Absztrakt
Az elrejtett mentsváraknak tekintett székelyföldi középkori várak elhelyezkedése nem függetleníthető a környezetükben húzódó terepobjektumoktól (őskori vár, népvándorlás kori sáncok, mélyutak, kápolnák). Ezek együttes vizsgálata és más adatok arra utalnak, hogy a várak „folyamatosan” használt utak mellé épültek, így a Magyar Királyság 13. századi határvédelmi rendszerének elemei voltak.
Az utóbbi évtizedekben Székelyföld középkori régészete és ezen belül a várak kérdése számos, kisebb-nagyobb publikáció témája volt.1 A szerző, sokakkal együtt, abban a hitben volt, hogy Székelyföld és a székelyek vitatott történetének legalább erről a részletéről tartós konszenzus alakult ki. Egy nemrégiben végzett kisebb ásatás (Csíkrákos-Pogányvár, 2021) kapcsán azonban olyan új megfigyelések születtek, olyan új szempontok merültek fel, melyek a várak funkciójának átgondolásához és így történeti szerepük jelentős újraértékeléséhez vezettek.
A Keleti-Kárpátokban, a Küküllők és az Olt felső folyása térségében több olyan vár található Székelyudvarhely (Budvár), Székelyvarság (Tartód), Parajd (Rabsóné), Csíkszentdomokos (Várbükke), Csíkrákos (Pogányvár), Csíkcsicsó (Csicsói vár), Zsögöd (Haromvár és Tusnád) határában, amelyeket a középkorban (is!) használtak (1. kép). Ezek a várak eléggé különböznek a „klasszikus” váraktól: alaprajzuk egyszerű, látható lakó- és kaputornyaik, pártázatos, lőréses falaik nemigen vannak, hegytetőt részlegesen vagy teljesen körbeölelő falból állnak, sőt olykor a falak léte és nyomvonala is bizonytalan. További közös, de nem kizárólagos jellemzőjük, hogy a középkori településektől több kilométer távolságra eső hegytetőkön állnak. Éppen emiatt a szakirodalomban újabban találóan „hegyi váraknak” is nevezik őket. E csoporttól délebbre, Háromszéken is jó néhány vár található, ám ezek jobbára a középkori települések közelében állnak, gyakran lakótornyokkal is rendelkeznek, sőt, a fentiektől eltérően, olykor oklevelek is megemlítik őket (Vápa, Herec, Ika, Bálványos,). Éppen emiatt a szakirodalomban egyre inkább elfogadottá vált, hogy ez utóbbiakat alapvetően magánváraknak tekintsük.2
Székelyföld középkori várai; a tanulmányban tárgyaltak aláhúzva (Sófalvi (2017) 52 alapján)
Fig. 1. Medieval castles of Székely Land, those mentioned in the article underlined (based on Sófalvi, 2017, 52)
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
Visszatérve az első csoportra, a hegyi várakra, hangsúlyoznunk kell, hogy egyszerűségük ellenére kétségtelen, hogy használatuk idején fontos szerepet szántak nekik építőik. A hegytetőn álló falak építése sok erőforrást, szaktudást és szervezést igényelt, a „befektetésnek” komoly indokai lehettek. Ennek ismeretében nem öncélú a kérdés: mi lehetett e várak szerepe?
A térség Árpád-kori várainak értékelése során, eltekintve Orbán Balázs romantikus álláspontjától (ezredforduló környéki mitikus székely vezérek, „rabonbánok fészkei”), a múlt század második felének régészei: Ferenczi István, Ferenczi Géza, illetve Székely Zoltán e várak kapcsán az utakkal szoros összefüggésben álló határvédelmi funkció mellett foglaltak állást. A Ferenczi testvérek szerint e várak egy 11. századtól induló kelet-erdélyi határvédelmi lánc részeit alkották volna, Székely Zoltán a funkcióval egyetértett, de késő Árpád-kori építésűnek tartotta őket.3 A „Szent László-kori határvárak” koncepciót Benkő Elek révén utóbb jogos kritika érte. A legfontosabb ellenérveket egyrészt a korai keltezést támogató adatok hiánya, illetve a későbbi keltezést igazoló késő Árpád-kori leletek, másrészt a várak közötti építéstechnikai különbségek képezték, melyek a Szent László-kori „egységes” építési hullámot egyértelműen cáfolták. A határvédelmi funkcióval szemben megfogalmazott harmadik fontos szempont a várak elhelyezkedéséhez kötődött, amelyek, Benkő szerint „a stratégiai fontosságú helytől több km távolságra, nehezen megközelíthető vagy éppen eldugott hegytetők”, ami miatt e váraknak „mentsvár-jellege” van, azaz a „környező falvak menedékhelyei”.4 Némi, személyeskedést sem nélkülöző vitát követően ez az álláspont mérvadóvá, sőt az utóbbi évtizedekben szinte kizárólagossá vált a vonatkozó magyar szakirodalomban és monográfiákban a székely közösségi vagy a Székelyföld kialakulása előtti viszonyokra utaló, megyei területen élő nemességhez kapcsolható, „eldugott, elrejtett, megközelíthetetlen ments- és menedékvárak” emlegetése.5 A látszólag meggyőző álláspont azért is válhatott népszerűvé, mert jól illeszkedett a Keleti-Kárpátok úthálózatával foglalkozó történészi felfogáshoz, amely az északi radnai, borgói és déli ojtozi átjárók közötti szakaszokon a kora újkorig nem számolt számottevő kelet–nyugat irányú közlekedéssel.6
