Search Results
A nyolcvanas évek ifjúsági mozgalmai
The political activity of young people in the eighties
Absztrakt:
A politikai szocializációs kutatások egyértelmű eredménye volt, hogy a nyolcvanas évek elejére a rendszer látens törekvése, a politikai aktivitástól eltávolítás átfogó sikerrel járt. Az iskolai-mozgalmi szférában szervezett, külsőségeiben politikai jellegű vékony látszataktivitás mögött egy, az egész akkori társadalmat jellemző individualizációs folyamat húzódott meg.
Néhány létszférában viszont a hivatalos, intézményi működéstől független, spontán szerveződések is megjelentek. Ezek a maguk területein nem voltak előzmény nélküliek. A csöves-aluljárós csoportok, a vallási bázisközösségek, a békemozgalmak, egyes oktatási intézményekben önálló hallgatói képviseletre törekvő kis csoportok, végül a független ifjúsági szervezet létrehozását célzó szerveződések kis szigetek voltak az ifjúsági tömegben, de működésükből már akkor is levonhatók voltak közös tanulságok.
Megközelítésünk leíró jellegű. A hosszú távú idősorok elemzése alapján megállapítható, hogy a XX. században a magyar gazdaság átlagosan évi négy százalékkal növekedett. A hatvanas-hetvenes évek viszonylag gyorsabb, a nyolcvanas évek pedig jóval lassúbb, stagnálásba hajló időszakot képviselnek. A kilencvenes évek első felében lezajlott transzformációs válságot követő évtized egy Jánossy-féle helyreállítási periódusként értelmezhető. Úgy tűnik, hogy ezen időszak végével a magyar gazdaság 2007 táján a nyolcvanas évek által meghatározott növekedési trendhez igazodik. Mivel a Jánossy-féle séma stabilitása számos nemzetközi példával illusztrálható, valószínűsíthető, hogy a magyar gazdaság a rendszerváltozás ellenére még hosszú ideig nem fog túllépni a nyolcvanas évek által meghatározott növekedési pályán.
Jelen dolgozat egy hosszabb munka fejezete, amely az „érzelem és identitás” témával foglalkozik. A szerző a nyolcvanas évek elején kezdődött „affektív forradalom” néhány időszerű, sokat vitatott kérdését tekinti át és elemzi. Felveti, hogy eddig az identitás affektív összetevőjét bizonyos mértékig negligálták, s kognitív vonatkozását hangsúlyozták túl. Ezért bizonyulhat ígéretes és gyümölcsöző vállalkozásnak az érzelem pszichológiájának és az identitáselméletnek az összekapcsolása. E cél érdekében át kell tekinteni az érzelempszichológia mai helyzetét és dilemmáit. Az elemzés ebben a keretben az alábbi négy témára összpontosít: a „naturalista” és a „konstrukcionista” értelmezések konfrontációja, a Zajoncnak az érzelmi reakciók elsődlegességére vonatkozó tézisét követő vita, az „érzelem mint információ” megközelítés, valamint megismerés és érzelem kölcsönhatása.
A cikk a társadalmi valóság gyökeresen ellentétes értelmezéseinek esettanulmányaként is felfogható. Amerikában mind a feministák, mind pedig az újabb férfijogi mozgalmak úgy tekintenek a társadalmi valóságra, mint amely érdekeiket alapvetően veszélyezteti. Bár mindkét mozgalom engedékenyebb szószólói kerestek és találtak is alapot a közös fellépéshez, így például a nemileg valóban semleges társadalmi munkamegosztás megteremtéséhez, a két mozgalom kemény magja a közös céloknak és akcióknak még a gondolatát is elutasítja. Az a tény, hogy mindkét mozgalom a maga áldozat mivoltából indul ki, csakugyan szinte lehetetlenné teszi a közös fellépést, hiszen nincs olyan mozgalom, amely egyszerre tarthatná áldozatnak, illetve domináns erőnek magát. Miközben a nő -mozgalmat széles kör ű állami és szövetségi elismerés és támogatás övezi a „politikailag helyesen gondolkodó” intézmények részéről, a férfijogi mozgalmak a civil társadalom sűrűjébőlnőnek ki. Politikájuk kudarcai láttán a nyolcvanas évek derekától önkritikus hangok is hallatszanak a feminista táborból. A férfijogi aktivisták újabban viszont azt kezdik felismerni, hogy amit áldozat mivoltuknak vélnek, az valójában dominanciájuknak, illetve annak a folyománya, hogy képtelenek feltámasztani korábbi dominanciájukat. Sok amerikai férfi vesztes pozícióban érzi magát lélektanilag, mert az uralkodó társadalmi mentalitás éppúgy elítéli egykori dominanciájukat, mint újabb keletü „pipogyaságukat”.
