Search Results

You are looking at 1 - 10 of 111 items for :

  • All content x
Clear All

Kérdőíves vizsgálatunk célja az volt, hogy magyar középiskolások (N = 236; F = 96, L = 140) körében feltárjuk az egyéni, szituatív, interperszonális és kulturális értékekkel kapcsolatos tényezők hatását az önbevalláson alapuló egyéni és kollaboratív iskolai csalásra. Mindemellett a felmért változók segítségével feltérképeztük azokat a tényezőket is, amelyek hatással vannak a tanulmányi átlagra. A használt kérdőívek validitásának tesztelése után az egyéni csalás kapcsán három változó közvetlen hatását különítettük el: a) a csalással szembeni attitűdökét, b) a csalás elkövetésével együttjáró lelkiismeret-furdalásét és c) a tanulmányi átlagét. A kollaboratív csalás esetén kapott modellben öt tényező közvetlen hatása jelent meg: a) a csalással szembeni attitűdöké, b) a tanulmányi átlagé, c) a tudás megszerzésére irányuló intrinzik motívációé, d) a külső regulációs extrinzik motivációé és e) az észlelt csoportkohézióé. Mindkét esetben meghatároztunk közvetett tényezőket is, melyek a fent bemutatott közvetlen változókon keresztül hatnak a csalásra. A feltárt modellek lehetőséget adnak arra, hogy a magyar kulturális és oktatási közegben le tudjuk írni a szakirodalomban korábban feltárt individuális és szituatív tényezők hatásmechanizmusát.

Restricted access

A stressz-hyperglykaemia számos kórállapot törvényszerű velejárója egyébként nem diabéteszes betegeknél, szignifikánsan befolyásolja a morbiditást és mortalitást. Célkitűzés: Felnőtt betegeknél prospektív tanulmányok igazolják mind független prediktorértékét, mind a normoglykaemia intenzív inzulinterápiával történő biztosításának túlélést javító hatását. Gyermekpopulációra vonatkozóan kevés az adat, egy retrospektív vizsgálatban kimutatták a hyperglykaemia tartama, intenzitása, csúcsértéke és a mortalitás közötti szignifikáns korrelációt. Betegek és módszerek: A szerzők multidiszciplináris gyermekintenzív osztályon retrospektív statisztikai elemzést végeztek a vércukorstátusz és a kórlefolyás közti korreláció meghatározása céljából. Eredmények: Megállapították, hogy legmagasabb vércukorérték bármely kórállapothoz társuló tragikus kimenetel (átlag: 14,38 mmol/l), és kimeneteltől függetlenül szepszis fennállása esetén fordult elő (átlag: 13,97 mmol/l). Az exitált betegek a kezelés teljes időtartama alatt (átlag: 7,59 mmol/l), és az utolsó kezelési napon is hyperglykaemiásak (átlag: 7,00 mmol/l), a túlélők a lefolyás során szignifikánsan kisebb mértékű vércukorszint-emelkedést mutattak (átlag: 6,52 mmol/l; p < 0,01), az emisszió napján pedig normoglykaemiásak (átlag: 5,28 mmol/l; p < 0,01) voltak. A > = 6,1 mmol/l vércukorszinttel járó kezelési napok százalékos aránya hasonlóan alakult túlélés és exitus esetén (42,68 vs 74,07; p < 0,01), a tragikus kimenetelű szepszisben bizonyult legnagyobb mértékűnek (átlag: 76,52%). Következtetés: Adataik alapján igazolták, hogy gyermekbetegek változó etiológiájú kritikus állapota – a felnőttekéhez hasonlóan – konzekvens hyperglykaemiát indukál, és a magasabb vércukorcsúcs, tartósabb, valamint intenzívebb hyperglykaemia nagyobb mortalitási kockázattal jár. A szepszist a szénhidrátanyagcsere-kisiklás potens induktorának találták.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Márta Péntek, László Gulácsi, Attila Majoros, Csaba Piróth, Levente Rubliczky, Géza Böszörményi Nagy, Ferenc Törzsök, Petra Timár, Petra Baji, and Valentin Brodszky

