Search Results
Sókratés modern kori értelmezéseinek legelterjedtebb közhelyét Leo Strauss egy megjegyzése világíthatná meg a legjobban, aki „a lelkiismeret legnagyobb szentjeként” aposztrofálja. Hegeltől Nietzschén át Hannah Arendtig és tovább Sókratést a modernitás úgy fogja fel, mint aki erkölcsi és vallási meggyőződéseivel erőteljesen szembehelyezkedett a hagyományos görög valláserkölcsökkel, olyannyira, hogy a görögök „kompetitív” erényfelfogása felől tekintve valójában joggal ítélték el azzal, hogy „nem hisz a város isteneiben”, azaz a görög vallás pantheonjában, és olyan értékeket propagál, amelyek aláássák a hagyományos valláserkölcsöt. Ez a tanulmány arra vállalkozik, hogy felvázolja, mennyiben és pontosan milyen értelemben tekinthető Sókratés az erkölcsi lelkiismeret szószólójának, s hogy erkölcsisége mennyiben tér el valójában az őt megelőző valláserkölcsöktől. A szerző a tanulmány első részében részletesen megvizsgálja azokat a szövegeket, amelyekre azt az értelmezést alapozzák a modern szerzők, hogy Sókratés daimonionja a lelkiismeret előképe vagy szimbóluma, megvizsgálja az értelmezés mögötti előfeltevéseket, majd amellett érvel, hogy a daimóni jelzés vagy hang nem a lelkiismereté, sokkal inkább az isteni gondviselés felől érkező figyelmeztetés vagy óvás. A tanulmány második részében megvizsgálja, hogy ehelyett hol érhető tetten a lelkiismeret működése Sókratés történetében, és amellett érvel, hogy ez nem más, mint a platóni Védőbeszédben szereplő delphoi jóslat. Sókratés aporetikus helyzete a delphoi jóslat hallatán abból ered, hogy feltétlen imperatívuszként viszonyul az „ismerd meg tenmagad” delphoi diktumához, és éppen ez az egzisztenciális és episztemikus alázat az, ami a modern lelkiismeret fogalmával analógiában áll. Ennek az alázatnak, az isten és az ember közötti szakadék tudatának a hiánya άμαθία-t eredményez, olyan episztemikus és erkölcsi hiányosságot, melytől Sókratés, mintegy Athén élő lelkiismereteként, „vizsgálódó” tevékenységével megszabadítani kívánja szeretett városállamát.
Az ember életét végigkísérő „személyes daimón” gondolata először Platónnál jelenik meg a görög filozófiai hagyományban. A platóni corpus idevágó szöveghelyeit megvizsgálva azt találjuk, hogy az elképzelés komoly változáson esett át Platón filozófiáján belül, azonban az alapgondolat végig ugyanaz marad: a személyes daimón az ember sorsának a beteljesítője. Platón utódai megpróbálták mesterük olykor ellentmondásosnak tűnő elképzeléseit összeegyeztetni egymással. A tanulmányban sorra veszem azokat a szövegeket, amelyek a személyes daimón kérdésével foglalkoznak. Ezek a művek középplatonikus és újplatonikus szerzőktől maradtak ránk. A szövegek arra mutatnak, hogy a platonizmus egyes korszakaiban a személyes daimón elképzelése bizonyos sajátosságokat hordoz: míg a középső platonizmusban Sókratés daimonionjának az alakjával összeolvadva az erkölcsös életre való buzdításra szolgál, addig az újplatonizmusban a lélek megszabadulásában játszik szerepet.
daimonion spirit who lie here, by the holy name AÔTH ABAÔTH, the god of Abraham and *IAÔ, the god of Jacob, IAÔ AÔTH ABAÔTH, god of Israma, hear the honoured, dreadful and great name, go away to Urbanus, to whom Urbana gave birth, and bring him to Domitiana
of the Chaldeans: the historian says that the daimonion led him to where he was to die, and that perhaps it was better for him to disappear at the height of the fame and of his people's admiration, before some human misfortune could happen to him
