Browse

You are looking at 1 - 100 of 10,300 items

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: A nagy betegszám a sürgősségi osztályokon a dolgozók megterhelését növeli, a betegelégedettséget csökkenti. Ennek a tendenciának megállítására és javítására több módszert is bevezettünk 2019-ben. A COVID–19-járvány során a betegek a sürgősségi osztályt keresték fel azon panaszaikkal, amelyekkel amúgy a háziorvost vagy a szakambulanciákat keresték volna fel, továbbá a szakdolgozók több mint 15%-a a Koronavírus Ellátó Központban dolgozott 2020. áprilisban és májusban. Célunk volt felmérni a 2019-ben bevezetett intézkedéseknek, valamint a COVID–19-járvány okozta pluszmegterhelésnek a betegelégedettségre gyakorolt hatásait. Módszer: Longitudinális, kvantitatív, leíró jellegű, kérdőíves felmérést és dokumentumelemzést végeztünk a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ (PTE KK) Sürgősségi Orvostani Tanszékének Sürgősségi Betegellátó Osztályán 2019. április 1. és 2020. május 31. között (n = 999). A felmérés első részében 354, a második részében 645 kérdőívet elemeztünk, valamint a dokumentumelemzés során a betegszámokat használtuk fel. Az adatelemzéshez leíró statisztikát, kétmintás t-próbát és Mann–Whitney-tesztet végeztünk (p<0,05). Eredmények: A felmérés első hónapjában a páciensek és hozzátartozók 51%-a értékelte pozitívan a PTE KK Sürgősségi Orvostani Tanszékének Sürgősségi Betegellátó Osztályát, míg novemberre ez az arány 99%-ra emelkedett. A kommunikációs tréninget és egyéb intézkedéseket követően pozitív irányba változott az ápolókról (Z = –2,25, p = 0,024), az orvosokról (Z = –2,25, p = 0,024) és az osztályról (Z = –2,24, p = 0,025) alkotott vélemény. A COVID–19-járvány alatt csökkent a betegelégedettség: a dolgozók viselkedését (Z = –4,16, p<0,001) és a szolgáltatások minőségét (Z = –3,88, p<0,001) is rosszabbnak ítélték. Következtetés: A bevezetésre került intézkedéseink pozitív hatásait mérhetjük a betegelégedettség növekedésén keresztül. Eredményeink rámutatnak arra, hogy a COVID–19-járvány miatti dolgozói megterhelés negatívan befolyásolta a betegelégedettséget. Orv Hetil. 2020; 161(43): 1819–1823.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Géza Tóth, Ferenc Győry, Miklós Bodor, Csaba Molnár and V. Endre Nagy

Absztrakt:

A differenciált pajzsmirigydaganatok körébe tartozó papillaris és follicularis carcinomákat együttesen nem medullaris pajzsmirigyráknak nevezzük, melyek az összes pajzsmirigy-carcinoma 90%-át teszik ki. Ezen daganatok 5–10%-a családi halmozódást mutat, és csak elenyésző hányaduk, mintegy 3–5%-uk köthető monogénes öröklődést mutató tumorszindrómához. Az összes többi familiaris nem medullaris pajzsmirigy-carcinoma hátterében egyértelmű genetikai eltérés nem észlelhető. A családi halmozódást mutató nem medullaris pajzsmirigyrákok viselkedése, agresszivitása és kimenetele rosszabb a sporadikus formáénál. Tizenhét évvel ezelőtt, az akkor 45 éves nőnél derült fény pajzsmirigy szolid göbjének hátterében papillaris carcinomájára. Műtétet és radiojód-ablatiót követően levotiroxinkezelés mellett azóta tumormentes. Egy éve 41 éves leányánál multinodularis struma műtéte során tokinfiltrációval és nyaki nyirokcsomóáttétekkel járó papillaris carcinoma igazolódott. 39 éves másik leányánál szűrővizsgálatot követően derült fény multiplex pajzsmirigygöbjeire. A műtét során multiplex papillaris daganatot találtunk tokáttöréssel, érinvázióval, valamint nyaki nyirokcsomóáttétekkel. Totális thyreoidectomiára, valamint centrális nyaki blokkdissectióra került sor. Ezt követően radiojód-terápiát, majd levotiroxint kapott. Esetünkkel szeretnénk felhívni a figyelmet a familiaris nem medullaris pajzsmirigy-carcinomák jelenlétére, azok agresszívebb természetére és emiatt a családszűrés, valamint a kezelési stratégia megválasztásának fontosságára. Orv Hetil. 2020; 161(43): 1849–1854.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Imre Gerlinger, Ildikó Végh, Nelli Nepp, István Pap, Péter Révész, Péter Bakó, István Szanyi, Tamás Rostás and István Tóth

Absztrakt:

A pars petrosa cholesteatoma egy lassan növekvő, a temporalis csontot roncsoló, elhúzódóan tünetmentes kórkép. A diagnózis felállítása gyakran késlekedik, hiszen ritka volta miatt még a tapasztalt klinikusok sem gondolnak rá időben. A végső diagnózist jellemzően számos eredménytelen középfülsebészeti beavatkozás előzi meg. A modern radiológiai módszerek nemcsak a diagnózist, hanem a betegek hosszú távú követését is lehetővé teszik. Retrospektív klinikai tanulmányunkban a pars petrosa cholesteatomák sikeres műtéti kezelésére kívánjuk felhívni a figyelmet, hazai beteganyagon első alkalommal elemezve a műtéti megoldások eredményességét. Kezdeti tapasztalatainkat a nemzetközi irodalomból nyerhető adatokkal hasonlítottuk össze. 2015 januárja és 2020 januárja között 6 beteget (4 férfi, 2 nő) kezeltünk különböző lokalizációjú pars petrosa cholesteatomával. Valamennyi beteg a cholesteatoma lokalizációjának megfelelő agyalapi sebészeti beavatkozáson esett át. A betegek átlagos követési ideje 2,7 év volt. A betegek átlagéletkora 47 év volt. A leggyakoribb panaszok a halláscsökkenés, gennyes fülfolyás, szédülés, fülzúgás voltak. Egy beteg már a felvételekor a komplett facialis paralysis tüneteit mutatta. A Sanna-féle osztályozás szerint 2-2 betegünk szenvedett supralabyrinthaer, illetve apicalis, 1-1 beteg pedig masszív, illetve infralabyrinthaer pars petrosa cholesteatomában. Komplikáció sem a peri-, sem a posztoperatív időszakban nem fordult elő. Egy betegnél észleltük a residualis betegség radiológiai jeleit. A pars petrosa cholesteatoma diagnózisa és terápiája komoly nehézséget jelent még a tapasztalt klinikusok számára is. A korai diagnózist a nem jellegzetes tünettan ismerete és a modern képalkotó modalitások teszik lehetővé. A sziklacsontot roncsoló patológiás folyamat eltávolítására korszerű agyalapi sebészeti módszerek állnak rendelkezésre. Ezek a műtétek napjainkban kombinálhatók a modern hallásrehabilitációs módszerekkel. Orv Hetil. 2020; 161(43): 1840–1848.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Tamás Zeffer, László Szalay, Klára Deák, Attila Vass, Imre Fejes, Ágota Czibula, Anita Zubreczki, Andrea Facskó and Ákos Skribek

Absztrakt:

Bevezetés: Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint 1,3 milliárd ember él a látásgyengeség valamilyen formájával, melynek mintegy 80%-a megelőzhető lenne. Kutatások alátámasztják, hogy a látás csökkenése befolyásolja az életminőséget, és megrövidíti a várható élettartamot. Célkitűzés: A Szegedi Tudományegyetem több klinikájának együttműködésével zajló, a 40 és 80 év közötti életkorú, dél-magyarországi lakosság körében végzett felmérés (OTKA-NN-110932) szemészeti vizsgálati eredményeinek rögzítése és ezek életminőséget befolyásoló hatásainak elemzése. Módszer: Az Országos Tudományos Kutatási Alap által finanszírozott keresztmetszeti kutatási programban összesen 731, 40 és 80 év közötti személy vett részt. A bevont 731 alanyból 717 fő (397 nő és 320 férfi) vett részt teljes körű szemészeti vizsgálaton és töltötte ki a NEI-VFQ-25 honosított kérdőívet. A statisztikai analízishez egy szempontos ANOVA- és Mann–Whitney-próbát használtunk. A szignifikancia szintjeként a p<0,05 értéket határoztuk meg. Eredmények: A vizsgálatban részt vevő személyeket 4 korcsoportra osztottuk: 1) 40–50 év, 2) 51–60 év, 3) 61–70 év, 4) 71–80 év. A szemszárazság, a lencsehomályok előfordulása, a szemüvegviselés, az időskori maculadegeneratióra utaló eltérések jelenléte az életkor előrehaladtával nőtt. A NEI-VFQ-25 kérdőív alskálái az életminőség romlását mutatják a kor növekedésével és a szemészeti eltérések előfordulási gyakoriságának fokozódásával összefüggésben. Következtetés: A látás, mint a külvilág észlelésének meghatározó lehetősége, kiemelkedő helyet foglal el az életminőséget befolyásoló tényezők között. Kutatásunk tendenciái mutatják, hogy a látással kapcsolatos életminőséget jelző értékek a kor előrehaladtával hogyan csökkennek. Ezért is tekintjük szükségesnek az idősebb populáció rendszeres ellenőrzését, felismerendő és lehetőség szerint kiküszöbölendő az életminőséget negatívan befolyásoló tényezőket. Orv Hetil. 2020; 161(43): 1824–1830.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Margit Szentesi, Zoltán Nagy, Pál Géher, István Papp and W. Uwe Kampen

