Search Results

You are looking at 1 - 9 of 9 items for :

  • "fenntartó kezelés" x
  • All content x
Clear All

Absztrakt:

A fenntartó kezelésmódok elsősorban a gyermekkori akut lymphoid leukaemiában voltak általánosak, felnőttkorban ritkábbak. Fokozatosan alakultak ki fenntartó kezelési módok néhány felnőttkori hematológiai betegségben, például néhány lymphomában – például follicularis lymphoma, köpenysejtes lymphoma –, s az elmúlt években a myeloma fenntartó kezelése egyre jelentősebb teret nyert. Mára egyre több onkohematológiai entitás fenntartó kezelése egyre erősödő tendencia, sokszor a kezdetben csak az indukciós vagy relapsusos esetekben hatékonynak bizonyuló kis molekulák előtérbe kerülése várható fenntartó készítményként is. Myelomában a prognózisfüggő fenntartó kezelési mód, mely gyakran akár a visszaesésig tart, mára minden nemzetközi és komolyabb ajánlás része. Az elmúlt években megjelentek fenntartó kezelési módok a felnőttkori akut myeloid leukaemiában is, teljesen új elemként akár transzplantációt követően, akár a nélkül. Megváltozott az a szemlélet, hogy egy nehéz kemoterápia vagy éppen a csontvelő-átültetés azért is jó, mert utána kezelésmentessé válhat a betegek túlnyomó része. Fontos az is, hogy a fenntartó kezelés ne legyen megterhelő, ne kelljen túl sok időt a kórházban tölteni, minél inkább egyszerű, akár tablettás formájú lehessen. Vannak tendenciák arra, hogy az indukció, a konszolidáció és a fenntartó kezelés (például a myeloma egyes esetei) egyre inkább kontinuumot képezzenek. Orv Hetil. 2020; 161(38): 1623–1628.

Open access

Absztrakt:

A myeloma multiplex első vonalbeli kezelése Magyarországon érdemben nem változott az elmúlt évizedben, alapját bortezomibbázisú tripletek és az arra alkalmasaknál nagy dózisú kemoterápiát követő autológ őssejtátültetés képezi.

Közleményünkben a myeloma multiplex első vonalbeli kezelésének legújabb fejleményeit foglaljuk össze az ASH (American Society of Hematology) és az EHA (European Hematology Association) kongresszusain bejelentetett eredmények ismertetésével.

Bár a smouldering myeloma (SMM) jelenleg nem kezelési indikáció, a nagy rizikójú SMM korai experimentális kezelési eredményei ígéretesek. Az újonnan diagnosztizált, transzplantációjelölt betegek első vonalbeli daratumumab- és/vagy carfilzomibbázisú indukciós kezelései kiemelkedően hatásosak, nem befolyásolják az őssejtgyűjtést, és növelik az autológ őssejtátültetéssel végzett konszolidációs terápia hatékonyságát.

A bizonyítottan hatékony lenalidomidfenntartó kezelésre nem jelölt betegek számára az ixazomibfenntartó kezelés már evidencián alapulhat. Nem transzplantábilis myelomás betegeink számára az első vonalbeli daratumumabbázisú kezelés több kombinációban is mély és tartós választ biztosíthat. Esendő betegeink lenalidomid-dexamethason első vonalbeli kezeléséből eredményes indukciót követően a szteroid káros következmények nélkül elhagyható, az elért eredményt a lenalidomid monoterápia fenntarthatja.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Péter László Lakatos and László Lakatos

A colitis ulcerosa kezelését meghatározó legfontosabb tényezők a betegség kiterjedése és súlyossága. Az enyhe és középsúlyos betegek nagy többsége ma is a hagyományos gyógyszereket kapja (orális-topicalis 5-ASA, sulfasalazin). A hagyományos terápiára (szteroid, azathioprin, 5-ASA) rezisztens és a súlyos, akut colitis ulcerosa kezelése ugyanakkor nincs megoldva. Az újabb adatok alapján az infliximab indukciós vagy fenntartó kezelés formájában mindkét betegcsoportban hatékony kezelési alternatívát jelenthet, így az esetek egy részében elkerülhetővé válik a colectomia. Az összefoglalóban a szerzők colitis ulcerosában az anti-TNF-α-kezeléssel kapcsolatos eredményeket foglalták össze.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Nikolett Jusztina Beniczky, Éva Hosszú, Dániel János Erdélyi, Judit Müller, Zsuzsanna Jakab, and Gábor Kovács

