Search Results

You are looking at 1 - 6 of 6 items for :

  • "dopaminagonista" x
Clear All
Orvosi Hetilap
Authors: Gergely Lakatos, Nikolette Szücs, Zoltán Kender, Sándor Czirják and Károly Rácz

A jelenlegi általános nézet szerint a makroprolaktin biológiailag inaktív molekula, ezért szérumkoncentrációjának növekedése aligha bír patológiai jelentőséggel. A szerzők 80 éves férfi esetét ismertetik, akinél egyéb társbetegségek mellett sella-MR-vizsgálattal 21×12×12 mm-es intra- és parasellaris hypophysisadenomát mutattak ki. A szérumprolaktin-vizsgálat jelentős mértékű macroprolactinaemiát igazolt (összes prolaktin: 514 ng/ml, referenciatartomány 1,6–10,7 ng/ml; makroprolaktin 436 ng/ml, monomer prolaktin 78,2 ng/ml). A hypophysis-pajzsmirigy tengely vizsgálata szubklinikai primer hypothyreosist mutatott ki, a hypophysis-mellékvese tengely működése normális volt. Egyéb hormonleletei a normális tartomány alsó harmadában levő gonadotrophormon-szintek mellett csökkent tesztoszteronszintet, valamint normális inzulinszerű növekedési faktor-1-szintet igazoltak. Bár a jelenlegi szakmai ajánlások többsége macroprolactinaemia esetén feleslegesnek tartja a prolaktintermelő hypophysisadenomákban és egyéb valódi hyperprolactinaemiás állapotokban kiváló hatású dopaminagonista kezelést, a szerzők dopaminagonista quinagolidkezelést alkalmaztak. A tartós gyógyszeres kezelés a prolaktinszintet csaknem normálisra csökkentette (12,3 ng/ml), és kilenc hónappal a kezelés megkezdése után elvégzett sella-MR-vizsgálat a hypophysisdaganat mintegy negyedére zsugorodását mutatta ki. A szerzők felvetik, hogy esetükben a prolaktintermelő adenoma makroprolaktint is termelt, és javasolják macroprolactinaemiával társuló hypophysismacroadenomák esetében a dopaminagonista kezelés megkísérlését.

Open access

Az agyalapi mirigy térfoglaló folyamatainak prevalenciája epidemiológiai vizsgálatok alapján 16,5%, túlnyomó többségük „incidentaloma”. A hypophysisbetegségek klinikai tünetei gyakran nem specifikusak, felismerésük a hypophysis hormontermelésének zavara, kompressziós tünetek, hypophysisapoplexia kapcsán vagy véletlen leletként történik. A laboratóriumi diagnosztika eltér a perifériás endokrin szerv betegségeiben megszokott algoritmustól. A prolactinomák ellátásában a dopaminagonista kezelés jelenti az első vonalbeli terápiát, a kezelés célja a prolaktinszint normalizálása, reproduktív korban a fertilitás visszaállítása, a tumortömeg megkisebbítése, a reziduális hypophysisműködés megőrzése vagy javítása és a betegség kiújulásának gátlása. A dopaminagonista készítmények közül hazánkban a bromocriptin és a quinagolid érhető el. A kezelésre jól reagáló tumoroknál 3–5 év múlva a gyógyszer elhagyható, ezen betegek kétharmadánál recidívára nem kell számítani. A GH-, ACTH- és TSH-termelő, valamint hormonálisan inaktív tumoroknál prioritása van az idegsebészeti megoldásnak. Az idegsebészeti technikák jelentősen fejlődtek az elmúlt évtizedekben, a műtéti mortalitás csökkent. A műtéttel nem gyógyítható acromegaliás betegek kezelésében lényeges haladást hoztak a szomatosztatinanalógok, és kezdeti tapasztalatok vannak a GH-receptor-antagonista pegvisomant alkalmazásával. A Cushing-kór gyógyszeres kezelése továbbra is a mellékvese-működés gátlásán alapszik, klinikai vizsgálat fázisában van egy új szomatosztatinanalóg, a pasireotid. A ritka TSH-termelő adenomák dopaminagonista és szomatosztatinanalóg kezelésre egyaránt reagálhatnak. A hypophysistumorok hagyományos irradiációs kezelése háttérbe szorult, invazív, inoperábilis vagy malignus tumoroknál jön szóba. A sugársebészet és a frakcionált stereotaxiás sugárkezelés helye a hypophysistumorok ellátásában még további vizsgálatokat igényel.