Absztrakt:

Bevezetés: A radiosynoviorthesist (RSO) fájdalmas, terápiarezisztens, krónikus synovitis kezelésére alkalmazzuk az 1950-es évek óta, de a hosszú távú hatások felmérésére eddig nem készültek prospektív ellenőrzött vizsgálatok. Célkitűzés: Ennek a prospektív, obszervációs vizsgálatnak az volt a célkitűzése, hogy felmérje az izotópos synovectomia hatékonyságát inflammált térdosteoarthritisben (OA) 10 éves nyomon követésben. Módszer: Alapos előkészítés után a radionuklid-kezelést 90-Yttrium-citráttal végeztük Kellgren–Lawrence I–II. (n = 69) és III. stádiumú (n = 72) osteoarthritises betegekben, intraarticularis injekció formájában. Eredmények: A korai radiológiai stádiumban levő osteoarthritises betegekben „kiváló/jó” eredményeket értünk el már 1 év után az esetek 82,5%-ában, és 73,7%-ot a 8 éves kontrollvizsgálatokon. A felmérés az ízületi fájdalomra, a mobilitásra és a mozgásfunkciók megtartására vonatkozott. 10 évvel a beadás után az eredményesség 50%-ra csökkent, feltehetően a korral járó degeneratív folyamatok progressziója miatt. A III. stádiumú betegekben (akiknél az osteoarthritis előrehaladottabb volt) kezdetben 45,9%-os eredményt értünk el, és ez 41,2%-ra esett vissza a 8 éves utánkövetés során. Ebben a csoportban a betegek száma csökkent a 8–10. évre, azaz a 8. évben 51 beteg maradt, majd a 9. évben 30 beteg, a 10. évben pedig 9 beteg. Az utolsó évben az alacsony betegszám miatt a klinikai válaszok nem voltak biztonságosan megítélhetők. Következtetés: Az osteoarthritises ízületekben alkalmazott RSO hosszú távú eredménye a legtöbb betegben „kiváló” vagy „jó” volt. A radiokolloid hatása hosszú távon fennmarad, a 8–10. éves gyengébb eredmények az életkor előrehaladásával jelentkező degeneratív folyamatoknak és az alacsony betegszámnak tudható be. Ismert, hogy a hatékonyság függ a kezdeti diagnózistól (OA, RA, SpA, PsA, AHA, ReA stb.), a radiológiai stádiumtól (Kellgren–Lawrence I–IV.), illetve a synovitis score-tól. Eredményeink a nemzetközi tapasztalatokhoz hasonlóan arra utaltak, hogy a radiációs synovectomia alkalmazása elsősorban az alacsonyabb radiológiai stádiumban levő betegeknek javallott. Orv Hetil. 2020; 161(43): 1831–1839.

Open access
Hematológia–Transzfuziológia
Authors: Orsolya Horváth, Judit Nyirő, Krisztián Kállay, Blanka Mező, Csaba Kassa, Lídia Hau, Gabriella Kertész, Máté Horváth, János Sinkó, Zoltán Prohászka and Gergely Kriván

Absztrakt:

Bevezetés: Az allogén vérképző őssejt-transzplantáció (tx) indikációja gyermekkorban a magas szövődményráta és a nem elhanyagolható halálozás miatt csak az életet veszélyeztető betegségekre korlátozódik. A csökkentett toxicitású kondícionáló kezelések bevezetése után célul tűztük ki az egyes a transzplantációs szövődmények, mint graft-versus-host betegség (GVHD), vírusreaktiváció és transzplantációhoz társult thromboticus microangiopathia (TA-TMA) időbeli és egymáshoz viszonyított előfordulásának és a különböző kondícionáló kezelések és a fenti transzplantációs szövődmények összefüggéseinek feltárását. Betegek és módszer: Prospektíven száz (8,5 ± 4,9 év) gyermeket vizsgáltunk, akik malignus (n = 54) és nem malignus alapbetegség (n = 46) miatt részesültek allogén tx-ban. A kondícionáló kezelés megkezdésétől monitoroztuk a korai szövődmények, így az akut GVHD, a vírusreaktivációk, a TA-TMA felléptét, illetve relapszus jelentkezését. Eredmények: A gyerekek kétharmadánál (67%) észleltünk legalább egy korai szövődményt a felsoroltak közül. A leggyakoribb transzplantációs szövődmény a vírusreaktiváció volt (50%). Akut GVHD a betegek 26%-ánál, a medián 31. (10.–174.) napon alakult ki. Az akut GVHD-s esetek 27%-a (7/26) zajlott súlyos (Grade III–IV) formában. A TA-TMA döntően enyhe volt, kizárólag ciclosporin adása során, más transzplantációs szövődményekhez társultan jelentkezett. A TA-TMA kialakulását 5/20 esetben GVHD, 5/20 esetben vírusreaktiváció, és 4/20 esetben vírusreaktiváció és GVHD is megelőzte. A súlyos szövődmények alacsony számával ellentétben a relapszusráta (22/54; 41%) magas volt. A vizsgált betegcsoport összesített túlélése medián 3,8 (1,3–6,5) év követési idő múltán 74%. A nem malignus betegség miatt transzplantált gyermekek összesített túlélése kiváló (43/46; 93,5%). Ezzel szemben a malignus csoportban a halálozási arány – a magas relapszusrátának megfelelően – (17/54, 31,5%) magas. Következtetés: A csökkentett toxicitású kondícionáló kezelések bevezetése óta a súlyos korai transzplantációs szövődmények száma alacsony. A TA-TMA döntően enyhe formában, vírusreaktivációhoz vagy GVHD-hoz társultan jelentkezett. A malignus alapbetegség esetén a halálozás fő oka a relapszusok magas száma.

Open access

Acinetobacter baumannii is an opportunistic pathogen that is reported as a major cause of nosocomial infections. The aim of this study was to investigate the biofilm formation by A. baumannii clinical and soil isolates, to display their susceptibility to 11 antibiotics and to study a possible relationship between formation of biofilm and multidrug resistance. During 8 months period, from June 2016 to January 2017, a total of 52 clinical and 22 soil isolates of A. baumannii were collected and identified through conventional phenotypic, chromo agar, biochemical tests, API 20E system, and confirmed genotypically by PCR for bla OXA-51-like gene. Antibiotic susceptibility of isolates was determined by standard disk diffusion method according to Clinical and Laboratory Standard Institute. The biofilm formation was studied using Congo red agar, test tube, and microtiter plate methods. The clinical isolates were 100% resistance to ciprofloxacin, ceftazidime, piperacillin, 96.15% to gentamicin, 96.15% to imipenem, 92.31% to meropenem, and 78.85% to amikacin. The soil A. baumannii isolates were 100% sensitive to imipenem, meropenem, and gentamicin, and 90.1% to ciprofloxacin. All A. baumannii isolates (clinical and soil) were susceptible to polymyxin B. The percentage of biofilm formation in Congo red agar, test tube, and microtiter plate assays was 10.81%, 63.51%, and 86.48%, respectively. More robust biofilm former population was mainly among non-MDR isolates. Isolates with a higher level of resistance tended to form weaker biofilms. The soil isolates exhibited less resistance to antibiotics than clinical isolates. However, the soil isolates produce stronger biofilms than clinical isolates.

Restricted access
Hematológia–Transzfuziológia
Authors: Ágnes Nagy, Magdolna Kardos, Attila Fintha, Ildikó Istenes, Dóra Somogyi and Judit Csomor
Open access
Hematológia–Transzfuziológia
Authors: Ákos Nagy, Bence Bátai, Laura Kiss, Anita Marx, László Imre Pinczés, Gergő Papp, Imre Kacskovics, Donát Alpár and Csaba Bödör

Absztrakt:

A molekuláris biológiai technikák utóbbi évtizedekben látott fejlődésének köszönhetően a vérplazmában keringő biomolekuláknak, így például a tumor eredetű sejtmentes DNS-fragmentumoknak is korábban elképzelhetetlen mélységű vizsgálata vált elérhetővé. A minimális invazivitással járó folyadékbiopsziás mintavétel metasztatikus tumorok esetében lehetővé teszi eltérő anatómiai lokalizációval megjelenő genetikai aberrációk egyidejű feltérképezését, azok nyomon követését, illetve a klonális evolúció következtében megjelenő további abnormalitások kimutatását is. Ebből következően számos, szolid tumorokat vizsgáló, folyadékbiopsziás mintavételt alkalmazó tanulmány jelent meg az utóbbi évtizedben, néhány entitás vonatkozásában pedig az eljárás már a rutindiagnosztikában is alkalmazásra került. Onkohematológiában az ebből a szempontból legintenzívebben kutatott megbetegedések közé a diffúz nagy B-sejtes limfóma, a Hodgkin-limfóma, illetve a plazmasejtes mielóma tartozik. Saját, illetve irodalmi adatok alapján a tumor eredetű sejtmentes DNS vizsgálata hasznos lehet a kezelést megelőző prognózisbecslésben, a célozható molekuláris eltérések azonosításában, a terápiás hatékonyság és a minimális reziduális betegség monitorozásában, valamint a terápiarezisztens klónok kimutatásában. Jelen összefoglaló közleményünkben a folyadékbiopszia-vizsgálatok onkohematológiai alkalmazásait tekintjük át.