A hiányos és kései történeti források felől tekintve a keleti átjárók és útvonalak kérdése ennyivel bizonyára lezárható volt. Régészeti szempontból azonban valójában nem történt meg a kérdés vizsgálata, „az eldugott mentsvár” elmélet követői a Ferenczi testvérek középkori utakkal kapcsolatos érvein elutasítással vagy elhallgatással túlléptek, és kihagyták az esetleges útvonalak ellenőrzését, illetve a régészeti és településtörténeti adatok összevetését. Több, egyéb részlet mellett, fel nem tett és így megválaszolatlan kérdés maradt, hogy miként lehetséges az, hogy a Keleti-Kárpátok, illetve kisebb léptékben a Hargita és Görgényi-havasok két oldalán ugyanazon régészeti kultúrák, „népek” azonosíthatók az őskortól kezdődően, amennyiben a hegyeket nem szelték át útvonalak? Ettől nem függetlenül szintén megválaszolatlan maradt az a régészeti kérdés, hogy miért van a fent említett hargitai váraknak (Tartód kivételével) őskori előzménye? Az eltérő településtörténeti, hadászati és hatalmi viszonyok ellenére melyik az a közös tényező, amely ugyanazokra a hegycsúcsokra „telepítette” a különböző korszakokban épült várakat? Szintén idetartozik a jórészt késő népvándorlás korinak bizonyuló sáncok kérdése.7 Mi célból épülhettek több kilométeres hosszúságban a hargitai, görgényi fennsíkokat és völgyeket keresztező töltésvonulatok, ha közelükben nem igazolhatók korabeli településnyomok, illetve közlekedési lehetőségek?
A mentsvárak melletti hipotetikus, de legalábbis adatolatlan érvek (tatárjárás okozta pánik, közösségi, sőt széki várépítési szándék) alapján megfogalmazott indoklás különösen annak fényében kelt hiányérzetet, hogy nemcsak az őskoros,8 de a középkorral foglalkozó román kollégák számára is evidencia volt a hegyeket átszelő úthálózat, és ez alapján továbbra is a Magyar Királyság keleti határvédelmével kötötték össze e kelet-erdélyi várakat. A. A. Rusu amellett érvelt, hogy a várakat királyi parancsra vagy engedélyre a székelyek a kun és tatár betörések ellen emelték, és hasonlóképpen királyi határváraknak tartotta ezeket Țiplic is,9 anélkül, hogy álláspontjukra a magyar szakma érdemben reagált volna.
A középkoros magyar szakirodalomban az utak kutatása bő évtizede új lendületet kapott,10 ám a székelyföldi régészet jelentős késéssel és felemás módon reagált erre. A Székelyföld története első (középkoros) kötetének utakról szóló alfejezetében elvi szinten ugyan megfogalmazódott, hogy „számolnunk kell a maitól eltérő nyomvonalon futó helyi, de akár országos jelentőségű utakkal is”, hiszen a településektől távol fekvő hegyes területeken … húzódtak fontos, illetve eldugott … utak”, de továbbra is érvényes maradt: „a régi utak nyomvonalainak felderítése még vállalkozó kedvű régészekre vár”.11 A térségben terepen is dolgozó régészek több középkori nyomvonalat is azonosítottak ugyan, de ezek összekapcsolása a várakkal nem történt meg, így a hegyi várakra továbbra is nehezen megközelíthető, eldugott menedékvárként tekintettek.12 A „klasszikus” nézetek szerint a keleti határt várak nem őrizték, az Árpád- és Anjou-kori határvédelem a Keleti-Kárpátok hosszú szakaszán kimerült a „völgyszűkületekben bedöntött fákkal”.13
Pedig ennek a látszólag szakmai belügynek tűnő terminológiai kérdésnek (határvár vagy eldugott mentsvár/magánvár) nagyon komoly történeti vonzata van. A mostani szakirodalomban uralkodónak tekintett Benkő Elek- és Sófalvi András-féle ments- és menedékvár-meghatározás ugyanis azt vonja maga után, hogy a Hargita és a Görgény két oldalán az Árpád-kor végén egymástól csaknem elszigetelt (székely) közösségek éltek, akiket esetleg 20–50 kilométerenként kötöttek össze helyi jelentőségű utak, akiket a távolsági kapcsolatok gyakorlatilag nem érintettek, így akár a régió határvédelmi szerepe is megkérdőjelezhető. Sarkítva: mit kerestek itt határvédő székelyek, ha a Magyar Királyság keleti határán, a radnai és ojtozi átjáró közti közel 200 km-es szakaszon nincs védendő, ellenőrizendő út, forgalom?
