Search Results

Absztrakt

Annak az ismert régi észleletnek a modern patobiokémiai magyarázata, miszerint a daganatos betegekben szignifikánsan magasabb a tromboembóliás komplikációk előfordulása, ma már kezd körvonalazódni, mind a daganatsejtek által termelt prokoaguláns tényezők, mind pedig az alvadási fibrinolitikus rendszer regulációjának megváltozása alapján. Továbbmenve, az ismert kemoterápiás szerek önmagukban is fokozhatják a trombózisrizikót. Ennek részleteit, az ismert gyógyszereket és patobiokémiai alapokat tekinti át a cikk, kitekintve végül új adjuváns hatásokra a direkt antikoagulánsokkal kapcsolatosan.

A humán populációban szélesen elterjedt cytomegalovírus által okozott infekció egyike a leggyakrabban előforduló szervátültetést követő virális eredetű fertőzéseknek, amely befolyásolja a transzplantált szerv és a beteg túlélését is. Leggyakrabban a súlyos tünetekkel járó fertőzés olyan transzplantáltaknál alakul ki, akik cytomegalovírus-szeronegatívak az átültetés idejében, és a szervet szeropozitív donortól kapják. A fertőzés előfordulását és súlyosságát egyéb rizikótényezők is befolyásolják: az immunszuppresszió intenzitása, a beültetett szerv típusa, a graftkilökődés és/vagy ennek kezelése, a donor és recipiens közötti „HLA-mismatch”, a recipiens egyes HLA-típusai, női nem stb. A már kialakult cytomegalovírus-infekciónak direkt (tünetek) és indirekt (szövetkárosító és immunmoduláló) hatásai vannak, mindkettő befolyásolja a beteg életminőségét és a további állapot alakulását. Ezért speciális kezelési sémákat és a megelőzésre irányuló intézkedéseket dolgoztak ki, amelyek segítségével a cytomegalovírus károsító hatása csökkenthető vagy elkerülhető. Számos preventív lehetőség közül a gyakorlatban két megelőzési stratégia alkalmazható hatékonyan: az univerzális profilaxis (részét képezi a szelektív profilaxis) és a preemptív terápia. A szerzők – saját és külföldi tapasztalatok alapján – összefoglalják a prevenciós lehetőségeket, összehasonlítják az alkalmazott protokollok előnyeit és hátrányait. Az Amerikai és Kanadai Transzplantációs Társaságok ajánlása alapján a legtöbb amerikai, de sok európai transzplantációs központban is a betegeket három csoportba sorolják: magas, közepes és alacsony rizikójú csoportok; a besorolásnak megfelelően választható a profilaxis. A magas rizikójú betegcsoportoknál (R–/D+ betegek és tüdőtranszplantáltak) nélkülözhetetlen az univerzális profilaxis. Azoknál a betegeknél, akik antilymphocyta-ellenanyagot (ATG, ALG vagy OKT3) kapnak, szükséges az ún. szelektív profilaxis alkalmazása. A közepes rizikójú betegcsoportoknál (R+/D+ vagy R+/D–) lehet választani az univerzális profilaxis és a preemptív terápia között a klinika adottságait figyelembe véve. A nagy forgalmú ambulanciákon, a szoros monitorozás nehézségei és a költséges laboratóriumi vizsgálatok miatt, továbbá a CMV-fertőzés indirekt hatásainak kiküszöbölése érdekében az ajánlások az univerzális profilaxis alkalmazását javasolják. Az alacsony rizikójú csoportban (R–/D–) vese-, máj-, hasnyálmirigy-, szívtranszplantáció esetén a megelőzés szükségességét a transzplantációs centrum dönti el.

