Search Results

Összefoglaló. Bevezetés: A myeloma multiplex mindmáig alapvetően gyógyíthatatlan betegség, ezért nagy klinikai jelentőségük van az eredményes mentő kezeléseknek. A szájon át adható első proteaszómagátlóval, az ixazomibbal kiegészített lenalidomid-dexametazon terápia jól tolerálható, csak orális szerekből álló kombináció, mely hazánkban 2015 áprilisától kezdődően a „Named Patient Program” keretén belül vált elérhetővé relabált, refrakter myeloma multiplexes betegek kezelésére. Célkitűzés: Kutatásunk célja az ixazomib-lenalidomid-dexametazon kezelés mellett a hosszú távon progressziómentes túlélők célzott vizsgálata. Módszer: A program keretében összesen 7 centrumban 80 visszaeső beteg részesült e triplet kezelésben, adataikat retrospektíven elemeztük. Leíró statisztikai és Kaplan–Meier-analízist végeztünk. Eredmények: A betegek nagyobb hányada reagált: 63,75%-os válaszarány mellett 14 (17,5%) betegnél nem volt terápiás válasz/stabil betegség alakult ki, és 15-nél (18,75%) a betegség a kezelés mellett is progrediált. A progressziómentes túlélés a teljes betegcsoportban 10,6 hónapnak adódott, ugyanakkor 16 beteg (18,75%) két éven túl progressziómentesnek bizonyult, sőt közülük 11-nél a betegség még 3 év után sem progrediált. Tanulmányunkban a fenti, hosszú távú túlélő betegcsoport tulajdonságait tárjuk fel. Megbeszélés: A folyamatos terápia a myeloma multiplex kezelésében meghatározóvá vált. Ezért fontos ismernünk, hogy kik lehetnek azok a betegek, akik különösen sokat profitálnak egy bizonyos terápiából. A hosszú távon progressziómentes túlélők között az immunglobulin-nehézláncot érintő transzlokációk vagy triszómiák közül (trend szintjén) az utóbbiak kedvezőbb progressziómentes túléléssel bírtak, de progressziómentes platót mindkét betegcsoportban észleltünk. A betegség tumortömegét mérő nemzetközi stádiumbeosztás (ISS) nem jelezte előre a hosszú túlélést. Gyógyszerelhagyáshoz vezető mellékhatást a hosszú távú túlélő csoportban egyet sem regisztráltunk; az észlelt mellékhatások nagy része enyhe volt. Következtetések: Munkánk során az ixazomib-lenalidomid-dexametazon kombinációt effektívnek és biztonságosnak találtuk relabált, refrakter myeloma multiplex kezelésére, mely a betegek mintegy hatodánál több éven át eredményesen alkalmazható. Cikkünkkel a hazai beteganyagon szerzett tapasztalatainkat szeretnénk megosztani a COVID–19-világjárvány alatt különösen aktuálissá vált, tisztán orális terápiás lehetőségről. Orv Hetil. 2021; 162(36): 1451–1458.

Summary. Introduction: Despite great advances in therapy, multiple myeloma is still a largely incurable disease, therefore the importance of salvage therapies is paramount. The first oral proteasome inhibitor ixazomib in combination with lenalidomide-dexamethasone is a tolerable, orally administered regime, which has become available for Hungarian relapsed, refractory multiple myeloma patients from April 2015 in the Named Patient Program. Objective: Our goal was to investigate the long-time progression-free surviving patient population treated with the ixazomib-lenalidomide-dexamethasone triplet. Method: We retrospectively studied a total of 80 patients from 7 centers who received the triplet combination. Survival analyses were performed. Results: Two-third of the patients responded: the overall response rate was 63.75%. 14 patients (17.5%) did not respond/had stable disease and 15 patients (18.75%) outright progressed upon therapy. Although progression-free survival was only 10.6 months for the entire patient cohort, the disease in a subgroup of 16 patients did not progress within two years. In fact, 11 of them were still in sustained remission after 3 years of therapy. Our goal was to analyze the characteristics of this subgroup. Discussion: The idea of long-term therapy of multiple myeloma is gaining widespread acceptance. Therefore it is important to know which patients may benefit the most from certain therapies. Among these 16 long-term responder patients, reciprocal translocation of the immunoglobulin heavy chain seemed to lack an adverse impact on progression-free survival; comparable to trisomies, both curves had a progression-free plateau. The International Staging System (ISS) score at the start of therapy did not predict long-term survivorship. Most of the side effects in this subgroup were mild, manageable, none led to therapy discontinuation. Conclusion: Ixazomib-lenalidomide-dexamethasone was confirmed to be an effective and safe combination for relapsed, refractory multiple myeloma, and one-sixth of the treated patients were able to receive it for several years, effectively. This fully oral therapeutic option is at its best during the present COVID–19 pandemic. Orv Hetil. 2021; 162(36): 1451–1458.