Open access
Restricted access

Abstract

Preeclampsia is a severe, sometimes life-threatening complication of pathological pregnancies. The incidence of neonatal morbidity and mortality is usually increased. Besides general maternal symptoms like hemolysis, low platelet number, elevated liver enzyme level, proteinuria, cardiovascular problems, neurological and cerebral complications, serious ophthalmic symptoms might occur. These include focal or generalized narrowing of the arterioles, flame-shaped retinal haemorrhages, and cotton-wool spots. Rarely, disc swelling, exudative retinal detachment, cystoid macular edema, bilateral occipital lobe infarction, or cortical blindness might occur. In this article, I review the retinal and macular changes, retinal detachment, and the cause of blindness. Optical coherence tomography (OCT) allows ophthalmologists to diagnose early and late changes in choroid vasculature and circulation, and consequent retinal morphological changes. Spectral-domain OCT and enhanced depth imaging provide important insight and possible prognosis for the course of the disease. After termination of the pathological pregnancy, vision returns to normal in most cases; unfortunately, there are some exceptions.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Anett Sánta, Kata Judit Szántó, Pál Miheller, Patrícia Sarlós, Anita Juhász, Edina Hamvas, Emese Szegedi-Hallgató, Klaudia Farkas, Beatrix Rafael and Tamás Molnár

Absztrakt:

Bevezetés: A gyulladásos bélbetegség olyan kórkép, mely a diagnózistól kezdve élethosszig hatással van a betegek fizikális és pszichés egészségi állapotára és életminőségére. Célkitűzés: Megvizsgálni gyulladásos bélbetegek körében a depresszív tünetek és az öngyilkossági gondolatok előfordulásának gyakoriságát, valamint az ezekkel összefüggésben lévő betegség- és terápiaspecifikus tényezőket. Módszer: A vizsgálatban 300 fő vett részt (átlagéletkor 38,8 év, férfiak 47%, nők 53%). A depresszív tüneteket (PHQ-9), öngyilkossági gondolatokat (PHQ-9 9. tétele), a reménytelenség mértékét (Beck Reménytelenség Skála) és a betegséggel összefüggő jóllét mértékét (SIBDQ) vizsgáltuk online formában. Eredmények: A vizsgálati személyek 28,6%-a mutatott depresszív tüneteket, és 9,3%-uk a magas rizikójú csoportba tartozik a reménytelenség tekintetében. Öngyilkossági gondolatokat a válaszadók 16%-a jelzett, ebből magas rizikót a minta 5,3%-a mutatott. A lineáris regressziós modell eredménye alapján a depresszív tüneteket magyarázó tényezők közé tartozik a reménytelenség mértéke, a bélen kívüli tünet fennállása, fájdalomcsillapító rendszeres szedése, a női nem, valamint a betegség aktivitása. Következtetés: A vizsgálatunkban szereplő gyulladásos bélbetegek öngyilkossági gondolatainak és depresszív tüneteinek előfordulási aránya a nemzetközi adatokkal egyezően magas, amire kiemelt figyelmet érdemes fordítani a betegek pszichés vezetése során. A pszichológiai tényezők rendszeres vizsgálata és kezelése fontos része kell hogy legyen a betegek gondozásának, mivel javíthat a páciensek szubjektív állapotán, és a betegség lefolyására is pozitív hatással lehet. Orv Hetil. 2020; 161(42): 1797–1805.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Nikoletta Ráhel Czobor, Zsófia Ocsovszky, Márta Csabai, György Róth, Barna Konkolÿ Thege, László Ablonczy, Edgár Székely, János Gál and Andrea Székely

Absztrakt:

Bevezetés: A korai életkorban szívsebészeti beavatkozáson átesett gyermekek fejlődése során fellépő viselkedési diszfunkciók jelentősen függenek a perioperatív szakban átélt eseményektől. Célkitűzés: A jelen vizsgálat célja, hogy feltárja a hosszú távú viselkedési változásokat a szívsebészeti beavatkozáson átesett gyermekek körében, és leírja azokat a perioperatív állapotokat, melyek befolyásolhatják a későbbi megküzdési mechanizmusokat. Módszer: 80, szívműtéten átesett és 62 egészséges kontroll adatait elemeztük. A pszichológiai status felmérése a vizsgálati időszakban a Megküzdési Módok Kérdőív, illetve a Gyermekviselkedési Kérdőív önértékelő kérdéssorának segítségével, míg a perioperatív adatok felvétele az intézeti adatbázisból retrospektíven történt. Eredmények: Az operált gyermekek körében mind a problémamegoldó, mind az érzelemközpontú megküzdési főskála szignifikánsan alacsonyabb értékeket mutatott az egészséges kontrollcsoporthoz képest. A Gyermekviselkedési Kérdőív önértékelő változata sem internalizáció, sem externalizáció tekintetében nem mutatott szignifikáns eltérést. A hosszú időn át inkomplett keringéssel rendelkező betegek és a kontrollcsoport között szignifikáns eltérést figyeltünk meg az érzelemközpontú megküzdés, illetve a szomatizáció terén, míg az acyanoticus és a kontrollcsoport között a problémaközpontú megküzdés alskáláin (problémaelemzés, alkalmazkodási képesség). A többszöri műtét mind az érzelem-, mind a problémaközpontú megküzdés alacsonyabb fokú aktivációjával összefüggést mutatott, és a hosszú kórházi tartózkodással együtt egy menekülő-elkerülő magatartásforma kialakulásához vezetett. Következtetés: Úgy tűnik, hogy a kialakult maladaptív viselkedési mechanizmusok jellege jelentősen függ az inkomplett keringés fennállásának időtartamától, a műtétek számától és a kórházi tartózkodás hosszától. A megküzdési stratégiák mozgósítása legfőképp csökkent érzelem- vagy problémaközpontú válaszkészségben, illetve a szomatizációs tendenciák és a menekülő-elkerülő magatartásforma felerősödésében nyilvánul meg. Orv Hetil. 2020; 161(42): 1787–1796.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Borbála Mikos, Anita Gergely, Réka Balázsfi, Edina Bányász, Beáta Gyömörei, Mónika Hantos, Judit Czelecz, Rita Jakus, Hajnalka Kárász, Mónika Zilahy, Eszter Molnár, Éva Paraicz, Ágnes Csohány, Fanni Szénási, Lejla Vendégh, András Fogarasi and György Velkey

Absztrakt:

A veleszületett gerincvelői izomsorvadás ritka, progresszív neurodegeneratív betegség, a gyermekkori halál egyik legjelentősebb genetikai oka. Az orvostudomány lehetőségei a XXI. század előtt a progresszió megfékezésére, a szövődmények késleltetésére és ellátására korlátozódtak. A legsúlyosabb génhibában szenvedő gyermekeket általában kétéves kor előtt elveszítettük. A genetikai diagnosztika fejlődése lehetővé teszi a korai diagnózist, a súlyosság és a progresszió előrejelzését. A 2018-ban hazánkban engedélyezett intrathecalis nuszinerszennel a nagy betegszámon alapuló klinikai eredmények meggyőzőek. A 2019-től elérhető új, intravénás génpótló terápiával (onaszemnogén abeparvovek) kapcsolatos tapasztalatok még kisebb betegszámon alapulnak. Hazánkban öt betegnél került sor az alkalmazására a Bethesda Gyermekkórházban, szigorú szakmai kritériumok és előkészületek alapján. Közülük annak a három gyermeknek a kezeléséről számolunk be dolgozatunkban, akiknél már rendelkezünk utánkövetési tapasztalatokkal. Vizsgálatunk szerint a készítmény elősegíti a mozgásteljesítmény javulását. A mellékhatások elsősorban reverzibilis májenzim-emelkedésben, thrombocytopeniában, granulocytopeniában és a szívizom-nekroenzim emelkedésében nyilvánultak meg. Ezért fontosnak tartjuk a betegek szoros és tartós követését, a mellékhatások korai észlelése és elhárítása érdekében. Orv Hetil. 2020; 161(42): 1806–1816.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: József Janszky, Beáta Bóné, Réka Horváth, Zsófia Sütő, László Szapáry, Vera Juhos, Sámuel Komoly and Norbert Kovács

Absztrakt:

A status epilepticus a második leggyakoribb, sürgősségi kezelést igénylő neurológiai állapot. Halálozása 15–25%. A „time is brain” elve a status epilepticus kezelésére is igaz: minél korábban kezdjük a megfelelő kezelést, annál nagyobb valószínűséggel tudjuk megállítani a progressziót. Magas szintű evidenciákon alapuló kezelési protokollal a status epilepticus progressziója az esetek 75–90%-ában megelőzhető, az indukált kóma és a halálos kimenetel elkerülhető. A status epilepticus kezelése akkor a legsikeresebb, ha már a korai szakban megkezdjük a parenteralis benzodiazepinterápiát: im. midazolám (0,2 mg/tskg, max. 10 mg). Szabad véna esetén lehet vénásan is adni a benzodiazepint (10 mg diazepám iv). Ha az első benzodiazepinbolusra nem reagál a status epilepticus, állandósult (benzodiazepinrefrakter) status epilepticusról beszélünk. Ilyenkor a benzodiazepin ismétlésével párhuzamosan nem benzodiazepin típusú, gyorsan ható vénás antiepileptikumot is adni kell: iv. valproát (40 mg/kg, max. 3000 mg, 10 perc alatt) vagy levetiracetám (60 mg/kg, max. 4500 mg, 10 perc alatt) javasolt. Az 1 órán túl is tartó, sem benzodiazepinre, sem antiepileptikumra nem reagáló, refrakter status epilepticust neurointenzív osztályon, teljes narcosissal (indukált kómával) kell kezelni. Az indukált kómát gyors hatású anesztetikummal lehet elérni, elsősorban propofol–midazolám kombinációval. Orv Hetil. 2020; 161(42): 1779–1786.