A vénás thromboembolia kockázatáról és a profilaxis alkalmazásának mértékéről világszerte hiányosak az adatok. Az ENDORSE (nemzetközi epidemiológiai nap a vénás trombózis és embólia szempontjából veszélyeztetett betegek felmérésére az akut kórházi ellátásban) az első, nemzetközi, keresztmetszeti vizsgálat, amely globális áttekintést nyújt az akut kórházi ellátásban részesülő betegek vénásthromboembolia-kockázatának prevalenciájáról, valamint a hatásos profilaxisban részesülő betegek arányáról. Harminckét ország 358 reprezentatív kórházában a kórlapok alapján felmérték a 40 éves vagy idősebb, belgyógyászati és a 18 éves vagy idősebb, sebészeti osztályon fekvő összes beteg vénásthromboembolia-kockázatát. Az American College of Chest Physicians 2004-es evidenciákon alapuló irányelvei szerint értékelték a trombózisrizikót és megvizsgálták, hogy a betegek megkapták-e az irányelveknek megfelelő profilaxist. A nemzetközi felmérésben kilenc magyarországi centrum vett részt, és hazánkban a trombóziskockázatot összesen 1300 betegnél becsülték meg. A vénás thromboembolia szempontjából veszélyeztetettek aránya 39,9% (N = 519) volt, közülük 58,2% (N = 253) volt a sebészeti és 30,8% (N = 266) a belgyógyászati beteg. A teljes trombóziskockázatú populációnak 56,6%-a (294 beteg) részesült az ACCP-irányelvek szerinti profilaxisban. Az ajánlásnak megfelelő profilaxist a sebészeti betegek közül 86,6% (N = 219), a belgyógyászati betegek közül csak 28,2% (N = 75) kapta meg. Hazánkban tehát a hospitalizált, vénás trombózis által veszélyeztetett belgyógyászati betegek több mint kétharmada megfelelő profilaxis nélkül maradt. Az ENDORSE felmérés megerősíti, hogy a kórházi, belgyógyászati és sebészeti betegek nagy részénél világszerte, így hazánkban is vénástrombózis-veszély áll fenn, így sürgősen cselekednünk kell annak érdekében, hogy a veszélyeztetett betegek megfelelő profilaxist kapjanak.

Összefoglaló. Bevezetés: A humán cytomegalovírus infekció direkt és indirekt szövődményei napjainkban is veszélyeztetik az allogén őssejt-transzplantációval kezelt betegeket. A széles körben alkalmazott preemptív stratégia mellett előnyös lehet a kórokozó reaktivációjának megelőzése profilaktikusan adagolt vírusellenes vegyülettel. A letermovir innovatív hatásmechanizmusú, szűk spektrumú antivirális szer, mely allogén őssejt-transzplantáltak körében végzett, placebo kontrollált klinikai vizsgálatban csökkentette a cytomegalovírus infekciók gyakoriságát és javította a túlélést. A szerzők 23, allogén őssejt-transzplantált beteg retrospektív módon gyűjtött adatait ismertetik, akik a beavatkozás kapcsán letermovir profilaxisban részesültek. A betegek több mint fele akut leukémiában szenvedett, harmaduk aktív betegséggel került transzplantációra, kétharmaduk donora haploidentikus egyezést mutatott. A letermovir adagolása során 2, azt követően további 3 személyben lépett fel cytomegalovírus infekció. Szervi érintettséggel járó cytomegalovírus betegség egyetlen esetben sem alakult ki. A megfigyelési időszak során 2 fő hunyt el, cytomegalovírustól független okok miatt. Az alkalmazhatóságot korlátozó mellékhatást nem észleltek. A letermovir a mindennapi klinikai gyakorlatban is hatékonynak és biztonságosnak bizonyult az őssejt-transzplantáltak cytomegalovírus fertőzésének megelőzésére.

Summary. Introduction: Direct and indirect effects of cytomegalovirus infection remain an ongoing threat to patients treated with allogeneic stem cell transplantation. In addition to the widely used preemptive approach, prevention of viral replication with a prophylactically administered antiviral drug seems to be feasible. Letermovir, a narrow-spectrum antiviral compound with an innovative mechanism of action, has been shown to decrease the incidence of cytomegalovirus infection and to improve survival in a placebo-controlled clinical trial recruiting allogeneic stem cell transplant patients. Authors present retrospectively collected data from 23 patients receiving letermovir prophylaxis as a part of their allogeneic stem cell transplantation procedure. More than half of prophylaxed individuals had acute leukemia, a third of them underwent transplantation with an active disease and two third of the cohort had a haploidentical donor. During prophylaxis 2, subsequently further 3 patients developed a cytomegalovirus infection. No organ-specific disease could be detected. Through the observational period 2 patients have died due to causes unrelated to cytomegalovirus. No side effect interfering with drug use could be revealed. In this real-life case series letermovir has been shown to be effective and safe for the prevention of cytomegalovirus infection in allogeneic stem cell transplant patients.

