Search Results

Absztrakt:

Számos kemoterápiás készítmény dózislimitáló mellékhatása a kemoterápia indukálta perifériás neuropathia, azonban nemcsak a klasszikus kemoterápiás kezelés kapcsán léphet fel idegkárosodás, hanem az új típusú daganatellenes gyógyszerek (pl. proteaszómagátlók, immunmodulánsok, molekulárison célzott kezelések) esetében is számolni kell ezzel a szövődménnyel. Ez a mellékhatás a kezelés alatt és hosszú távon is kedvezőtlenül befolyásolja a beteg életminőségét és a gyógyszer dózisának csökkentésére, esetleg felfüggesztésére kényszerítheti a kezelőorvost, ami viszont a beteg gyógyulási esélyeit ronthatja. Mivel jelenleg nem áll rendelkezésre bizonyítottan hatékony kezelés ezen mellékhatás megelőzésére/kezelésére, ezért a szövődmény prevenciója, korai felismerése és a daganatellenes terápia időben történő módosítása különösen nagy jelentőségű. A daganatellenes kezelés következtében létrejött neuropathia diagnosztikájának egységesítésével, megelőzésével és kezelésével kapcsolatos klinikai vizsgálatok mellett a károsodás patomechanizmusának, genetikai hátterének feltárását célzó alapkutatások folytatása is szükséges.

Munkánk során áttekintjük a daganatellenes kezelés indukálta neuropathia pathomechanizmusát, diagnosztikáját és javaslatot teszünk egy új, (a már meglevő kérdőívek elemeit felhasználó) egyszerű kérdőív használatára, mely hangvillavizsgálattal kiegészítve segíti a neuropathia diagnózisának gyors, betegágy melletti felállítását. Ezen túlmenően kitérünk a szövődmény megelőzésének és kezelésének új lehetőségeire és rámutatunk a jelenlegi kutatási irányokra. Ezek eredményeképpen a jövőben a kemoterápia indukálta neuropathiával szembeni (gyógyszeres és nem gyógyszeres) fegyvertárunk bővülése várható.

Összefoglaló. Bevezetés: Szívinfarktust túlélt betegeknél a thrombocytaaggregáció-gátló (TAG-) kezelésnek fontos szerepe van az újabb ischaemiás események megelőzése szempontjából. Célkitűzés: Annak vizsgálata, hogy a kórházi távozás idején a betegek milyen arányban részesültek clopidogrel-, prasugrel- és ticagrelorkezelésben, és az utánkövetés ideje alatt milyen arányban folytatták a javasolt terápiát. Módszer: A Nemzeti Szívinfarktus Regiszter adatbázisában 2018. 01. 01. és 2020. 12. 31. között 39 308 olyan, infarktus miatt kezelt beteget tartottunk nyilván, aki egészségügyi azonosító számmal rendelkezett, és szívkatéteres centrumban kapott ellátást. Eredmények: 16 273 betegnél ST-elevációval (STEMI), 20 305 betegnél ST-elevációval nem járó (NSTEMI) infarktus volt. A betegek 80%-a hypertoniás volt, minden harmadik betegnél diabetes mellitus (35%), illetve csökkent vesefunkció (30%) igazolódott. A kórházból távozó betegek 36 578 infarktusos eseményénél elemeztük a távozáskor adott TAG-kezelési javaslatot. A STEMI-betegek 96,2%-a aszpirin-, 78,3%-a clopidogrel-, 12,7%-a prasugrel- és 4,3%-a ticagrelorkezelési javaslatot kapott. Az NSTEMI-betegcsoportban 93,9%, 77,7%, 8,3%, 3,2% értékeket találtuk. A speciális feltételek esetén rendelhető gyógyszerek (prasugrel, ticagrelor) esetén az egyes centrumok között jelentős különbségek voltak: a javaslat a prasugrel esetén 1,2–24,3%, a ticagrelor esetén 0,3–10,8% között változott. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) adatbázisának felhasználásával követtük a gyógyszerkiváltási eseményeket. A gyógyszertámogatási adatok 29 405 betegnél álltak rendelkezésre. Az adherencia vizsgálatakor a leghosszabb időszakot vettük figyelembe, és a türelmi idő 2 hónap volt. Az adherencia-időtartamokat standard túléléselemzési eszköztárral (Kaplan–Meier-féle eljárás) dolgoztuk fel. Az első gyógyszerkiváltást követő 1 évnél a clopidogrel, a prasugrel és a ticagrelor esetében a betegek 76,1%-a, 78,3%-a és 80,9%-a adherens volt a javasolt kezeléshez. Következtetés: Bizonyos TAG-gyógyszerek alkalmazásának gyakorisága jelentősen eltér a különböző intervenciós centrumokban. 1 évvel a kezelés megkezdése után a betegek több mint háromnegyede adherens a kezeléshez. Orv Hetil. 2022; 163(19): 743–749.