A kutatás célja hiperaktív hólyagszindrómával élő nők életminőségének és munkaképességének vizsgálata. Módszer: A szerzők keresztmetszeti kérdőíves vizsgálatot végeztek öt szakambulancia bevonásával. Felmérték az általános egészségi állapotot (EQ-5D), a betegségspecifikus életminőséget (King’s Health Questionnaire) és a munkaképességet (Work Productivity and Activity Impairment) validált kérdőívekkel vizsgálták. Eredmények: A 61 nőbeteg átlag 57,7 (SD = 11,6) éves, a tünetek 6,6 (SD = 6,2) éve kezdődtek, 57 (93%) betegnél vizeletinkontinenciával társul. Az EQ-5D index átlaga 0,668 (SD = 0,314), az átlagos lakossági értéknél nem szignifikánsan alacsonyabb (p>0,05). A betegségspecifikus életminőség-csökkenés az inkontinencia hatása és a fizikai korlátozottság területeken a legkifejezettebb (átlag 70,5, illetve 68,9), a King’s Health Questionnaire-ből számolt hasznosságérték átlag 0,932 (SD = 0,029). A munkaképesség az aktív dolgozóknál: távollét 0,04% (SD = 0,11), csökkent munkavégzés 43,64% (SD = 28,54), munkavégzés korlátozottsága összesen 40,97% (SD = 26,91), egyéb tevékenységek 47,72% (SD = 27,24). Következtetések: Az EQ-5D és a King’s Health Questionnaire hasznosság mérceként való alkalmazhatóságának vizsgálatára hiperaktív hólyagszindrómában további kutatások szükségesek. A kezelés hatásosságának értékeléséhez érdemes figyelembe venni a munkavégzés korlátozottságának változását. Orv. Hetil., 2012, 153, 1068–1076.

Open access

Absztrakt

A szerzők 1984 és 2009 között 2952 malignus nyelőcsőszűkületet kezeltek. Célkitűzés: A tanulmány célja a nyelőcsőendoprotézis-beültetés módszerének vizsgálata a használhatóság szempontjából. Módszerek: A protézis beültetése 42 esetben műtéti úton, 1143 esetben endoscopos módszerrel történt. A protézisbeültetésre alkalmatlannak bizonyult betegeknél 125 esetben gastrostomia; 19 esetben percutan endoscopos gastrostomia; 9 esetben katéter-jejunostomia történt, míg 965 beteg csak supportiv kezelésben részesült. Eredmények: Az indikált esetek 61,2%-ában történt sikeres protézisbeültetés. A protézis a nyelési panaszt 6,2%-ban időlegesen, 93,5%-ban végérvényesen megoldotta. Szövődményeket 23,7%-ban észleltek, ezek migratio, perforatio, vérzés, légúti obstructio, korai váratlan halálozás, aspiráció, a protézis eldugulása, tumoros felülnövekedés, fistulaképződés, újdonképződés, reflux voltak. A szövődmények 69,2%-a endoscopos reintervencióval megoldható volt. 27 szövődmény (2,1%) volt letális kimenetelű. A műtéti úton protetizált betegek műtéttel kapcsolatos szövődményeinek aránya 21,9% volt. A protézissel kezelt betegek túlélése átlag 5,4 hónap, a gastrostomiával, percutan endoscopos gastrostomiával, jejunostomiával kezelt betegek túlélése átlag 3,6 hónap, a kizárólag supportiv kezelésben részesült betegek túlélése átlag 3,2 hónap volt. Következtetések: A malignus eredetű nyelőcsőszűkületek palliatív kezelésében az endoprotézis beültetése jól használható módszer, szignifikánsan javítja a betegek túlélési és életminőségi mutatóit. A supportiv táplálási lehetőségként alkalmazott módszerek a betegek szubjektív éhségérzetét csökkentik, de a túlélést nem befolyásolják.

Restricted access

Abstract

A férfiemlőrák ritka betegség, statisztikai adatok szerint minden 100 női emlőrákra jut egy férfiemlőrák. Bármely életkorban előfordulhat, azonban inkább az idősebb kor betegsége. A férfi emlőrákosok átlag életkora 10 évvel magasabb a nőknél. A szerzők ismertetik a betegségre hajlamosító tényezőket, a férfiemlőrák gyakoribb típusait, a kivizsgálási és kezelési elveket. Részletezik az osztályukon előfordult 5 eset kivizsgálását, kezelését, szövettani erdményeit, adjuváns onkológiai kezelésüket.

