Search Results

You are looking at 1 - 10 of 43 items for :

  • "immunszuppresszió" x
  • Refine by Access: All Content x
Clear All

Absztrakt:

A szervátültetések utáni immunszuppressziós kombinációs terápia fontos eleme a takrolimusz. A kalcineurininhibitor-csoportba tartozó gyógyszer terápiás tartománya szűk. A vérkoncentráció beállítása esetenként igen bonyolult, a mellékhatások elkerülése, valamint a megfelelő immunszuppresszió elérése érdekében azonban elkerülhetetlen. A cikkben a takrolimusz farmakokinetikai, farmakogenetikai és röviden a farmakodinámiai tulajdonságait foglaltuk össze. Részletesebben a citokróm enzimek egyéni variációit tekintjük át. Az irodalmi adatok áttekintése után egy új, a rizikócsoportba tartozó betegek kiszűrésére alkalmas módszer ismertetése következik. A koncentráció/dózis arány meghatározásával a kutatók megkülönböztetnek gyors és lassú metabolizáló betegcsoportokat. A gyors metabolizálókról általánosságban elmondható, hogy magasabb dózisokat igényelnek, és a szövődmények előfordulása körükben gyakoribb. Hosszabb távon eredményeik elmaradnak a lassú metabolizáló csoportéitól. A vesetranszplantációk hosszú távú jó eredményeihez ma már sokkal inkább hozzájárul a gondozási időszak problémáinak megoldása, mint maga a műtét. Ebbe a csoportba beletartozik az alapbetegségek megfelelő kezelése (magasvérnyomás-betegség, cukorbetegség, endokrinológiai problémák), a szövődmények (például infekciók, malignus betegségek) időben történő felismerése, kezelése, valamint az immunszuppresszió pontos beállítása. Orv Hetil. 2019; 160(30): 1178–1183.

Open access

A vese és egyéb szervek átültetését követően, többek között a korszerű immunszuppresszív kezelés eredményeként a betegek túlélési ideje egyre növekszik. Ugyanakkor a tartós immunszuppresszió hátrányos következménye, hogy a túlélési idővel arányosan növekszik a rosszindulatú daganatok kialakulásának a valószínűsége is. A fokozott daganatos kockázatért elsősorban az elnyomott immunrendszer tumor- és vírusellenes funkciójának károsodása felelős. A poszttranszplantációs daganatok gyakorisága átlagosan 2–4-szerese a nem transzplantált lakosságénak, és összetétele is eltér a populációra jellemző tumorokétól. Elsősorban azok a daganatok gyakoriak, melyek kialakulásában fontos szerepet tulajdonítunk az onkogén vírusoknak (bőrrák, lymphoma, Kaposi-szarkóma, szájüregi rák, anogenitalis régió tumorai stb.). A szervátültetés utáni daganatok kezelhetősége és prognózisa rosszabb, mint a lakosság hasonló daganataié. A poszttranszplantációs tumorok növekvő gyakoriságuk miatt a transzplantált betegek hosszú távú sorsának egyre fontosabb meghatározó tényezőjévé kezdenek válni. A daganatos kockázat csökkentését segítheti a karcinogén hatások kerülése, a rákmegelőző állapotok és a tumorok korai felismerése és kezelése, az alacsony dózisú immunszuppresszív kezelés, valamint az onkológiai szempontból kedvezőbb hatású, a sejtproliferáció gátlásával ható immunszuppresszív vegyületek alkalmazása.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: György Gámán, Fanni Gelley, Zsuzsa Gerlei, Eszter Dabasi, Dénes Görög, Imre Fehérvári, László Kóbori, Gabriella Lengyel, Gergely Zádori, János Fazakas, Attila Doros, Enikő Sárváry, and Balázs Nemes