Összefoglaló. Bevezetés: A gyermekkori akut lymphoblastos leukaemia kezelése napjainkban 80% feletti túlélést tesz lehetővé, de fontos cél a kezelés okozta mellékhatások kivédése és a gyermekek hosszú távú életminőségének javítása is. Célkitűzés: A kemoterápia csontrendszerre kifejtett mellékhatásainak vizsgálata és a prognosztikai tényezők feltárása, a rizikófaktorok összegyűjtése. Módszerek: Retrospektív vizsgálatunkba a Semmelweis Egyetem II. Gyermekgyógyászati Klinikáján 2007 és 2016 között kezelt 215, akut lymphoblastos leukaemiás gyermek közül a csontelváltozást észlelt betegeket vontuk be a következő, csontrendszert érintő megbetegedésekkel: 38 gyermeknél csökkent csontásványianyag-tartalom, 5 főnél osteonecrosis, 3 főnél osteomyelitis és 2 fő esetében patológiás fractura volt detektálható. Különböző követési időpontokban gyűjtöttünk oszteodenzitometriai adatokat, D-vitamin-, foszfát-, alkalikusfoszfatáz- és lipidszinteket is. Eredmények: Az oszteodenzitometriai értékek már a diagnóziskor csökkent értéket mutatnak, az intenzív vénás kemoterápia hatására pedig további csökkenés figyelhető meg (a lumbális gerinc Z-score-értéke a kezelés kezdetén: –1,5 ± 1,02, az intenzív vénás kezelés végén –1,8 ± 0,5). A Z-score-értékek a fenntartó terápia végére javuló tendenciát mutattak (–1,6 ± 0,5; p<0,05), majd az utánkövetés során ismételt javulás (–1,2 ± 0,4 [p<0,01] és –0,9 ± 0,4) figyelhető meg. A D-vitamin-szintek esetében az intenzív vénás kemoterápiát követően fokozatos javulást láthattunk (20 ± 3,1 ng/ml vs. többéves utánkövetéskor 31 ± 2,6 ng/ml; p<0,001). A foszfát- és alkalikusfoszfatáz-szintek nem változtak számottevő mértékben a vizsgált időtartam során. A koleszterinszintek a terápia során folyamatos növekedést mutattak (a kemoterápia kezdetén 3,28 ± 0,3 mM/l vs. a fenntartó kezelés végén 4,62 ± 0,2 mM/l; p<0,0001). A HDL-koleszterin esetében szintén hasonló tendenciát figyelhettünk meg (a diagnóziskor 0,53 ± 0,09 mM/l vs. a fenntartó kezelés végén 1,48 ± 0,14 mM/l). Következtetés: Kiemelendő, hogy a gyógyult gyermekek utánkövetése, az oszteodenzitometriai mérések és a laborparaméterek ellenőrzése rendkívül fontos, mivel csontelváltozásokkal a leukaemiás betegek esetén számolni kell. Orv Hetil. 2020; 161(49): 2086–2093.

Summary. Introduction: Current treatment of pediatric acute lymphoblastic leukemia allows survival above 80%, but it is also very important to prevent treatment-related side effects and to improve long-term quality of life. Objective: Our aim was to assess the side effects of chemotherapy on the skeletal system and to identify prognostic and risk factors. Methods: Between 2007 and 2016, 215 children were treated with acute lymphoblastic leukemia at the 2nd Department of Paediatrics, Semmelweis University. In our retrospective study, we analyzed data of these children with skeletal-related side-effects (38 children with reduced bone mineral density, 5 with osteonecrosis, 3 with osteomyelitis and 2 with pathologic fracture). Results: Osteodensitometric data, vitamin D, phosphate, alkaline phosphatase and lipid levels were collected at different follow-up times. Osteodensitometric values were already reduced at the time of diagnosis (lumbar spine Z-score: –1.5 ± 1.02) and intensive venous chemotherapy caused further decrease (–1.8 ± 0.5). Z-score showed an improving tendency at the end of the maintenance therapy (–1.6 ± 0.5; p<0.05), followed by further improvement later (–1.2 ± 0.4 [p<0.01] and –0.9 ± 0.4). Vitamin D levels showed improvement after intensive venous chemotherapy (20 ± 3.1 ng/ml vs. 31 ± 2.6 ng/ml at multi-year follow-up; p<001). Phosphate and alkaline phosphatase levels did not change considerably during the period considered. Cholesterol levels increased continuously during treatment (at the time of diagnosis 3.28 ± 0.3 mM/l vs. at the end of the maintenance therapy 4.62 ± 0.2 mM/l; p<0.0001). A similar trend was observed with HDL cholesterol levels (0.53 ± 0.09 mM/l vs. 1.48 ± 0.14 mM/l). Conclusion: In summary, we can conclude that follow-up of these children, osteodensitometric measurements and monitoring of laboratory parameters are extremely important, as bone abnormalities can occur in leukemia patients. Orv Hetil. 2020; 161(49): 2086–2093.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Melinda Zsuzsanna Szabó, Patrícia Pálfi, Anna Bazsó, Gyula Poór, and Emese Kiss