Az egyenlőség és az elkülönülés oktatáspolitikájának két korszaka Magyarországon
Two Periods of Equality and Segregation Education Policy in Hungary
Összefoglaló. A tanulmány ismerteti a társadalmi egyenlőség növelésének a harmincas évek közepétől a hatvanas évek elejéig tartó középosztály-ellenes oktatáspolitikai mozgalmait, a tekintélyelvű és totalitárius állam egységesítő intézkedéseit. A társadalmi béke teremtése jegyében a középosztálynak egyre nagyobb engedményeket téve fokozatosan növekedett a társadalmi rétegek között az iskolai végzettségben mért távolság a hatvanas évek elejétől. Előbb (oktatási) intézményeken belül, később az intézmények között legálisan jelent meg a társadalmi egyenlőtlenség. A nyolcvanas évek közepén, majd a rendszerváltás után az önigazgatás eszméje alapján átszervezett tanügy- és iskolairányítás következtében lényegében megszűnt a közoktatás rendszerében a szociális kiegyenlítés eszközrendszere, amely hiánya a középosztályba tartozó szülők és tanárok számára lehetővé tette az elit iskolák létrehozását. 2010 után az oktatáspolitika intézményesítette e spontán folyamatok teremtette helyzetet.
Summary. The study describes the anti-middle-class movements to increase social equality from the mid-1930s, and the unifying measures of the authoritarian and totalitarian state until the early 1960s in the education policy. For aiming at the social peace more and more concessions was made to the middle class. It caused gradually increased the distance between social strata in terms of educational attainment. Firstly the social inequality appeared within (educational) institutions, and later between institutions. In the mid-1980s, and more after the change of regime, the reorganization of school and school management based on the idea of self-government abolished the institutinal system of social equalization in the public education system, which made possible for the middle-class parents and teachers the creating of elit schools.
Az elhízás korunk egyik legjelentősebb népegészségügyi problémája, mégis mérésen alapuló, reprezentatív adat a hazai előfordulásról csak a nyolcvanas évek végéről érhető el. Célkitűzés és módszer: Az Országos Táplálkozás- és Tápláltsági Állapot Vizsgálat 2009 – kapcsolódva az Európai Lakossági Egészségfelméréshez – a felnőtt lakosság életkor és nem szerinti országos reprezentatív mintáján, nemzetközi protokoll alapján végzett antropometriai mérésekkel határozta meg a túlsúly és a hasi elhízás gyakoriságát. Eredmények: A megvalósulási arány 35% volt (n = 1165). Az eredmények alapján a lakosság csaknem kétharmada túlsúlyos vagy elhízott. A férfiak 26,2%-a, a nők 30,4%-a elhízott. A morbid elhízás aránya férfiaknál 3,1%, nőknél 2,6%. A hasi elhízás nőknél gyakoribb, mint férfiaknál (51,0% vs. 33,2%), és előfordulása az életkorral nő. Hatvanöt év felett a hasi elhízás a férfiak több mint 55%-át, a nők majdnem 80%-át érinti. Következtetések: Az elhízás és szövődményeiből adódó népegészségügyi probléma megoldásához a populációs szintű beavatkozásokon túl az egyén szintjén történő prevenció is nélkülözhetetlen. Orv. Hetil., 2012, 153, 1023–1030.
