Search Results

You are looking at 1 - 10 of 29 items for :

  • All content x
Clear All
Orvosi Hetilap
Authors: Tibor Németh, Balázs Pécsy, Tibor Géczi, Katalin Sas, László Szpisjak, Anna Rieth, Valéria Kiss, Ferenc Szőnyegi, László Tiszlavicz, Tamás Zombori, György Lázár, and József Furák

Absztrakt:

A Castleman-betegség egy ritka, lymphoproliferativ betegség, melynek pontos oka ismeretlen. Diagnosztikájának alapja az adekvát szövettani vizsgálat. Míg az unilocularis formánál a betegség a leggyakrabban a mellkast érinti, és az épben történő sebészi eltávolítás a tünetek megszűnését eredményezheti, addig a multilocularis formánál egyéb kezelési formák egészíthetik ki vagy válthatják fel a műtéti eltávolítást. Munkánkban egy Castleman-betegség miatt multidiszciplináris kezelésen átesett beteg esetét mutatjuk be. Az 56 éves férfi betegnél kivizsgálása előtt 18 héttel, egy felső légúti infekciót követően beszédnehezítettség, nyelészavar, felső és alsó végtagi progresszív paresis jelentkezett. Plazmaferézisre a beteg panaszai átmenetileg megszűntek ugyan, de a sebészi mintavételek a mellkas-CT-n látott mediastinalis lymphadenomegalia eredetét nem tudták igazolni. Így az 5 cm-es subcarinalis nyirokcsomó eltávolítása vagy mintavételezése miatt került a beteg osztályunkra. Átvételkor mind a négy végtagon jelentős atrófia, hipotónia, tetraplegia volt látható, és testszerte areflexia igazolódott. Osztályunkon posterolateralis thoracotomiából eltávolítottuk az 5,5 × 3,5 cm-es subcarinalis nyirokcsomó-konglomerátumot. A szövettani vizsgálat Castleman-betegséget jelzett. 3 nappal a műtét után a végtagok mozgása megindult, a 9. napon már járókerettel járóképessé vált, ezt követően neurológiai rehabilitációs osztályra került. Ekkor a felső végtagokban közel megtartott, míg az alsó végtagokban 4/5-ös izomerőt észleltek. Ezt követően a beteg metilprednizolon-, B1-vitamin-, kalcium-citrát- és famotidinkezelésben részesült; 2 héttel átvétele után otthonába bocsátották, ekkor már járókeret nélkül biztonságosan közlekedett. Tünetei 3 hónappal a műtét után csaknem teljes mértékben megszűntek. A Castleman-betegség diagnosztikája és kezelése multidiszciplináris feladat. Ha a páciens műtéti teherbíró képessége engedi, akkor az unilocularis Castleman-betegség terápiás eszköztárában a sebészeti eltávolításnak kiemelt szerepe kell, hogy legyen. OrvHetil. 2020; 161(1): 33–38.

Open access
Magyar Sebészet
Authors: Szentkereszty Zsolt, Trungel Enikő, Pósán János, Sápy Péter, Szerafin Tamás, and Sz. Kiss Sándor

Absztrakt

Bevezetés: Az áthatoló mellkasi sérülések sikeres kezelése a korrekt, gyors diagnózisban és az adekvát sebészi kezelésben rejlik. A szerzők 109 mellkassérült beteg kapcsán értékelik a diagnózis és a kezelés aktuális kérdéseit a szövődmények és az eredmények tükrében.

Betegek és módszerek: A 82 férfi és 27 nő sérült átlagos életkora 37,8 év volt. A sérülést 104 (95,4%) esetben szúrás, 4 (3,7%) esetben lövés és 1 (0,9%) esetben robbanás okozta.

A 41 szív- és szívburoksérültnél 19 (46,3%) mellkas-rtg, 9 (22%) echocardiographia és 2-2 CT-vizsgálat, illetve diagnosztikus VATS történt. A 41 beteg közül 40-et megoperáltunk.

A 68 nem szívtáji sérültnél minden esetben készült mellkas-rtg. 6 (8,8%) betegnél echokardiographia, 4-nél (5,9%) diagnosztikus VATS és 3-nál (4,4%) hasi UH készült. A betegek közül 13 (19,1%) esetben mellkas-drainage, 51 betegnél nyitott műtét és 4 betegnél VATS történt.