Absztrakt

Összefoglaló tanulmányukban a szerzők a vasculitisek nómenklatúrájának és az antineutrofil citoplazmatikus antitest asszociált vasculitisek felosztásának ismertetését követően bemutatják a betegségaktivitás mérésének lehetőségeit (5 tényezős pontrendszer, Birmingham Vasculitis Aktivitás Index), valamint ezek szerepét a terápiás igény meghatározásában. Ismertetik az antineutrofil citoplazmatikus antitest asszociált vasculitisek terápiás algoritmusát, külön részletezve az indukciós és a fenntartó kezelés során használható, több klinikai vizsgálat alapján is sokszor hasonló terápiás értékű gyógyszerek dozírozását, leggyakoribb mellékhatásait, illetve ezek kivédésének lehetőségeit. Kiegészítő terápiaként többek között felhívják a figyelmet a plazmaferézis jelentőségére, illetve a gyógyszeres terápiák sikertelensége esetén szükségessé váló vesetranszplantáció feltételeire, várható kimenetelére. A közleményben ismertetnek számos, jelenleg is folyó klinikai vizsgálatot, amelyek eredményei várhatóan a következő években tovább fogják szélesíteni az antineutrofil citoplazmatikus antitest asszociált vasculitisek terápiás lehetőségeit. Orv. Hetil., 2015, 156(41), 1653–1660.

Restricted access

A közlemény a nátriumháztartás három kérdéskörével, a volumendependens (sószenzitív) hypertoniával, a fenntartó folyadékkezelés nátriumtartalmával és a hyponatraemiák klinikai értékelésével foglalkozik. A volumendependens hypertoniával kapcsolatban áttekinti a renalis nátriumretenció mediálásában szerepet játszó endokrin/parakrin rendszereket, a sóbevitel, a plazmanátrium és a vérnyomás kapcsolatát, a nátrium- és volumenszabályozás disszociációjára vonatkozó adatokat, valamint a sópreferencia perinatalis programozásának elméletét. Bemutatja a folyadékkezelés elméleti és gyakorlati kérdéseit – különös tekintettel a hypotoniás nátrium-klorid-oldattal történő fenntartó kezelés kritikáira és az egyre szélesebb körben propagált izotóniás nátrium-klorid alkalmazásával kapcsolatban felmerült kérdésekre. Tárgyalja a hyponatraemiák gyakoriságát, etiológiai osztályozását és központi idegrendszeri következményeit: a hyponatraemiás encephalopathiát és a korrekció szövődményeként kialakuló ozmotikus demyelinisatio patofiziológiai és klinikai vonatkozásait. Ismerteti a központi idegrendszer hypotoniás stresszre bekövetkező adaptív reakcióit, kiemelten az agyszövet-specifikus vízcsatorna-fehérjék (aquaporin-4) és a benzamillal gátolható nátriumcsatornák sajátos változásait. A hyponatraemiák klinikai jelentőségére tekintettel röviden összefoglalja a biztonságos kezelés elvi és gyakorlati szempontjait. Orv. Hetil., 2013, 154, 1488–1497.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Boglárka Soós, Szilvia Szamosi, Szilvia Benkő, György Paragh, and Zoltán Szekanecz

Absztrakt:

Több évtizedes „szünetet” követően az utóbbi években számos új adat jelent meg a köszvény patogenezise, diagnosztikája és terápiája vonatkozásában. Megismertük a húgysavanyagcsere újabb vonatkozásait, az uráttranszporterekkel kapcsolatos legfrissebb adatokat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a köszvény autoinflammatoricus betegség, melynek kialakulásában az inflammasoma és az interleukin-1 kiemelt szerepet játszik. A diagnosztikában ma is a legfontosabb a mononátrium-urát kristály kimutatása, de érzékenyebb képalkotókkal (ultrahang, modern komputertomográfiás technikák) a kristálylerakódás és a tophusképződés is kimutatható, sőt a tophusok mérete is követhető. Újra reneszánszukat élik a különböző életmódbeli, diétás megfontolások, amelyek a gyógyszeres kezelés fontos kiegészítői. A gyógyszeres kezelés alapja a rohamoldás és a fenntartó kezelés, melyekre vonatkozóan 2016-ban két új ajánlás is megjelent. Ezek lényege a célértékre (≤360 μmol/l húgysavszint) való törekvés. A húgysavszintcsökkentés középpontjában ma is a xantin-oxidáz-gátlók (allopurinol, febuxostat) állnak. Ugyanakkor számos új molekula (uráttranszporter-gátlók, rekombináns urikázok, interleukin-1-gátlók) áll fejlesztés alatt, sőt bevezetés előtt. A beteg kezelése és gondozása során kiemelt figyelmet kell fordítanunk a köszvény társbetegségeire is. Orv Hetil. 2018; 159(40): 1625–1636.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Katalin Lőrinczy, Pál Miheller, Sándor Lajos Kiss, and Péter László Lakatos