Summary. Introduction: In patients who have survived myocardial infarction, platelet aggregation inhibitor (TAG) treatment plays an important role in preventing recurrent ischemic events. Objective: to investigate the proportion of patients who received aspirin, clopidogrel, prasugrel and ticagrelor during the hospitalization and the proportion of patients who continued taking the recommended therapy during follow-up. All patients treated for myocardial infarction who had a medical ID number were included in the study. Results: 16 273 patients had ST-elevation (STEMI) and 20 305 patients had non-ST-elevation (NSTEMI) infarction. 80% of patients were hypertensive. Diabetes mellitus (35%) and impaired renal function (30%) were demonstrated in one in three patients. The TAG treatment recommendation was analysed in 36 578 patients who left the hospital. Clopidogrel 12.7%, prasugrel 4.3%, ticagrelor, 93.9%, 77.7%, 8.3% and 3.2% were found in the NSTEMI group. For medicines available under special conditions (prasugrel, ticagrelor), there were significant differences between centres: the proposal varied between 1.2–4.3% for prasugrel and 0.3–10.8% for ticagrelor. Drug switching events were monitored using the National Institute of Health Insurance Fund database. Pharmacovigilance data were available for 29 405 patients. We considered the longest period in the adherence study, and the grace period was 2 months. Adherence durations were processed using a standard survival analysis toolkit (Kaplan–Meier method). At 1 year after the first switch, 76.1%, 78.3%, and 80.9% of the patients in clopidogrel, prasugrel and ticagrelor were adherents to the recommended treatment. Conclusion: The frequency of use of certain antiplatelet drugs varies significantly across different intervention centres. More than three-quarters of the patients are adherent to treatment 1 year after starting treatment. Orv Hetil. 2022; 163(19): 743–749.

Absztrakt

A krónikus hepatitis C-vírus-infekció okozta necroinflammatio májfibrosisra és cirrhosisra hajlamosít, ami a végstádiumú májbetegség szövődményeihez vezet. A fibrosisstádium ismerete alapvető fontosságú mind az antivirális terápia indikálásában és a kórlefolyás alatti követésben, mind a prognózis előrejelzésében. Mivel a fibrosisdiagnosztikában „aranystandarnak” tekintett májbiopszia invazív és ismétlésének is korlátai vannak, előtérbe kerültek a fibrosisstádium meghatározását szolgáló nem invazív módszerek. A szérumbiomarkerek és a fizikai megközelítésen (a májtömöttség vizsgálatán) alapuló elasztográfiás eljárások, valamint ezek kombinációs algoritmusai képviselik azokat az eljárásokat, amelyek egyre inkább beépülnek a kezelési irányelvekbe, és alkalmazásuk révén csökkenthető a májbiopszia igénye. A dolgozat áttekintést ad a fibrosisdiagnosztika nem invazív módszereiről, azok szerepéről az antivirális kezelés elkezdésében, a terápiás válasz monitorozásában és a prognózis megítélésében krónikus hepatitis C-vírus-infekcióban szenvedő betegekben. Orv. Hetil., 2015, 156(21), 855–861.