Bevezetés: Az extrém kis súlyúak (születési súly 1000 gramm alatt) életkilátásai és morbiditási tényezői rosszabbak, mint az igen kis súlyú vagy érett újszülöttek hasonló mutatói. A Centers for Disease Control 2013-ban megjelent, 2009-re vonatkozó adatai szerint az 500 gramm alatti születési súlyú koraszülöttek mortalitása az Egyesült Államokban 83,4% volt. Az esetek többségében túlélés esetén is súlyos szövődményekre lehet számítani. Célkitűzés: A retrospektív vizsgálat arra irányult, hogy az 500 gramm alatti születési súlyú koraszülöttek mortalitásában bekövetkezett változások okait keressék. Módszer: A 2006. január 1. és 2012. június 1. között a Semmelweis Egyetem, I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán született 48 extrém kis súlyú újszülött túlélési és morbiditási adatait vizsgálták. Az újszülötteket két csoportra osztották: 2009. január 1. előtt és 2009. január 1. után születettek csoportjára. A statisztikai analízist a t-, F- és χ²-próba segítségével végezték. Eredmények: Szignifikáns különbség volt a túlélési arányban a két vizsgált időszak között, a túlélés 26,31%-ról 55,17%-ra javult (p = 0,048), miközben a szövődmények (bronchopulmonalis dysplasia, koraszülöttek retinopathiája, agykamrai vérzés, periventricularis leukomalacia, nekrotizáló enterocolitis) előfordulási gyakorisága nem változott szignifikánsan. A túlélők átlagos gesztációs kora (25,57 hét) magasabb volt, mint a meghaltaké (24,18 hét), a különbség szignifikáns volt (p = 0,0045). Következtetések: A személyi feltételek, az orvosok és szakdolgozók képzettsége a technikai feltételekkel együtt javította a koraszülöttek életben maradási esélyeit. Az újszülött intenzív ellátás működési feltételrendszerének teljesülése és a szteroidprofilaxis kiterjesztése tovább javíthatják az eredményeket. Orv. Hetil., 2015, 156(10), 404–408.

Az akut mesenterialis ischaemia ritka kórkép, 1000 akut műtét során átlagosan négy eset fordul elő. Felismerése gyakran nehéz a szegényes tünetek miatt. Mortalitása napjainkban is 70–90%-os. Célok: A szerző azt vizsgálta, hogy az időfaktor hogyan befolyásolja a betegség kimenetelét, illetve van-e lehetőség az életkilátások javítására. Módszer: 2001. január és 2010. december között a Szent Pantaleon Kórházban kezelt azon betegek adatait dolgozta fel, akiknél műtét vagy kórboncolás során bélelhalás igazolódott. Ezen időszak alatt összesen 114 betegnél fordult elő akut mesenterialis ischaemia. Eredmények: A betegek 55%-ában fordultak elő típusos tünetek. A betegek 43,8%-ánál történt műtéti beavatkozás. Operált betegek esetében a mortalitás a beavatkozás ellenére 70%-os volt. Ha 12 óránál kevesebb ideig fennálló panaszok esetén végezték el a műtétet, a túlélés 72,3%-os volt, míg ha a panaszok kezdete után 24–48 órával végezték el a műtétet, a túlélés 20%-os volt. Következtetések: Az akut mesenterialis ischaemia korai diagnózisa és a korai beavatkozás növeli a betegek túlélési esélyeit. Orv. Hetil., 2012, 153, 1424–1432.

