Search Results
There is hardly any ancient work as complex and multi-layered as Apuleius’ novel Metamorphoses. Whether we regard it as a mere sophisticated literary entertainment, or a religious lesson disguised as fabula Graecanica, it certainly offers many angles of research. The aim of the paper is to examine one of its most significant aspects, namely its multicultural character. Although modelled on a Greek narrative and taking place in completely Greek environments following the Greek literary tradition, it undeniably possesses an air of Romanness. The author lets his characters fluctuate somewhere between Roman and Greek, urban and provincial, local and imperial, barbarian and sophisticated. In many places, Lucius, Apuleius’ alter ego, refers to the relationships between different cultures, especially Greek and Roman, not to forget African with respect to Apuleius’ origins. But we have to look even further and see the novel as a fictitious world of its own, playing on readers’ expectations, prejudices, as well as historical and cultural background. To understand the novel, one must try to uncover these subtle nuances reflecting the tastes of its readership. The paper tries to answer the question how Apuleius treats his target audience which was, no doubt, composed of a very multifarious mass of people, without losing sight of the famous Quis ille? – a paradigm of Apuleius’ approach in this novel, in which the questions asked never seem to expect any answers, and even if so, not just one is tenable.
Just as in Gaius Stern's account, 1 this paper will address the subject of an impossible return home which is recounted in Book XI of Apuleius' Metamorphoses and concerns Lucius. Isis had inspired him to leave his homeland, Corinth, and to make
Close examination of the arithmetic structure of book composition in Greek novels reveals in various degrees a constant pattern of dichotomy: In the first part of the novels the heroes stray about looking for each other while in the second part they meet for a stationary final scene at the court of a married couple of potentates, involving some kind of judgement. Furthermore, in the second section of the paper the individual technique of book closure adopted by different novelists is analyzed.
Az ember életét végigkísérő „személyes daimón” gondolata először Platónnál jelenik meg a görög filozófiai hagyományban. A platóni corpus idevágó szöveghelyeit megvizsgálva azt találjuk, hogy az elképzelés komoly változáson esett át Platón filozófiáján belül, azonban az alapgondolat végig ugyanaz marad: a személyes daimón az ember sorsának a beteljesítője. Platón utódai megpróbálták mesterük olykor ellentmondásosnak tűnő elképzeléseit összeegyeztetni egymással. A tanulmányban sorra veszem azokat a szövegeket, amelyek a személyes daimón kérdésével foglalkoznak. Ezek a művek középplatonikus és újplatonikus szerzőktől maradtak ránk. A szövegek arra mutatnak, hogy a platonizmus egyes korszakaiban a személyes daimón elképzelése bizonyos sajátosságokat hordoz: míg a középső platonizmusban Sókratés daimonionjának az alakjával összeolvadva az erkölcsös életre való buzdításra szolgál, addig az újplatonizmusban a lélek megszabadulásában játszik szerepet.
’Oberlin College (US), Apuleius and Africa 29 , a donné une notoriété particulière à cette démarche de réévaluation et de redéfinition. C’est sur l’une des personnalités intellectuelles et humaines les plus marquantes, avec celle de saint Augustin, de l
As a first step towards the exposition of the contents and character of King Matthias’ natural scientific erudition and the exploration of the background and motives of the ruler’s literary patronage, we have investigated the king’s natural scientific and philosophical interest. Data from already well-known fields (astronomy and astrology, alchemy, magic), as well as evidence that has been neglected so far show that from among the studies on nature the king most intensely dealt with occult sciences, and this interest also dominated his scientific patronage, mainly his significant support of astronomy. It also influenced his affinity and commitment to Neoplatonism, the basis of which consisted of the knowledge of the teaching of Apuleius, who was well known and also honoured as a magician throughout the Middle Ages, and called by the epithet “platonicus” due to the corpus of his works. In his De vita dedicated to Matthias, offering much occult-hermetic knowledge, Marsilio Ficino adapted himself to this taste of the king. Before the making of Ficino’s translations and his Platonism, the works of Apuleius were one of the most important Platonic sources to the West and to Ficino himself; they cleared the ground for the reception of Plato’s works and of Greek Platonic-Hermetic philosophical writings.
Az észak-afrikai latin szerzők sajátos írásmódjára vonatkozó megjegyzéseket már késő ókori grammatikusoknál is olvashatunk, az afrikai latinság kérdése pedig hosszú múltra és változatos tudománytörténetre tekinthet vissza. Sokszor maguk a szerzők - így Apuleius, Szent Ágoston - térnek ki afrikai származásukra, többnyelvűségükre, sok esetben mentegetőzve az őket ért vádak miatt, melyek az általuk használt latin sajátosságaira vonatkoztak. Élt tehát egyfajta elképzelés a köztudatban az ókortól kezdve, miszerint az észak-afrikai területeken beszélt és használt latin nyelv bizonyos sajátosságokkal rendelkezik. Természetesen a kiejtés és a beszéd tekintetében nincsenek ellenőrző eszközeink, azonban ezek lenyomatain, az afrikai területekről származó szövegeken tetten érhetjük és vizsgálatuk révén közelebb kerülhetünk az afrikai latin nyelv esetleges jellegzetességeihez. A korai keresztény szövegek egyik legfontosabb emléke az úgynevezett Codex Bobbiensisben hagyományozódott, amely amellett, hogy a legrégebbi fennmaradt, a Kr. u. IV. századból származó latin evangéliumfordítás, a Vetus Latina szöveghagyomány afrikai (vetus Afra) tradíciójának fő képviselője is egyben. Jelen tanulmányban annak megállapítására teszek kísérletet, hogy a kódex szövegében esetleg kimutathatók-e olyan (nyelvi) jelenségek, amelyek az eddig - elsősorban az afrikai feliratos anyag elemzéséből - kirajzolódott nyelvi képünk, elképzelésünk alapján valóban afrikai sajátosságnak, africanismusnak tekinthetők.
Comments on the unique writing style of the North-African Latin writers can already be found in the ancient grammarians’ texts. The question of the African Latin language has been around for long and it also has a diverse scientific history. It was often the authors themselves - Apuleius or St. Augustine - who commented on their African ancestry, their multilingualism, and their own use of Latin. They often tried to excuse themselves for the accusations, which their (incorrect?) language use attracted. There was - already in Antiquity - a notion, that both the written and the spoken Latin of North Africa had some unique features, which set them apart from the language used in Rome. Obviously, we do not have any instruments to experience pronunciation and spoken language in antiquity, but through the study of texts written in the region, we can get a closer look on the specific features of Latin used in the region. One of the most important early Christian texts, which has been preserved in the so-called Codex Bob- biensis is a fourth century Latin translation of the gospel. This text is also the main representative of the african (vetus Afra) version of the Vetus Latina. In this article I am trying to investigate this text, to see if there are any linguistic features, which can be (based on the already existing notions we have of the language from studying the inscriptions of the region) called specifically african features („africanismus”).
Stellungnahme zum Memorial 15 zwei Perioden der lateinischen Literatur: 1. bis Tacitus (oder Fronto/Apuleius/Gellius), 2. von da bis Justinian. Für die erste empfiehlt er die vollständige Neusammlung des Materials, für die zweite nur Exzerption. Genau so wurde
literary and religious treatises, and his figurative treatment of love in the novel – which was inspired by Apuleius' Metamorphoses – Till We Have Faces: A Myth Retold (1956). 1 Despite C. S. Lewis's ability to recognize particular tones and undertones