A várak és az útvonalak közti esetleges összefüggések elhanyagolása/elutasítása azért is meglepő, mert a térség legkorábbi középkori várai, a 12. században bizonyosan használt oklándi Kustaly vára és a rikai erdőben álló boldi torony esetében kifejezetten nagy hangsúlyt kapott a felismerés, hogy ezek az Erdővidék/Barcaság felől érkező utak védelmére, ellenőrzésére épültek.14 A rikai utak régiségének egyértelmű bizonyítéka, hogy népvándorlás és talán Árpád-kori sáncok keresztezik őket, melyek gerinceket és egyben utakat zárnak le.15 Azaz adott volt az ismeretanyag arra, hogy megfogalmazódjon: a sáncok (egy része) ős- és népvándorlás kori, míg a várak középkori utakkal vannak összefüggésben, így egyértelműen utak indikátorai. Ez a felismerés azonban csak és kizárólag Rika térségére korlátozódott (ott sem mindegyik objektumra), a hasonló helyzetű hargitai, görgényi sáncok és várak megmaradtak homályos céllal épült objektumoknak.
Pedig Kustaly tornyának legközelebbi földrajzi és formai párhuzama a 13. században már álló, gyergyószentmiklósi Both vára.16 Közvetlenül mellé érkezik be Moldva felől a pricskei hágón át a középkori eredetű út. A nyilvánvaló összefüggés ellenére a tornyot mégis hegyi várnak, illetve nemesi lakóhelynek határozták meg (2. kép).17
Kustaly és Bothvár rekonstrukciói (rajz: Gyöngyössy János) (Sófalvi (2017) 24; Demjén (2016) 14 alapján)
Fig. 2. Reconstructions of the castles from Ocland-Kustaly and Gheorgheni-Both (drawing: Márton Gyöngyössy) (based on Sófalvi (2017) 24; Demjén (2016) 14)
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
A kustalyi összefüggések fényében erősen valószínű, hogy a város keleti szélén álló erődítés nem véletlenül került a középkori település külterületére (2,4 km a 13. századi plébániatemplomtól), közvetlenül a középkorban bizonyosan használt út mellé. Both vára építésének célja és elsődleges funkciója kifejezetten az úttal lehetett összefüggésben (ettől függetlenül természetesen a helyi vezető lakóhelye [is] lehetett). A mellette elhaladó moldvai útról akkor is feltételeznünk kellene Árpád-kori használatát, ha egyéb nyomunk nem volna erre. A pricskei út északkelet felé haladva a Kárpátok külső, keleti részén a Beszterce felső folyásához fut be, oda, ahol az a karácsonykői (Bâtca Doamnei) 12–13. századi vár áll, melyet évtizedek óta előretolt magyar királyi határvárnak tart a szakirodalom.18 Márpedig, ha a Kárpátok külső ívén ilyen vár állt, akkor annak közvetlen kapcsolata kellett legyen a legközelebbi lakott hátországi térséggel, a Gyergyói-medencével és Csíkkal.19 A mindkét régióban azonosított régészeti leletek (tüskés sarkantyúk, kardok, ekepapucsok, kerámia stb.) egyértelműen jelzik, hogy Karácsonykő védői és a keleti medencék lakosságának nagy része ugyanahhoz a katonáskodó népességhez tartozott, amelynek Erdély-szerte előkerülnek régészeti emlékei.20 A Gyergyói- és Csíki-medencéből meg szintén tovább kellett haladni nyugati irányba a királyság központi területei felé, a Hargitán és a Görgényi-havasokban tehát utakkal és nyilván az utakat ellenőrző várakkal kell(ene) számolni (3. kép).
