Új szakkönyv, a gyógypedagógiai pszichológia korszerű ismereteit bemutató tanulmánykötet megjelenését üdvözölhettük a közelmúltban. A többszerzős munka hiánypótló jellegű: miként Győri Miklós, a szerkesztők és szerzők egyike a bevezetőben megállapítja, több mint negyedszázada nem jelent meg ilyen tárgyú tankönyv, holott a gyakorlatban és a képzésben is nagy szükség van rá. Az elmúlt évtizedekben nagyot fordult a világ, komoly változások történtek a szakmában is. Ezek egyike, hogy mind nagyobb az igény a valamilyen szempontból különleges bánásmódot, korrekciót, szakszerű támogatást lehetővé tevő szaktudásra és az azt alkalmazni tudó szakemberekre. Ezt jelzi, hogy az elmúlt évtizedben jelentősen megnőtt a képzőhelyek és a hallgatók száma.

Győri rámutat, hogy az elmúlt évek pozitív változásai mellett – a modern agyvizsgáló módszerek megjelenése, a fogyatékosság tanulmányozásának önálló tudománnyá válása – számos olyan körülménnyel is számolni kell, amely újragondolásra készteti a szakterület hazai szemléletét, és érinti a szakmai identitás kérdéseit is. A kötet fontos célja, hogy a hazai, alapvetően német–osztrák–svájci gyökerű gyógypedagógiai tudást és hagyományt felfrissítsük és integráljuk a korszerű, a világ más részein is alkalmazott, alapvetően angolszász szemlélethez. Ez azonban nem egyszerű feladat. A korszerű ismereteket tartalmazó tankönyv újabb kiadása nem azért váratott magára mintegy három évtizeden át, mert lusták vagy tájékozatlanok lettek volna a potenciális szerzők, és meggyőződésem szerint nem is a mindig hiányos anyagi fedezet játszott főszerepet ebben. Inkább az a tény, hogy valójában két különböző fogalmi rendszerrel rendelkező, eltérő hagyományokon alapuló szakmai szemléletet kellene összeegyeztetni.

A hazai, kontinentális hagyományok szerint a gyógypedagógia feladata (miként a nevéből is következik) azoknak a gyerekeknek a korrekciós, gyógyító nevelése, akik érzékszervi, értelmi vagy mozgásszervi fogyatékossággal rendelkeznek (Illyés, 1976). A fogyatékosság mai, angol–amerikai eredetű kategóriája jóval szélesebb: az, amit magyarul fogyatékosságnak nevezünk, a nemzetközi tudományos kommunikációban is meghonosodott kifejezés szerint „special needs”, vagyis „különleges szükségletekkel rendelkező”. A szemléletbeli különbséget mi sem tükrözi inkább, mint az, hogy az amerikai szakkönyvek ugyanebbe a keretbe tartozónak vélik a tehetséges gyerekek szintén „különleges” szükségleteit, valamint a napjainkban kétségkívül egyre fontosabbá váló, a gyógypedagógiai szaktudás különleges fajtáját igénylő szerzett fogyatékosságokat. A a medikalizációként számontartott szemléleti változások következtében a korábban alkalmazkodási kérdésnek, a hétköznapi nevelés által megoldhatónak és megoldandónak tartott viselkedési variációk mind nagyobb hányada is ebbe a kategóriába kerül: a kisgyermekek (gyakori és természetes) szeparációs szorongása, az idősebbek (szintén tipikusnak mondható) felnőttekkel való szembeszegülése, vagy sokak szerint a könyv egyik fejezetében részletesen is ismertetett figyelemzavaros hiperaktivitás (ADHD) is. Súlyos kérdés – egyike azoknak, amelyeket a könyv megjelenése kapcsán jó volna szélesebb körű vita tárgyává tenni –, hogy vajon a „különleges szükségletekkel rendelkezők” számának radikális növekedése az elmúlt évtizedekben annak köszönhető-e, hogy valóban nőtt a mentális zavarok vagy egyéb fogyatékosságokkal sújtott gyerekek száma, vagy a definíciós bizonytalanságoké a fő szerep? Az utóbbit támasztaná alá, hogy jelentős különbségek vannak az egyes országok között a fogyatékosság előfordulását tekintve: az USA statisztikai adatai szerint a lakosságnak mintegy negyede, az európai országok lakosságának 16–17%-a tartozik ide – idézi Győri (15).