Restricted access

Absztrakt:

Célkitűzés: A hólyagkontraktilitási index (BCI) fontosságának felmérése a csökkent hólyagműködés kezelésében. Betegek és módszer: Retrospektív tanulmányunkban 2013. január és 2016. szeptember közötti, detrusor-alulműködéssel (BCI<100) kórismézett beteg adatait dolgoztuk fel (BCI = PdetQmax+5Qmax). Eredmények: A tanulmányozott betegek (férfi 38, nő 53) esetében a BCI átlagértéke 55 volt (17–110), urodinámiás vonatkozásban: átlag-Qmax 7 ml/s, átlag-Pdet 14 H2O-cm. A BCI csökkenő tendenciát mutat az életkor előrehaladtával, valamint összefüggés mutatható ki a BCI, a diabetes (p = 0,003), illetve a neurológiai betegségek (p = 0,015) között. Következtetések: A csökkent hólyagműködés kórismézése igazi kihívás az urológus számára, az urodinámiás vizsgálatok (a residuum értéke, Qmax, PdetQmax) és a BCI értéke nagyban elősegítik a megfelelő kezelési terv felállítását. Orv Hetil. 2017; 158(31): 1222–1227.

Restricted access

A krónikus C-hepatitis leghatékonyabb, és így elsőként választandó terápiája a pegilált interferon- + ribavirinkezelés. A kezelés igen magas költsége miatt, döntően anyagi megfontolások alapján született a stopszabály, melynek lényege, hogy a nem kellő virológiai választ mutató betegek kezelését félbe kell szakítani; hátránya, hogy „kiejti” azokat a betegeket, akiken a kezelés hatására a májbetegség aktivitása megszűnik, vagy igen jelentősen csökken („biokémiai válasz”), bár víruspozitívak maradnak. Célkitűzés: Több irodalmi adat is alátámasztja, hogy az interferonkezelés még a relapser, illetve nonresponder esetekben is csökkenti a fibrosis progresszióját, lassítja, vagy meg is előzheti a cirrhosis kifejlődését, valamint csökkenti a hepatocellularis carcinoma kialakulásának a kockázatát. E megfontolások alapján a hazai szakmai protokoll lehetővé teszi a stopszabály alapján a kombinált kezelésből kizárt betegek kezelésének folytatását természetes interferonnal. Betegek és módszer: A szerzők 15, a pegilált interferon- + ribavirinkezelésből kizárt beteg (8 férfi, 7 nő, életkor 35–63, átlag: 48,8 év; HCV-genotípus: 1b minden esetben; HAI-átlag: 6,7, SD: ±5,03; stage-átlag: 1,75 SD: ±0,9) kezelését folytatták természetes interferonnal 16–36 (átlag: 23,7) hétig. Az összes kezelési idő 48–52 hét, az utánkövetési idő legalább 6 hónap volt. A kontrollcsoport 18 pegilált interferon- + ribavirinkezelésből kizárt beteg (7 férfi, 11 nő, életkor: 32–63, átlag: 48,7 év, HCV-genotypus: 1b, HAI-átlag: 10,1, SD: ±4,8; stage-átlag: 2,0 SD: ±0,6). Az utánkövetési idő legalább 6 hónap volt. Eredmények: A két csoport adatai között szignifikáns különbség nem volt. A pegilált interferon- + ribavirinkezelés hatására az ALT-érték kifejezetten csökkent (73,4 U/l SD: ±25,5 versus 45,9 U/l SD: ±22,1), és ez a csökkenés a természetes interferonkezelés és az utánkövetési idő alatt is változatlan maradt (45,7 U/l SD: ±15,1, illetve 49,3 U/l SD: ±19,4 U/l; p < 0,001). A kontrollcsoportban az ALT-szint csökkent (108,5 U/l SD: ±69,8 versus 86,0 U/l SD: ±82,8) a pegilált interferon- + ribavirinkezelés hatására, de a kezelés elhagyása után relapsus következett be (ALT: 99,7 U/l SD: ±60,9). A pegilált interferon- + ribavirinkezelésre virológiailag nonresponder (↓ < 2 log 10 ) betegeken a kezelés elhagyására a vírusszám a kiindulási értékhez képest nagyságrenddel nőtt. A természetes interferonkezelés a vírusreplikációt képes kontrollálni (ezt a vírustiter-emelkedést megakadályozza), de a természetes interferonkezelés elhagyását e betegeken is hasonló vírustiter-emelkedés követi. A természetes interferonkezelés alatt a szubjektív mellékhatásokat a betegek enyhébbnek ítélték. Leukopenia, thrombocytopenia ritkábban és kisebb mértékben fordult elő, mint a kombinált antivirális kezelés során. A betegek számára a természetes interferonkezelés technikai nehézségei (heti háromszori injekciózás, im. adagolás stb.) nem jelentettek komoly problémát, amiben nyilván jelentős része volt annak, hogy e kényelmetlenségeket ellensúlyozta az a pozitív pszichés hatás, hogy nem maradnak kezelés nélkül. Következtetés: A szerzők a kis esetszám miatt messzemenő következtetések levonására nem vállalkozhatnak. A természetes interferonkezelés kedvező hatása e betegcsoportban további bizonyításra szorul. Nagyobb betegcsoporton, hosszabb utánkövetési idővel végzett klinikai vizsgálat szükséges, melynek értékét jelentősen növelné, ha kontroll-májbiopszia is történne. Tapasztalataik alapján e szakmai protokoll által kínált lehetőség széles körű alkalmazását és az említett vizsgálat megszervezését ajánlják.