Open access

Abstract

Due to its difficult diagnosis and complicated treatment, inflammatory bowel disease (IBD) in dogs is a challenge for the veterinarian. Several aspects connected with pathological changes during IBD still remain unknown. Since one of these aspects is the participation of intestinal innervation in the evolution of the disease, the aim of this study was to demonstrate changes in the number and distribution of intramucosal colonic nerve fibres immunoreactive to substance P (SP) arising as the disease progresses. SP is one of the most important neuronal factors in intestinal innervation which, among other tasks, takes part in the conduction of pain stimuli. Using routine immunofluorescence technique, the density of nerve fibres containing SP was evaluated within mucosal biopsy specimens collected from the descending colon of healthy dogs and animals suffering from IBD of varying severity. The results of the study indicate that during severe IBD the number of nerve fibres containing SP located in the colonic mucosal layer increases in comparison to control animals. The number of SP-positive intramucosal nerves amounted to 10.99 ± 2.11 nerves per observation field in healthy dogs, 14.62 ± 2.86 in dogs with mild IBD, 14.80 ± 0.91 in dogs with moderate IBD and 19.03 ± 6.11 in animals with severe IBD. The observed changes were directly proportional to the intensity of the disease process. These observations may suggest a role of this neuronal substance in pathological processes occurring during IBD. Although the exact mechanism of the observed changes has not been completely explained, the results obtained in this investigation may contribute to improving the diagnosis and treatment of this disease, as well as the staging of canine IBD in veterinary practice.

Restricted access

Abstract

Bovine tuberculosis (bTB) is a common zoonosis prevalent in many countries with grave economic consequences. Most developed and developing countries have implemented the test-and-slaughter policy to protect public health and reduce economic losses in the cattle industry. The official diagnosis of bTB is based on assays dependent on cell-mediated immunity (CMI). CMI-based diagnosis demonstrates diagnostic incapability at late stages of infection, which could be overcome by diagnosis based on humoral immunity (HI). Therefore, there is an urgent need to identify and define the B cell antigenome of Mycobacterium bovis. In this study, the B cell antigenome of culture filtrate proteins (CFP) was defined by mass spectrometry-based proteomics technology. Four spots were detected on 2-dimensional gel electrophoresis (2-DE) against M. bovis-positive serum in an immunoblotting experiment. Twenty-one proteins were identified in four spots by proteomic tools, such as Mb2900, Mb2898, Mb0448, Mb3834c, Mb1918c, Mb0134c, Mb0358 and Mb1868c, which are known B cell antigens, including 13 new proteins, i.e. Mb3751, Mb2006c, Mb3276c, Mb2244, Mb1164c, Mb2553c, Mb2946c, Mb1849c, Mb1511c, Mb1034c, Mb2616c, Mb0854c and Mb2267. These new proteins identified by 2-DE and immunoblotting were the B cell antigens used in developing serological diagnostic methods based on HI to bTB.

Restricted access

Abstract

An 11-year-old Hanoverian gelding used for jumping was evaluated for gait abnormalities and hoof problems in the hindlimbs. Clinical examinations revealed signs consistent with shivers. A thyroid gland enlargement was noticed, baseline serum thyroid hormone (TH) concentrations were low, and a low response to thyrotropin-releasing hormone administration was observed. Hypothyroidism was suspected. The horse was treated with levothyroxine for 1 year. TH concentrations returned to the normal range by week 4 of treatment. Thirty weeks after the initiation of levothyroxine therapy, the gait abnormality improved. Our findings suggest that the assessment of thyroid status and especially of the subclinical thyroid gland disorders in horses affected with shivering, as well as evaluation of the effects of levothyroxine on the improvement of clinical signs could be promising in establishing the aetiopathogenesis and/or treatment of shivering in horses.

Restricted access

Abstract

Aeromonads are recognised as important pathogens of fishes. In this study, ten water samples were randomly collected from pet shops' fish tanks and home aquaria inhabited by several fish species (silver arowana, koi, goldfish, catfish, pictus fish, silver shark and silver dollar fish). Altogether 298 colonies were isolated using Aeromonas selective agar. A total of 154 isolates were then confirmed as belonging to the genus Aeromonas using the GCAT gene. Using ERIC-PCR, a total of 40 duplicate isolates were excluded from the study and 114 isolates were subjected to PCR-RFLP targeting the RNA polymerase sigma factor (rpoD) gene using lab-on-chip. A total of 13 different Aeromonas species were identified. The most prevalent species were A. veronii (27%, 31/114), followed by A. dhakensis (17%, 19/114), A. finlandiensis (9%, 10/114), A. caviae (8%, 9/114), A. hydrophila (4%, 4/114), A. jandaei (4%, 4/114), A. rivuli (3%, 3/114), A. enteropelogens (2%, 2/114), A. tecta (2%, 2/114), A. allosaccharophila (1%, 1/114), A. eucrenophila (1%, 1/114), A. media (1%, 1/114) and A. diversa (1%, 1/114). Twenty-six isolates (23%) were unidentifiable at species level. The present study demonstrates that Aeromonas species are highly diverse in freshwater fish tanks, and suggests the potential risks posed by the isolated bacteria to the health of ornamental fish species.

Restricted access

Absztrakt:

Bevezetés: A COVID–19 kórlefolyásában újabban több szerző felvetette a D-dimer-pozitivitás és a D-dimer-emelkedés prediktív értékét a betegség súlyosbodásában, illetve az eseti halálozásban. Célkitűzés: Magyar betegek értékeinek összehasonlítása a nemzetközi adatokkal, ennek részeként a D-dimer prediktív értéke a 2 héten belüli eseti halálozásra. Módszerek: A szerzők 51, RT-PCR-rel igazolt SARS-CoV-2-fertőzött beteg D-dimer-eredményeit dolgozták fel retrospektív módon. Megvizsgáltuk, hogy ha a D-dimer eléri vagy meghaladja a vágóérték 4-szeresét, akkor ez milyen kockázatot (odds ratio) jelent a halálozásra. Logisztikus regresszióval meghatároztuk, hogy a 2 héten belüli halálozás esélyhányadosa a konvencionális vágóérték hányszorosa mellett lesz szignifikáns. Eredmények: Az 51 betegből 13 halt meg a kórházba kerülést követően 2 héten belül. Megállapítottuk, hogy a tradicionális, 0,5 µg/ml FEU vágóérték mellett meghatározott D-dimer-pozitivitásnak alacsony a prediktív értéke a halálozásra. Ha azt vizsgáltuk, hogy a D-dimer eléri vagy meghaladja a vágóérték 4-szeresét, és ez milyen kockázatot jelent a halálozás szempontjából, akkor a logisztikus regresszió paraméterei 1,64-szeres emelkedést mutattak (p = 0,00183), és az esélyhányados (odds ratio) értéke 5,17 (CI 95% = 1,32–20,22) volt. A D-dimer prediktív értéke a halálozásra az életkor függvényében változik. A 13 elhunyt közül 12 idősebb volt 80 évesnél, így a 80 év feletti életkor a magas D-dimer-szintnél nagyobb kockázatot jelentett a halálozásra, odds ratio: 20,7 (CI 95% = 2,41–175,5). Következtetés: A több mint négyszeres vágóértékre emelkedett D-dimer-szint az életkor mellett COVID–19-ben előre jelezheti a 2 héten belüli halálozást. Orv Hetil. 2020; 161(41): 1739–1743.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Péter Révész, Imre Gerlinger, Endre Kálmán, Alexandros Koukkoullis, András Burián and István Tóth

Absztrakt:

Az eosinophil otitis media az utóbbi évtizedben került a kutatók és a klinikum látóterébe; jellemzője a középfülben termelődő, eosinophil granulocytákkal telített mucosus, nehezen eltávolítható váladék és az asthma bronchiale, valamint a krónikus rhinosinusitis társulása. A betegség egyelőre kevéssé ismert a klinikumban, emiatt nincsenek információk a pontos előfordulási gyakoriságáról sem. A kórkép nem gyógyítható, de kezelésére beváltak az intratympanalisan használható szteroidkészítmények, melyek azonban csak enyhébb fokú betegség esetén vezetnek eredményre. A súlyosabb gradusú eosinophil otitis media dobüregi granulációs szövet képződésével és idegi halláscsökkenéssel is járhat, ami sebészi eltávolítást és per os szteroidkezelést is igényel. Fontos felhívni a figyelmet a kórkép létezésére, mert a megfelelő diagnózis felállítása után az időben elkezdett kezeléssel elkerülhető lehet az életminőséget rontó fülváladékozás, felülfertőződés és az idegi halláscsökkenés. A jelen közleményben a szerzők a nemzetközi szakirodalom áttekintésén túl saját esetbemutatásokon keresztül demonstrálják a betegség enyhe és súlyos fokú változatának kezelési lépéseit. Orv Hetil. 2020; 161(41): 1769–1775.

