Pléh Csaba a magyar pszichológiai élet elmúlt évtizedeinek meghatározó, alkotó és nagyformátumú egyénisége, aki egy olyan könyvet írt, amely izgalmasan vegyíti a klasszikus memoár és a tudományos esszé műfaját. A klasszikus memoár úgy születik, hogy a többnyire már idős szerző élettapasztalatai és tudása összegzésére vállalkozik. Az önéletrajzi elbeszélés főhőse a Szerző (így: nagy kezdőbetűvel), ez a memoár kikerülhetetlen műfaji sajátossága, s ez rendjén is van. Ezért és így írják a memoárt, s ezért olvassuk oly annyira kíváncsian a memoárokat.
Pléh Csaba azonban nem szabályos memoárt írt. Nemcsak magának állított afféle önvallomásos emlékművet, hanem – legalább ennyire, sőt talán még hangsúlyozottabban – arról a társas (s így személyes) és intézményes világról is ír, amelybe egyfelől beleszületett (szülők, nagyszülők, rokonság), másfelől ennek folytatásaképpen és/vagy azokkal szakítva vagy netán éles kanyarokkal, fordulatokkal a körülmények, az intézményes és az intellektuális élet- és értékvilág hatásait is bemutatja.
Árnyak – ez a címe a Magvető Kiadó „Tények és Tanúk” kiváló sorozatában 2023 májusában megjelent kötetnek. Azért is szokatlan ez a mű, mert szerzője eddig (úgymond) száraz, szaktudományos szövegeket publikált. Ez a könyve viszont nem száraz – igazi szépírói erényeket csillogtat: eleven, izgalmas, fordulatos, az olvasót szinte magába szippantja. Ugyanakkor ez a hatás, olvasói élmény inkább a könyv első felére jellemző; arra, amiben Pléh Csaba elmondja/elmeséli családi és magánéleti történeteit. A könyv második fele sem igazán szaktudományos, de nem is a Szerző magánéleti elbeszéléseiből szövődő történet, hanem tudomány- és pszichológiatörténet – önéletrajzi kontextusban: mesterek és tanítványok, munkatársak, eszmék, konferenciák, könyvek és intézmények igencsak szövevényes összefüggéseiben ábrázolva.
Pléh Csaba memoárkötete tehát nem pusztán önprezentálás, hanem olyan tudományos esszé is – tehát nem szokványos szaktudományos tanulmány –, amelyben összefoglalja azokat a személyes és eszmei, intellektuális élményeit, az ezekhez kapcsolódó társas, intézményes, sőt politikai és ideológiai hatásokat és körülményeket is, amelyek tudományos tevékenységében számára fontosak voltak. Így írta meg az elmúlt négy-öt-hat évtized magyar tudomány – s ezen belül hangsúlyozottan a pszichológia – történetét is. Ez a memoárkötet tehát magyar pszichológiatörténet is – önéletrajzi tükörben.
A személyes élet fordulatos, szinte kalandregényes elbeszélése – és a tudományos, szakmai kalandozások szintén változatos, sőt forgatagos bemutatása – során Pléh Csaba valóságos szépírói erényeket is csillogtat. Ifjúkori regényírói ambíciója is mintha feltámadt volna a több évtizedes múltból. A szaktudományos, azaz a száraz(nak mondott) szöveg helyett ebben a könyvben a lendületes és izgalmas tanulás, tudás és kutatás életre szóló, el nem fogyó, hanem egyre csak gyarapodó örömeiről ír; azokról az örömökről is, amelyeknek mindezen tudás megosztása, továbbadása révén – mindenekelőtt a személyes pedagógiai kapcsolatokban – része volt. Pléh Csaba részletesen és a személyes élmények szinte sugárzó hatásainak erejével eleveníti fel azokat az epizódokat, amikor ő volt a tanuló, a tanítvány (az általános iskolától az egyetemig) – és azokat az epizódokat is nagyon hatásosan írja le, amikor ő volt a tanár, amikor ő éli meg, mint mester, a tanítványaiban folytatódó tudás és kutatás hatásait, mindenekelőtt a társas örömeit.