Eredmények: A szív- és szívburoksérülteknél a mellkas-rtg, az echocardiographia és a VATS szenzitivitása 57,9%, 88,9%, illetve 100%, specificitása 26,3%, 88,9%, illetve 100% volt. A nem szívtáji sérülteknél a mellkas-rtg szenzitivitása 100%, a VATS szenzitivitása és specificitása egyaránt 100% volt.

A posztoperatív szövődmények aránya 12,6% volt, mely a szívsérülteknél 15%, a nem szívtáji sérülteknél 10,9% volt. Halálozás csak a szívsérülteknél (7,3%) volt. Az átlagos halálozás 2,8% volt.

Következtetés: Az áthatoló mellkasi sérültek életesélyei a gyors és célzott diagnosztikus tevékenységet követő korrekt kezelésnek köszönhetően biztatóak.

Restricted access
Magyar Sebészet
Authors: József Kas, Attila Csekeő, Miklós Molnár, Attila Vágvölgyi, Zsolt Markóczy, Emese Szabó, Mária Héjja, István Pénzes, Zsolt Rozgonyi, Ibolya Soltész, János Fillinger, and Pál Vadász

Absztrakt

A mellkas nagy részét tömegükkel elfoglaló, gyakran benignus jellegű óriástumorok sebészi kezelése különös kihívást jelent. A feladat nagyságát a műtéttechnikai nehézségek, a narkózis vezetése és a postoperativ intenzív ellátás gondjai együttesen adják. Esetünk további sajátosságát az egyébként magától értetődőnek vélhető műtéti javallat végletes ellentmondásossága adja. A 64 éves férfi másfél éve fokozódó, terhelésre jelentkező fulladása ellenére más okból végzett mellkas-röntgenvizsgálatán derült ki a mellkas jobb felének óriási térfoglaló elváltozása. A pulmonológiai kivizsgálás során végzett vastagtű-biopszia solitaer fibrosus pleuratumort igazolt. Az onkológiai konzílium műtéti megoldás mérlegelését javasolta. A beteg állapota a megelőző vizsgálatok közben rohamosan romlott, majd nyugalmi dyspnoe és pitvari fibrilláció miatt intenzív osztályra került, ahol másnap légzési elégtelenség következett be, és respirátorkezelés vált szükségessé. Az igen magas kockázat ellenére műtét mellett döntöttünk, mert a daganat eltávolítása volt a beteg egyetlen esélye a túlélésre. A műtét sikerült, a beteg szövődményekkel terhes postoperativ szak után gyógyultan hagyta el az intézményt. Munkaképes állapotban egy évvel később recidívamentes.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Gergő Józsa, Zsolt Juhász, Péter Vajda, Gabriella Mohay, and András Pintér

Az öt hónapos csecsemőben eseménytelen perinatalis adaptációt követően felső légúti infekciók, hányás és növekedésbeli elmaradás jelentkezett. A mellkas-röntgenfelvétel jobb oldali rekeszsérvet valószínűsített. A kontrasztanyagos nyeletéses vizsgálat a rekesz felett jobb oldalon a gyomrot ábrázolta. Az eset a veleszületett rekeszsérv és a hiatus hernia közötti differenciáldiagnosztikai nehézségekre kívánja felhívni a figyelmet. Orv. Hetil., 2011, 152, 1500–1503.

Restricted access

Absztrakt

A szerző ismerteti a három éve működő pécsi modell elveit a nemzetközi szakirodalom tükrében, a sebészet és ezen belül a mellkassebészet szerepét az áthatoló testüregi (has, mellkas) sérülések ellátásában. A mellűri drainage kiemelt szerepű úgy a terápiában, mint a sebészi döntéshozatalban, a diagnosztikában. A thoracotomia melletti döntés és elvégzése sebészi kompetencia, akárcsak a damage control. A definitív ellátás és a szövődmények kezelése általános mellkassebészt igényel. Hangsúlyozza a multidiszciplinaritást.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Mariann Moizs, Gábor Bajzik, Zsuzsanna Lelovics, Marianna Rakvács, János Strausz, and Imre Repa