Absztrakt

A cikk a biszfoszfonát-kezelés mellett létrejövő állcsontnecrosissal foglakozik. Az állapot megelőzéséhez, korai felismeréséhez és kezeléséhez nyújt támpontot nemzetközi szakirodalmi adatok és ajánlások alapján az érintett betegcsoporttal foglalkozó szakemberek számára. Miután kontrollált klinikai kutatások még nem történtek a biszfoszfonát-kezelés során fellépő állcsontnecrosis vizsgálatára, a leírtak csak a rendelkezésre álló klinikai tapasztalatokon alapulnak. Az állcsotnecrosis egy régóta ismert, nem teljes egészében tisztázott patogenezisű klinikai entitás, mely biszfoszfonát-kezelés mellett gyakran lép fel. Megelőzése érdekében a kezelés megkezdése előtt szájsebészeti konzílium, fogászati vizsgálatok és -ellátás szükséges. Minden, az állcsontokat érintő fogorvosi illetve szájsebészeti beavatkozást a biszfoszfonát-kezelés előtt el kell végezni. A beteget tájékoztatni kell a lehetséges mellékhatásokról, és fel kell hívni a figyelmét a rendszeres fogorvosi ellenőrzések, valamint a tökéletes szájhigiéné fenntartásának jelentőségére. A biszfoszfonát-kezelések megkezdését követően rendszeres sztomatológiai ellenőrzés és -gondozás kívánatos. Ilyenkor csak non-invazív beavatkozások végezhetők el a szájüregben. Ha állcsontnecrosis lép fel, akkor sem szükségszerű a biszfoszfonát-kezelés felfüggesztése. Ebben az esetben is kizárólag konzervatív fogászati és szájsebészeti ellátás javasolt. A biszfoszfonát-kezelés során fellépő állcsontnecrosis az esetek egyre növekvő száma miatt fokozott figyelmet érdemel. A kezelő onkológus vagy hematológus, valamint a szájsebész és/vagy fogorvos szoros együttműködése, valamint preventív szemlélet szükséges az érintett betegek ellátása során.

Absztrakt:

Bevezetés: Infantilis cerebralis paresisben, gyermekkorban, a spasticitas oldására a botulinumtoxin kedvező hatását széleskörűen igazolták. A járáskép javítására, a másodlagos deformitások és az ortopédiai műtétek megelőzésére, valamint a toxin hosszú távú kedvező eredményeire jelenleg nincs egyértelmű evidencia. Célkitűzés: Tanulmányunkban arra kerestünk választ, hogy rövid távon milyen eredmények érhetők el a toxin használatával, és a szülők hogyan értékelik gyermekük botoxkezelését. Módszer: Első betegcsoportunkban 18 gyermek musculus (m.) triceps surae kezelését, majd izomnyújtás céljából gipszelését végeztük. Második betegcsoportunkban 12 esetben történt többszintű alsó végtagi injektálás. Beavatkozás előtt és 4–6 héttel utána meghatároztuk az alsó végtagok ízületi mozgásterjedelmét, az izomtónust és a spasticitast. A második csoport járóképes gyermekein megfigyeléses és 3D-járásanalízist végeztünk. Rögzítettük a mellékhatásokat, és a gyermekek állapotáról szubjektív szülői véleményt kértünk. Eredmények: Első betegcsoportunkban bokaízületi mozgásterjedelem-javulást, izomtónus- és spasticitascsökkenést észleltünk. A második csoportban enyhült a csípő flexiós contracturája, javult a csípőabductio és a poplitealis szög. A megfigyelt járáskép és a műszeres mérések eredményei ugyanakkor alig változtak a botox hatására. A toxinkezelés farmakológiai időtartama alatt néhány esetben észleltünk múló, enyhe mellékhatásokat. Társuló pozitív hatásokról is kaptunk szülői visszajelzést: egyöntetűen jobb közérzetről, könnyedebb mozgásról, 3 esetben a nem injektált felső végtagok funkciójának javulásáról, 1-1 betegnél a dysarthria és a dysphagia csökkenéséről számoltak be. Következtetés: Vizsgálatunk megerősíti, hogy a spasticus m. triceps surae botoxkezelése gipszeléssel jelentős dorsalflexiós javulást eredményezhet. Proximális izomcsoportok érintettsége esetén a többszintű botulinumtoxin-kezelés ízületi mozgásterjedelem-javulást eredményezhet, de a járásképet eseteinkben kevéssé javította. Az ajánlások betartásával a botoxkezelés jelentős mellékhatásokat nem okoz. Az észlelt pozitív társuló hatások további vizsgálata szükséges. Orv Hetil. 2019; 160(28): 1105–1111.