2006-ban az ENDORSE (nemzetközi epidemiológiai nap a vénás trombózis és embólia szempontjából veszélyeztetett betegek felmérésére az akut kórházi ellátásban) nemzetközi, obszervációs, keresztmetszeti vizsgálat célja a kórházban fekvő, vénás thromboembolia veszélyének kitett betegek prevalenciájának, valamint a hatásos profilaxisban részesülők arányának meghatározása volt. A 32 ország 358 véletlenszerűen beválasztott kórházában végzett globális regiszterben kilenc magyar vizsgálóhely vett részt. A magyarországi eredmények szerint a sebészeti betegek irányelvnek megfelelő profilaxisa felülmúlta a nemzetközi átlagot, de a belgyógyászati profilaxis jelentős mértékben alulmaradt. A trombózismegelőzés összehasonlítására két év és két hónap után hazánkban elvégezték az ENDORSE-2-HUNGARIA vizsgálatot. Mindkét felmérésben az American College of Chest Physicians 2004-es evidenciákon alapuló irányelvei szerint értékelték a trombózisrizikót, és megvizsgálták, hogy a betegek megkapták-e az irányelveknek megfelelő profilaxist. Az egynapos ENDORSE-2-HUNGARIA vizsgálatot a már felmért hét kórház mellett két újonnan beválasztott kórházban ismételték meg. A kórlapok alapján összesen 886 betegnél vizsgálták meg a vénásthromboembolia-kockázat fennállását. Vénás thromboembolia szempontjából a betegek 59,0%-a volt veszélyeztetett (N=523/886), közülük a sebészeti betegek 100%-a (N=327), a belgyógyászatiak 35,1%-a (N=196). A teljes trombóziskockázatú populációnak 67,9%-a (N=355) részesült az ACCP-irányelvek szerinti profilaxisban. Az ajánlásnak megfelelő profilaxist a sebészeti betegek közül 84,4% (N=276), a belgyógyászati betegek közül 40,3% (N=79) kapta meg. Összehasonlítottuk a 2006-os és 2009-es ENDORSE-adatokat. A hatásos profilaxisban részesült trombózisrizikójú sebészeti betegek aránya nem változott szignifikánsan, a belgyógyászati betegeknél 43,9%-os szignifikáns (p=0,002) növekedést találtunk, ami bizonyítja a két vizsgálat közötti idő alatt a tényeket bemutató és a belgyógyászati profilaxis növelésére fókuszáló előadások sikerét. Az ENDORSE-2-HUNGARIA eredményei szerint 2009-ben a vénástrombózis-kockázatú belgyógyászati betegek 59,7%-a, a sebészeti betegek 15,6%-a védtelen maradt a trombózissal szemben. További erőfeszítéseket kell tehát tennünk azért, hogy még több hospitalizált beteg részesüljön profilaxisban. Az egészségügyi dolgozók körében tovább kell növelni a hospitalizált belgyógyászati betegek trombóziskockázatának ismeretét, és törekednünk kell arra, hogy még szélesebb körben alkalmazzák a profilaxist.

Jelenleg az echokardiográfia a legszéleskörűbben alkalmazott rutin noninvazív diagnosztikus eljárás, amelynek segítségével a mitralis billentyű morfológiája és funkciója jellemezhető. Ennek az összefoglaló jellegű közleménynek a célja az egyik legújabb echokardiográfiás fejlesztés, a transthoracalis real-time háromdimenziós echokardiográfia szerepének bemutatása a mitralis billentyű vizsgálatában.

