Search Results

You are looking at 1 - 10 of 39 items for :

  • "immunszuppresszió" x
  • All content x
Clear All

Absztrakt:

A szervátültetések utáni immunszuppressziós kombinációs terápia fontos eleme a takrolimusz. A kalcineurininhibitor-csoportba tartozó gyógyszer terápiás tartománya szűk. A vérkoncentráció beállítása esetenként igen bonyolult, a mellékhatások elkerülése, valamint a megfelelő immunszuppresszió elérése érdekében azonban elkerülhetetlen. A cikkben a takrolimusz farmakokinetikai, farmakogenetikai és röviden a farmakodinámiai tulajdonságait foglaltuk össze. Részletesebben a citokróm enzimek egyéni variációit tekintjük át. Az irodalmi adatok áttekintése után egy új, a rizikócsoportba tartozó betegek kiszűrésére alkalmas módszer ismertetése következik. A koncentráció/dózis arány meghatározásával a kutatók megkülönböztetnek gyors és lassú metabolizáló betegcsoportokat. A gyors metabolizálókról általánosságban elmondható, hogy magasabb dózisokat igényelnek, és a szövődmények előfordulása körükben gyakoribb. Hosszabb távon eredményeik elmaradnak a lassú metabolizáló csoportéitól. A vesetranszplantációk hosszú távú jó eredményeihez ma már sokkal inkább hozzájárul a gondozási időszak problémáinak megoldása, mint maga a műtét. Ebbe a csoportba beletartozik az alapbetegségek megfelelő kezelése (magasvérnyomás-betegség, cukorbetegség, endokrinológiai problémák), a szövődmények (például infekciók, malignus betegségek) időben történő felismerése, kezelése, valamint az immunszuppresszió pontos beállítása. Orv Hetil. 2019; 160(30): 1178–1183.

Open access

A vese és egyéb szervek átültetését követően, többek között a korszerű immunszuppresszív kezelés eredményeként a betegek túlélési ideje egyre növekszik. Ugyanakkor a tartós immunszuppresszió hátrányos következménye, hogy a túlélési idővel arányosan növekszik a rosszindulatú daganatok kialakulásának a valószínűsége is. A fokozott daganatos kockázatért elsősorban az elnyomott immunrendszer tumor- és vírusellenes funkciójának károsodása felelős. A poszttranszplantációs daganatok gyakorisága átlagosan 2–4-szerese a nem transzplantált lakosságénak, és összetétele is eltér a populációra jellemző tumorokétól. Elsősorban azok a daganatok gyakoriak, melyek kialakulásában fontos szerepet tulajdonítunk az onkogén vírusoknak (bőrrák, lymphoma, Kaposi-szarkóma, szájüregi rák, anogenitalis régió tumorai stb.). A szervátültetés utáni daganatok kezelhetősége és prognózisa rosszabb, mint a lakosság hasonló daganataié. A poszttranszplantációs tumorok növekvő gyakoriságuk miatt a transzplantált betegek hosszú távú sorsának egyre fontosabb meghatározó tényezőjévé kezdenek válni. A daganatos kockázat csökkentését segítheti a karcinogén hatások kerülése, a rákmegelőző állapotok és a tumorok korai felismerése és kezelése, az alacsony dózisú immunszuppresszív kezelés, valamint az onkológiai szempontból kedvezőbb hatású, a sejtproliferáció gátlásával ható immunszuppresszív vegyületek alkalmazása.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: György Gámán, Fanni Gelley, Zsuzsa Gerlei, Eszter Dabasi, Dénes Görög, Imre Fehérvári, László Kóbori, Gabriella Lengyel, Gergely Zádori, János Fazakas, Attila Doros, Enikő Sárváry, and Balázs Nemes