Bevezetés: A fejlett országokban és hazánkban is a daganatos betegségek közül a tüdőrák mortalitása a legmagasabb. Célkitűzés: Az alacsony dózisú CT-alapú tüdőrákszűrés célzott népegészségügyi szűrésként történő alkalmazhatóságának elősegítése és tapasztalatszerzés. Módszer: 40 év feletti panaszmentes önkéntesek (n = 963) digitális alapú mellkasröntgen- és alacsony dózisú CT-alapú vizsgálata. Eredmények: A digitális mellkasröntgenszűrésen megjelentek közül két személy került kiemelésre (0,2%). Minden negatív mellkas-röntgenfelvétellel bíró vizsgáltnak (n = 943) lehetősége volt arra, hogy önkéntesen, tájékoztatás után részt vegyen alacsony dózisú CT-szűrésen, ezzel a lehetőséggel 173-an éltek. Különböző eltérések miatt 65 személy került kiemelésre, további vizsgálatukra az eltérés jellege, nagysága stb. figyelembevételével 3 hónap, illetve 12 hónap múlva került sor. Az alacsony dózisú CT-alapú tüdőrákszűréssel egy beteg (0,6%) került kiemelésre. Következtetések: A népegészségügyi keretek körében szervezni tervezett alacsony dózisú CT-alapú tüdőrákszűrés 50%-kal növelheti az eredményességet (0,2%-ról 0,3%-ra). Az alacsony dózisú CT-alapú tüdőrákszűrést megelőző mellkas-röntgenfelvétellel a költséghatékonyság növelhető. Orv. Hetil., 2014, 155(10), 383–388.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Zoltán Mátrai, László Tóth, Zoltán Szentirmay, János Papp, Imre Antal, Pál Vadász, Alexandra Bartal, and Miklós Kásler

A mellkasi desmoid tumorok ritka, borderline daganatok. A tumor elsődleges kezelése a radikális sebészi eltávolítás. A mikroszkóposan ép sebészi szél elérése gyakran komoly műtéttechnikai kihívást jelent, mivel a tumor infiltrálhatja a csontos mellkasfalat, a vállöv csontjait, a tüdőparenchymát, a plexus brachialist, valamint a mediastinum vitális képleteit. A mellkas stabilitásának megőrzése, az optimális funkcionális és esztétikai eredmény elérése szintetikus hálók beültetését, illetve autológ szövettel történő plasztikai rekonstrukciókat tehet szükségessé. A multidiszciplináris műtétek még speciális centrumokban is magas morbiditással járhatnak. A szerzők közleményükben multicentrikus retrospektív feldolgozás keretében sporadikus mellkasfali, illetve intrathoracalis desmoid tumorok sebészi ellátásának technikáját elemzik, illetve irodalmi összehasonlítást folytatnak. Orv. Hetil., 2011, 152, 3–13.

Open access
Magyar Sebészet
Authors: Jenő Imre, László Hejjel, Dóra Miklán, Zénó Ajtay, and Lajos Papp

Absztrakt

A pitvari sövényhiány (ASD) percutan eszközös zárása mint alternatíva lépett elő a nyitott szívműtéti megoldás helyett. A szerzők egy 55 éves nő esetét mutatják be, akinél veleszületett secundum típusú ASD miatt Amplatzer-occluder beültetést végeztek. Mellkasi panaszai három nappal az eszköz beültetése után kezdődtek, emiatt kardiológusa echocardiographiát végzett, mely a korábban beültetett eszköz hiányát és a korábbi ASD fennállását látta, majd klinikánkra utalta, ahol mellkasröntgen és mellkas-CT-felvétel készült, melyek az occluder aorta-tuncus brachiocephalicus szögletbe ékelődését igazolták. Extracorporalis szívműtétet indikáltunk az eszköz eltávolítására és a meglévő ASD direkt varrattal történő zárására. Eseménytelen posztoperatív időszak után távozott a beteg otthonába, jó általános állapotban.