Bevezetés: Májcirrhosisban a vesefunkció is romlik. Ennek hátterében leggyakrabban hepatorenalis szindróma áll, de primer vesebetegség, diabetes mellitus, valamint egyes alapbetegségek is okozhatják (például hepatitis C-vírus-fertőzés). Májtranszplantáció során számos további esemény (teljes vena cava kirekesztés, politranszfúzió, immunszuppresszió) is eredményezheti a veseműködés romlását. Célkitűzés: A veseműködés változásának vizsgálata májtranszplantációt követően a posztoperatív első év alatt. Módszer: Primer májátültetésen átesett betegek (n = 319) adatait dolgozták fel retrospektív adatelemzéssel. Eredmények: Ha a veseműködés már preoperatív beszűkült volt, egyes posztoperatív szövődmények gyakrabban alakultak ki, és rosszabb volt az egyéves kumulatív betegtúlélés (91,7% vs. 69,9%; p<0,001). Ha az első év után a glomerulusfiltrációs ráta 60 ml/perc/1,73 m2 fölé emelkedett, javult a betegtúlélés. Függetlenül a vese preoperatív állapotától, az első év végig a betegek nagyobb részének (76%) romlott a veseműködése. Ebben a betegcsoportban gyakrabban alakult ki de novo diabetes mellitus (22,5% vs. 9,5%; p = 0,023). Következtetések: A veseelégtelenség kialakulásában jelentős szerepet játszó kockázati tényezők közül leginkább a személyre szabott immunszuppressziós terápia megválasztásán keresztül érhető el kedvező hatás. Orv. Hetil., 2013, 154, 1018–1025.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Veronika Müller, Zsuzsanna Kováts, and Gábor Horváth

A létfontosságú szervek elégtelenségének kezelésében a szervtranszplantáció a napi gyakorlat része. A recipiensek közös jellemzője, hogy immunszuppresszív kezelést igényelnek a szervkilökődés megakadályozása érdekében. Az immunszuppresszió növeli az infekcióhajlamot, különösen az egyébként alacsony virulenciájú opportunista kórokozókkal szemben. A szervtranszplantáltak fertőzéseinek jelentős része a tüdőt és a légutakat érinti. Az infekciós komplikációk felismerésében a pulmonológiai diagnosztika, magas szintű mikrobiológiai eljárások és a különböző képalkotó technikák alkalmazhatók. A terápia fejlődése és elérhetősége elengedhetetlen az infekciók eredményes kezeléséhez. Tekintve, hogy a szervtranszplantáltak száma folyamatosan nő, az orvos mind nagyobb számban találkozhat vese-, máj-, szív- vagy tüdőtranszplantált betegek pulmonalis komplikációival. Orv. Hetil., 2012, 153, 899–903.

Open access

Absztrakt

A krónikus immunszuppresszió mellett növekvő gyakorisággal kialakuló rosszindulatú daganatok a szervtranszplantált betegek hosszú távú túlélésének egyre fontosabb meghatározói. Hatékonyan szembeszállni e problémával csak akkor tudunk, ha ismerjük a betegeinkre vonatkozó jellegzetességeit. A veseátültetett recipienseink körében előforduló daganatok incidenciája és gyakorisági sorrendje eltér a magyarországi lakosságétól. A krónikus veseelégtelenség és a vesére váró hazai betegek öregedéséből adódó fokozott daganatos kockázat, valamint a szervátültetés utáni korai időszakban általunk észlelt tumorok aránya alapján úgy véljük, hogy a daganattal történő veseátültetés kockázatát csak a várólistán lévő vesebetegek rendszeres onkológiai szemléletű ellenőrzésével, a tumorok időben történő felismerésével lehet csökkenteni. A veseátültetés után a rákelőtti állapotok és a daganatok korai felfedezése és kezelése, az alacsony dózisú és onkológiai szempontból kedvezőbb hatású immunszuppresszív vegyületek alkalmazása lehet az eszköze a daganatok okozta kockázat mérséklésének. A poszttranszplantációs tumorok prognózisa kedvezőtlen, a kezelésre rosszul reagálnak. Gyakoriságuk miatt kiemelt jelentőségűek a lymphomák. Kialakulásukban a különböző immunszuppresszív szerek eltérő kockázatot jelentenek. A mycophenolsav alkalmazása mellett ez a kockázat alacsonyabb. Az immunszuppresszió összetétele a kezelés egyik fontos kérdése; az onkológiai szempontból is ideális vegyület véd a kilökődési reakció ellen, ugyanakkor nem rontja az onkoterápia hatását. Vizsgálatainkkal igazoltuk, hogy a mycophenolsav in vitro és in vivo is gátolja a humán B-sejtes non-Hodgkin-lymphomasejtek proliferációját, azokban az intrinsic út aktiválása révén apoptózist indukál. Kedvező tulajdonságai alapján úgy véljük, a mycophenolsav, mint immunszuppresszív szer hatékony védelmet nyújt a transzplantált szerv számára, ugyanakkor lymphoma elleni hatása révén segítséget jelenthet a lymphomában szenvedő betegek terápiájában is. Citosztatikus hatása alapján a nem transzplantált lakosság “hagyományos” lymphomáinak kezelésében is ajánlható, ahol a kemoterápia eredménytelenségének egyik legfőbb oka éppen az apoptózissal szembeni rezisztencia kialakulása. A mycophenolsav más kemoterápiás szerekkel kombinálva felerősítheti a lymphomasejtekben azok apoptózist indukáló hatását. Kedvező kísérleti eredményeink alapul szolgálhatnak a további, klinikai vizsgálatokhoz.