Bevezetés: Májcirrhosisban a vesefunkció is romlik. Ennek hátterében leggyakrabban hepatorenalis szindróma áll, de primer vesebetegség, diabetes mellitus, valamint egyes alapbetegségek is okozhatják (például hepatitis C-vírus-fertőzés). Májtranszplantáció során számos további esemény (teljes vena cava kirekesztés, politranszfúzió, immunszuppresszió) is eredményezheti a veseműködés romlását. Célkitűzés: A veseműködés változásának vizsgálata májtranszplantációt követően a posztoperatív első év alatt. Módszer: Primer májátültetésen átesett betegek (n = 319) adatait dolgozták fel retrospektív adatelemzéssel. Eredmények: Ha a veseműködés már preoperatív beszűkült volt, egyes posztoperatív szövődmények gyakrabban alakultak ki, és rosszabb volt az egyéves kumulatív betegtúlélés (91,7% vs. 69,9%; p<0,001). Ha az első év után a glomerulusfiltrációs ráta 60 ml/perc/1,73 m2 fölé emelkedett, javult a betegtúlélés. Függetlenül a vese preoperatív állapotától, az első év végig a betegek nagyobb részének (76%) romlott a veseműködése. Ebben a betegcsoportban gyakrabban alakult ki de novo diabetes mellitus (22,5% vs. 9,5%; p = 0,023). Következtetések: A veseelégtelenség kialakulásában jelentős szerepet játszó kockázati tényezők közül leginkább a személyre szabott immunszuppressziós terápia megválasztásán keresztül érhető el kedvező hatás. Orv. Hetil., 2013, 154, 1018–1025.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Veronika Müller, Zsuzsanna Kováts, and Gábor Horváth

A létfontosságú szervek elégtelenségének kezelésében a szervtranszplantáció a napi gyakorlat része. A recipiensek közös jellemzője, hogy immunszuppresszív kezelést igényelnek a szervkilökődés megakadályozása érdekében. Az immunszuppresszió növeli az infekcióhajlamot, különösen az egyébként alacsony virulenciájú opportunista kórokozókkal szemben. A szervtranszplantáltak fertőzéseinek jelentős része a tüdőt és a légutakat érinti. Az infekciós komplikációk felismerésében a pulmonológiai diagnosztika, magas szintű mikrobiológiai eljárások és a különböző képalkotó technikák alkalmazhatók. A terápia fejlődése és elérhetősége elengedhetetlen az infekciók eredményes kezeléséhez. Tekintve, hogy a szervtranszplantáltak száma folyamatosan nő, az orvos mind nagyobb számban találkozhat vese-, máj-, szív- vagy tüdőtranszplantált betegek pulmonalis komplikációival. Orv. Hetil., 2012, 153, 899–903.