Absztrakt

Bevezetés/célkitűzés: A preoperatív thrombocytosist mint negatív prognosztikai markert több szolid tumorban igazolták. Azonban a colorectalis daganatok esetében a szakirodalom nem egységes. Vizsgálatunk célja annak megállapítása volt, hogy a thrombocytosis független rizikófaktora-e a metastasisképződésnek és a túlélésnek colorectalis daganatokban. Anyag és módszerek: A 2001 és 2011 közötti időszakból retrospektív módon 336 colorectalis tumor (CRC) és 118 colorectalis tumor eredetű májáttét (mCRC) miatt resecált beteg klinikopatológiai adatát gyűjtöttük ki. A thrombocytosist 400 G/l < vérlemezkeszámnál definiáltuk. A betegségmentes túlélést (DFS) és a teljes túlélést (OS) Kaplan–Meier- és log-rank módszerrel határoztuk meg. Eredmények: Mind a CRC-, mind a mCRC-csoportban az OS szignifikánsan rosszabb volt azoknál a betegeknél, akiknek emelkedett volt a vérlemezkeszámuk (HR = 2,2, p < 0,001 és HR = 2,9, p = 0,018). A többváltozós elemzés azt mutatta, hogy az emelkedett thrombocytaszám független prognosztikai faktor CRC-ben (HR = 1,7, p = 0,035) és mCRC-ben egyaránt (HR = 3,1, p = 0,017). A DFS szignifikánsan rosszabb volt a CRC-csoport azon betegeinél, akiknek magasabb volt a vérlemezkeszámuk (HR = 2,0, p = 0,011). Következtetések: A thrombocytaszám értékes és viszonylag olcsón elérhető prognosztikai faktor a túlélés vonatkozásában a CRC-ben és az mCRC-ben szenvedő betegeknél.

A modern kuratív célú kezelések eredményeként a daganatos betegek egyre nagyobb része a primer ellátást követően tartósan tumormentes marad. A kiújulással érintettek többségének életkilátása és életminősége azonban jelentősen romlik a palliatív kezelések ellenére is. A relapsus tünetmentes stádiumban történő, korai észlelése érdekében a betegek előre tervezett gondozási folyamatban vesznek részt, amelynek elsődleges célja a túlélés javítása. Az ellenőrző vizsgálatok optimális és racionális gyakoriságának és eszközeinek evidenciaalapú meghatározására az utóbbi évtizedekben számos vizsgálat és átfogó tanulmány született, amelyekben több szempontból is elemezték az utánkövetési stratégiákat. Az ajánlott gondozási protokollok jelentősen különböznek a daganatok eredete, szövettani jellemzői, stádiuma, prognosztikai faktorai, illetve lokális, „oligometasztatikus” vagy szisztémás relapsusra való hajlama alapján. A recidíva észlelésének célján túl előtérbe került az életminőség, a pszichés status, a pszichoszomatikus panaszok monitorozásának, illetve a protokollok költséghatékonyságának jelentősége is. A szakorvosi leterheltség csökkentésére alternatív megoldás lehet a családorvos vagy képzett szakszemélyzet bevonása a rutin onkológiai gondozásba. A COVID–19-pandémia a telemedicinális leletértékelést és gondozási gyakorlatot hozta előtérbe, ami újabb indoka a gondozási algoritmusok újraértékelésének. A közleményben a gondozási stratégiákat összehasonlító tanulmányok eredményeit tekintjük át, az ezek alapján kialakított racionalizált gondozási protokollok az egészségügyi kapacitások optimális kihasználását segítik, megőrizve a relapsusba kerülő betegek túlélési esélyét. Orv Hetil. 2022; 163(43): 1704–1712.

A pancreasrák prognózisa a mai napig az egyik legrosszabb a daganatos betegségek között. Bár a modern célzott és immunterápiák rutinszerű alkalmazása még várat magára, az elmúlt években bevezetett új kemoterápiás kombinációk egyértelmű javulást eredményeztek a hasnyálmirigy-daganatok rutin klinikai ellátásában. A radikális műtét után alkalmazott adjuváns kezelés megnövelte a betegek várható túlélését, illetve a lokálisan előrehaladott tumoroknál alkalmazott neoadjuváns kezelés pedig a reszekabilitási arányt emelte meg. Ezzel szemben áttétes pancreasráknál már csak palliatív kemoterápia indikálható, sajnos az ilyenkor tapasztalt rövid túlélési eredménnyel. Az új kemoterápiás szerek, kombinációk azonban itt is előrelépést hoztak, meghosszabbítva a betegek medián élettartamát. A közelmúltban megjelent több közlemény szerint a palliatív kemoterápiával akár az áttétek teljes regressziója elérhető, lehetővé és indokolttá téve radikális műtét végzését. Az így elért klinikai eredmények kedvezőbbek is lehetnek, mint a csak kemoterápiával kezelt betegekéi. Két saját, elsődlegesen áttétes esetünk ismertetésével is ezt az új szemléletet képviseljük, az oligoperzisztencia esetében indokolható komplex ellátás klinikai jelentőségének bemutatásával, egy hagyományosan csak palliatív szisztémás kezeléssel ellátott kórképnél. Orv Hetil. 2023; 164(43): 1712–1718.