Csíki (bal) és karácsonykői (jobb) 13. századi leletek (Botár (2019) 241. Fig. 170; Sófalvi (2021) 32)
Fig. 3. 13th-century finds from Csík-seat (left) and Bâtca Doamnei (right) (Botár (2019) 241. Fig. 170; Sófalvi (2021) 32)
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
Az „áthatolhatatlan hegyekben” a tatárjárással összefüggésben emelt „eldugott mentsvár”-elképzelés logikai és történeti önellentmondáshoz is vezet. Miért Csík/Gyergyó és Udvarhelyszék közötti hegyvidékre épültek e várak, ha a mérvadó felfogás szerint, az útvonalak hiányában, ezt a régiót nem érintette a tatárjárás? Illetve miért éppen azokon a területeken nem épültek ilyen „közösségi mentsvárak” Székelyföldön nagy számban, amelyek a tatárjárás körüli időszakban is használt útvonalak mentén vagy azokhoz lényegesen közel feküdtek, és így a tatárjárás pusztításainak, fenyegetésének is jóval kitettebbek voltak (Maros-, Három- és Udvarhelyszék nyugati fele)? Az ellentmondást a „mentsvár”-elmélet vallói is érzékelték, ezért az az indoklás született, mely szerint a keleti határ mellett, a besenyő, úz, kun, tatár szomszédságban lakó székelyek e várakkal nem a keleti támadások elől, hanem a nyugatról érkező fenyegetések ellen akarták volna védeni magukat.21
Látható, hogy elméleti és régészeti megfontolások és adatok alapján is régóta indokolt lett volna felülbírálni az úttalan rengetegekbe rejtett mentsvárak kérdését, de ehhez prekoncepciók nélküli megközelítésre lett volna szükség. Az első (ön)kritikus mozzanat a késő Árpád-kori csíkrákosi Pogányvár kapcsán született, melyet az utóbbi évtizedekben rendszeresen „eldugottnak” tekintettek, tekintettünk.22 Bár a vár őskori előzményei Székely Zoltán ásatása óta ismertek, eddig nem született magyarázat arra, hogy egész pontosan miért is építettek volna a dákok várat egy eldugott hegycsúcsra?
Az itt folytatott új, 2021-es ásatás során egyértelművé vált, hogy az egykor vaskos toronnyal is ellátott erősség a Csíki-medence nagy részéről jól látható csúcson áll (4. kép). Saját álláspontomat felülbírálva fel kellett ismernem, hogy a használata idején bizonyosan irtott hegytetőn magasodó, tűzzel, füsttel is „jelzett” vár soha nem lehetett „elrejtett”, így mentsvár funkciója megkérdőjelezhető (5. kép).
Csíkrákos-Pogányvár (rajz: Laczkó Nándor, Cloudscale Kft., 2021)
Fig. 4. Pogányvár-castle from Racu (drawing: Nándor Laczkó, Cloudscale Ltd., 2021)
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
Láthatósági teszt Csíkrákos-Pogányvárról. Világossal a 10 km belül belátható területek egy része (Google Earth™ alapján)
Fig. 5. Visibility analysis from Racu-Pogányvár. Part of the areas visible within 10 km with light (based on Google Earth™)
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
A vár mellett, attól nyugatra és keletre is párhuzamos, Rákos és Madéfalva, illetve a Hargita felé tovább futó, ismeretlen korú, felhagyott utak húzódnak, amelyek nem köthetőek a jelenkori fakitermeléshez (6. kép). E terepjelenségek (ős és középkori vár, felhagyott utak) és a Vár-útja helynév alapján merült fel: előfordulhat-e az, hogy az „áthatolhatatlan Hargitán” ebben a térségben korábbi, elfeledett úttal, utakkal kell számolni? Az újkori adatolású helynevek és „kortalan” útnyomok alapján lehet-e, szabad-e őskori/középkori utakat azonosítani, mennyire életszerű, hogy a régi utak nem a mostaniak helyén (legközelebb a Tolvajos-tetőn keresztül), hanem jóval magasabbra, esetünkben 1600 méterre kapaszkodva haladtak? Milyen kritériumok alapján minősíthetünk őskorinak vagy középkorinak egy utat?