Open access

Absztrakt

A krónikus immunszuppresszió mellett növekvő gyakorisággal kialakuló rosszindulatú daganatok a szervtranszplantált betegek hosszú távú túlélésének egyre fontosabb meghatározói. Hatékonyan szembeszállni e problémával csak akkor tudunk, ha ismerjük a betegeinkre vonatkozó jellegzetességeit. A veseátültetett recipienseink körében előforduló daganatok incidenciája és gyakorisági sorrendje eltér a magyarországi lakosságétól. A krónikus veseelégtelenség és a vesére váró hazai betegek öregedéséből adódó fokozott daganatos kockázat, valamint a szervátültetés utáni korai időszakban általunk észlelt tumorok aránya alapján úgy véljük, hogy a daganattal történő veseátültetés kockázatát csak a várólistán lévő vesebetegek rendszeres onkológiai szemléletű ellenőrzésével, a tumorok időben történő felismerésével lehet csökkenteni. A veseátültetés után a rákelőtti állapotok és a daganatok korai felfedezése és kezelése, az alacsony dózisú és onkológiai szempontból kedvezőbb hatású immunszuppresszív vegyületek alkalmazása lehet az eszköze a daganatok okozta kockázat mérséklésének. A poszttranszplantációs tumorok prognózisa kedvezőtlen, a kezelésre rosszul reagálnak. Gyakoriságuk miatt kiemelt jelentőségűek a lymphomák. Kialakulásukban a különböző immunszuppresszív szerek eltérő kockázatot jelentenek. A mycophenolsav alkalmazása mellett ez a kockázat alacsonyabb. Az immunszuppresszió összetétele a kezelés egyik fontos kérdése; az onkológiai szempontból is ideális vegyület véd a kilökődési reakció ellen, ugyanakkor nem rontja az onkoterápia hatását. Vizsgálatainkkal igazoltuk, hogy a mycophenolsav in vitro és in vivo is gátolja a humán B-sejtes non-Hodgkin-lymphomasejtek proliferációját, azokban az intrinsic út aktiválása révén apoptózist indukál. Kedvező tulajdonságai alapján úgy véljük, a mycophenolsav, mint immunszuppresszív szer hatékony védelmet nyújt a transzplantált szerv számára, ugyanakkor lymphoma elleni hatása révén segítséget jelenthet a lymphomában szenvedő betegek terápiájában is. Citosztatikus hatása alapján a nem transzplantált lakosság “hagyományos” lymphomáinak kezelésében is ajánlható, ahol a kemoterápia eredménytelenségének egyik legfőbb oka éppen az apoptózissal szembeni rezisztencia kialakulása. A mycophenolsav más kemoterápiás szerekkel kombinálva felerősítheti a lymphomasejtekben azok apoptózist indukáló hatását. Kedvező kísérleti eredményeink alapul szolgálhatnak a további, klinikai vizsgálatokhoz.

Restricted access

Absztrakt:

Bevezetés: A systemás lupus erythematosus (SLE) legsúlyosabb manifesztációja a lupus nephritis, melynek kialakulása és az immunszuppresszív kezelés eredményessége alapvetően meghatározza a betegek életkilátását és életminőségét. Célkitűzés: Retrospektív obszervációs vizsgálatunk célja a Szent Margit Kórház Immunonephrologiai Ambulanciáján lupus nephritis miatt tartósan gondozott betegeink hosszú távú kezelésének értékelése volt. Eredmények: Vizsgálatunkban az 1997. december 1. és 2019. április 30. között gondozott lupus nephritises betegek adatait elemeztük. A 73 betegnél (akik 33,7 ± 15 évesek, 82% nő, 18% férfi, a megfigyelési idő középértéke 119 hó [szélsőértékek 3–264]) a lupus nephritis diagnosztizálásakor a betegek nagy részében jelentősen beszűkült vesefunkciót észleltünk, az eGFR 68 [7–120] ml/min, a proteinuria 2800 [23–16812] mg/nap volt; 10 fő akutan hemodialízis-kezelésre szorult. A 68 főnél elvégzett vesebiopszia eredménye 55 főnél proliferatív, 6 betegnél membranosus lupus nephritist igazolt. Kombinált immunszuppresszió alkalmazásával 50 esetben komplett, 21 betegnél részleges remissziót sikerült elérni; 28 főnél egy vagy több alkalommal relapsus jelentkezett. Ketten már a gondozásba kerülésükkor krónikus dialízisre szorultak, emellett 3 betegnél a vesefunkció hosszú távon végstádiumú veseelégtelenségig progrediált. A többiek veseműködése stabilizálódott, közel normálissá váltak a SLE aktivitását jelző SLEDAI-pontszám, a komplement- és immunleletek. Következtetések: A lupus nephritis kombinált indukciós és elhúzódóan alkalmazott fenntartó immunszuppresszióval megfelelően kezelhető, a betegség progressziójának megakadályozásához azonban tartós gondozás szükséges, nephrologus-immunológus együttműködésével. Az alapbetegség többszervi manifesztációjának és az immunszuppresszió potenciális szövődményeinek kivédésére az ellátó teamnek magában kell foglalnia mindazon szakembereket, akik hozzájárulhatnak a komplex ellátást igénylő betegek állapotának javulásához. Célszerű, hogy a lupus nephritises beteg gondozását és az együttműködő team vezetését nephrologus irányítsa. Orv Hetil. 2020; 161(31): 1293–1301.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Judit Kiss, Veronika Urbán S., Valéria Dudics, Virág Vas, and Ferenc Uher