Összefoglaló. Bevezetés: Régóta ismert, hogy a daganatokhoz társuló emelkedett vérlemezkeszám rosszabb túléléssel társul. Fej-nyak tumoros betegek esetében kevés információ áll rendelkezésünkre ezzel az összefüggéssel kapcsolatban. Célkitűzés: Vizsgálatunk célja a fej-nyak daganatos betegek prognózisa és a thrombocytosis közötti összefüggés tanulmányozása volt. Módszer: Különféle stádiumú és lokalizációjú, 312, fej-nyak tumoros beteg retrospektív adatait elemeztük. A műtét előtti vérlemezkeszámokat vizsgáltuk, a 300 G/l feletti értéket tekintettük emelkedett thrombocytaszámnak. A vérlemezkeszám és a túlélés közötti kapcsolatot Kaplan–Meier-módszerrel és multivariáns Cox-regresszióval elemeztük. Eredmények: Emelkedett thrombocytaszám mellett szignifikánsan rosszabb túlélést észleltünk (5 éves túlélés: p = 0,007, betegségmentes túlélés: p = 0,192). Ez az összefüggés még akkor is fennállt, amikor multivariáns analízissel nemre, korra, stádiumra, differenciáltsági fokra, lokalizációra, valamint fehér- és vörösvérsejtszámra korrigáltuk az elemzést (5 éves túlélés: p = 0,027). A különféle anatómiai lokalizációkban eltérő mértékben észleltünk 300 G/l feletti vérlemezkeszámot (algarat: 43,6%, sub- és supraglottis: 35,8%, szájüreg: 35,7%, hangszalag: 22,5%, szájgarat: 19%, multiplex: 50%), ez azonban nem befolyásolta szignifikánsan a túlélést (p = 0,603). Következtetés: A daganathoz társuló thrombocytosis összefüggésbe hozható a fej-nyak tumoros betegek rosszabb túlélésével. Az egyes lokalizációkban talált különböző vérlemezkeszámok nem befolyásolják eltérő mértékben a túlélést. Orv Hetil. 2021; 162(17): 676–682.

Summary. Introduction: The association between cancer-related thrombocytosis and worse survival has been described with a variety of solid neoplasms. However, only limited data are available on the prognostic significance of elevated platelet count in head and neck tumours. Objective: We aimed to investigate the correlation between the survival of patients with head and neck cancer and thrombocytosis. Method: We conducted an analysis of the data from 312 patients with head and neck squamous cell carcinoma of various stages and locations. Preoperative platelet counts were analysed; elevated platelet count was defined as 300 G/l or higher. The influence of platelet count on survival was calculated with the Kaplan–Meier method as well as with multivariate Cox regression. Results: In patients with excessive thrombocytosis, survival was significantly worse (overall survival: p = 0.007, disease-free survival: p = 0.192). This association remained significant even after adjusting the multivariate analysis for age, gender as well as tumour stage, grade, location, red and white blood cell count (overall survival: p = 0.027). The magnitude of thrombocytosis differed among tumours of different anatomical locations (hypopharynx: 43.6%, sub- and supraglottis: 35.8%, oral cavity: 35.7%, vocal cord: 22.5%, oropharynx: 19%, multiple: 50%), but this did not affect survival significantly (p = 0.603). Conclusion: Elevated platelet count may be related to a worse prognosis in head and neck squamous cell carcinoma patients. The impact of thrombocytosis does not vary with the anatomical location of the tumour. Orv Hetil. 2021; 162(17): 676–682.