Open access

Absztrakt:

Bevezetés és célkitűzés: A pajzsmirigyműtétek során a nyakon jól látható és nehezen takarható heg keletkezik, mely a páciensek életminőségét hosszú távon befolyásolhatja. Az elmúlt két évtizedben számtalan, minimálisan invazív műtéti behatolást dolgoztak ki, amelyek méretben csökkentették, vagy kevésbé látható régióba helyezték a pajzsmirigyműtétek hegeit. A módszerek sokszínűsége azt jelzi, hogy egyik eljárás sem tudta megfelelően biztosítani az elvárt klinikai és kozmetikai eredményt. A természetes testnyílásokon keresztül végzett műtétek látható heg nélküli gyógyulást eredményeznek. A szájüregi behatolásból kidolgozott műtétek közül a szájon (vestibulum oris) keresztüli thyreoidectomia (TOETVA – transoral endoscopic thyroidectomy vestibular approach) bizonyult a legbiztonságosabb és legjobb eredményt adó műtéti eljárásnak. Indikációs területét a kisebb méretű cisztás pajzsmirigylebenyek, göbös lebenyek, kisebb méretű papillaris carcinoma, valamint a mellékpajzsmirigy-adenoma adják. Módszer: Az Országos Onkológiai Intézet Fej-nyaki Daganatok Multidiszciplináris Központjában 2018. 06. 12. és 2020. 02. 18. között 7 betegen végeztünk pajzsmirigyműtétet szájon keresztüli behatolásból, endoszkópos technikával. A szövettani vizsgálat 4 esetben papillaris carcinomát, 2 esetben follicularis adenomát, illetve 1 esetben benignus kolloid göböt véleményezett. Az 10–30 mm-es képletek eltávolítása 1 esetben isthmectomiával, 6 esetben lobectomiával történt. Eredmények: Műtét során 2 esetben kényszerültünk vérzés miatti konverzióra. Az 5, endoszkópos műtét végén drént nem helyeztünk be, betegeinket az 1. posztoperatív napon hazabocsátottuk. A két, konvertált műtétes pácienst a 2. posztoperatív napon, a nyaki drén eltávolítását követően emittáltuk. A daganatok eltávolítása a hisztológia alapján megfelelt az onkológiai elveknek, a nervus recurrens sérülését vagy egyéb szövődményt nem észleltünk. Az átlagos műtéti idő 127 perc volt. Következtetés: A TOETVA a pajzsmirigy-eltávolítás egyetlen olyan műtéti módszere, amely külső heggel nem jár, keloidképződést nem okoz. 15–20 műtétben adják meg a tanulási fázist, mely után a műtéti idő csökken. Biztonságos és eredményes kivitelezéséhez azonban nagyszámú nyitott pajzsmirigyműtétet végzett, endoszkópos sebészetben is gyakorlott specialista szükséges. Orv Hetil. 2020; 161(41): 1764–1768.

Restricted access

Absztrakt:

A neurotrofikus tropomiozin receptor-tirozin-kináz (NTRK-) géncsalád tagjai (NTRK1, NTRK2, NTRK3) által kódolt tropomiozin receptor-tirozin-kináz fehérjék (TrkA, TrkB, TrkC) fiziológiásan elsősorban az idegsejtek fejlődéséért, éréséért, működéséért felelősek. Az NTRK-géncsaládot érintő genetikai eltérések, melyek a leggyakrabban kromoszomális transzlokáció következtében jönnek létre, számos rosszindulatú daganat kialakulásához vezethetnek. Egyes, kifejezetten ritka daganatokban nagyon nagy gyakorisággal fedezhető fel valamelyik NTRK-fúziós gén létrejötte, mint például az infantilis fibrosarcoma, a congenitalis mesoblastos nephroma vagy a secretoros carcinoma, míg egyes gyakori daganatokban – vastagbélrák, tüdőrák – bár kisebb frekvenciával, de szintén megjelenhet. Az utóbbi időben vizsgált, rendkívül magas válaszadási aránnyal alkalmazott ’target’ terápia miatt az NTRK-fúziós gének diagnosztikája még nagyobb jelentőségűvé vált. A cikk összegzi mindazokat a diagnosztikai eljárásokat s azok előnyeit, illetve hátrányait, melyeknek szerepük van az NTRK-géneltérések felderítésében, valamint ezek alapján további diagnosztikai megfontolásokat fogalmaz meg, melyek segíthetnek egy adott esetben a megfelelő diagnosztikai módszer megválasztásában. Orv Hetil. 2020; 161(41): 1753–1763.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Ágnes Élő, Cecília Czakó, Lilla István, Fruzsina Benyó, Zoltán Zsolt Nagy and Illés Kovács

Absztrakt:

A dementiák társadalmunkban egyre nagyobb problémát jelentenek, folyamatosan nő a megbetegedések száma. A dementia leggyakoribb előfordulási formája az Alzheimer-kór, mely az esetek 60–80%-áért felelős. Kórlefolyása hosszú, a preklinikai stádiumtól a súlyos Alzheimer-kórig több év, évtized is eltelik. Az Alzheimer-kór egy olyan progresszív neurodegeneratív betegség, amely súlyos szellemi leépüléshez vezet. A diagnózishoz számos, kognitív funkciót mérő teszt és képalkotó vizsgálat áll rendelkezésre, a korai diagnózis azonban nagyobb kihívást jelent, így a betegség gyakran későn kerül felismerésre. Mivel az agyi és a retinalis keringés között bizonyítottan kapcsolat van, felmerül annak lehetősége, hogy a retina vizsgálata az Alzheimer-kór és a vascularis dementiák korai diagnózisában és progressziójának követéséhez is segítséget nyújthat. Az utóbbi években a retina képalkotó vizsgálataiban bekövetkezett fejlődésnek köszönhetően lehetővé vált a retina strukturális és vérkeringési elváltozásainak vizsgálata a dementiák különböző típusaiban. Ezek alkalmazása nemcsak a korai diagnózisban, hanem a progresszió megítélésében és a terápia nyomon követésében is segítséget nyújthat a jövőben. Orv Hetil. 2020; 161(41): 1744–1752.

Open access

Abstract

Purpose

Progesterone has been reported to inhibit the proliferation of breast cancer and osteosarcoma cells; however, its inhibitory mechanism has not yet been clarified. The aim of the present study was to clarify the effects of progesterone on apoptosis in breast cancer (MCF-7) and human osteosarcoma (MG-63) cells.

Materials and methods

In this experimental study the cytotoxic effect of progesterone was measured in MCF-7 and MG-63 cells exposed to different concentrations of progesterone using MTT assay, and effective concentrations were identified. The expression levels of the Bax, P53 and Bcl-2 genes were evaluated by real-time PCR, and caspase-3, 8 and 9 activity levels were determined using a colorimetric method. Hoechst staining and flow cytometry were used to confirm apoptosis. The data were statistically analyzed using one-way analysis of variance (ANOVA) and independent-samples t-test.

Results

Compared to the control group, we observed a significant increase in the expression levels of the Bax and P53 genes and the activity levels of caspase-3 and 9, and a significant decrease in the expression level of the Bcl-2 gene in MCF-7 and MG-63 treated with effective concentration of progesterone. The caspase-8 activity level did not change significantly in treated MG-63 but increased in treated MCF-7 cells. Hoechst staining and flow cytometry results confirmed apoptosis in the cells exposed to effective concentration of progesterone.

Conclusions

The cytotoxic effect of progesterone on breast cancer and osteosarcoma cells was mediated by apoptotic pathways. In this context, progesterone triggers the extrinsic and intrinsic apoptotic pathways in MCF-7 cells and induces the intrinsic apoptotic pathway in MG-63 cells.

Restricted access

Absztrakt:

A köhögés miatt orvoshoz forduló betegek száma jelentős. A krónikus köhögés – amely definíció szerint 8 hétnél hosszabb ideig tart, és amelynek hátterében nem igazolható sem kóros radiológiai elváltozás, sem külső inhalatív ártalom, például dohányzás – leggyakoribb okai a felső légúti köhögés szindróma, az asztma, a refluxbetegség és a gyógyszer (ACE-gátló)-mellékhatás. A szerző a közleményben összefoglalja a kórképekkel kapcsolatos legújabb szakmai ajánlásokat, az oki kezelést, és rövid kitekintést nyújt a tünetei kezelés lehetőségeire. Orv Hetil. 2020; 161(40): 1707–1710.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Csenge Hargittay, Judit Dénes, Erika Hubina, Gábor László Kovács, Zoltán Görömbey, Sándor Czirják, László Kovács, Krisztián Vörös and Miklós Góth

Absztrakt:

Az acromegalia ritka, de klinikailag fontos betegség, amelyet a növekedési hormon és az inzulinszerű növekedési faktor-1 krónikusan magas szintje okoz. Számos tünete és komplikációja lehet, amelyek közül a diabetes mellitus gyakori szövődmény. A növekedési hormon különböző mechanizmusokon keresztül hathat a szénhidrát-anyagcserére és idézhet elő inzulinrezisztenciát. Cikkünkben egy acromegaliás beteg esetét dolgozzuk fel, kiemelve a beteg szénhidrátanyagcsere-eltéréseit, valamint az eset kapcsán ismertetjük az acromegalia kezelésében használt terápiás lehetőségeknek a glükózháztartásra gyakorolt hatását a nemzetközi irodalom áttekintésével. A contrainsularis hatású növekedésihormon-túlprodukció rontja a glükóztoleranciát. Ennek megfelelően a kórosan fokozott növekedésihormon-termelést csökkentő különböző kezelési módok (mint a sebészi vagy radioterápia, illetve a gyógyszeres kezelés bizonyos típusai) hatására javul a szénhidrát-anyagcsere. Ugyanakkor a gyógyszeres terápiás lehetőségek közül az első generációs szomatosztatinreceptor-ligandok az esetek kis részében ronthatják a szénhidrátháztartást, míg a második generációs pazireotid a betegek jelentős részénél hyperglykaemiát okoz. Az acromegaliás beteg kezelése komplex feladat, több diszciplína képviselői (endokrinológus, idegsebész, radioterapeuta, az egyes speciális problémák megoldásában részt vevő orvosok, fogorvosok) végzik, de a kezelés összefogásáért az endokrinológus szakorvos a felelős. Az acromegaliának, illetve a kezelés szövődményeinek, kiemelten a szénhidrátháztartás zavarainak ellátásában a háziorvosnak is fontos szerepe van, ehhez pedig ismernie kell a kezelési módozatok főbb pontjait és potenciális mellékhatásait. Orv Hetil. 2020; 161(40): 1724–1729.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Péter Vajer, Orsolya Csenteri, János Szabó, Ferenc Tamás and László Kalabay

