Search Results
Socrates, a careful method can show that, on this specific point, the philosopher did not think at all as the vast majority of his contemporaries did. This point has largely been ignored by modern historians and deserves to be better emphasised for
In his discussion about the Biblical paraphrases written by the two Apolinarii Socrates Scholasticus claims that the study of pagan literature is necessary for the Christians. He starts by proving the harmlessness of studying Greek philosophy and comes to the conclusion that far from being harmful it is actually desirable, since familiarity with Greek philosophy (especially with logic) enables the Christians to argue against the pagans more effectively. Socrates, a lawyer from Constantinople is not averse to a little prevarication, neither is he accurate when he is writing about the purpose and contents of Julian's edict (362), which throws a bad light on the reliability of the church historian. The fact that Socrates' argument for Greek paideia was timely at the beginning of the fifth century proves the vitality of paganism and Greek philosophy on the one hand, and the antipathy of certain groups of Christians (especially monks) towards pagan culture on the other.
). Frissebb irodalomként ajánlható: M. Hamington – M. FitzGerald (szerk.): Feminist Care Ethics Confronts Mainstream Philosophy . Basel (2022). 8 Sókratés képzőművészeti ábrázolásaira vonatkozóan lásd pl. K. Lapatin: Picturing Socrates. In: A Companion to
Sókratés modern kori értelmezéseinek legelterjedtebb közhelyét Leo Strauss egy megjegyzése világíthatná meg a legjobban, aki „a lelkiismeret legnagyobb szentjeként” aposztrofálja. Hegeltől Nietzschén át Hannah Arendtig és tovább Sókratést a modernitás úgy fogja fel, mint aki erkölcsi és vallási meggyőződéseivel erőteljesen szembehelyezkedett a hagyományos görög valláserkölcsökkel, olyannyira, hogy a görögök „kompetitív” erényfelfogása felől tekintve valójában joggal ítélték el azzal, hogy „nem hisz a város isteneiben”, azaz a görög vallás pantheonjában, és olyan értékeket propagál, amelyek aláássák a hagyományos valláserkölcsöt. Ez a tanulmány arra vállalkozik, hogy felvázolja, mennyiben és pontosan milyen értelemben tekinthető Sókratés az erkölcsi lelkiismeret szószólójának, s hogy erkölcsisége mennyiben tér el valójában az őt megelőző valláserkölcsöktől. A szerző a tanulmány első részében részletesen megvizsgálja azokat a szövegeket, amelyekre azt az értelmezést alapozzák a modern szerzők, hogy Sókratés daimonionja a lelkiismeret előképe vagy szimbóluma, megvizsgálja az értelmezés mögötti előfeltevéseket, majd amellett érvel, hogy a daimóni jelzés vagy hang nem a lelkiismereté, sokkal inkább az isteni gondviselés felől érkező figyelmeztetés vagy óvás. A tanulmány második részében megvizsgálja, hogy ehelyett hol érhető tetten a lelkiismeret működése Sókratés történetében, és amellett érvel, hogy ez nem más, mint a platóni Védőbeszédben szereplő delphoi jóslat. Sókratés aporetikus helyzete a delphoi jóslat hallatán abból ered, hogy feltétlen imperatívuszként viszonyul az „ismerd meg tenmagad” delphoi diktumához, és éppen ez az egzisztenciális és episztemikus alázat az, ami a modern lelkiismeret fogalmával analógiában áll. Ennek az alázatnak, az isten és az ember közötti szakadék tudatának a hiánya άμαθία-t eredményez, olyan episztemikus és erkölcsi hiányosságot, melytől Sókratés, mintegy Athén élő lelkiismereteként, „vizsgálódó” tevékenységével megszabadítani kívánja szeretett városállamát.
Az alábbi tanulmány összeveti a görögök két ikonikus alakja, Oidipus és Sókratés történetét, és megvizsgálja delphoi jóslatukra adott reakciójukat. Amellett érvel, hogy Oidipus vétke és hybrise nem másban áll, mint a „kettős tudatlanságban”, melytől a sókratési elenchos (’vizsgálat’, ’cáfolat’) megtisztítani szándékozik polgártársait. Sókratés – Oidipusszal ellentétben – elkerüli a tragédiát, mivel megszívleli a delphoi intést, az „ismerd meg tenmagad!” felszólítását. A sókratési filozófia egy olyan katartikus eljárás, melynek célja a tragikus katarzis elkerülése. A sophoklési tragédia és a sókratési-platóni filozófia ugyanarra az örök emberi tényezőre, a „kettős tudatlanság” hybrisére reflektál, s intésük is hasonló. Látszat és valóság, vélekedés és tudás között hányódva – miként az V. századi görögség – választásunk ma is ugyanaz: a tragikus és a filozófiai megtisztulás közötti.
This paper is a comparative study on the iconic Greek heroes, Oedipus and Socrates. In particular, it contrasts their responses to the Delphic oracle and argues that Oedipus’ hamartia, his hubris consists in “double ignorance”, a state of which the Socratic elenchos is meant to purge citizens of Athens. In contrast with Oedipus, Socrates evades tragedy, for he takes the Delphic admonition (“Know thyself!”) to heart. Socratic philosophy is a cathartic procedure meant to preclude tragic catharsis. Sophoclean tragedy and the Socratic-Platonic philosophy respond to the same, perennial human hubris of “double ignorance”, and their lesson is similar. Wavering between appearance and reality, opinion and knowledge – as 5th century Greeks were – our choice is the same today: that between tragic and philosophical catharsis.
Summary
In or. 25 Demosthenes compares Aristogeiton to a watchdog who, instead of defending the sheeps, attacks and tears them to pieces. This picture seems not to be common in Attic rhetoric, but is occurs in Plat. Rep. 416a, where Socrates warns about the danger that the most popular orators, in betrayal of their former task, assault the demos and eventually become tyrants. This platonic passage confers a new meaning to the Demosthenic statement and suggests the possibility that Aristogeiton aimed at tyranny. Hence the nomos, which only can control physis, protects society from the worst human vices (poneria, hybris and anaideia), and represents the most effective defence of democracy.
Foglalkozási ártalmak az ókorban: a filozófus halála
Occupational hazards in ancient times: death of the philosopher
Könyvkiadó, Budapest, 1984; pp. 441–468 . 7 Socrates was guilty as charged. Available from: https://www.cam.ac.uk/news/socrates
Az ember életét végigkísérő „személyes daimón” gondolata először Platónnál jelenik meg a görög filozófiai hagyományban. A platóni corpus idevágó szöveghelyeit megvizsgálva azt találjuk, hogy az elképzelés komoly változáson esett át Platón filozófiáján belül, azonban az alapgondolat végig ugyanaz marad: a személyes daimón az ember sorsának a beteljesítője. Platón utódai megpróbálták mesterük olykor ellentmondásosnak tűnő elképzeléseit összeegyeztetni egymással. A tanulmányban sorra veszem azokat a szövegeket, amelyek a személyes daimón kérdésével foglalkoznak. Ezek a művek középplatonikus és újplatonikus szerzőktől maradtak ránk. A szövegek arra mutatnak, hogy a platonizmus egyes korszakaiban a személyes daimón elképzelése bizonyos sajátosságokat hordoz: míg a középső platonizmusban Sókratés daimonionjának az alakjával összeolvadva az erkölcsös életre való buzdításra szolgál, addig az újplatonizmusban a lélek megszabadulásában játszik szerepet.
, http://ec.europa.eu/education/programmes/socrates/ects/index_en.html