Restricted access
Magyar Sebészet
Authors: József Kas, Attila Csekeő, Csaba Fehér, Luca Karskó, Lóránt Kecskés, Miklós Molnár, Attila Vágvölgyi, János Tamás Varga, Antal Bede, Zsolt Rozgonyi, János Fillinger, Ibolya Soltész, Jenő Elek, László Agócs, Ferenc Rényi-Vámos, and Ákos Kocsis

Absztrakt:

Bevezetés: A komplettáló pneumonectomia (KP) a maradék tüdőszövet teljes eltávolítása az azonos oldali korábbi tüdőreszekciót követően. A standard pneumonectomiához viszonyítva magasabb mortalitással és morbiditással jár. Közleményünkben e műtéti típus javallatát és a perioperatív eredményeit tekintjük át. Módszer: 15 év alatt végzett KP‑műtéteink perioperatív eredményeit visszatekintően vizsgáltuk kórlapi adatok, műtéti leírás és szövettani leletek alapján, a javallatot három csoportra osztva: a korai posztoperatív szak szövődményét elhárító (mentő: mKP), szövettani lelettel igazolt inkomplett (patológiai: pKP) és a késői posztoperatív szakban végzett (konvencionális: kKP) műtétek. A szövődmények besorolását nemzetközi skála alapján végeztük. Eredmények: 102 beteg összegzett műtéti morbiditása 70,5% (minor: 36,27%, major: 34,23%), mortalitása 16,6%. Műtét alatti halálozás nem fordult elő. mKP: 24 beteg (18 férfi, 6 nő, 46–77 év, átlag 61,7 év). Időintervallum: 10,87 nap (0–32 nap). Javallatok: széteső vagy tályogos tüdő (8 eset), hörgősipoly (5 eset), anasztomózis-elégtelenség vagy -elzáródás (3 eset), masszív vérköpés (3 eset), mellüregi vérzés (2 eset), tüdőtágulási képtelenség (3 eset). Teljes morbiditás: 79,19%. Kilenc beteget vesztettünk el (37,5%). pKP: 7 beteg (5 férfi, 2 nő), 45–66 év (átlag: 56,3 év). Első műtét: 6 lobectomia, 1 bilobectomia. Időintervallum: 1–5 hónap (átlag: 2,84 hónap). Három beteg szövődmény nélküli, négy anaemia transzfúzióval, egy empyema fenesztrációval, egy exitus (14,28%) mellüregi elvérzés miatt. Négy betegnél nem volt tumor a kivett tüdőszövetben. kKP: 71 beteg (27 nő, 44 férfi, 29–79 év (átlag: 60,3 év). Időintervallum: 34 nap és 40 év között (átlag: 6,7 év). A korábbi műtét szövettana: primer tüdőtumor (64 beteg), más szervi daganat tüdőáttéte (1 beteg), bronchiectasia (1 beteg), tuberkulózis (5 beteg). A kKP javallata: késői hörgősipoly (2 beteg), igazolt daganat vagy gyanúja (65 beteg), egyéb (4 beteg). Szövettani leletek primer tüdőtumor-előzménnyel: 32 új tumor, 15 helyi recidiva, 9 áttét, 2 áttét vagy recidiva, 7 nem malignus. Szövettani leletek nem malignus előzménnyel: 3 új daganat, 1 tbc, 2 krónikus gyulladás. Teljes morbiditás (76,2%), 30 napon belüli és kórházi mortalitás (9,8%). Következtetések: Az mKP jár a legnagyobb morbiditással és halálozással, de a betegnek többnyire nincs más esélye a gyógyulásra. Az inkomplett tumorreszekció javallatával 10 éve már nem végzünk reoperációt. A kKP-műtéteink morbiditása nemzetközi összehasonlításban magasnak, a halálozás átlagosnak értékelhető.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Patrícia Sarlós, Ágnes Király, and Lajos Nagy