Absztrakt:

Bevezetés: Az Egészségügyi Világszervezet a COVID–19-járvány idején nyújtandó szolgáltatásokról ajánlásokat (megfelelő tájékoztatás, a gyógyszerellátottság biztosítása, a rendelési idők kiszélesítése, távkonzultáció bevezetése) fogalmazott meg. Célkitűzés: Az ajánlások háziorvosi ellátórendszerbeli érvényesülésének, a betegellátás (napi betegforgalom, a légúti betegek ellátása, javaslatos készítmények felírása, keresőképtelen állományba vétel) változásainak felmérése. Módszer: 2020. április 26. és május 3. között háziorvosok körében online, anonim, 26 tételes kérdőíves adatgyűjtés történt a medukator.eu weboldalon (a praxisok alapjellemzői; a járvánnyal kapcsolatos szabályok ismerete; információs csatornák/hatékonyságuk; a betegforgalom és a rendelési idő változása; távkonzultáció; a légúti betegek ellátása). Eredmények: A kérdőívet 787 (287 férfi és 500 nő) háziorvos töltötte ki. A háziorvosok 96,6%-a a járási hivataltól értesül a járvánnyal kapcsolatos feladatairól, 44,6% szerint elegendő a tájékoztatás. A betegek lakóhelyi tájékoztatásával a háziorvosok 20,8%-a teljes mértékben elégedett, szemben a központi tájékoztatással (15,4%). Minden háziorvos szerint – életkoruktól függetlenül – járványban bárkinek rendelhető gyógyszer távkonzultációval. Járványban az átlagos rendelői esetszám alakulása Budapesten 8,5, a 15 000–50 000 lakosú városokban 9,4, míg az 5000–15 000 fős településeken 15. Az otthoni átlagos heti látogatások szignifikáns mértékben csökkentek a 40–65 év közötti (a járvány előtt: 8,3; a járvány idején: 1,5), illetve a 65 évesnél idősebb (a járvány előtt: 7,52; a járvány idején: 1,1) háziorvosoknál. A praxisok 87%-a felkészült a távkonzultációra, ennek megtartását támogatja a 40 év alattiak 53,8%-a, a 40–65 év közöttiek 52,5%-a, a 65 év felettiek 43%-a. Következtetések: A járványhelyzet felhívta a figyelmet az egyértelmű, egycsatornás információk hiánya okozta problémákra a háziorvosi rendszerben Magyarországon. A rendelői és az otthoni betegellátások számának csökkenése mellett bebizonyosodott, hogy a távkonzultáció rendszerszinten is működhet, jelentősen bővített esetkörrel a jövőben is kívánatos a napi gyakorlatban. Orv Hetil. 2020; 161(40): 1699–1705.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Dóra Solymosi, Szilvia Molnár, Éva Csajbókné Csobod and Márta Veresné Bálint
Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Anikó Lajtai, Ágnes Lakatos, Mónika Kuzma, Mátyás Mayer and Attila Miseta

Absztrakt:

Az őszi és téli meghűléses időszakban sokan vásárolnak különböző, vény nélkül kapható, megfázás elleni készítményeket, ezen belül is nagy számban paracetamol- (más néven acetaminofén-) tartalmú szereket. A paracetamol különböző típusú fájdalmak (fejfájás, migrén, meghűlés-láz okozta fájdalom, fogfájás, menstruációs fájdalom stb.) enyhítésére szolgáló, igen népszerű, a nemopioid típusú analgetikumok közé sorolható hatóanyag, amely többek között tabletta, kúp és oldat formájában is elérhető a gyógyszertárakban. Magyarországon 2020-ban 86, törzskönyvezett paracetamoltartalmú készítmény van forgalomban. A paracetamol alkalmazása biztonságos és hatékony, amennyiben az előírásnak megfelelően használják. Közleményünkben három olyan esetet mutatunk be, amelyben a beteg halála összefüggésbe hozható a paracetamol alkalmazásával. Mindhárom, krónikus alkoholizmusban szenvedő beteg (34, 42 és 51 évesek) rövid idővel a kórházba kerülés után elhunyt. Vizsgálataink során három betegből származó, összesen kilenc szérumminta került feldolgozásra. A paracetamolnak és metabolitjainak együttes meghatározása enzimatikus módszerrel (Roche assay) történt, míg a paracetamol specifikus mérésére tandem-tömegspektrométerrel kapcsolt szuperkritikus folyadékkromatográfot (SFC–MS/MS) alkalmaztunk. Enzimatikus meghatározással mindegyik mintában terápiás koncentrációt mutattunk ki. SFC–MS/MS módszerrel történt meghatározás esetén egy betegtől származó négy mintában a terápiás tartománynál alacsonyabb paracetamolkoncentrációkat mértünk. A paracetamolterápia alkalmazása krónikus alkoholizmusban szenvedő betegek esetén fokozott kockázatot jelent. A klinikai toxikológiai gyakorlatban a paracetamol meghatározására használt enzimatikus módszer eredményét a máj- és vesefunkciós paraméterekkel együttesen szükséges értékelni, mert krónikus alkoholizmusban szenvedő betegek esetén az enzimatikus módszerrel kapott terápiás tartományba eső koncentráció nem zárja ki a paracetamoltoxicitást. Orv Hetil. 2020; 161(40): 1720–1723.

Open access
Orvosi Hetilap
Authors: Mónika Fekete, Judit Pákó, Gergő Szőllősi, Krisztina Tóth, Mónika Szabó, Dorottya Horváth and János Tamás Varga

Absztrakt:

Bevezetés: COPD-ben szenvedő betegeknél kóros tápláltsági állapot alakulhat ki a gyulladásos citokinek termelődése, valamint a beszűkült étrend miatt. Célkitűzés: A COPD-s betegek tápláltsági állapotának kombinált rizikószűrése, a testtömeg rendellenességének és kapcsolatának vizsgálata a légzőszervi és funkcionális paraméterekkel, valamint e rendellenességek életminőségre gyakorolt hatásának elemzése. Módszer: A tápláltsági rizikó kombinált szűrését végeztük MUST (Malnutrition Universal Screening Tool) kérdőívvel és a bioelektromosimpedancia-analízis elvén működő InBody 170 géppel, valamint OMRON BF511 testösszetétel-elemző mérőkészülékkel az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Légzésrehabilitációs Osztályán 2019. január 1. és december 31. között, 40 év feletti COPD-s betegek körében. Eredmények: A betegek medián életkora 66 (IQR 61–72) év, a medián BMI 24,5 (IQR 19,1–29,7) kg/m² volt; a 110 COPD-s beteg közül 32% (n = 35) alultáplált volt, és 45% (n = 49) akaratlanul fogyott az előző évben. Az alultáplált betegek gyengébb tüdőfunkcióval rendelkeztek (FEV1ref%: 36 [IQR 29–49]), mint a normál súlyú (FEV1ref%: 46 [IQR 35–52]) vagy túlsúllyal rendelkező (FEV1ref%: 46 [IQR 39–57]) betegek, életminőségük szignifikánsan gyengébb volt (65,63 vs. 56,59 vs. 47,23; p = 0,045). Szignifikáns korrelációt találtunk a BMI – FEV1ref% (ρ = 0,26; p = 0,007) és a BMI – exacerbatiók száma között (ρ = 0,37; p = 0,008). Következtetés: Megállapítottuk, hogy az alultáplált COPD-s betegek gyengébb tüdőfunkcióval és rosszabb életminőséggel rendelkeznek, valamint azt is, hogy a kóros tápláltsági állapot kialakulásának magas kockázata miatt COPD-s betegeknél javasoljuk a tápláltsági állapot rizikójának kombinált szűrését és a táplálásterápia hatékonyságának vizsgálatát. Orv Hetil. 2020; 161(40): 1711–1719.

Open access

Abstract

In recent years, free fatty acid binding proteins (FABPs) are implicated in spermatogenesis and sperm morphology. FABPs are members of the intracellular lipid-binding protein family; they exhibit tissue specific expression like the FABP9/PERF15 (Perforated15) male germ cell-specific fatty acid linkage-protein.

The aim of the study was to assess the levels of seminal FABP-9 in normozoospermic and oligozoospermic men, and the possible relations between seminal FABP-9 levels and semen parameters.

Research was carried out on 60 male volunteers who were admitted to Selcuk University Faculty of Medicine of Andrology Laboratory. Normozoospermic individuals (n = 30) were identified as Group 1, and Oligozoospermic individuals (n = 30) were identified as Group 2. The semen samples were collected in sterile plastic containers. Sperm parameters were assessed according to Kruger's criteria. Seminal plasma FABP-9 levels were analyzed by ELISA method. Outcomes were statistically evaluated at 0.05 significance level with SPSS (22.0). The Receiver Operating Characteristic (ROC) curve was used to evaluate the performance of FABP-9 levels as compared to that of the concentration and motility data of the sperm. FABP-9 levels were significantly higher in normozoospermic individuals (3.41 ± 1.64 ng/mL) than in oligozoospermic individuals (1.99 ± 0.78 ng/mL). There were significant correlations between FABP-9 levels and sperm concentration, total sperm count, motility, progressive motility, immobility, Total Progressive Motil Sperm Count (TPMSC), head anomaly, and teratozoospermia index.