Absztrakt:

A spontán bakteriális peritonitis megjelenésére ascitessel járó májzsugorban szenvedőknél számíthatunk. A kórokozók intestinalis bakteriális transzlokáció útján a véráramba jutnak, majd az ascitesbe kerülve elszaporodnak. A betegség diagnózisa az ascites megemelkedett neutrofilszámának igazolásán alapszik (>0,25 G/L). A tenyésztés gyakran álnegatív, az antibiotikum-érzékenység meghatározása miatt mégis fontos. Kezelésére stabil betegekben iv., majd orálisan alkalmazott ciprofloxacint vagy amoxicillin/klavulánsavat ajánlanak, súlyosabb állapotban III. generációs cefalosporint. Nosocomialis infekció esetén a gyakoribb Gram-pozitív és antibiotikum-rezisztens patogének okozta fertőzés miatt imipenemet vagy meropenemet célszerű választani. Profilaxisként norfloxacint javasolnak, bár a fokozódó rezisztenciával számolni kell. Gastrointestinalis vérzés esetén öt napon át alkalmazott norfloxacin, súlyos májelégtelenek vérzése esetén ceftriaxon adása indokolt. Tartós antibiotikum-profilaxist (napi 400 mg norfloxacin) – primer prevencióként – alacsony ascitesösszfehérje-szintű, előrehaladott májzsugorosok számára ajánlanak, míg szekunder prevenció gyanánt minden spontán bakteriális peritonitisből felépült beteg számára indokolt adni. Nem mindenki ért egyet a tartós antibiotikum-profilaxissal. A cikk megírásának ösztönzője volt az a mindennapi tapasztalat, hogy a kórképpel kapcsolatos ismeretek nem eléggé állnak a cirrhosis kezelésének középpontjában. Orv. Hetil., 2017, 158(2), 50–57.

Absztrakt:

Bevezetés: Az autológ haemopoeticus őssejtek transzplantációja ígéretes kezelési lehetőség egyes malignus és nem malignus betegségek körében. A beavatkozás ugyanakkor szövődményekkel járhat, ezek közül kiemelkedő fontosságúak a korai, illetve késői poszttranszplantációs szakban fellépő infekciók. Célkitűzés: A korai (<+100 nap) poszttranszplantációs infekciók gyakoriságának és kórokozóinak vizsgálata, továbbá a halálozás rizikótényezőinek meghatározása. Módszer: A 2007 és 2014 között intézetünkben autológ haemopoeticus őssejtek transzplantációjával kezelt 699 beteg prospektíven gyűjtött adatait retrospektív módon vizsgáltuk és dolgoztuk fel. Eredmények: A 699 beteg medián életkora 56 (interkvartilis tartomány: 43–62) év, 54%-uk (376 fő) férfi. 25 pácienst más centrumba irányítottak vissza további gondozásra, 19 beteg utánkövetése pedig megszakadt. A betegek 69,8%-ában (488 fő) fordult elő neutropeniás láz. 96 betegben (13,7%) összesen 102 infekciós epizódot azonosítottunk. A leggyakrabban – összesen 49 epizódban – bacteriaemiát észleltünk. Ezek előfordulási mediánja 7 (5–11) nap volt a transzplantációt követően. A bacteriaemiák döntő többsége (33/49) a megtapadás előtt lépett fel. Incidenciájuk a malignus lymphomában szenvedő betegek esetében szignifikánsan magasabb volt, mint a plazmasejt-rendellenességekben szenvedő csoportban (p = 0,0005, OR: 2,41, 95% CI: 1,49–3,99). Vírusfertőzés 12, míg bizonyított vagy valószínű invazív gombainfekció 8 alkalommal következett be. A poszttranszplantációs +100 napig követett 655 páciensnél a kórházi halálozás 2,4% (16 fő) volt, amelyből 8 haláleset infekciós szövődménnyel állt összefüggésben. A korai infekciók kedvezőtlenül befolyásolták a túlélést (p = 0,0001). Következtetés: Autológőssejt-transzplantáltakban az ismeretlen eredetű, neutropeniás láz gyakori. A dokumentált bacteriaemiák aránya azonban alacsony. A plazmasejtes alapbetegség miatt kezeltekhez képest a lymphomás betegekben nagyobb valószínűséggel lép fel bacteriaemia. A korai infekciók rontják a túlélés esélyeit, így megelőzésük és hatékony kezelésük továbbra is kiemelt fontosságú. Orv Hetil. 2020; 161(3): 103–109.