A mesenchymalis őssejteket (MSC-ket) már számos szövettípusból sikeresen izolálták. Ezek a sejtek terápiás felhasználás szempontjából különösen ígéretesnek tűnnek a felnőtt szöveti őssejtek közül, mivel könnyen izolálhatók, és viszonylag egyszerű a fenntartásuk és szaporításuk in vitro, valamint képesek számos sejttípussá, többek között csont-, porc-, ín-, izom- és zsírsejtekké alakulni. A szervezetben ezek a sejtek biztosítják azokat a növekedési faktorokat és cytokineket, amelyek a vérképző sejtek osztódását és differenciálódását szabályozzák. In vivo képesek lehetnek sérült szövetek regenerálására a vesében, szívben, májban, hasnyálmirigyben és az emésztőrendszerben. Emellett az MSC-k immunmoduláló és gyulladáscsökkentő hatással is rendelkeznek, és allogén szervezetben is csak minimális immunválaszt váltanak ki. Bár a folyamat háttere még nem teljesen ismert, az e sejtek immunszuppresszív hatásán alapuló módszerek már a klinikai kipróbálás fázisában vannak, és lehetséges, hogy a jövőben az MSC-k segítségével allograft-kilökődés, graft versus host betegség, rheumatoid arthritis, autoimmun eredetű ízületi gyulladás és más olyan betegségek lesznek kezelhetők, amelyek esetében immunszuppresszió és szöveti regeneráció is szükséges. A jelen összefoglaló célja a mesenchymalis őssejtekről szóló irodalom áttekintése, különös tekintettel azok immunmoduláló tulajdonságaira és jövőbeli lehetséges klinikai felhasználására.

Restricted access

A májtranszplantációk fő indikációja a hepatitis C-fertőzés következtében kialakult végstádiumú C-cirrhosis hepatitis. A transzplantáció után a HCV-fertőzés visszatérése általános, a rekurráló C-hepatitis progresszív betegség, kezelés nélkül az immunszuppresszió mellett öt éven belül a betegek 20%-ában cirrhosist okoz. A visszatérő HCV-fertőzés kezelése a transzplantált betegek túlélésének legfontosabb meghatározó tényezője. A szerzők az irodalmi adatok és saját tapasztalatuk alapján áttekintik a kiújuló HCV-fertőzés kimenetelét befolyásoló tényezőket. Részletezik az immunszuppresszív kezelés hatását, a megfelelő immunszuppresszív gyógyszer kiválasztásának fontosságát. Áttekintik a visszatérő C-hepatitis diagnózisának fő szempontjait, hangsúlyozzák a protokoll szerint végzett májbiopsziák meghatározó szerepét a diagnózisban, a patológus, a hepatológus és a sebész szoros együttműködését. Ismertetik a várólistán lévő betegek kezelésével szerzett tapasztalatokat, a kiújult krónikus hepatitis korai preemptív kezelési eredményeit és a már szövettani elváltozásban megnyilvánuló krónikus C-hepatitis kezelési lehetőségeit és eredményeit. A transzplantáción átesett betegek krónikus C-hepatitisének jelenleg elfogadott gyógyszere a pegilált interferon és ribavirin kombinációja. Ezzel a terápiával a betegek 20–50%-ában tartós vírusmentesség érhető el. A vírusmentes betegekben egyértelműen csökken a májszövetben a gyulladásos aktivitás, javul a szövettani aktivitási index. A kezelés fibrózisgátló hatására is vannak adatok, ezek további megerősítése azonban multicentrikus vizsgálatokat igényel. A legtöbb tanulmány nem igazolja a korai, szövettani eltérés nélküli antivirális kezelés előnyét. Ebben a betegcsoportban a kezelés gyakori mellékhatása az anémia és a neutropenia, ezért ajánlott az erythropoetin és a granulocyta-stimuláló faktor adása. A rekurráló C-hepatitisben szenvedő betegek optimális kezelése, a pegilált interferon és ribavirin dózisának meghatározása, a terápia időtartama, a mellékhatások csökkentése, a nagyobb arányú gyógyulás elérése további vizsgálatokat, klinikai tanulmányokat tesz szükségessé.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Nóra Adamkovich, Mihály Kispál, László Krenács, Enikő Bagdi, and Zita Borbényi