Bevezetés: A primer herelymphoma ritkán előforduló extranodalis non-Hodgkin-lymphoma-entitás. Legtöbbször idős férfiakban fordul elő, nagy malignitású szövettani képpel és kedvezőtlen kórlefolyással. Az érintett here eltávolítása után alkalmazott immunkemoterápia ellenére a betegek kezelési eredményei elmaradnak más extranodalis lymphomásokétól. Célkitűzés: Retrospektív felmérésben a szerzők célul tűzték ki 2000 és 2012 között kórismézett és kezelt herelymphomás betegeik klinikopatológiai és kezelési eredményeinek felmérését. Módszer: Ezen időszak alatt 334 agresszív non-Hodgkin-lymphomás betegből nyolc esetben (8/334, 2,39%) kórisméztek primer herelymphomát (diffúz nagysejtes B-sejtes hét esetben, Burkitt-típusú egy esetben). A betegek medián életkora 60 év (23 és 86 év között) volt. Korai I–IIE hét betegben, előrehaladott stádium egy betegben fordult elő. Egy beteg kivételével (csak radioterápia) minden beteg kemoterápiát kapott (rituximab+CHOP, hat–nyolc ciklus 21 vagy 28 naponként). Mindössze egy beteg részesült központi idegrendszeri kemoterápiás profilaxisban, preventív ellenoldali hereirradiációt nem alkalmaztak. Eredmények: Ötven hónapos medián követés alatt semicastratiót követő rituximab- és CHOP-kúra után hét beteg került komplett remisszióba, két beteg elhunyt (egy beteg a lymphoma progressziója következtében, a remisszióban levő másik beteg szekunder tüdőtumor miatt). Komplett remissziót a betegek 87,5%-ában értek el. A betegségmentes túlélés 13–152 hónap között (medián 38 hónap), az összesített túlélés 17–156 hónap között (medián 43 hónap), az ötéves betegségmentes és összesített túlélés pedig egyaránt 37,5% volt. Következtetések: A viszonylag kedvező kezelési eredmények hátterében a korai stádium túlsúlya, a lymphoma urológiai sebészi eltávolítása, az immunkemoterápia hatásossága, illetve a közeli és távoli (idegrendszeri) relapsus hiánya állhat. Orv. Hetil., 2013, 154, 1666–1673.

Bevezetés: A csonttörések fontos kockázati tényezője a D-vitamin-hiány. A 25-hidroxi-D-vitamin-szintek és gyógyulási, túlélési kilátások közötti kapcsolatról még kevés adat áll rendelkezésre. Célkitűzés: A D-vitamin-ellátottság tanulmányozása csípőtáji törésekben. Módszer: 2013. februártól szeptemberig 203, csípőtáji törés miatt műtött beteg (74,8±11,5 év; férfi:nő: 67:136) adatai kerültek feldolgozásra a 25-hidroxi-D-vitamin- és a parathormonszintek vizsgálatával. Kontrollként szolgált 74 személy. Eredmények: A D-vitamin-hiány és a szekunder hyperparathyreosis szignifikánsan gyakoribb volt a csípőtáji törést szenvedettekben, mint a kontrollokban (72% vs. 45% és 33% vs. 17%). A műtét után jobb állapotúak 25-hidroxi-D-vitamin-szintje magasabbnak (p<0,001) bizonyult a rosszabb állapotú betegekéhez képest. Az elhunyt (medián túlélés: 19 [5–52] nap) 31 betegnek szignifikánsan alacsonyabb volt a 25-hidroxi-D-vitamin-szintje, mint a túlélőké (22,6 [9,5–45,0] vs. 33,0 [16,5–56,6] nmol/l). Következtetések: Csípőtáji törött betegekben a D-vitamin-hiány, valamint a műtét utáni állapot és a 25-hidroxi-D-vitamin-szintek közötti pozitív korreláció megerősíti a D-vitamin-pótlás fontosságát mind a törésmegelőzésben, mind a törésgyógyulásban, sőt a túlélés esélyének növelésében is. Orv. Hetil., 2014, 155(17), 659–668.

A Hodgkin-lymphoma jól ismerten jelentős földrajzi eltéréseket mutathat, de az utóbbi időben többen beszámoltak jellemzőinek időbeli változásairól is. Betegek és módszerek: A szerzők retrospektív módon vizsgálták 1980–2008 között elsődlegesen kezelt, összesen 439 Hodgkin-lymphomás beteg klinikopatológiai és kezelési jellemzőit évtizedenkénti bontásban. Eredmények: A fenti időszakokban 177, 147, illetve 115 beteget ismertek fel. A korábbi férfi túlsúly helyett ma kiegyenlítődött a különbség a nemek között. Korgörbéjük a klasszikus bimodális képet mutatja 2000 és 2008 között. A két csúcs 20–29 és 50–59 év között alakult ki, a korábbi évtizedek egycsúcsú korgörbéje helyett. A szövettani altípusok között a kevert sejtes szövettannal rendelkező betegek aránya fokozatosan csökken, a nodularis sclerosis növekvő tendenciát mutat. A legutóbbi vizsgált évtizedben a korai stádiumban (59,12%) felfedezett betegek száma meghaladja az előrehaladott stádiumét (40%). A 10 éves teljes túlélés 44,1%, 70,6% és 90,5% (prognosztizált túlélés az utolsó időszakban). Következtetések: A bekövetkezett változások hátterében a betegség megváltozott természetrajza, a változó szocioökonómiai viszonyok, a javuló diagnosztikai és terápiás módszerek állhatnak. Orv. Hetil., 2010, 49, 2011–2018.