Restricted access

A szerzők egy 18 éves, másodszor szülő esetét ismertetik, akinek első terhessége polyhydramnionnal szövődött, majd a 30. gesztációs héten a magzat méhen belüli elhalása következett be. A dysmorph küllemű magzatot akkor lepényleválás miatt császármetszéssel emelték ki, a rendellenességről pontos leírás nem született. Jelen cikkünk tárgyát képező második terhessége 19. hetétől észleltük a később extrém mértéket elérő polyhydramniont, majd a terhesség előrehaladtával sorra jelentkeztek magzati malformatióra utaló ultrahangjelek: abnormális helyzetű végtagok, szűk mellkas, koponya körüli oedema, a gyomortelődés hiánya. A 34. héten tehermentesítő amniocentesis vált szükségessé, az ekkor elvégzett magzati kromoszómavizsgálat normális karyotypust igazolt. A 39. gesztációs héten pozitív amnioszkópos lelet miatti szülésindukció során tartós magzati bradycardia jelentkezett, ezért sürgős császármetszést végeztünk. A 3000 grammos fiú újszülött a komplex resuscitatio ellenére, befolyásolhatatlan légzési elégtelenség miatt 2,5 órás korában exitált. A kórbonctani és hisztopatológiai vizsgálat a következő fenotípusos jegyeket írta le: nagy, oedemás fej, micrognathia, macroglossia, gégeoedema, szűk mellkas tüdőhypoplasiával, gracilis végtagok atrófiás izomzattal, gracilis ujjak karomállásban, valamint rövid köldökzsinór. Az anamnézis, a kórlefolyás és a fenotípusos jegyek alapján felállítható volt az I-es típusú Pena–Shokeir-szindróma diagnózisa. A közlemény második részében irodalmi adatok alapján áttekintjük a kórkép etiológiáját, patogenezisét, praenatalis diagnosztikáját és differenciáldiagnosztikáját, valamint a genetikai tanácsadás szempontjait. Tudomásunk szerint a jelen közleménnyel hazánkban először számolunk be diagnosztizált Pena–Shokeir-szindrómás esetről.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Ákos Csonka, Dávid Dózsai, Tamás Ecseri, István Gárgyán, István Csonka, and Endre Varga

Absztrakt:

Bevezetés: A mellkasi sérülések jelentős részében keletkezik pneumo- (PTX) és haemothorax (HTX). Ezekre a leggyakrabban alkalmazott terápiás megoldást a mellkascsövezés jelenti. A mellkasi cső pozíciója kiemelt fontosságú a megfelelő drenázs eléréséhez. Célkitűzés: Tanulmányunkban választ kerestünk arra, hogy a PTX és HTX esetén alkalmazott mellkascsövezés során hogyan alakulnak a drenázsidőtartamok, mi a felmerülő drenázselégtelenség oka, valamint szerepet játszik-e a baleseti sebészek tapasztalata. Módszer: 2011 és 2015 közötti időszakban vizsgáltuk 110 sérült adatait retrospektív módszerrel. A cső megtörése vagy drenázselégtelenség esetén vizsgáltuk, hogy áthelyezéssel, újracsövezéssel vagy további drének behelyezésével megoldódott-e a drenázselégtelenség. Vizsgáltuk a csőnek röntgenfelvételen, CT-n való helyzetét, valamint a beavatkozáshoz szükséges sebészi képzettség és a drenázselégtelenség okainak összefüggését. Eredmények: A mellűri drenázs átlagos időtartama 6,5 nap volt. A mellkas középső harmadába eső drénpozíció a felsőhöz viszonyítva 1,9 nappal, míg az alsó a felső pozícióhoz viszonyítva 1,2 nappal rövidebb drenázsidőt vett igénybe. HTX esetében az alsó 2,8 nappal, a középső 3,6 nappal rövidebb drenázsidőt igényelt a felső pozícióhoz képest. Az összes vizsgált eset 30%‑ában drenázselégtelenség jelentkezett. Az újracsövezés után rövidebb ideig tartott (9,5 nap) a drenázs, mint drénáthelyezés után (10,2 nap), de szignifikáns különbség nem volt. Következtetés: A mellkasi sérülések ellátása akkora entitás, hogy egységes irányelvet lehetetlen kidolgozni. Tanulmányunk alapján igazolást nyert, hogy a mellkasi csőnek a mellkas alsó és középső harmadába történő megfelelő pozicionálása jelentősen csökkenti a drenázsidőtartamot. A magas drenázselégtelenséget a cső nem megfelelő pozicionálása és megtörése okozta. Tanulmányunk szerint a baleseti sebészek tapasztalata nem játszik szignifikáns szerepet, a cső megfelelő pozicionálása lényegesebb. Orv Hetil. 2019; 160(5): 172–178.

Open access