We suggest that FABP-9 level is an important biomarker, and low levels of semen FABP-9 may impact the fertility status based on the ROC findings.

Restricted access

Abstract

Objective

Parkinson's disease (PD) is a progressive neurodegenerative disorder. In order to explore a noninvasive treatment of PD, in the current study the authors evaluated the neuroprotective efficacy of caloric vestibular stimulation (CVS) using the rotenone-induced rat model of PD. The rotenone models of PD are gaining attention due to high reproducibility. It is also considered to be an improved model to exhibit the pathogenesis of PD and test the neuroprotective effect of various therapeutic interventions.

Materials and methods

Rotenone was i.p. injected (3 mg/kg body weight) to male Wistar albino rats for 21 days to induce PD. As PD is chronic and progressive in nature, the efficacy of chronic CVS intervention was evaluated for 30 days after inducing PD in rats. Motor symptoms were evaluated by assessing locomotor activity in actophotometer, whereas movement analysis was done using Ludolph test and motor coordination was evaluated using rotarod apparatus. The neurochemical and neuropathological changes were also observed in the corpus striatum of rats.

Results

Rotenone administration showed decreased locomotor activity, motor coordination and general movement associated with significant (P < 0.05) reduction in dopamine content in the corpus striatum. The immunohistochemical analysis revealed a marked decrease in tyrosine hydroxylase (TH) immunoreactivity in striatal neurons indicating the significant loss of dopaminergic neurons in substantia nigra (SN) following rotenone injection. However, chronic treatment with CVS restored the nerve terminals in the striatum from rotenone damage. CVS treatment improved the dopaminergic system function by restoring dopamine content in the striatum. CVS also improved the motor deformities clearly suggesting the neuroprotective function.

Conclusion

The results of the present study suggested CVS to be a safe and simple neuroprotective measure against neurodegenerative changes in PD and a promising noninvasive technique to overcome the motor symptoms associated with it. The findings could be useful for further investigations and clinical applications of CVS in the treatment of PD.

Restricted access
Physiology International
Authors: J.A. Loeppky, R.M. Salgado, A.C. Sheard, D.O. Kuethe and C.M. Mermier

Abstract

Reports of VO2 response differences between normoxia and hypoxia during incremental exercise do not agree. In this study VO2 and V E were obtained from 15-s averages at identical work rates during continuous incremental cycle exercise in 8 subjects under ambient pressure (633 mmHg ≈1,600 m) and during duplicate tests in acute hypobaric hypoxia (455 mmHg ≈4,350 m), ranging from 49 to 100% of VO2 peak in hypoxia and 42–87% of VO2 peak in normoxia. The average VO2 was 96 mL/min (619 mL) lower at 455 mmHg (n.s. P = 0.15) during ramp exercises. Individual response points were better described by polynomial than linear equations (mL/min/W). The V E was greater in hypoxia, with marked individual variation in the differences which correlated significantly and directly with the VO2 difference between 455 mmHg and 633 mmHg (P = 0.002), likely related to work of breathing (W b). The greater V E at 455 mmHg resulted from a greater breathing frequency. When a subject's hypoxic ventilatory response is high, the extra work of breathing reduces mechanical efficiency (E). Mean ∆E calculated from individual linear slopes was 27.7 and 30.3% at 633 and 455 mmHg, respectively (n.s.). Gross efficiency (GE) calculated from mean VO2 and work rate and correcting for W b from a V E–VO2 relationship reported previously, gave corresponding values of 20.6 and 21.8 (P = 0.05). Individual variation in V E among individuals overshadows average trends, as also apparent from other reports comparing hypoxia and normoxia during progressive exercise and must be considered in such studies.

Restricted access

Abstract

The faulty hormonal imprinting theory (published in 1980) and the DOHaD (Developmental Origin of Health and Disease theory (published in 1986) are twin-concepts: both justify the manifestation after long time (in adults) diseases which had been provoked in differentiating cells (e.g. during gestation). This was demonstrated using animal experiments as well, as comparative statistical methods (in human cases). However, there is no explanation for the tools of memorization (even after decades) of the early adversity and the tools of execution (manifestation) in adult age. It seems likely that immune memory is involved to the memorization of early adversity, up to the manifestation of the result (non-communicable diseases). Nevertheless, the relatively short timespan of adaptive immune memory makes this system insuitable for this function, however the newly recognized trained memory of the innate immune system seems to be theoretically suitable for the storage of the records and handling the sequalae, which is the epigenetic reprogramming in the time of provocation, without changes in base sequences (mutation). The flawed (damaged) program is manifested later, in adult age. Evidences are incomplete, so further animal experiments and human observations are needed for justifying the theory.

Open access

Abstract

The faulty hormonal imprinting theory (published in 1980) and the DOHaD (Developmental Origin of Health and Disease theory (published in 1986) are twin-concepts: both justify the manifestation after long time (in adults) diseases which had been provoked in differentiating cells (e.g. during gestation). This was demonstrated using animal experiments as well, as comparative statistical methods (in human cases). However, there is no explanation for the tools of memorization (even after decades) of the early adversity and the tools of execution (manifestation) in adult age. It seems likely that immune memory is involved to the memorization of early adversity, up to the manifestation of the result (non-communicable diseases). Nevertheless, the relatively short timespan of adaptive immune memory makes this system insuitable for this function, however the newly recognized trained memory of the innate immune system seems to be theoretically suitable for the storage of the records and handling the sequalae, which is the epigenetic reprogramming in the time of provocation, without changes in base sequences (mutation). The flawed (damaged) program is manifested later, in adult age. Evidences are incomplete, so further animal experiments and human observations are needed for justifying the theory.

Open access
Physiology International
Authors: M. Michalis, K.J. Finn, R. Podstawski, S. Gabnai, Á. Koller, A. Cziráki, M. Szántó, Z. Alföldi and F. Ihász

Abstract

Within recent years the popularity of sportive activities amongst older people, particularly competitive activities within certain age groups has increased. The purpose of this study was to assess the differences in the cardiorespiratory output at anaerobic threshold and at maximal power, output during an incremental exercise, among senior and young athletes. Ten elderly male subjects [mean (SD) age: 68.45 ± 9.32 years] and eight young male subjects [mean (SD) age: 25.87 ± 5.87 years] performed an incremental exercise test on a treadmill ergometer. No significant differences in body size were evident; however, the differences between the groups for peak power (451.62 ± 49 vs. 172.4 ± 32.2 W), aerobic capacity (57.97 ± 7.5 vs. 40.36 ± 8.6 mL kg−1 min−1), maximal heart rate (190.87 ± 9.2 vs. 158.5 ± 9.1 beats min−1), peak blood lactate (11 ± 1.7 vs. 7.3 ± 1.4 mmol L−1), and % VO2max at ventilatory thresholds (93.18 ± 4.3 vs. 79.29 ± 9.9%) were significantly lower in the senior athletes. The power output at anaerobic threshold was also higher (392 ± 48 vs. 151 ± 23 W) in the young athletes, explaining the significant difference in terms of performance between these groups. We have observed an evident deterioration in some of the cardiovascular parameters; however, the submaximal exercise economy seems to be preserved with aging. Exercise economy (i.e. metabolic cost of sustained submaximal exercise) was not different considerably with age in endurance-trained adults.

Open access

Abstract

Objective

Prior research has evaluated the effects of acute exercise on episodic memory function. These studies have, on occasion, demonstrated that acute exercise may enhance both short- and long-term memory. It is uncertain as to whether the acute exercise improvements in long-term memory are a result of acute exercise attenuating declines in long-term memory, or rather, are driven by the enhancement effects of acute exercise on short-term memory. The present empirical study evaluates whether the decline from short- to long-term is influenced by acute exercise. This relationship is plausible as exercise has been shown to activate neurophysiological pathways (e.g., RAC1) that are involved in the mechanisms of forgetting.

Methods

To evaluate the effects of acute exercise on forgetting, we used data from 12 of our laboratory's prior experiments (N = 538). Across these 12 experiments, acute exercise ranged from 10 to 15 mins in duration (moderate-to-vigorous intensity). Episodic memory was assessed from word-list or paragraph-based assessments. Short-term memory was assessed immediately after encoding, with long-term memory assessed approximately 20-min later. Forgetting was calculated as the difference in short- and long-term memory performance.

Results

Acute exercise (vs. seated control) was not associated with an attenuated forgetting effect (d = 0.10; 95% CI: −0.04, 0.25, P = 0.17). We observed no evidence of a significant moderation effect (Q = 6.16, df = 17, P = 0.17, I 2 = 0.00) for any of the evaluated parameters, including study design, exercise intensity and delay period.

Conclusion

Across our 12 experimental studies, acute exercise was not associated with an attenuated forgetting effect. We discuss these implications for future research that evaluates the effects of acute exercise on long-term memory function.

Restricted access
Physiology International
Authors: M. Nakamura, N. Satoh, H. Tsukada, T. Mizuno, W. Fujii, A. Suzuki, S. Horita, M. Nangaku and M. Suzuki

Abstract

Purpose

Acid-base transport in renal proximal tubules (PTs) is mainly sodium-dependent and conducted in coordination by the apical Na+/H+ exchanger (NHE3), vacuolar H+-adenosine triphosphatase (V-ATPase), and the basolateral Na+/HCO3 - cotransporter. V-ATPase on PTs is well-known to play an important role in proton excretion. Recently we reported a stimulatory effect of insulin on these transporters. However, it is unclear whether insulin is involved in acid-base balance in PTs. Thus, we assessed the role of insulin in acid-base balance in PTs.