Jóllehet, a helyreállítások kritikai elemzése a hazai szakirodalomban már a nyolcvanas évek elejétől igényként jelentkezik, mindmáig elhanyagolt kérdés a hazai műemlékvédelemben. A kritikai elemzés gyökerei megmaradtak, amelyekhez kapcsolódóan e cikkben elvi javaslatot teszek egy vizsgálati rendszerre. A vizsgálat kritériumait objektív szempontok alapján alakítottam ki széles körű külföldi szakirodalmi kitekintéssel. Az általam összeállított szempontrendszer gerince az elméleti rekonstrukció mint bármilyen beavatkozás tudományos alapja. E vizsgálati rendszer életképességét doktori értekezésem keretében több hazai műemlék-helyreállítás elemzésén igazoltam. A kritériumrendszer egyben alapjait is képezi egy tervezésmódszertannak, mely a holt műemlékek bemutatásánál alkalmazható.
Absztrakt:
Az 1-es típusú diabetes mortalitása, bár csökkenő tendenciát mutatva, jelentősen meghaladja a standard mortalitást. Ez egyúttal a diabetesszel megélt életévek rövidülésével jár együtt. Az esetismertetés tárgya egy 86 éves diabetestartammal a 91. életévét megélő nőbeteg, akit több mint 55 éven keresztül egyetlen orvos – a szerző – kezelt/gondozott. Az 1932-ben, ötéves korában fellépett diabetest először naponta háromszor adagolt gyors hatású inzulinnal, majd 1940-től kezdve naponta egyszer alkalmazott gyors hatású és cink-protamin inzulinnal, később sertés, majd humán kristályos cinkinzulinnal, majd az utolsó 16 évben gyors hatású NPH-inzulin keverékével kezelték. Ennek oka az volt, hogy a beteg rögeszmésen ragaszkodott a napi egyszeri inzulinadáshoz, és hogy esetében mindegyik inzulin hatástartama 24 órásnak bizonyult. Az évtizedeken át folyamatosan túladagolt egyszeri inzulinadás következménye a szinte naponta, főként az éjjeli órákban fellépő hypoglykaemia lett, következményes nagyfokú vércukor-ingadozásokkal. Az 1930-as évek közepétől a hatvanas évekig polarimetriás, majd száraz kémiás módszerrel vizeletcukor-önellenőrzést végzett a nyolcvanas évek elejéig, majd áttért a vércukor-önellenőrzésre. Az ötvenes években két sikertelen terhessége volt, 2010–11-ben egymás után jobb, majd bal oldali combnyaktörést szenvedett, majd mindkét szemén megműtötték a cataractáját. Az utolsó 25 évben HbA1c-szintje 7% körül mozgott. Sem retinopathia, sem nephropathia nem fejlődött ki nála, csupán súlyos neuropathia okozott panaszokat az utolsó években. Emellett időskori száraz maculadegeneratiója miatt látása folyamatosan romlott. Elnyerte a ’Joslin 75’ medált is. Élete utolsó két hónapjában engedte, hogy degludek + glulizin inzulinnal intenzíven kezeljék. Halálát myocardialis infarctus okozta. Bár a vércukor-ingadozások minimalizálása és a tartósan jó anyagcsere-vezetés jelentősen javítja a diabetesesek életkilátásait, esetünkben jó fél évszázadon keresztül egyik sem állt fenn. Ezért az extrém hosszú diabetestartamra nem találtunk magyarázatot. Orv Hetil. 2020; 161(5): 193–197.
. A nyolcvanas évek derekán szerzett mellkassebész-szakvizsgát is – és bizalmat, nevet a kételyre mindig nyitott szanatóriumi és gondozói tüdőgyógyászok között is. A háromtagúra bővült mellkassebészeti csapat helyet kért a profil magyar palettáján, s
ottani érsebész kollégáknak, számtalan bemutató műtétet tartva. Ugyancsak az ő és Szabó Zoltán egykori professzorunk voltak, akik már a nyolcvanas évek legelején felvették a kapcsolatot a német és osztrák kollégákkal, ezáltal lehetővé téve a fiatal magyar