Az elmúlt két évtizedben a biológiai (tumornekrózisfaktor-ellenes antitest) kezelések megjelenésével a Crohn-betegség és a colitis ulcerosa kezelési stratégiája jelentősen megváltozott, amelyben a biológiai kezelések egyre növekvő szerephez jutottak. Néhány betegben azonban nem észlelhető klinikai javulás, egyesekben pedig a fenntartó kezelés során csökken vagy elvész a kezelés hatékonysága. Hatásvesztés esetén a gyakorlati teendők megközelítése sokszor empirikus. Ebben az összefoglaló közleményben a szerzők a biológiai kezelés során tapasztalt hatásvesztés gyakoriságát és okait tekintik át, értékelve a klinikai tényezők, valamint a biológiai gyógyszerek szérumszintjének és az ellenük termelődött antitestek meghatározásának jelentőségét. A biológiai gyógyszerek szérumszintmérése és az ellenanyagok vizsgálata várhatóan fontos szerephez jut hatásvesztés esetén a szükséges teendők megítélésében az elkövetkező években. Alkalmazása hozzájárulhat a hatásvesztés okainak a feltérképezéséhez, megalapozottabbá teszi a dózismódosítást, segítséget nyújthat egy másik biológiai szerre vagy egy más, a betegség kialakulásában szerepet játszó faktor ellen ható biológiai szerre történő váltás indikációjában. Jelenleg nincsen a biológiai szerek ellen kialakult antitestek kimutatására optimális módszer, ezért a napi gyakorlatban hatásvesztés esetén a klinikai tünetek komplex, részletes értékelése, az aktív betegség és a szövődmények endoszkópos és/vagy képalkotó vizsgálata szükséges, és a biológiai szer váltása csak indokolt esetben javasolható. Orv. Hetil., 2012, 153, 163–173.

Open access

A colitis ulcerosa kezelésében kevesebb a változás, mint a Crohn-betegségben. A betegek nagy többsége ma is a hagyományos gyógyszereket kapja. A kezelést meghatározó legfontosabb tényezők a betegség kiterjedése és súlyossága. Az enyhe és középsúlyos colitis ulcerosa kezelésének a legfontosabb szerei az aminoszalicilátok. Az új 5-aminoszalicilátok terápiás hatékonysága nem jobb, mint a sulfasalaziné, de kevesebb mellékhatásuk miatt előtérbe került az alkalmazásuk. Proctitisben és distalis colitisben a helyileg alkalmazott készítmények hatásosabbak, mint az orális szerek, de a kiterjedt colitis gyógyulását is javítja a kombinált lokális és orális kezelés. A súlyos, akut colitis ulcerosa kezelésében továbbra is meghatározóak a kortikoszteroidok, a nem reagáló esetekben a cyclosporin vagy az infliximab lehet a colectomia alternatívája. Colitis ulcerosában csaknem minden esetben indokolt a fenntartó kezelés. Valamennyi aminoszalicilát alkalmas a remisszió fenntartására. Továbbra sem tisztázott az optimális aminoszalicilát-dózis kérdése. A distalis colitis remisszióban tartásában leghatékonyabbak a lokális szerek, amennyiben a beteg ezt a kezelést elfogadja. Krónikusan aktív, szteroidra rezisztens vagy szteroidfüggő betegségben immunszuppresszív szerektől, elsősorban azathioprintól várhatunk eredményt. Az utóbbi évek felmérései szerint colitis ulcerosában az azathioprin legalább olyan hatékony, mint Crohn-betegségben. A fenntartó kezelésben fontos szempont a kemoprevenció. Mind több adat bizonyítja, hogy az aminoszalicilátok csökkentik a colitis ulcerosában fokozott colorectalis rák kialakulásának kockázatát. A legfontosabb változások a colitis ulcerosa kezelésében az utóbbi években a lokális aminoszalicilátok és az azathioprin előtérbe kerülése, az infliximab alkalmazása súlyos colitisben, valamint a karcinóma-kemoprevenció általánossá válása. Nagyobb figyelmet kell fordítani a beteg együttműködésének a megnyerésére, az előírások betartására.

Restricted access