Amikor tehát a szakemberek a hazai gyógypedagógiát a korszerűnek vélt, a nemzetközi tudományban meghonosodott rendszerbe igyekeznek integrálni, nehéz fába vágják a fejszéjüket. A fogalomhasználat nem pusztán terminológiai kérdés: a fogyatékosságok kezelése, értelmezése bonyolult társadalomfilozófiai és antropológiai előfeltevéseken alapul. Az angol–amerikai felfogás másként vélekedik az egyének szerepéről, az állam felelősségéről, a viselkedési-fejlődési problémák eredetéről és a nevelhetőség fontos kérdéseiről is. Mindezek a hazaitól gyökeresen eltérő gyakorlatban is tükröződnek. Az Egyesült Államokban a 20. század első felében a „különleges gyerekek” nem részesültek a szükségleteiknek megfelelő oktatásban, a hazaihoz hasonló párhuzamos iskolarendszer nem létezett. Az 1970-es években jelentek meg az első törvények, amelyek kötelezővé tették, hogy minden egyes gyermek járhassson a képességeinek megfelelő iskolába (Moreno, 2010, 51). Magyarországon ekkor már közel fél évszázada működtek az érzékszervi és értelmi fogyatékossággal élő gyerekek iskolái, kidolgozott módszertana volt a különböző fogyatékosságok vizsgálatának, szakszerű kezelésének. Bár a szegregált oktatást ma kerülendő gyakorlatként említi a szakirodalom, nem árt tudni, hogy az Egyesült Államokban is csak 1990-ben született meg az inkluzív oktatást szorgalmazó törvény, és a meghozatalában nem csak, sőt nem is feltétlenül szakmai szempontok játszottak szerepet, hanem a szakemberhiány és és financiális okok is.

A kötet szerzői, a gyógypedagógiai pszichológia különféle területeinek avatott szakemberei az általános elvárásoknak megfelelően igyekeznek csatlakozni az angolszász szellemiséget követő nemzetközi trendhez. Kétségkívül nagy szükség volt rá, hogy a széles körben alkalmazott szemléletet, az azt megalapozó új kutatási területeket és más szakmai újdonságokat értő szakemberek ismertessék, és értelmezzék a gyakorlat és az egyetemi hallgatók számára. Ugyanakkor érdemes volna felfigyelni azokra a pontokra, ahol az „összeillesztés” nehézségekbe ütközik, és alaposabban is megvizsgálni, mi az eltérések oka. Győri megemlíti, hogy a hazai megközelítés és az annak alapján formálódó gyakorlat a periférián maradt, nem lett része a nemzetközi tudományosságnak. Csakhogy nem biztos, hogy a Közép-Európában kialakult szemlélet egyszerűen „korszerűtlen”, elavult; a felfogásbeli különbségek megérdemelnék a nyílt vitát és a nemzetközi figyelmet. Győri rámutat, hogy néhány kérdésben észlelhető a hazai szakma kritikus szemlélete: sokan nem tartják elfogadhatónak azt a mind nyílt, mind burkolt formában képviselt álláspontot, amely szerint a fogyatékosság alapvetően társadalmi konstrukció, kevésbé az egyéni képességhiány következménye. Az angolszász hagyományokon alapuló szemlélet a negatívan megkülönböztetett egyén támogatására, emancipációjára helyezi a hangsúlyt. Ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy a társadalom többi tagjáért is felelősséggel tartozunk. Humánus törekvés, hogy kerüljük a fogyatékosságok megbélyegző megnevezését és törekedjünk rá, hogy fogyatékkal élő embertársaink minél tartalmasabb életet élhessenek, de azt sem téveszthetjük szem elől, hogy a társadalmi szerepek és feladatok jelentős része meghatározott képességek meglétéhez kötött. A mai, a konkrét képességhiányra nem utaló diagnosztikai kategóriák (mint például a napjainkban elterjedt “neurodiverzitás”) figyelmen kívül hagyják a fenti problémát. A diagnosztikai határok homályos volta minden bizonnyal közrejátszik abban is, hogy – miként Győri felhívja rá a figyelmet – aggasztó keresleti és kínálati piaca van az emberi fogyatékosságokkal kapcsolatos tudománytalan és megalapozatlan pszichológiai magyarázatoknak és álterápiás gyakorlatoknak.