Restricted access

Az acromegalia a növekedési hormon, ennélfogva az inzulinszerű növekedési faktor-1 tartós túltermelése következtében kialakuló betegség felnőttekben, amely számos szövődménnyel jár és megfelelő kezelés nélkül a mortalitás növekedéséhez vezet. Jellegzetes tünetei ellenére, valamint a korszerű biokémiai és képalkotó diagnosztikai módszerek mellett is általában több év telik el a betegség kialakulásának kezdete és a diagnózis felállítása között. Terápiás lehetőségként sebészi beavatkozás, gyógyszeres (dopaminagonista, szomatosztatinanalóg és növekedésihormonreceptor-antagonista) kezelés és radioterápia áll rendelkezésre. A kezelés célja a biztonságos növekedési hormon- és inzulinszerű növekedési faktor-1-szintek elérése, a tumor eltávolítása vagy méretének csökkentése, valamint a betegség szövődményeinek kezelése, végső fokon a mortalitás csökkentése. Az eredményes kezelés több különböző diszciplína képviselőjének megfelelő együttműködésén alapszik. A közleményben a szerző az acromegalia gyógyszeres kezelési lehetőségeit tekinti át. Orv. Hetil., 2013, 154, 1527–1534.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Judit Dénes, Márta Korbonits, Erika Hubina and Miklós Góth

Az acromegalia a növekedési hormon (GH) túltermelése következtében kialakuló betegség, amely számos szövődménnyel jár, és megfelelő kezelés nélkül a mortalitás növekedéséhez vezet. Jellegzetes tünetei ellenére, valamint a korszerű biokémiai és képalkotó diagnosztikai módszerek mellett is általában több év telik el a betegség kialakulásának kezdete és a diagnózis felállítása között. Terápiás lehetőségként sebészi beavatkozás, gyógyszeres (dopaminagonista, szomatosztatinanalóg és GH-receptor-antagonista) kezelés és radioterápia áll rendelkezésre. A kezelés célja a biztonságos GH- és inzulinszerű növekedési faktor-I- (IGF-I) szintek elérése, a tumor eltávolítása vagy méretének csökkentése, valamint a betegség szövődményeinek kezelése, végső fokon a mortalitás csökkentése. Az eredményes kezelés több különböző diszciplína képviselőjének megfelelő együttműködésén alapszik.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Erika Hubina, Ágnes Tóth, Gábor László Kovács, Judit Dénes, László Kovács and Miklós Góth