Restricted access

Absztrakt:

Bevezetés: A systemás lupus erythematosus (SLE) legsúlyosabb manifesztációja a lupus nephritis, melynek kialakulása és az immunszuppresszív kezelés eredményessége alapvetően meghatározza a betegek életkilátását és életminőségét. Célkitűzés: Retrospektív obszervációs vizsgálatunk célja a Szent Margit Kórház Immunonephrologiai Ambulanciáján lupus nephritis miatt tartósan gondozott betegeink hosszú távú kezelésének értékelése volt. Eredmények: Vizsgálatunkban az 1997. december 1. és 2019. április 30. között gondozott lupus nephritises betegek adatait elemeztük. A 73 betegnél (akik 33,7 ± 15 évesek, 82% nő, 18% férfi, a megfigyelési idő középértéke 119 hó [szélsőértékek 3–264]) a lupus nephritis diagnosztizálásakor a betegek nagy részében jelentősen beszűkült vesefunkciót észleltünk, az eGFR 68 [7–120] ml/min, a proteinuria 2800 [23–16812] mg/nap volt; 10 fő akutan hemodialízis-kezelésre szorult. A 68 főnél elvégzett vesebiopszia eredménye 55 főnél proliferatív, 6 betegnél membranosus lupus nephritist igazolt. Kombinált immunszuppresszió alkalmazásával 50 esetben komplett, 21 betegnél részleges remissziót sikerült elérni; 28 főnél egy vagy több alkalommal relapsus jelentkezett. Ketten már a gondozásba kerülésükkor krónikus dialízisre szorultak, emellett 3 betegnél a vesefunkció hosszú távon végstádiumú veseelégtelenségig progrediált. A többiek veseműködése stabilizálódott, közel normálissá váltak a SLE aktivitását jelző SLEDAI-pontszám, a komplement- és immunleletek. Következtetések: A lupus nephritis kombinált indukciós és elhúzódóan alkalmazott fenntartó immunszuppresszióval megfelelően kezelhető, a betegség progressziójának megakadályozásához azonban tartós gondozás szükséges, nephrologus-immunológus együttműködésével. Az alapbetegség többszervi manifesztációjának és az immunszuppresszió potenciális szövődményeinek kivédésére az ellátó teamnek magában kell foglalnia mindazon szakembereket, akik hozzájárulhatnak a komplex ellátást igénylő betegek állapotának javulásához. Célszerű, hogy a lupus nephritises beteg gondozását és az együttműködő team vezetését nephrologus irányítsa. Orv Hetil. 2020; 161(31): 1293–1301.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Judit Kiss, Veronika Urbán S., Valéria Dudics, Virág Vas, and Ferenc Uher

A mesenchymalis őssejteket (MSC-ket) már számos szövettípusból sikeresen izolálták. Ezek a sejtek terápiás felhasználás szempontjából különösen ígéretesnek tűnnek a felnőtt szöveti őssejtek közül, mivel könnyen izolálhatók, és viszonylag egyszerű a fenntartásuk és szaporításuk in vitro, valamint képesek számos sejttípussá, többek között csont-, porc-, ín-, izom- és zsírsejtekké alakulni. A szervezetben ezek a sejtek biztosítják azokat a növekedési faktorokat és cytokineket, amelyek a vérképző sejtek osztódását és differenciálódását szabályozzák. In vivo képesek lehetnek sérült szövetek regenerálására a vesében, szívben, májban, hasnyálmirigyben és az emésztőrendszerben. Emellett az MSC-k immunmoduláló és gyulladáscsökkentő hatással is rendelkeznek, és allogén szervezetben is csak minimális immunválaszt váltanak ki. Bár a folyamat háttere még nem teljesen ismert, az e sejtek immunszuppresszív hatásán alapuló módszerek már a klinikai kipróbálás fázisában vannak, és lehetséges, hogy a jövőben az MSC-k segítségével allograft-kilökődés, graft versus host betegség, rheumatoid arthritis, autoimmun eredetű ízületi gyulladás és más olyan betegségek lesznek kezelhetők, amelyek esetében immunszuppresszió és szöveti regeneráció is szükséges. A jelen összefoglaló célja a mesenchymalis őssejtekről szóló irodalom áttekintése, különös tekintettel azok immunmoduláló tulajdonságaira és jövőbeli lehetséges klinikai felhasználására.