A fent vázolt problémához kapcsolódik Mohai Katalin és Mészáros Andrea az állapotmegismerésről szóló tanulmánya. A hazai gyógypedagógiai-pszichodiagnosztikai gyakorlatot sok bírálat érte amiatt, hogy a hazai gyakorlat az orvosi-klinikai jellegű diagnosztikai modellt követi – írják a szerzők. A dolgok „nevükön nevezése” kétségkívül nehezen egyeztethető össze a minél inkább semlegességre törekvő angol szakterminológiával. A szerzők megállapítják, hogy a túláltalánosító, a valódi képességhiányra nem utaló diagnosztikai kategóriák nem a probléma hatékonyabb megoldásához, hanem fogalmi zavarhoz vezetnek. Hasonlóképpen bizonytalan – a korszerű szemléletnek megfelelően – a kötet tanulmányaiban többször is használt „atipikus fejlődés” kifejezés, miközben az sem tisztázott, mit tekinthetünk tipikus fejlődésnek. Tapintatosan hangzik „a fejlődési rizikót hordozó gyermek”, csakhogy az elnevezésből nem derül ki, hogy az illető már rendelkezik valamilyen fogyatékossággal, vagy csak tartani kell tőle, hogy később fog? Ha segíteni akarunk, a hiányosságot meg kell neveznünk; nem a diagnózis az, ami megbélyegez, hanem a tartalma és a következményei. Egyetértünk az idézett szerzőkkel, akik leszögezik: „A komplex gyógypedagógiai pszichodiagnosztikai modell a magyar gyógypedagógia tudományos értékű hagyománya, az állapotmegismerés sarkköve” (138). A szerzők okkal bírálják a kötet egy másik, a gyógypedagógiai intervencióval kapcsolatos tanulmányában (Cs. Ferenczi Szilvia – Csákvári Judit) is szereplő diagnosztikai módszert, a „Response to intervention”-t, amely a kliens intervencióra való reagálását teszi meg a diagnózis alapjává. Ez az eljárás előfeltételezi, hogy a valamilyen képességzavarral küzdő gyermek egy „a legtöbb gyermeknek megfelelő, minőségi szintű osztálytermi oktatásban részesül”, ahol a szakemberek figyelik az előrehaladásukat, és szükség esetén alkalmazkodnak különleges képességeikhez (174). Csakhogy ilyen ideális, főként a tankönyvekben létező feltételekre nem lehet számítani a gyakorlati problémák megoldásában; a fogyatékosságnak megfelelő feltételek létrehozására csak a minél pontosabb diagnózis ismeretében van lehetőség.

Bolla Veronika és Mészáros Andrea az atipikus fejlődési utakról szóló tanulmányban arra tesz kísérletet, hogy bemutassa a Győri által is említett új tudományterületek (neuropszichológia, fejlődési pszichopatológia) fogyatékossággal és a gyógypedagógiai pszichológiával kapcsolatos eredményeit. Ezek közül is kiemelkedik az új, néhány területen egyenesen a pszichológia helyére lépő neuropszichológia. A szerzők joggal mutatnak rá, hogy a gyógypedagógiai pszichológiával foglalkozóknak alapos és megbízható ismeretekkel kell rendelkezniük a központi idegrendszer működéséről, és követniük kell az e területen keletkezett új eredményeket. Csakhogy kevéssé publikus, tény, hogy a neuropszichológiai megközelítés némileg más előfeltevéseken alapul, mint a gyógypedagógiai pszichológia. A materialista tudomány alapján álló szakemberek sohasem kételkedtek abban, hogy a lelki működés az idegrendszer funkciója, ám sokan vitatják, biológiai redukcionizmusnak tekintik a neuropszichológia nézőpontját, amely szerint az én, az egyén az idegrendszerével azonos. A pszichológiai megközelítés lényegéhez tartozik, hogy az egyén több, mint idegsejtek és idegpályák rendszere, a nevelés nem az agy, hanem az ember formálása. Az utóbbi álláspont szerint a mentális működés önszerveződő rendszer, amely nem lineárisan és mechanikusan kapcsolódik a szervi változásokhoz. A gyógypedagógusok, pszichológusok a tudói, hogy a mentális zavarok igen nagy hányadában nem azonosítható szervi eredet és annak is, hogy a viselkedés alakítása, a tanulás visszahat az idegrendszer működésére. A gyógypedagógia éppen azáltal lett jelentős, hogy a viselkedés, a tanulás oldaláról közelítve segítette hozzá a nehézségekkel küzdő gyerekeket a fejlődéshez.