A humán növekedési hormon és a növekedésihormon-receptor szerkezetének részletes felderítése, valamint interakciójuk pontos megismerése lehetővé tette egy újabb hatásmechanizmusú fehérje, a növekedésihormonreceptor-antagonista, a pegvisomant kifejlesztését. Ezzel bővült az acromegalia kezelésére alkalmazható gyógyszercsoportok köre. Ennek jelentőségét az adja, hogy a betegség mortalitását tekintve bizonyított a növekedési hormon/inzulinszerű növekedési faktor-I tengely szigorúbb kontrolljának szükségessége, valamint hogy az eddig rendelkezésünkre álló terápiás lehetőségek (műtét, radioterápia, dopaminagonista, szomatosztatinanalóg) alkalmazása ellenére a betegek jelentős része nem megfelelően kontrollált. A pegvisomant 2004-ben került törzskönyvezésre. 2006-tól hazánkban is alkalmazzák olyan acromegaliás betegek kezelésére, akiknél a műtét és/vagy besugárzás nem volt kielégítő hatású, és akiknél a szomatosztatinanalógokkal való kezelés hatására nem normalizálódott az inzulinszerű növekedési faktor-I koncentrációja és a növekedésihormon-érték nem került a kívánt tartományba, vagy a kezelést nem tolerálták. A pegvisomant klinikai alkalmazása eredményes, jól tolerálható és biztonságos a nemzetközi adatbázis (Acrostudy) eredményei alapján. A kezelés eredményességének további növelése céljából számos nemzetközi vizsgálatot végeztek a szomatosztatinanalógok és a pegvisomant együttes adásával. A növekedési hormon/inzulinszerű növekedési faktor-I tengely egyéb hatásainak ismeretében a növekedésihormonreceptor-antagonistának további alkalmazási lehetőségei is a kutatás tárgyát képezik. Orv. Hetil., 2011, 152, 709–714.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: József Attila Szász, Viorelia Constantin, Péter Alpár Fazakas, Eszter Blényesi, Levente Gábor Grieb, Antal Balla, Mónika Sárig, Kinga Szegedi, Eszter Noémi Bartha and Szabolcs Szatmári

Absztrakt:

Bevezetés: A Parkinson-kór kezelési stratégiájában a szelektív monoaminoxidáz-B-gátlóknak a betegség minden stádiumában jól meghatározott helyük van. Enyhe esetekben, főleg fiatal betegeknél, a szubsztitúciós terápia késleltetésének egyik hatékony eszközeként számolhatunk velük; előrehaladott Parkinson-kórban, a motoros komplikációk ellátásában, a levodopaterápia kiegészítői. Célkitűzés: Annak felmérése, hogy a marosvásárhelyi ideggyógyászati klinikákon alkalmazott terápiás stratégiákban mekkora szerep jut a szelektív monoaminoxidáz-B-gátlóknak. Módszer: Retrospektív tanulmányunkban 2003. január 1. és 2016. december 31. között a klinikákon vizsgált összes Parkinson-kóros beteg adatait elemeztük. A 2194 beteg zárójelentésében rögzített terápiás ajánlások alapján tanulmányoztuk a monoaminoxidáz-B-gátlók alkalmazásának sajátosságait. A Parkinson-kór megállapítása óta eltelt idő szerint öt éve, illetve több mint öt éve tartó betegségcsoportokat alkottunk. Eredmények: A vizsgált időszakban az öt éve vagy ennél rövidebb ideje diagnosztizált csoportban 1183 betegből 243 esetben szerepelt a kezelési stratégiában monoaminoxidáz-B-gátló: 12 esetben monoterápia, 52 esetben dopaminagonistával, illetve 61 esetben levodopával kombinálva. A többi 118 betegnél levodopa és dopaminagonista kombinációjához társítva kerültek alkalmazásra a monoaminoxidáz-B-gátlók. A több mint öt éve ismert 582 esetből 195-nél egészítették ki a terápiás stratégiát monoaminoxidáz-B-gátlóval (10 esetben szelegilin, 185 esetben rasagilin). Nem volt felhasználható adat a betegség kezdetét illetően 429 esetben (ezek közül öt esetben szelegilint, illetve 93 esetben rasagilint alkalmaztak). Következtetés: A vizsgált periódusban a monoaminoxidáz-B-gátlók alkalmazásának aránya hasonló az irodalomban talált adatokhoz. A betegséggel foglalkozó szakorvosoknak nagyobb bátorsággal kellene alkalmazniuk a rendelkezésre álló és az ajánlásokban szereplő készítményeket, jobban kihasználni a különböző gyógyszertársítások előnyeit, különösen, ha ez nem terheli anyagilag a beteget. Orv Hetil. 2017; 158(51): 2023–2028.

Restricted access