Restricted access

Szolidszerv-transzplantáció után kialakuló de novo gyulladásos bélbetegség gyermekkorban

De novo inflammatory bowel disease in children after solid organ transplantation

Orvosi Hetilap
Authors: Kriszta Katinka Boros, Kata Kelen, György Reusz, Péter Sallay, Attila Szabó, and Antal Dezsőfi

Összefoglaló. A gyulladásos bélbetegség (inflammatory bowel disease, IBD) incidenciája folyamatosan nő, etiológiája egyelőre ismeretlen. Kezelésében gyakran alkalmazunk immunszuppresszív, illetve immunmoduláns szereket. Egyes esetekben azonban szolidszerv-transzplantációt követően, folyamatos immunszuppresszív kezelés mellett is megfigyelhető de novo IBD kialakulása. Célunk az volt, hogy Klinikánk beteganyagából összesítsük azon eseteket, amelyekben szolid szerv (máj, vese, tüdő) transzplantációját követően de novo IBD alakult ki. A transzplantációt megelőzően szklerotizáló cholangitis miatt gondozott betegeket kizártuk. A Klinikánkon gondozott, szolid szerv transzplantációján (179 máj, 197 vese, 29 tüdő) átesett betegek közül 4 (2 máj- és 2 vesetranszplantált) gyermeknél alakult ki de novo IBD. A transzplantációhoz vezető alapbetegségek biliaris atresia, polycystás vese és Denys–Drash-szindróma voltak. A transzplantációt követő immunszuppresszív terápia mind a 4 esetben tartalmazott szisztémásszteroid- és takrolimuszkezelést, emellett 3 esetben mikofenolát-mofetil (MMF)-terápiát is. A kivizsgálást indikáló főbb tünetek a haematochesia, hasmenés, fáradékonyság és fogyás voltak. A családi anamnézis 1 esetben volt pozitív. A de novo IBD diagnózisának felállítását követően mind a 4 betegnél az addigi immunszuppressziós terápia módosításra került. Összességében elmondható, hogy a szolidszerv-transzplantációt követő de novo IBD kialakulása ritka, etiológiája tisztázatlan. Az irodalom felveti az alkalmazott immunszuppresszív szerek (takrolimusz és MMF), illetve infekciók etiológiai szerepét, de az is felmerül, hogy a de novo IBD olyan önálló entitás, mely elkülönül a klasszikus IBD kategóriáitól. Klinikai szempontból fontos a tünetek hátterében álló betegség tisztázása, hiszen a prezentációs tüneteknek megfelelő, a differenciáldiagnosztika során felmerülő egyéb betegségek terápiája merőben eltér. A megfelelő terápia hozzájárulhat a transzplantált betegek morbiditásának és mortalitásának csökkentéséhez. Orv Hetil. 2021; 162(18): 720–726.

Summary. The incidence of inflammatory bowel disease (IBD) is increasing, however, the aetiology is still unknown. The therapy consists of immunosuppressants and immunomodulators. In some cases, despite the continuous immunosuppressant therapy, de novo IBD develops. Our aim was to evaluate patients diagnosed with de novo IBD after solid organ (liver, kidney, or lung) transplantation. Patients treated with sclerosing cholangitis prior to liver transplantation were excluded. 4 patients (two kidney and two liver transplants) were diagnosed with de novo IBD. The underlying diseases leading to transplantation were biliary atresia, polycystic kidney, and Denys–Drash syndrome. All patients received systemic steroid and tacrolimus treatment, and 3 patients (2 kidney and 1 liver transplant) also received mycophenolate mofetil (MMF). The main symptoms indicative of de novo IBD were haematochezia, diarrhoea, fatigue, and weight loss. Family history for IBD was positive in 1 case. Following the diagnosis of IBD, immunosuppressive therapy was modified. Overall, the development of de novo IBD following solid organ transplantation is quite rare, and its aetiology is unknown. According to the literature, immunosuppressants (tacrolimus and MMF) and infections play a role in the pathomechanism, but it seems that de novo IBD is a separate entity from the classical IBD categories. From a clinical point of view, it is important to elucidate the underlying disease of the symptoms, as the treatment of other diseases that arise during differential diagnosis according to the presentation symptoms is very different. Appropriate therapy can help reduce morbidity and mortality in transplant patients. Orv Hetil. 2021; 162(18): 720–726.