Légi felvétel a Pogányvár felé (Vár-patak, a Vár útja) és elhagyott régi utak a Pogányvár körül (fotó: Kacsó Sándor)
Fig. 6. Aerial view towards the Pogányvár (Castles’s-stream, the road of the castle) and abandoned old roads around the Pogányvár castle (photo: Sándor Kacsó)
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
Ennek kapcsán kell megemlíteni, hogy a középkori utaknak különösebb formai sajátossága nincs, és ennek nem valamiféle székelyföldi fejletlenség, periferikus elhelyezkedés az oka: „Az épített római utakkal szemben a középkori utak többnyire egyszerű földutak, kitaposott útvonalak voltak, melyek nyomvonalát a folyamatos használat alakította ki. Középkori eredetük – egyértelműen meghatározható jellemzők híján – viszonylag ritkán igazolható közvetlenül a terepen”. Másrészt a székelyföldi hegyvidék esetében is tudatosítanunk és alkalmaznunk kell azt a ténymegállapítást, hogy „egy elpusztult középkori település, egy templom-, kolostor- vagy várrom magát a hozzávezető utat is egyértelműen a középkorra keltezi”.23 Kézenfekvő tehát, de rögzítenünk kell: minden „eldugott” Árpád-kori hegyi vár út mellett feküdt, a várak korabeli utak (ideértve az őskoriakat is!) egyértelmű jelzői! A Pogányvár (illetve Tartód, Rabsóné, lásd alább) esetében csak az a kérdés, hogy a vár egy (zsák-?) út végét, vagy egy hosszabb útvonal egyik köztes pontját jelzi?
Visszatérve a Pogányvárhoz és a mellette elhaladó úthoz, bár a kísérlet erős kétkedéssel indult, a régi katonai és modern domborzati térképek alapján kerestem Hargitán áthaladó útvonalakat.24 Az első katonai felmérés gerincútjait követve kirajzolódott egy, Madéfalva és Rákos települések, Pogányvár, Rákosi-Hargita, Madarasi-Hargita érintésével haladó (15 km), majd innen a gerinceken több ágra szakadó útvonal (7. kép). Az első, a gerinceken, majd az Ivó-patak mentén a Küküllő felső folyása mellé érkező nyomvonal, amely a zeteváralji őskori várhoz (újabb 15 km) a Küküllő-völgyébe futott be. A Madarasi-Hargitáról az út másik leágazása kissé délebbre, a Cekend-tető irányába Zetelaka mellett Fenyéd mellé, míg egy harmadik nyomvonala délnyugat felé Kápolnásfalu/Szentegyháza térségébe érkezik, majd innen tovább nyugatra (Cekend-tető, erről alább) halad.
A Hargitát átszelő gerincutak egy része az első katonai felmérésen
Fig. 7. Some of the ridge paths on the first military survey (18th century) across the Harghita mountain
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
Itt, a Hargita nyugati fennsíkjain, Kápolnásfalu és Szentegyháza felett északnyugat–délkelet irányban futnak az Ördög útja nevű, késő népvándorlás kori sáncok.25 A katonai térképek alapján feltételezett (ős- és középkori) utak ismeretében e sáncoknak a gerinceket, völgyeket és utakat keresztirányba (!) metsző elhelyezkedése – a rikai várak és utak tapasztalatára is építve – immár nem véletlen egybeesésnek, hanem közvetlen összefüggésnek tarthatjuk. Lakatlan, járatlan vidékre szükségtelen sáncokat építeni, magyarán a sáncokat az utak miatt, azok terelésére, ellenőrzésére építhették.26 A sáncok (egy része) tehát szintén régi utak indikátorai lehetnek (8. kép).
A Pogányvárból érkező ősi útvonalak a 8. századi sáncokat keresztezve (Sófalvi, 2016, 237 felhasználásával) a római őrtorony közelében a Hargita hegység nyugati oldalán futnak (régi térképek és QGIS–LCPA rekonstrukció)
Fig. 8. Ancient routes coming from Pogányvár castle crossing 8th century ramparts (using Sófalvi (2016) 237) near roman guard tower on the West side of the Harghita mountains (old maps and QGIS–LCPA reconstruction)
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
A korábban nehezen értelmezhető őskori várak és sáncok elhelyezkedése, valamint ezek feltételezett utaskapcsolatai nyomán már nem mellőzhető történeti forrásként tekintettem az útvonal mellett azonosított helynevekre is. Csíkrákostól az „elrejtett” Pogányvár felé a gerincen haladó régi út neve Vár-útja, mellette a Vár-kútja és Vár-patak helynevek arról tanúskodnak, hogy a térségben lakók korábban is ismerték a vár helyzetét, amely a közlekedésben, tájékozódásban referenciapontnak számított. A Pogányvártól a Rákosi-Hargita felé haladó szakasz neve a 19. századi térképen Csík(i)út, egyértelmű jeleként annak, hogy a tolvajosi út kialakulása előtt (vagy vele egy időben) Udvarhely irányából erre (is) közlekedtek. A katonai térképek újkori (?) útjai mentén a Madarasi-Hargitától nyugatra (Két kapu teteje), illetve délnyugatra a Cekend-tetőn Máréfalva felé (Nagy út) további helynevek utalnak közlekedésre. Jelenkori, újkori viszonyaink között a Nagy út „nagy” jelzője jelentéktelen mérete miatt nehezen értelmezhető, indokolatlan. A csíki-pogányvári út viszonyában viszont érthető a jelző, és sokkal inkább az út fontosságát, régiségét, hosszúságát jelezheti.27 Ennek a Nagy útnak a felső, Fenyédtől Nagymihály – Súgó – Kereszt-/Kápolna hegy (!) közötti, Madarasi-Hargita környékére eső részéről írta Orbán Balázs: „régen ezen most rengeteg havasokon emberek laktak, vagy azon át közlekedtek mutatja a Rakott út, mely kővel burkolt út, itt ott megszakadva a Fenyéd oldalán, Mihály havasa sarkán, és Sugó fején fel a kápolnához mindenütt követhető”.28
A Hargitáról kelet felől a Fenyéd-oldalához, más nevén a Cekend-tetőre érkezett tehát a Rakott-, illetve Nagy-út és ezekhez az északnyugatról több ágban érkező utak rendszeréhez szervesen illeszkedik a Cekend-tető keleti platóját északnyugat–délkelet irányban átszelő Ördög-útja itteni szakasza, illetve a Homoród-völgy feletti, római burgusok is,29 amelyek az utak római és késő népvándorlás kori használatát valószínűsítik/igazolják (9. kép).
