Search Results

You are looking at 1 - 6 of 6 items for :

  • "lenalidomid" x
  • All content x
Clear All

Absztrakt:

Az 5q (del) genetikai eltéréssel bíró myelodysplasiás szindróma lenalidomid adásával hatékonyan kezelhető. Az L‑leucin az mTOR szignálút gátlásával fokozza a haploinszufficiens riboszómális gének transzlációját és így szintén kedvező hatású lehet. Szerzők két betegük kórlefolyását ismertetik, akiket a két szer együttes adásával kezeltek. Első betegükben lenalidomidkezelés a transzfúziós igényt megszüntette, de az anaemia továbbra is fennállt, a gyógyszer adása súlyos leukopeniát és thrombocytopeniát okozott. A terápia L-leucinnal történő kiegészítése után a beteg vérképe gyorsan normalizálódott, előbb a lenalidomid, majd az L-leucin is elhagyhatóvá vált, továbbiakban már az 5q (del) genetikai eltérés sem volt kimutatható, évek óta tartósan remisszióban van. Második betegükben az első szerként adott L‑leucin szintén megszüntette a transzfúziós igényt, de az anaemiát nem. A terápia lenalidomiddal történő kiegészítése után a beteg vérképe gyorsan normalizálódott. A lenalidomid és L‑leucin kombinációja – a két szer eltérő hatásmechanizmusa révén – egymás hatását fokozhatja és a terápiás eredményt tovább javíthatja. A kis esetszámú klinikai megfigyelések miatt még további vizsgálatok szükségesek.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Gergely Varga, Gábor Mikala, László Váróczy, and Árpád Illés

Absztrakt

A myeloma multiplex kezelése az elmúlt évtizedben óriásit változott. Mind a kemoterápiás protokollok, mind a szupportív kezelés nagy fejlődésen ment át, amióta a legutóbbi magyar ajánlás megjelent. A betegek egyre nagyobb része ér el tartós választ, és mind többük számára van talán esély a gyógyulásra is. Az összefoglaló célja, hogy az utóbbi évek eredményeit is beépítve, az érvényes nemzetközi ajánlásokat a magyar viszonyok sajátosságaihoz adaptálva segítse a betegek leghatékonyabb kezelését. Orv. Hetil., 2016, 157(4), 123–137.

Open access

Absztrakt:

A myeloma multiplex első vonalbeli kezelése Magyarországon érdemben nem változott az elmúlt évizedben, alapját bortezomibbázisú tripletek és az arra alkalmasaknál nagy dózisú kemoterápiát követő autológ őssejtátültetés képezi.

Közleményünkben a myeloma multiplex első vonalbeli kezelésének legújabb fejleményeit foglaljuk össze az ASH (American Society of Hematology) és az EHA (European Hematology Association) kongresszusain bejelentetett eredmények ismertetésével.

Bár a smouldering myeloma (SMM) jelenleg nem kezelési indikáció, a nagy rizikójú SMM korai experimentális kezelési eredményei ígéretesek. Az újonnan diagnosztizált, transzplantációjelölt betegek első vonalbeli daratumumab- és/vagy carfilzomibbázisú indukciós kezelései kiemelkedően hatásosak, nem befolyásolják az őssejtgyűjtést, és növelik az autológ őssejtátültetéssel végzett konszolidációs terápia hatékonyságát.

A bizonyítottan hatékony lenalidomidfenntartó kezelésre nem jelölt betegek számára az ixazomibfenntartó kezelés már evidencián alapulhat. Nem transzplantábilis myelomás betegeink számára az első vonalbeli daratumumabbázisú kezelés több kombinációban is mély és tartós választ biztosíthat. Esendő betegeink lenalidomid-dexamethason első vonalbeli kezeléséből eredményes indukciót követően a szteroid káros következmények nélkül elhagyható, az elért eredményt a lenalidomid monoterápia fenntarthatja.

Restricted access
Hematológia–Transzfuziológia
Authors: András Kozma, Melinda Paksi, Emma Ádám, András Bors, Hajnalka Andrikovics, and Gábor Mikala

Absztrakt:

A mielodiszpláziás szindrómák (MDS) a leggyakoribb hematológiai megbetegedések közé tartoznak, különös tekintettel az idősödő populációkra. Közös jellemzőjük az ineffektív hemopoézis és következményes citopéniák, valamint az akut leukémiába történő transzformáció jelentős esélye. A citogenetikai vizsgálat az MDS diagnózisa felállításának egyik sarokköve, fontos prognosztikai jelentőséggel. Az egyes citogenetikai eltérések orvosi ismerete fontos terápiás következményekkel bír: a lenalidomid hatékony terápiás eszközünk 5q- okozta anémia és esetleg 13-as triszómia esetén. Ugyanakkor 3q- eltérés azonosítása esetén átlagon felüli hatást várhatunk a demetiláló azacitidin- vagy decitabin-terápiától, míg 8-as triszómia és hipocellularitás esetén megfontolandó az immunszuppresszív kezelés alkalmazása. Összefoglalónkkal segítő kezet szeretnénk nyújtani az MDS jobb megismerésén keresztül e betegség eredményesebb gyógykezeléséhez.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Klára Gadó and Gyula Domján