Önálló, hiánypótló fejezet foglalkozik a gyógypedagógusok egyre nagyobb hányadának munkát adó szerzett fogyatékosságok különleges kérdésével. (Csákvári Judit és Cs. Ferenczi Szilvia). Fontos és a szakirodalomban kevés figyelmet kapott probléma a sérülés okozta megváltozott élethelyzethez való alkalmazkodás, a rehabilitáció. A tanulmányban arról a ritkán idézett jelenségről is szó esik, hogy a lelki működésnek része a traumákkal, nehéz élethelyzetekkel való megküzdés képessége és a kedvezőtlen változások, krízisek a pszichés működés magasabb szintjéhez, kedvező tulajdonságok kialakulásához is vezethetnek. (Sajnos, a megküzdés és ellenálló képesség korábban használt magyar változata helyett az angol „reziliencia” kifejezés terjedt el, ezt használják az idézett szerzők is.)

Több fejezet foglalkozik a fogyatékkal élők mikro- és makrokörnyezetének fontosságával, azokkal a helyzetekkel, amikor az intervenciónak a környezetre is ki kell terjednie. A család szerepének fontosságára hívja fel a figyelmet a Cs. Ferenczi Szilvia és Csákvári Judit, valamint a Garai Dóra, Prónay Beáta és Borsos Zsófia által írt fejezet, hangsúlyozva a közvetlen környezet befolyásának döntő szerepét a fogyatékkal élők sorsának alakításában. Az intervenció jellegzetességeinek bemutatásánál olyasmire mutatnak rá a szerzők, ami a hazai gyógypedagógiai szemléletben valóban korszerűsítésre szorulhat: a beavatkozók túlságosan a képességhiányra, a fogyatékosságra helyezik a hangsúlyt. Ebben a tekintetben érdemesebb követni a nemzetközivé vált hagyományt, amely fontosnak tartja, hogy igyekezzünk támaszkodni a fogyatékkal élő más területen tanúsított jó képességeire vagy lehetőségeire is. Ezt segítik elő a népszerű bináris sémák, mint a leggyakrabban használt „erősségek és gyengeségek”. Legfeljebb annyi megjegyzésünk lehet ezzel kapcsolatban, hogy ezek a szembeállítások ugyan szemléletesek, de némileg leegyszerűsítőek. Kár, hogy nem kapott nagyobb terjedelmet a fogyatékos emberek családjaival folytatott terápia gyakorlati tapasztalatainak bemutatása, és érdemes lett volna kitérni egy másik problémára is: sajnos, a családra nem minden esetben lehet számítani, a fogyatékos családtag (gyermek) gondozása nem ritkán a család felbomlásához vezet.

A laikusok körében is érdeklődésre tarthat számot az a tanulmány, amely a fogyatékosság társadalmi megítélésével, a sztereotípiák, stigmák létével és káros hatásaival foglalkozik (Borsos Zsófia – Billédi Katalin – Vincze Györgyi). A fejezetben olyan kérdésekről is szó van, amelyekről a szakcikkekben ritkán olvashatunk: hogyan látják a fogyatékossággal élőket szűkebb és tágabb környezetük tagjai, hogyan tekintenek helyzetükre ők maguk, milyen következményekkel jár a stigmatizáltság, és hogyan lehet csökkenteni a negatív hatásokat? A szerzők fontos szempontokra hivják fel a figyelmet azzal kapcsolatban is, milyen körülmények alakítják a segítségnyújtás módját, miért érezzük embertársunkat segítségre szorulónak, és hogyan alakítja segítő hajlandóságunkat a felelősséggel kapcsolatos álláspontunk. Arra is kitérnek, hogy „[a] segítség kérése és elfogadása nem könnyű dolog, ami előnyökkel és hátrányokkal is járhat” (128). Az előítéletek és negatív attitűdök mérése és társadalmi szintű alakítása ugyan túlmegy a gyógypedagógia kompetenciáján, de fontos, hogy a szakemberek ismerjék a jelenséget, és legyenek felkészültek a negatív következmények enyhitésére vagy elkerülésére.