Rekonstruált történelmi útvonalak (pontok) és a tényleges út (szaggatott vonal) az Olt és a Küküllő völgye között (QGIS–LCPA rekonstrukció)
Fig. 9. Reconstructed historical routes (dots) and the actual road (dashed line) between the Olt and Târnava valley (QGIS–LCPA reconstruction)
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
A rekonstruált út előnye az alacsonyabban futó mai tolvajosi átjáróval szemben az, hogy hosszú szakaszokon gerinceken halad, így sem a tavaszi hóolvadás, sem az áradások nem befolyásolják használatát, míg a tolvajosi út legalább tíz kisebb-nagyobb patakvölgyet keresztez az Olt és az udvarhelyszéki falvak között. Másrészt közvetlen és közeli (kb. 30–35 km) kapcsolatot létesít a Felcsík és Udvarhelyszék között, míg a tolvajosi útvonal ennél lényegesen hosszabb (50 km feletti) kerülő lenne.
A feltételezett Rákos–Pogányvár–Hargita–Nagy-Küküllő völgye út nyomvonala a Hargita legmagasabb csúcsai mellett halad el, de a magas vonalvezetés a térségben sem egyedüli. A Csíki-medence túloldalán, a Moldva felé haladó, a középkorban bizonyosan használatban lévő gyimesi országút a Szépvíz melletti gerincen felkapaszkodva szintén a legmagasabb, 1300 méter feletti csúcsok mellett, és középkori kápolnát (!) érintve haladt a Tatros-völgy felé.30 Ezt a keleti útvonalat a 18. századi osztrák felmérések még Landstrasseként jelölik, egyúttal itt is azt igazolva, hogy a 18. századi térképek még javarészt a középkori útviszonyokat örökítették meg.
A gyimesi út kapcsán az is egyértelművé vált, hogy a településektől távol, de középkori út mellett álló kápolna helyzete nem kivételnek, hanem éppenséggel jellemzőnek tekinthető (az külön kutatást érdemelne, hogy mi volt a távoli kápolnáknak a funkciója, miért épültek az utak mellé). A Csíkszentimréről Erdővidékre haladó, ma már csak erdei útként ismert utat a helyiek Hermányi-útnak hívják, mellette magányosan, távol a falutól áll a 14. század eleji Margit-kápolna (10. kép). A katonai térképeken ez az út valóban Magyarhermányba vezet (21 km). Kissé északabbra, a középkori Szentkirály falutól távolabb magányosan ácsorgó Úrkápolna (ma temetőkápolna, a középkorban Szent Bertalan-kápolna) szintén egy Hargitára tartó gerincút mellett áll.31 Magyarán a külterületi kápolnák szintén középkori utak indikátorai lehetnek. E felismerés fényében a csíkrákosi Bogáti-kápolna helyzete is talán jobban értelmezhető, illetve talán hitelt adhatunk Orbán Balázs leírásának, aki a hargitai út melletti Kápolna-tetőn állítólag megtalálta a más forrásokból általam nem ismert, névadó épület romjait. A 17. század elején már e névvel említett Kápolnásfalu neve és eredete talán szintén a régi út mellé épült, középkori kápolnával függhet össze.