Az AL-amyloidosis egy olyan szisztémás betegség, ahol kóros sejtek (malignus plazmasejtek) patogén fehérjét termelnek, amelyek lerakódnak a szervezetben. Az amyloidogen fehérjét monoklonális immunglobulin-molekula könnyű lánca alkotja, amely vízben oldhatatlanná válik, az extracelluláris térben kicsapódva a szövetekben lerakódik, szervkárosodás kialakulását eredményezve. A malignus plazmasejtbetegségek közé tartozik, illetve más, monoklonális B-sejtes betegséghez társulhat. A diagnózis – mint minden amyloidosistípusnál – a szövettani eredményre támaszkodik, de sokszor az amyloidogen fehérje azonosításához speciális vizsgálatokra is szükség van. A terápia alapvetően a malignus plazmasejtklón elpusztítására irányul. Az utóbbi évtizedekben a terápiás eszköztár igen jelentősen bővült, több, új hatásmechanizmusú gyógyszer is rendelkezésre áll (thalidomid, lenalidomid, bortezomib). Az arra alkalmas betegeknél ma a standard kezelést a nagy dózisú kemoterápiát követő autológ haemopoeticus őssejtátültetés jelenti, ezt azonban egy nagyon gondos rizikófelmérésnek kell megelőznie. A transzplantációra nem alkalmas betegeket kis dózisú alkilálószerrel, dexametazonnal, a kettő kombinációjával vagy valamelyik új gyógyszerrel lehet kezelni. Igen nagy jelentősége van a korai diagnózisnak és a terápia gyors megkezdésének, mert a parenchymás szervek kialakuló funkciózavara (elsősorban a szívelégtelenség) útját állja a hatékony kezelésnek. Mivel ritka betegségről van szó, a speciális centrumok tevékenységének jelentős szerepe van a klinikai vizsgálatok végzése terén. Orv. Hetil., 2012, 153, 563–573.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Nikolett Wohner, Gergely Varga, Péter Szloboda, Péter Farkas, András Masszi, Laura Horváth, Gergely Szombath, Judit Várkonyi, Szabolcs Benedek, and Tamás Masszi

Absztrakt:

A diffúz nagy B-sejtes lymphoma (DLBCL) a leggyakoribb malignus lymphomatípus, amely a non-Hodgkin-lymphomák (NHL) 31%-át teszi ki. A standard kemoterápiás protokollok jelentős toxicitásuk miatt nem vagy nehezen alkalmazhatóak az idősebb betegpopulációban, különösen a relabált esetekben, ahol kuratív lehetőséget leginkább a nagy dózisú kezelés és a vér-őssejtátültetés jelenthetne. Egyre több adat lát napvilágot a thalidomid és az újabb IMiD-ek (lenalidomid, pomalidomid) kedvező hatásairól az NHL kezelésében, amelyek részei a standard kezelésnek myeloma multiplexben és myelodysplasiás szindrómában. Az IMiD-ek kiterjedt anti-angiogenetikus, immunmoduláns és gyulladásellenes hatásuknak köszönhetik az egyre széleskörűbb alkalmazást. 2010-ben azonosították az E3-ubiquitin-ligáz-komplex egyik komponensét, a cereblont, amely a thalidomid molekuláris támadási pontja. Az irodalomban közölt eredmények alapján thalidomidkezelést indítottunk három relabált, idős DLBCL-es betegünknél. Két esetben központi idegrendszeri, egy esetben abdominalis érintettség volt jelen. A betegek napi 100 mg thalidomidterápiában részesültek kortikoszteroidkezeléssel kiegészítve. Két beteg kiválóan reagált a kezelésre, tartós remisszióba került, amit képalkotó vizsgálattal is igazoltunk, és ezek a betegek 12, illetve 20 hónappal a kezelés elindítása után is remisszióban vannak. Egy beteg KIR-érintettséggel a kezelés ellenére progrediált és elhunyt. Az irodalmi adatoknak megfelelően a thalidomid és analógjai szignifikáns aktivitást mutatnak relabált DLBCL-ben. Esettanulmányunk egy olyan betegpopulációban elért ígéretes eredményeket mutat be, amelyben a túlélési esély igen alacsony. Emiatt, valamint költséghatékonysága és alacsony toxicitása miatt a thalidomidkezelést érdemes idős betegeknél terápiarefrakter és relabált malignus DLBCL esetében megfontolni. Orv Hetil. 2017; 158(41): 1642–1648.

Open access