Ez a kötet az élet és a tudás örömeiről szól – miközben, így mondanám, árnyjátékos szembenézés is a halállal. A személyes, a családi és a kollektív/társadalmi pandémiás halál árnyékában született ez a könyv; a halál árnyékában, ám egyáltalán nem gyászos vagy borús, borongós írásról van szó, hanem az életszeretet és a tudás megszerzésének (a tanulásnak) és a tudás továbbadásának (a tanításnak) örömteli élménye sugárzik a könyv minden sorából. Mégsem valamiféle felszínes „happy” lengi át a szöveget, mert azt is kiválóan dokumentálja: a tevékeny és alkotó ember kíváncsisága konfliktusgerjesztő tényező – még olyan, egyébként békés és kimondottan konfliktuskerülő személyiség esetében is, mint Pléh Csaba. Éppen ezért ezt a könyvet afféle fejlődésregénynek is tekinthetjük; egy olyan fejlődésregénynek, amelyben a fejlődés a vezérmotívum – a regényes vagy inkább a regényszerű elbeszélés viszont az élettörténeti kontextusokat ábrázolja. És mivel a Szerző pszichológus, a pszichológiai önreflexiók kötik össze és rendezik el az árnyékos = árnyjátékos élet- és értékvilág dinamikus történéseit.
Két példa – idézetekkel, szépírói, szinte lírai vallomás:
„[Duna]Bogdányi gyerekkoromból megmaradt az érzelmi bizonyosság keresése a kis világokban és az együttműködés keresése harc helyett. Megmaradt a könyvek és a képek varázslatos szigete a világ sivársága közepette, és az örök hit abban, hogy a folyó elvihet máshová, vannak más világok, ahová eljut az uszály hátán lobogva a száradó ruhák alatt csaholó puli is. Menet közben is lehet otthonosság.” (56. old. – Kiemelés: L. G.)
„A New York University Elmer Holmes Bobst könyvtárában a Washington Square-en, illetve a New York Public Library ikonikus olvasótermében gyűjtöttem anyagot későbbi pszichológiatörténeti gyűjteményeimhez és könyveimhez. Nagyon izgalmas volt a könyvtárak csendjéből kimenni, és nézni a belvárosi nyüzsgést. Mindenki rohan a dolga után, én meg itt élvezem a lopott idő luxusát.” (306. old. – Kiemelés: L. G.)
Ezzel a két idézettel csak röviden illusztráltam Pléh Csaba memoárkötetének regényes és esetenként lírai fejlődéstörténeti ívét: az Értől az Óceánig – Ady Endre találó metaforájával lehetne talán összefoglalóan érzékeltetni a világnak azt a kitágulását, amelyet Pléh Csaba is átélt és leír, annak ellenére, hogy a Szerző már kamaszként sem kedvelte Ady költészetét (86. old.). De mivel az én recenziómnak nem az a tétje, hogy Pléh Csaba fentebb idézett (lírai) önvallomásai milyen költészeti analógiákkal jellemezhetők, inkább azt igyekszem bemutatni, hogy a Szerző memoárkötete önreflexív pszichológiatörténet is.
Nézzük meg az önreflexiónak a Szerző tudományos beállítódását is meghatározó másik metszetét: a spirituális átalakulás világát.
A spirituális átalakulás – a szocializációs minta hatása:
„Kisgyerekként megtanultam egyfajta keresztény szeretet-etikát, amelyben azóta is élek, hitetlenként is, s amit a nagyanyáim képviseltek. Bogdányi nagyanyám a szigorú puritán jelszavaival (…), pesti orosz nagyanyám pedig önzetlen támogatásával mindenki felé és a tolsztojánus szeretet elveivel.” (46. old.)