Methods

V-ATPase activity was evaluated using freshly isolated PTs obtained from mice, and specific inhibitors were then used to assess the signaling pathways involved in the observed effects.

Results

V-ATPase activity in PTs was markedly enhanced by insulin, and its activation was completely inhibited by bafilomycin (a V-ATPase-specific inhibitor), Akt inhibitor VIII, and PP242 (an mTORC1/2 inhibitor), but not by rapamycin (an mTORC1 inhibitor). V-ATPase activity was stimulated by 1 nm insulin by approximately 20% above baseline, which was completely suppressed by Akt1/2 inhibitor VIII. PP242 completely suppressed the insulin-mediated V-ATPase stimulation in mouse PTs, whereas rapamycin failed to influence the effect of insulin. Insulin-induced Akt phosphorylation in the mouse renal cortex was completely suppressed by Akt1/2 inhibitor VIII and PP242, but not by rapamycin.

Conclusion

Our results indicate that stimulation of V-ATPase activity by insulin in PTs is mediated via the Akt2/mTORC2 pathway. These results reveal the mechanism underlying the complex signaling in PT acid-base balance, providing treatment targets for renal disease.

Restricted access

Beköszöntő

111 éves az Üllői úti Semmelweis Egyetem I. sz. Sebészeti Klinikájának épülete

Magyar Sebészet
Author: Attila Szijártó
Restricted access
Restricted access
Magyar Sebészet
Authors: János Horányi, Rezső Szlávik, Krisztina Fekete and Attila Szijártó
Open access
Magyar Sebészet
Authors: László Harsányi, Tibor Tihanyi, Tamás Marjai, Márton Benke, Ákos Szücs and Attila Szijártó
Open access
Magyar Sebészet
Authors: Attila Zaránd, Viktória Bencze, Ádám Dániel, Gábor Ferreira, Pál Miheller, Péter Ónody, János Weltner, Attila Zsirka-Klein and Attila Szijártó
Open access
Magyar Sebészet
Authors: Oszkár Hahn, Péter Kupcsulik, Damján Pekli, András Fülöp, Dávid Bárdos, Bálint Kokas and Attila Szijártó
Open access
Magyar Sebészet
Authors: Ákos Balázs, Tamás Vass, Zsolt Baranyai, Kinga Bán and Attila Szijártó
Open access
Magyar Sebészet
Authors: Tamás Winternitz, Attila Zsirka-Klein and Attila Szijártó
Open access

Absztrakt:

Bevezetés: Kórházi betegek körében a betegség okozta változások miatt a társas kapcsolatok átrendeződhetnek, erősödhetnek, de akár gyengülhetnek is. Ezen változások mérése, a szubjektíve megélt társas támogatás mértékének, elérhetőségének vagy akár az észlelt izolációnak a kimutatása fontos feladat, ugyanis ezen dimenziók összefüggnek a gyógyulási mutatókkal. Célkitűzés: A kutatás célja annak bemutatása, hogy az általunk fejlesztett PRISM-D rajzteszt hogyan alkalmazható az észlelt társas támogatás mérésére. További célkitűzés a teszten mért társas támogatás mutatóinak és a depresszió-, valamint a szorongásszint közötti kapcsolatnak a vizsgálata súlyos betegek esetében. Módszer: 194 súlyos, kórházi kezelés alatt álló beteg (daganatos, műtéti beavatkozást igénylő gyomor-bél rendszeri betegségben és krónikus veseelégtelenségben szenvedő betegek) esetében a PRISM-D rajzteszt, a STAI- és BDI-tesztek felvétele kórházi osztályokon. Eredmények: A vizsgálati személyek többsége megjelenítette a rajzteszten a társas támogatást (95,7%), jelentős hányaduk több körrel (64,0%) és nagyobbnak, mint a betegséget szimbolizáló kör (71,2%). Azok a személyek, akik nem jelenítettek meg egyetlen társas támogató személyt sem, szignifikánsan magasabb szorongásszintet éltek meg (STAI-S: p = 0,040, df = 181; STAI-T: p = 0,005, df = 153). A térbeli elhelyezkedést tekintve azok a betegek, akik az Ént és a betegséget szimbolizáló kör közé helyezték el a társas támogatást, alacsonyabb szintű szorongást és depresszív tüneteket éltek meg, mint akik a betegséget rajzolták közelebb, a társas támogatást távolabb (STAI-S: p = 0,016, df = 91; BDI: p = 0,027, df = 142). Következtetés: Eredményeink szerint a PRISM-D rajzteszt alkalmas az észlelt társas támogatás vizsgálatára, az Énhez és a betegséghez viszonyított szubjektív jelentőségének és észlelt közelségének mérésére, továbbá az észlelt szociális izoláció detektálására. Gyors, egyszerű mérőeszközként nagymértékben segítheti kórházi osztályokon a szűrést és a terápiás munkát. Orv Hetil. 2020; 161(39): 1688–1696.

Open access

Absztrakt:

Az innováció és a találmány szabadalmaztatása manapság majdnem olyan fontos, mint egy eredeti kísérleti eredményt vagy klinikai megfigyelést jó folyóiratban közölni. Ez főleg olyan országokban fontos, mint Magyarország, amelynek „innovációs indexe” messze az EU-átlag alatt van. Ezért kutatóintézetek, oktató kórházak és kutatók is felelősek, mert még nem általános szokás egy új gyógyszerhatást vagy alkalmazható alapkutatási eredményt szabadalmaztatni a kongresszusi előadás vagy szaklapi közlés előtt. Ezt az innovációs folyamatot kutatólaboratóriumunk öt példájával illusztrálom, amelyek közül négyet sikerült szabadalmaztatni. A dopaminagonisták (például bromokriptin, L-deprenil) gyomor- és nyombélfekély-ellenes hatása bármennyire meglepő és újszerű volt is, a gyógyszereket gyártó vállalatok nem szabadalmaztatták, mert ezeket a molekulákat más klinikai alkalmazásra hozták eredetileg forgalomba. A pirazolszármazékok hosszan tartó (például 12–24 órás) gasztroprotektív hatása, valamint a vérlemezke-eredetű növekedési faktor és más, angiogenikus növekedési faktorok és az új angiogenikus szteroidok fekélygyógyulást serkentő hatása könnyen szabadalmaztatható volt, mint a szomatosztatinnak a szeptikus shock ellen védő hatása állatmodellekben, de ez még klinikai megerősítésre vár. Orv Hetil. 2020; 161(39): 1658–1667.

Restricted access
Orvosi Hetilap
Authors: Ádám Kocsis, Noémi Mezőlaki, Dorottya Porkoláb, Gábor Mohos, Erika Kis, János Varga, Eszter Baltás, Henriette Ócsai, Irma Korom, Erika Varga, István Balázs Németh, Lajos Kemény and Judit Oláh

Absztrakt:

Bevezetés: Az őrszemnyirokcsomó-biopszia (SNB) jelentősége az előrehaladott – 4 mm-nél vastagabb – melanomák kezelésében eddig vitatott volt a szakirodalomban. Manapság azonban az adjuváns terápiák alkalmazásának előfeltétele a regionális nyirokcsomók érintettségének szövettani igazolása. Ugyanakkor az SNB szükségességének kritériumai Magyarországon sem egységesek, van, ahol jelenleg a vastag melanomák esetén nem végzik el ezt a beavatkozást. Célkitűzés: Klinikánkon az elmúlt években konzekvensen elvégeztük az őrszemnyirokcsomók vizsgálatát 4 mm-nél vastagabb melanomák esetén is, így érdemesnek tartottuk értékelni, hogy ebben a betegcsoportban milyen arányban fordul elő a tájéki nyirokcsomók klinikailag nem, szövettanilag viszont detektálható áttéte. Módszer: A klinikánkon 2007 és 2011 között melanomával diagnosztizált 1133 beteg közül kiválasztottuk azokat a pácienseket, akiknek 4 mm-nél vastagabb primer tumoruk volt, és retrospektíven értékeltük a betegek demográfiai adatait, primer daganatuk klinikai, valamint szövettani jellegzetességeit az őrszemnyirokcsomó szövettani paramétereinek függvényében. Eredmények: Az 5 éves időszakban 116 olyan, melanomában szenvedő beteget diagnosztizáltunk, akinél vastag melanoma került sebészi kimetszésre. 78 páciensnél történt SNB, mely 50 esetben szövettanilag pozitívnak bizonyult. A betegek átlagos életkora közel 58 év volt. Következtetés: Klinikánkon évente tíz olyan, vastag melanomás beteget kezelünk, akinél az őrszemnyirokcsomó szövettani pozitivitása alapján igazoltuk a betegség metastaticus stádiumát. Eredményeink és a Nemzeti Rákregiszter adatai alapján akár 100 körülire becsülhető azoknak a pácienseknek a száma Magyarországon, akiknél ezzel a patológiai stádiumot meghatározó módszerrel az adjuváns kezelés szükségessége megállapítható. A betegcsoport fiatal életkorát figyelembe véve, hatékony target/immunterápia adjuváns alkalmazásával eredményesebben csökkenthető lehet az elvesztett életévek száma, mint a belszervi metastaticus stádiumban megkezdett kezelésekkel. Orv Hetil. 2020; 161(39): 1675–1680.

Open access