A 14. századi csíkszentimrei Margit-kápolna és a Hargitát átszetlő Hermányi út (Botár (2019) 188) (fotó: Karczag Ákos)
Fig. 10. Old rout near a 14th century chapel crossing the Harghita mountain between Sântimbru and Hărman (Botár (2019) 188) (photo: Ákos Karczag)
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
Összegezve: a fenti modell alapján az eltérő korú, jellegű régészeti objektumok (őskori várak, római burgusok, népvándorlás kori sáncok, Árpád-kori várak és középkori kápolnák) és újkori adatolású helynevek alapján „rajzolt”, de a katonai térképeken valósként jelölt utak, útvonalak képezik azt a közös halmazt, amely számos, külön-külön nehezen értelmezhető, különböző korú régészeti objektum esetében kézenfekvő magyarázatot adhat ezek elhelyezkedésére, illetve funkciójára. E terepobjektumok tehát csak járulékos elemei, következményei, és egyben térben és időben jelzői, egy térben és időben is nagyobb kereteket átívelő fontosabb jelenségnek: az Erdélyt/Küküllő-völgyét és Csíkot, Gyergyót/Moldvát összekapcsoló utaknak.
Ezt a modellt elsőként a Pogányvártól alig 7,5 km-re délnyugatra, hasonló kiugró hegyfokon álló, részben kőfallal kerített csíkcsicsói vár esetében ellenőriztem le, amely szintén „mentsvárként” ismert (a legközelebbi középkori település, Csicsó falu 6,5 km).32 Meglepetésemre a fenti modell több kritériuma igazolható: a várnak van őskori előzménye, a hegyfok a középkori településekről jól látható, a mellette folyó patak felső folyását Vár-pataknak hívják, tehát ismert volt, nem „elrejtett”. A vár előterében, tőle keletre a dombháton több nyomvonalban felhagyott mélyutak azonosíthatók. Még ellenőrizendő feltevés, de a helynevek alapján igen valószínűnek tűnik, hogy kápolna is állt a közelében. A vár felé futó út melletti részt a 19. századi térképek alapján Szent Ferenc aljának hívták, amitől pár száz méterre folyik a Kápolna-patak is. Új- és jelenkori forrásaink nem tudnak a térségben kápolnáról, így, ha valóban állt itt kápolna, akkor annak építése és pusztulása is ennél korábbra, a középkorra teendő.33
A katonai térképek útjai, Csicsó felől érkezve, a vártól közvetlenül északra a gerincen, majd a Vár-patak völgyében haladnak a jelenlegi Hargitafürdő felé, majd innen szintén a gerinceken ereszkednek le Kápolnásfalu, illetve Szentegyháza felé.34 Itt visszautalunk a helységek északi határában említett északnyugat–délkelet irányban húzódó, késő népvándorlás kori sáncokra. Ezek bizonyosan nem öncélúan és nem a senki által nem járt vadonba épültek, viszont a korabeli közlekedés szabályozásával igenis összefüggésben lehettek.
Az őskori és középkori vár, illetve a népvándorlás kori sáncok alapján valószínűnek gondolom, hogy az Olt és Küküllő közti régi út a csicsói vár térségében haladt, míg a mostani, tolvajosi útvonal későbbi alakulású.35 Ezt a rekonstrukciót Andrea Visconti 1690-es térképe is támogatja, amelyen a nyugatról, Udvarhely felől érkező út közvetlenül Csicsóba fut be.36
Középkori írott adataink ugyan nem említik a „rekonstruált” rákosi–zeteváralji/fenyédi, rákosi–hargitai–cekend-tetői és csicsói–kápolnási utakat, de arról a későbbi források egyértelműen tájékoztatnak, hogy több, mára már elfeledett úttal kell számolni Csík és Udvarhelyszék között.
A legplasztikusabb a Báthory András bíboros-fejedelem 1599-es menekülését leíró kortárs beszámoló. Ebből kiderül, hogy a több útvonal (!) között vacilláló felmálházott (!) csapat Udvarhelyről egy nap alatt jutott el Csíkba („a többfelé futó utak közül melyiken menjen át Moldvába … a bíboros a hadi útról messze letérvén [mert rövidebb csapásokat keresett]”), ráadásul az egyik útvonal közvetlenül Felcsíkra, Csíkszenttamásra érkezett, azaz legalább még egy, a rákositól északabbra eső átkelőhellyel is számolnunk kell.37
Vélhetően ugyanezt a hadi utat és az itt várakozó csíki hadakat kerülték meg bal kéz felől, azaz északról 1661-ben az Udvarhely, tehát nyugat felől érkező török–tatár seregek is („fillen die Tattern deren ihn 20000 wahren, zur linken Handt durch einen abweg, dahin kein mensch jemellen gewandert war, inss landtlein hinein”).38 A Hargitán tehát nagyobb lovas seregek – a helyi védőket is feltűnés nélkül megkerülve – alternatív útvonalakon képesek voltak a Csíki-medencébe behatolni. Ma még korai végleges állást foglalni abban, hogy a hadi út nyomvonala mennyiben azonos a mostani, Tolvajos-tetőn áthaladó országúttal, de a csicsói vár kapcsán elmondottak alapján a korábbi vagy egy másik útvonal bizonyosan nem itt húzódott. Annál is inkább, mert a 19. századi térképeken a Régi út melléke helynév a tolvajosi úttól északabbra, magasabban található.