„Szokásaimban, életmódomban, támogató attitűdömben megmaradtam katolikusnak, de nem vagyok hívő.” (96. old.)
Pléh Csaba memoárkötetében tehát a családi szocializációs minta jelentős leíró, elbeszélő és egyben értelmező, önreflexív rendező erő is; olyan szempontrendszer, amely jól kiegészíti – mert önéletrajzi kontextusba helyezi – a Szerző szaktudományos pszichológiai (nem mellesleg nyelvészeti, illetve pszicholingvisztikai) „száraz” szövegeit, így a pszichológiatörténeti tanulmányait, könyveit is – végső soron: tudományos világképét.
Családi társas minta és pszichológiatörténet. Ez az összefüggés természetesen analógiás, mégis valóságos, mert Pléh Csaba szakmai szocializációja az 1960-as évek Magyarországán, az ELTE BTK pszichológia szakán zajlott, akkor, amikor ez még kis szak volt, mindenki mindenkit ismert, figyeltek egymásra, segítették egymást, a személyes kapcsolatok is fontosak voltak, miközben lobogott bennük a tudásvágy. Ebből a táptalajból nőtt ki a tudományos világ építése is. Pléh Csaba is így élt egyetemi hallgatóként, s később is még hosszú évekig, egyetemi oktatóként és kutatóként is – és amikor változtak a körülmények, például és többek között a tömegoktatás közepette, akkor is igyekezett és igyekszik egy (vagy több) személyes tanítványi kört felépíteni, akikkel együtt tud kutatni, tanulni és oktatni.
A kvázi-családi társas minta mintegy rávetül a magyar pszichológia történetére is. Családtörténeti emlékezetünk ugyanis szintén jobbára két-három generációs; a modern, azaz tudományos pszichológia – így a magyar pszichológia is – ebben a két-három generációs távlatban mozog: Ranschburg Páltól Pléh Csabáig. A Szerző tudomány- és pszichológiatörténeti elbeszélése ugyanakkor a személyes társas élet- és értékvilág kontextusait bemutatva, a dédszülői szereplő(k), például és mindenekelőtt Ranschburg Pál (1870–1945) és Harkai Schiller Pál (1908–1949), ugyan jelentős kiindulópont, de ők csak a tudománytörténeti folytonosság forrásai, olyan árnyak, akik mintegy testetlenül lebegnek az emlékezet horizontján az egyre távolodó idő múlásával. Nem így a nagyszülők és még inkább a szülők; ők azon valóságos és élő személyek (voltak), akik a jelen generáció tagjaival személyes kapcsolatokban vannak/voltak. Pléh Csaba személyes tudomány- és pszichológiatörténetében ezt az emlékezeti fénycsóvát vetíti rá a nagyszülői és szülői pszichológus mesterei világára; arra a világra, amelyből saját tudományos/pszichológiai tudását eredezteti. Mindezt úgy teszi, hogy részletesen bemutatja azokat a személyes, de még inkább tudományos, elvi és módszertani megfontolásokat, vitákat is, amelyek révén a Szerző végül is felépítette és belakta a maga kognitív és evolúciós pszichológiai otthonát (104–248, 325–468. old.).