Bevezetés: A nagy, granulált lymphocytás leukaemia ritka, legtöbbször krónikus lefolyású betegség. Vezető tünete a neutropenia, de okozhat más immun mediálta cytopeniát is. A kezelés megkezdését a tünetek súlyossága indokolja. Nincs egységes kezelési ajánlás, a választásánál a klinikai tüneteket kell figyelembe venni. Célkitűzés: A szerzők saját tapasztalataik alapján összefoglalják a diagnózis fontos lépéseit és a kezelés lehetőségét, illetve szükségességét. Módszer: Összesen 17 nagy, granulált lymphocytás leukaemiás beteg adatait dolgozták fel retrospektív módon. Eredmények: A 17 beteg közül 7 esetben volt szükség kezelésre, közülük 4 esetben indokolta ezt a transzfúziót igénylő anaemia, a többi betegnél neutropenia miatt indult kezelés. Négy esetben kortikoszteroid adását kezdték, egy esetben ciklosporinnal kiegészítve. Anti-CD52-, kis dózisú metotrexát- és kombinált kemoterápia egy-egy betegnél történt. A kezelések hatására 5 betegnél sikerült részleges választ elérni, míg két beteget szepszis következtében elveszítettek. Következtetések: A diagnózis felállítását követően a betegek kisebb hányada igényel kezelést. Az immunszuppresszív kezelés eredményes lehet, de a hatás gyakran átmeneti. A legsúlyosabb szövődmény a szepszis, amely neutropeniás esetekben továbbra is jelentős mortalitási kockázattal jár. Orv. Hetil., 2014, 155(11), 414–419.

Restricted access

Idiopathic retroperitoneal fibrosis

Buktatók és kihívások – két kórlefolyás tapasztalatai

Orvosi Hetilap
Authors: Hajnal Székely, Krisztina Hagymási, Zoltán Sápi, Erika Hartmann, Emese Mihály, Györgyi Műzes, and Zsolt Tulassay

A retroperitonealis fibrosis a retroperitoneum idült, nem specifikus gyulladása; az esetek 75%-ában idiopathiás. Fibrosis jellemzi, amely valószínűleg autoimmun gyulladást követően alakul ki. A kiváltó tényező nem ismert, de az atherosclerosis szerepét feltételezik. A jellegtelen klinikai tünetek, laboratóriumi eltérések miatt gyakran hosszú idő telik el a kórisméig, ezért sok esetben már szövődmények megjelenésével találkozunk. A gyógyszeres kezelés – a szövődmények sebészi vagy urológiai megoldását követően – az immunszuppresszív terápia. A kortikoszteroid a leggyakrabban alkalmazott készítmény, az optimális dózis és a kezelés időtartama nem teljesen egyértelmű. Kiújulás miatt az esetek többségében ismételt vagy a szteroiddózis csökkentését lehetővé tevő kezelés szükséges. A kezelésre adott válasz megjósolására, a kortikoszteroidigény megítélésére vagy a betegség visszatérésének előrejelzésére alkalmas tényezők nem ismertek. A szerzők két beteg kórtörténetét ismertetik – bemutatva a kórisme megállapításának nehézségeit. Orv. Hetil., 2011, 152, 1818–1826.

Open access