 éves nőbetegbe. A jobb májlebeny beültetése saját hepatectomia után orthotopicus helyzetben történt. A májfunkció gyorsan javult a transzplantációt követően. A donort szövődménymentes posztoperatív szak után, stabil májfunkciós paraméterekkel, a 10. napon otthonába bocsátottuk. Dolgozik, aktív életet él, a kontrollvizsgálatok a máj jelentős regenerációját mutatták. A recipiens két évvel a májátültetés után, kompenzált májfunkcióval szintén aktív életet él és rendszeres ellenőrzés alatt áll. A felnőttkori élő donoros májtranszplantáció előnye a lerövidíthető várakozási idő és a tervezhető műtét. Az eljárás a donor biztonságának maximális előtérbe helyezésével, jól szelektált esetekben, alkalmas lehet a szervhiány csökkentésére.

Abstract

Introduction: Biliary strictures remain a key problem after liver transplantation. Anastomotic strictures are treated by surgery or interventional therapy. Intrahepatic stenosis requires retransplantation. For bridging, percutaneous and endoscopic interventions are used. The extent of the strictures may have an important role in therapy planning. Methods: Strictures were divided into four zones (1: extrahepatic, not included in this study; 2: hilar; 3: central; 4: peripheral). Twenty patients were treated with balloon dilatation/stent implantation/retransplantation/supportive care (Zone 1: 0/0/0/0; Zone 2: 8/7/2/0; Zone 3: 7/5/2/1; Zone 4: 1/1/3/1). Results: Mean follow-up time was 48 months. In Zone 2, one patient died as a result of recurrent hepatocellular carcinoma (HCC), and seven patients are alive, five after stent placements and two after retransplantation. Four patients are alive in Zone 3: all had stent placements and one later retransplantation. One patient died after retransplantation, two on the waiting list, and one due to chronic liver failure. One patient is alive in Zone 4 after early retransplantation, and three died. Conclusion: Percutaneous therapy is safe and effective in intrahepatic biliary stenosis after liver transplantation. It can provide the cure or bridge retransplantation. Based on zonal classification, we recommend the following treatments: Zone 4: early retransplantation; Zone 2: minimally invasive therapy; Zone 3: individual decisions.

A de novo diabetes mellitus a májátültetés gyakori szövődménye. Célkitűzés: A de novo diabetes gyakoriságát, jelentőségét és a kockázati tényezők szerepét vizsgáltuk. Módszer: 1995 és 2009 között 310 májátültetett beteg adatait dolgoztuk fel retrospektív módszerrel. De novo diabetest állapítottunk meg, ha az éhomi vércukor a 3. posztoperatív hónapon túl ismételten >6,8 mmol/l volt, és/vagy a májátültetés után tartós, a 3. posztoperatív hónapot meghaladóan is fenntartott antidiabetikus terápia indult. Eredmények: De novo diabetes a betegek 20%-ánál (63 beteg) alakult ki. A de novo és a kontrollcsoport között az alábbiakban találtunk különbséget. Donor-testtömegindex (24±3 vs. 22,4±3,6 kg/m ² , p = 0,003), férfi nem (58% vs. 33%, p = 0,002). Recipienséletkor (47,6±7,2 vs. 38,3±14,6 év, p<0,001), -testtömegindex (26,7±3,8 vs. 23,3±5,6 kg/m ² , p<0,001), férfi nem (60% vs. 44%, p = 0,031). A de novo diabetesesek csoportjában a betegek 66%-át HCV talaján kialakult cirrhosis miatt transzplantálták, a kontrollcsoportban ez csak 23% volt (p<0,001). Az 1, 3, 5 és 8 éves kumulatív betegtúlélés a kontrollcsoportban 95%, 91%, 88% és 88%, a de novo csoportban a megfelelő értékek 87%, 79%, 79% és 64% (p = 0,011). Az 1, 3, 5 és 8 éves kumulatív grafttúlélés a kontrollcsoportban 92%, 87%, 86% és 79%, a de novo csoportban a megfelelő értékek 87%, 79%, 79%, 65% (p = NS). Azoknál a betegeknél, akiknél a C-vírus korai (6 hónapon belüli) kiújulását észleltük, többségben de novo diabetes is kialakult (74% vs. kontroll 26%, p = 0,03). A betegek 53%-ában észleltünk tízszeres vírustiter-emelkedést a műtét utáni 6 hónapon belül a preoperatív értékhez viszonyítva diabetes kialakulása esetén, a kontrollnál ez 20% volt (p = 0,028). A de novo csoportban magasabb volt az átlagos (Ishak-Knodell) fibrosis score az antivirális kezelés megkezdését követően 1 évvel (2,05±1,53 vs. 1,00±1,08, p = 0,039). Következtetés: Májátültetést követő de novo diabetes kockázati tényezői az időskor, elhízás, férfi nem és a C-vírus okozta cirrhosis. Víruspozitív betegek körében a korai rekurrencia, súlyosabb viraemia és az antivirális kezelés ellenére kialakuló súlyosabb fibrosis összefügg a de novo diabetes kialakulásával.

Bevezetés: Májcirrhosisban a vesefunkció is romlik. Ennek hátterében leggyakrabban hepatorenalis szindróma áll, de primer vesebetegség, diabetes mellitus, valamint egyes alapbetegségek is okozhatják (például hepatitis C-vírus-fertőzés). Májtranszplantáció során számos további esemény (teljes vena cava kirekesztés, politranszfúzió, immunszuppresszió) is eredményezheti a veseműködés romlását. Célkitűzés: A veseműködés változásának vizsgálata májtranszplantációt követően a posztoperatív első év alatt. Módszer: Primer májátültetésen átesett betegek (n = 319) adatait dolgozták fel retrospektív adatelemzéssel. Eredmények: Ha a veseműködés már preoperatív beszűkült volt, egyes posztoperatív szövődmények gyakrabban alakultak ki, és rosszabb volt az egyéves kumulatív betegtúlélés (91,7% vs. 69,9%; p<0,001). Ha az első év után a glomerulusfiltrációs ráta 60 ml/perc/1,73 m² fölé emelkedett, javult a betegtúlélés. Függetlenül a vese preoperatív állapotától, az első év végig a betegek nagyobb részének (76%) romlott a veseműködése. Ebben a betegcsoportban gyakrabban alakult ki de novo diabetes mellitus (22,5% vs. 9,5%; p = 0,023). Következtetések: A veseelégtelenség kialakulásában jelentős szerepet játszó kockázati tényezők közül leginkább a személyre szabott immunszuppressziós terápia megválasztásán keresztül érhető el kedvező hatás. Orv. Hetil., 2013, 154, 1018–1025.