Mindez a társas tevékenység azonban nem tét nélküli játék volt: az 1960-as évek elején-közepén a pszichológia még jószerivel a létéért küzdött. Kardos Lajos (1899–1985) és Barkóczi Ilona (1926–2019) voltak azok, akik elsősorban átmentették a pszichológiát a kommunista „kórszak” pszichológiaellenes időszakán. Pléh Csaba részletesen leírja ennek a nem kis intellektuális hajlékonyságot és politikai-ideológiai taktikai érzéket kívánó időszaknak a gerincropogtató próbáit; azokról az intézményes, tanszékek és személyek közötti konfliktusokról is ír, amelyek tétje az volt, hogy sikerül-e meghonosítani Magyarországon, ezen belül az ELTE BTK pszichológia szakán a nyugatos, némileg rendszeridegen (a kommunista párttól alig érintett), kísérleti és természettudományos pszichológiát (166. old.). Pléh Csaba árnyékoszlató fénycsóvája legintenzívebben Kardos Lajos és Barkóczi Ilona munkásságára vetül, de természetesen mások érdemeiről sem feledkezik el: Mérei Ferencről (1909–1986), Marton Magdáról (1924–2020), Grastyán Endréről (1924–1988), Putnoky Jenőről (1928–1982), Kulcsár Zsuzsannáról (1937–2013) – és még sokan másokról. Mindegyikükről részletesen ír. Ám nem pusztán a „száraz” tudományos teljesítményeiket méltatja, hanem emberi arcukat, életüket, kudarcaikat, örömeiket, bukdácsolásaikat és helytállásaikat, magánéleti, családi viszonyaikat is leírja, nem valamiféle pletykálkodó módon, hanem sokkal inkább azt a személyes motivációs hátteret érzékeltetve, amelyből a tudományos teljesítményeik kinőttek.
Pléh Csaba memoárkötete olyan magyar pszichológiatörténet is, amely nemcsak a múlt árnyait igyekszik az eleven emlékezet világába beemelni, hanem a közvetlen közelmúlt, sőt a jelen kihívásaival is igyekszik szembenézni. Ez az intellektuális vállalkozása talán még merészebb, mint a múlt átvilágítása. Befejezésül ennek a problémakötegnek két szálát jelzem; azt, amit Pléh Csaba mintegy át szeretne adni a jövő nemzedékének: a természettudományos pszichológia küldetését és a felvilágosodás vízióját.
A természettudományos pszichológia versus a népi, naiv pszichológia. Pléh Csaba, aki a hazai és a nemzetközi kognitív tudomány és pszichológia értékeinek elkötelezett kutatója és számos konferencia szervezője, könyvek szerzője és szerkesztője, mégsem fanatikus kognitivista. A naiv, népi pszichológiát nem valamiféle buta csökevénynek, a tiszta tudás által megszüntethető és/vagy legalábbis meghaladásra ítéltetett zavaros hiedelmek világának tartja, mert ugyan „naiv”, de éppen ez az értéke: intuitív relevanciájuk afféle jelentéssűrítés, míg a tudományos megismerés reduktív. Kölcsönhatásuk éppen ezért termékeny lehet, miközben az ideológiai vákuum és az elvallástalanodás miatt a misztikus álismeretek ereje is növekszik. A tudományos pszichológia felvilágosító szerepe éppen ezért nagyon is szükséges (229–230. old.).
Nincsen vége a felvilágosodásnak!(?) – A Szerző ars scientikája = tudományos hitvallása, mint valami kőszikla, szilárd alapja a tudományos tudásnak. A tudományos módszertani keretek között megnyilvánuló kíváncsiság valóságos építő erejét a Szerző munkássága (is) bizonyíthatja: az az optimista lendület, amely belső motivációs késztetés a megismerésre. Ám ez az optimizmus valóban nem a happy világa: „A kutatás szabadsága és a tudósok autonómiája, integritása és anyagi biztonsága az a társadalmi keret, amely lehetővé teszi a valódi új bizonytalan keresését.” (279. old.)
Ezt az (utópikus?) elképzelést ugyanakkor – és persze logikusan – a „nincsen vége a felvilágosodásnak” tiszteletre méltó víziója alapozza meg (321. old.). Ám a szomorú, borongós, sőt sötéten árnyas szociológiai valóság, sajnos, mégis csak az: a felvilágosodás helyett a modernizáció végjátszmáit éljük – az eddigi fejlődés ugyanis fenntarthatatlanná vált. Éppen ezt (is) azonban, ha túl akarjuk élni, afféle evolúciós pszichológiai megfontolások alapján is, akkor Pléh Csaba könyvének hitvallása az árnyak oszlatásához, átvilágításához nagyon is szükséges: Sapere aude = Merj tudni (324. old.).