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: A crosslinking kezelés szaruhártya-hámosodásra gyakorolt hatásának vizsgálata. Betegek és módszer: Vizsgálatunkba 39 keratoconusos beteget vontunk be crosslinking kezelés után, és 11 pácienst fotorefraktív keratectomiát követően (kontroll) crosslinking kezelést követően 21, 45 és 69 órával. A festődő szaruhártyahám-hiány területét a fotorefraktív keratectomiát követően 16, 37 és 61 órával meghatároztuk. A fotorefraktív keratectomia kezelések utáni kontrollok időpontja nem egyezett a crosslinking kezelést követő kontrollidőpontokkal, így a fotorefraktív keratectomiás csoportnál a hámhiány feltehető méretét a crosslinking kezelési csoport mérési időpontjaira számítottuk, és χ²-teszt segítségével hasonlítottuk össze a két csoportban a hámhiány méretét. Eredmények: A cornea crosslinking kezelést követően a szaruhártya hámjának záródása a kezeléstől számított három napon belül, fotorefraktív keratectomiát követően négy napon belül következett be. 45 és 69 óra elteltével a két csoport között szignifikáns különbség igazolódott a hámhiány méretében (p = 0,005 és p<0,001). Következtetés: A crosslinking kezelést követően a szaruhártya hámosodása gyorsabb, mint fotorefraktív keratectomiát követően. Vizsgálatunk a crosslinking kezelés hámgyógyulásra kifejtett kedvező hatását igazolta. Orv. Hetil., 2017, 158(10), 376–379.

Absztrakt:

A súlyos akut légzési elégtelenség (ARDS) mortalitása elérheti a 60%-ot. A lélegeztetéssel összefüggő további tüdőkárosodás mértéke csökkenthető alacsony légúti nyomások és térfogatok alkalmazásával. A korszerű lélegeztetés ellenére fennálló hypoxaemia esetében felmerül az extracorporalis membránoxigenizáció lehetősége. A respirációs indikációval végzett kezelések száma világszerte nő, bár hatékonyságuk még nem egyértelműen bizonyított. Beszámolunk az Intézetünkben végzett sikeres, első venovenosus ECMO (VV ECMO-) kezeléssel ellátott ARDS-ről. Hatvanhét éves férfi közösségben szerzett tüdőgyulladásának hátterében Legionellát igazoltak. Empirikus, majd célzott antibiotikumterápia ellenére súlyos ARDS, szepszis alakult ki. Respiráltatással nem sikerült kielégítő oxigenizációt elérni, a hasra fordítás is csak átmeneti javulást hozott. A beteget áthelyezték Intézetünkbe potenciális extracorporalis ’life support’ (ECLS-) terápia céljából. A felvételi vérgáz súlyos hypoxaemiát, enyhe hypercapniát mutatott, PaO₂/FiO₂: 60, PaCO₂: 53 Hgmm, PEEP: 14 Hgmm, PIP: 45 Hgmm respirációs paraméterek mellett. A mellkasröntgenen kétoldali gócos infiltrátumot, a szívultrahangon csökkent balkamra-funkciót (45%), tágabb jobb kamrát láttunk, emelkedett pulmonalis artériás nyomást mértünk (mPAP: 41 Hgmm). Femorojugularis venovenosus ECMO-kezelést indítottunk. Tüdőprotektív (FiO₂: 0,5, TV: 3–4 ml/ttkg) lélegeztetés mellett a vérgázértékek az alkalmazott VV ECMO-technika elvárásainak megfelelően alakultak. 8 nap VV ECMO-kezelés után, további 5 nap alatt leszoktattuk a beteget a lélegeztetőgépről. Összességében 21 nap intenzív terápiát követően visszahelyeztük a küldő intézetbe, ahonnan rehabilitációt követően otthonába távozott. A fenti eset ismertetésével szeretnénk felhívni a figyelmet a respirációs indikációjú ECMO-kezelések jelentőségére, hogy ezek a kezelések a külföldi gyakorlathoz hasonlóan nagyobb teret nyerhessenek a hazai intenzív terápiás gyakorlatban. Orv Hetil. 2019; 160(6): 235–240.