Open access

A májtranszplantációk fő indikációja a hepatitis C-fertőzés következtében kialakult végstádiumú C-cirrhosis hepatitis. A transzplantáció után a HCV-fertőzés visszatérése általános, a rekurráló C-hepatitis progresszív betegség, kezelés nélkül az immunszuppresszió mellett öt éven belül a betegek 20%-ában cirrhosist okoz. A visszatérő HCV-fertőzés kezelése a transzplantált betegek túlélésének legfontosabb meghatározó tényezője. A szerzők az irodalmi adatok és saját tapasztalatuk alapján áttekintik a kiújuló HCV-fertőzés kimenetelét befolyásoló tényezőket. Részletezik az immunszuppresszív kezelés hatását, a megfelelő immunszuppresszív gyógyszer kiválasztásának fontosságát. Áttekintik a visszatérő C-hepatitis diagnózisának fő szempontjait, hangsúlyozzák a protokoll szerint végzett májbiopsziák meghatározó szerepét a diagnózisban, a patológus, a hepatológus és a sebész szoros együttműködését. Ismertetik a várólistán lévő betegek kezelésével szerzett tapasztalatokat, a kiújult krónikus hepatitis korai preemptív kezelési eredményeit és a már szövettani elváltozásban megnyilvánuló krónikus C-hepatitis kezelési lehetőségeit és eredményeit. A transzplantáción átesett betegek krónikus C-hepatitisének jelenleg elfogadott gyógyszere a pegilált interferon és ribavirin kombinációja. Ezzel a terápiával a betegek 20–50%-ában tartós vírusmentesség érhető el. A vírusmentes betegekben egyértelműen csökken a májszövetben a gyulladásos aktivitás, javul a szövettani aktivitási index. A kezelés fibrózisgátló hatására is vannak adatok, ezek további megerősítése azonban multicentrikus vizsgálatokat igényel. A legtöbb tanulmány nem igazolja a korai, szövettani eltérés nélküli antivirális kezelés előnyét. Ebben a betegcsoportban a kezelés gyakori mellékhatása az anémia és a neutropenia, ezért ajánlott az erythropoetin és a granulocyta-stimuláló faktor adása. A rekurráló C-hepatitisben szenvedő betegek optimális kezelése, a pegilált interferon és ribavirin dózisának meghatározása, a terápia időtartama, a mellékhatások csökkentése, a nagyobb arányú gyógyulás elérése további vizsgálatokat, klinikai tanulmányokat tesz szükségessé.

Restricted access

Idiopathic retroperitoneal fibrosis

Buktatók és kihívások – két kórlefolyás tapasztalatai

Orvosi Hetilap
Authors: Hajnal Székely, Krisztina Hagymási, Zoltán Sápi, Erika Hartmann, Emese Mihály, Györgyi Műzes, and Zsolt Tulassay

A retroperitonealis fibrosis a retroperitoneum idült, nem specifikus gyulladása; az esetek 75%-ában idiopathiás. Fibrosis jellemzi, amely valószínűleg autoimmun gyulladást követően alakul ki. A kiváltó tényező nem ismert, de az atherosclerosis szerepét feltételezik. A jellegtelen klinikai tünetek, laboratóriumi eltérések miatt gyakran hosszú idő telik el a kórisméig, ezért sok esetben már szövődmények megjelenésével találkozunk. A gyógyszeres kezelés – a szövődmények sebészi vagy urológiai megoldását követően – az immunszuppresszív terápia. A kortikoszteroid a leggyakrabban alkalmazott készítmény, az optimális dózis és a kezelés időtartama nem teljesen egyértelmű. Kiújulás miatt az esetek többségében ismételt vagy a szteroiddózis csökkentését lehetővé tevő kezelés szükséges. A kezelésre adott válasz megjósolására, a kortikoszteroidigény megítélésére vagy a betegség visszatérésének előrejelzésére alkalmas tényezők nem ismertek. A szerzők két beteg kórtörténetét ismertetik – bemutatva a kórisme megállapításának nehézségeit. Orv. Hetil., 2011, 152, 1818–1826.

Open access