Bevezetés: A Peutz–Jeghers-szindróma (PJS) autoszomális dominánsan öröklődő bélpolyposis, mely pigmentanomáliával és fokozott rákrizikóval jár. Célkitűzés, módszer: Két PJS család 5 generációját vizsgáltuk (21–21 fő) a klinikai jellemzők megítélése céljából anamnézis, fizikális vizsgálat, labor, radiológiai és eszközös vizsgálatok segítségével. Eredmények: Az A-családban a 13 érintett személy mindegyikénél születéskor jelen volt a periorális melanosis, az első tünet görcsös hasi fájdalom volt (átlag 12, 2–35 év). Kilenc betegnél összesen 14 hasi műtétet végeztek akut has miatt. 4/13 beteg vékonybélileusban halt meg (átlag 7; 2–31 év), 2/13 gasztrointesztinális (GI) eredetű tumor miatt (54 év). A B-család 7 érintett betegénél szintén hasi görcsök jelentkeztek először (átlag 22 év), fő halálokként nőgyógyászati (1/5) és gasztrointesztinális (GI) malignomák (4/5) szerepelnek időskorban. Következtetések: Eredményeink alátámasztják, hogy a PJS nem jóindulatú betegség, melynek kimenetele nehezen jósolható a variábilis expresszió és az inkomplett penetrancia miatt. Hangsúlyozni kívánjuk a családfavizsgálat szerepét, valamint a családon belüli vezető tünet meghatározását. Minden családtagnál széklet Weber és rutin laborvizsgálat elvégzését javasoljuk, ezek pozitivitása, illetve panaszok esetén teljes körű kivizsgálást protokoll szerint.

Restricted access

Bevezetés: A halláskárosodás az egyik leggyakoribb krónikus egészségkárosodás. Időskorban a halláscsökkenés és a fülzúgás gyakorisága növekszik. Cél: A szerzők célul tűzték ki a halláscsökkenés és a fülzúgás előfordulási gyakoriságának vizsgálatát 2-es típusú diabeteses betegekben és kontrollegyénekben, valamint lehetséges kapcsolatuk tanulmányozását a HbA1c-értékkel és a vizsgált egyének életkorával. Módszerek: A vizsgálatot a Semmelweis Egyetem, II. Belgyógyászati Klinikán gondozott 103, 2-es típusú diabeteses betegen végezték (47 férfi, 56 nő; életkor 61,6±10,3 év, átlag±SD; tartomány: 33–88 év). Az eredményeket a Magyarországon szervezett átfogó egészségvédelmi szűrőprogramban (MÁESZ) részt vett 2-es típusú diabeteses (n = 589, 253 férfi, 336 nő; életkor 55,4±11,0 év, átlag±SD; tartomány: 26–97 év) és nem diabeteses személy (n = 15 622, 7002 férfi, 8620 nő; életkor 55,1±11,1 év, átlag±SD; tartomány: 26–98 év) eredményeihez hasonlították. A halláscsökkenést minden csoportban Interacoustics gyártmányú, AS608 típusú szűrő audiométerrel vizsgálták. A fülzúgást kérdőíves módszerrel mérték fel. Eredmények: A halláscsökkenés és fülzúgás külön vagy együtt kiemelkedően gyakrabban fordult elő a klinikán kezelt 2-es típusú diabeteses betegekben (az esetek 80%-ában) az átfogó egészségvédelmi szűrőprogramban részt vett 2-es típusú diabeteses (az esetek 34%-ában) és nem diabeteses személyekhez képest (az esetek 14%-ában). Nem találtak szignifikáns összefüggést 2-es típusú diabeteses betegekben a HbA1c-érték és a halláskárosodás, illetve fülzúgás előfordulása között. A halláskárosodás korábbi életkorban fordult elő cukorbetegekben. Következtetések: Az eredmények 2-es típusú diabeteses betegekben a halláscsökkenés és fülzúgás nagyobb gyakoriságát és korábbi életkorban való jelentkezését támasztják alá. Nem igazolható kapcsolat a halláskárosodás és a HbA1c között. Orv. Hetil., 2013, 154, 363–368.

Open access