A segítők felelősségével és a segítő kapcsolat más jellegzetességeivel részletesen is foglalkozik Billédi Katalin és Bolla Veronika egy tartalmas, jól szerkesztett fejezetben. A tanulmány kitér a segítő szerep választásának motivációjára, a segítés sajátos szabályaira, etikai vonatkozásaira és a segítő szakemberrel szembeni elvárásokra, valamint a segítőket gyakran sújtó kockázatokra, a kiégésre és a „helfer” szindrómára is.

A gyógypedagógiai pszichológiához, a szakmai identitáshoz, a diagnosztikához és a szakmai dilemmákhoz kapcsolódó kérdések megjelenítése sok fontos információval látja el az olvasót, ám mintha maguknak a klienseknek, a beavatkozások alanyainak problémaköre némileg háttérbe szorulna. A kötetből kimaradt a korábbi szakkönyvekben szereplő diagnosztikai kategóriák szerint besorolhatók (érzékszervi, értelmi, mozgásszervi fogyatékosság) aktuális helyzetének, újszerű kezelésmódjainak bemutatása (holott az utóbbiban a hazai szakma, ezen belül a tanulmányok szerzői komoly eredményeket értek el). Nem teljesen világos, miért éppen a kiválasztott diagnosztikai csoportok kerültek részletesebb bemutatásra: a mai szóhasználattal intellektuális képességzavarnak nevezett értelmi fogyatékosság, a már említett ADHD, illetve az autizmus-spektrumzavar, ezek is csupán egy, a fogyatékos személyek jóllétével kapcsolatos fejezetrészben (Csuka Sára Imola – Völgyesi-Molnár Márta – Prónay Beáta). A fogyatékkal élők életminőségének vizsgálata igen fontos tényező a segítségnyújtás, beavatkozás sikeressége szempontjából, de nem biztos, hogy a divatos, de a valójában bulvárszintű és érvényességű globális mérések (a Boldog Bolygó Index és hasonlók) releváns információt nyújthatnak erről. Ahogyan a kötet szerzői több helyen is rámutatnak, a fogyatékosságnak és megélésének igen sok fajtája van, mint ahogyan változatosak azok a társadalmi feltételek is, amelyek között az érintettek élnek. Valószínűleg több információt nyújtanának ebben a kérdésben a helyi utánkövetések, interjús „mélyfúrások”, ha lenne rájuk társadalmi megbízás és anyagi forrás.

A kötet utolsó fejezete, Győri Miklós és Mohai Katalin munkája azzal foglalkozik, milyen hatást gyakorolt a fogyatékkal élők helyzetére az elmúlt évtizedek technikai (és nem technológiai!) fejlődése. A korszerű technika több területen is jelentős mértékben enyhítette, vagy meg is szüntette a fogyatékosságot, mint például a fülbe helyezett implantátum, az egyre jobb minőségű művégtagok. A technikai fejlődés forradalmat idézett elő a mérésben, a diagnosztikában és a terápiában is. A tanulmány fontos üzenete, hogy a fogyatékos emberek jelentős része számára ugyan segítség a modern digitális technika, más részük számára azonban komoly kockázatot vagy hátrányt jelent. Növeli a leszakadás kockázatát, hogy a képességzavarok egy része megnehezíti vagy lehetetlenné teszi a digitális eszközök használatát, más esetekben függőséghez vezethet.

Összességében elmondható, hogy sok fontos kérdést felvető, értékes, tartalmas munka a Győri Miklós, Billédi Katalin és Bolla Veronika által szerkesztett, minden érintett témában gazdag forrásanyagot is tartalmazó kötet. Jó volna a tanulmányokban szereplő komplex problémákat szélesebb körben is megvitatni, és arra biztatnám a szerzőket, hogy bátrabban képviseljék a hazai hagyományokon alapuló nézeteiket a szakmai identitás és a fogyatékosságok kezelésének kérdéseiben.