Visszatérve a csíki hegyi várak kérdésére: a csíkrákosi és csíkcsicsói várak kapcsán megfigyelt terepviszonyok és járulékos régészeti, történeti adatok alapján megfogalmazott tanulságok használható modellt körvonalaznak a többi vár esetében is: a középkori várak utak mellé épültek, melyek létét a terepen megfigyelhető mélyutak, helynevek és térképek (is) jelzik, régiségüket a várak őskori előzményei, a nyomvonalat bizonyára nem véletlenül keresztező népvándorlás kori sáncok (Szentegyháza, Kápolnásfalu határában), a gyakran mellettük álló középkori eredetű kápolnák, illetve a nyugati, „fogadó” oldalon a hegyek platóin a római burgus (Homoródfürdő), beljebb a folyóvölgyben castellum (Udvarhely) rajzolják ki.
Ellenőrzésképpen két udvarhelyszéki, „klasszikus hegyi várat” vizsgálva, a modell visszaigazolta használhatóságát. A parajdi Rabsóné várát Benkő Elek és Sófalvi András, a Ferenczi testvérek út menti/határvédő vár elképzelésével szemben sorozatosan közösségi mentsvárként értelmezte.39 A feltételezett menedékvártól elvárható, hogy ne legyen könnyen észrevehető, azonban a Rabsóné várára a Küküllő völgye, azaz nyugat felől is rálátás nyílik, ugyanakkor a Régi sóúthoz (erről később részletesebben) közel, 3,5 km-re, azzal azonos magasságban található, így délről is jól látható.
A mentsvárelképzelést több további régészeti adat kérdőjelezi meg. Az őskori előzményekkel is rendelkező 13. századi vár melletti Kápolna-mezőn (!) a lakott középkori településektől távol (Szováta 7,5 km, Parajd 5 km) a középkorban kápolna állt.40 A csíki kápolnák–utak összefüggése fényében ez a középkori kápolna is értelmezhető egy hosszabb út jelzőjeként (is). Márpedig, ha a középkorban vár és kápolna állt itt, oda út vezetett, és nyilván jártak is erre. Sófalvi András az útviszonyok kapcsán világosan ismerte fel, hogy a „vártetőt legkönnyebben a keleti oldalról lehet megközelíteni egy nyereg mentén, amely a Görgényi-havasok tömegéhez csatlakozik”, de ezt nem kötötte össze azzal, hogy nyugatról „a korabeli út feltehetően a Küküllő völgye felől, a vártetőtől keletre álló Kőrisdomb oldalán ért fel a vár keleti oldalának nyergébe; véleményem szerint a Juhod völgyéből, a Kápolna-mező felől is vezetett út a várba”.41 A várat tehát keletről és nyugatról is meg lehet(ett) közelíteni.
A vár vaskori előzményei a mellette haladó út őskori kezdeteit feltételezik, mely később is használatban maradt: a Kis-Küküllő menti sóváradi castrum a nyugati út római kori használatára utal.42 A vár környezetében többfelé felmérhető, a csere-tetői gerincet, a kápolnamezei Juhod-patak völgyét két helyen is keresztező, illetve Rabsoné várától délre eső szorost elrekesztő, „mezőt határoló szerepű” (?!) sáncok kora még kérdéses.43 Funkciójuk azonban ma már egyértelműnek tűnik: a térségben fellelhető, több korszakhoz köthető védelmi objektumok (őskori vár, római castrum, népvándorlás kori [?] sánc, középkori vár) elhelyezkedésük alapján nagy valószínűséggel mind egyazon célból épültek: a kelet (Gyergyó/Moldva) felől érkező gerinc- és völgyutak ellenőrzésére, védelmére.44
Nem meglepő, hanem magától értetődő tehát, hogy a 18. századi, katonai felmérésen – és az azt követő térképeken is – szerepelnek Szovátáról induló, közvetlenül a vár mellett haladó utak, melyek Gyergyóalfaluba vezetnek (45 km), és csak egyik nyomvonal csatlakozik a vízválasztó környékén a Küküllőtől délre futó 18. századi Landstrasse, a 19–20. században Régi só útnak nevezett út Gyergyóba ereszkedő keleti szakaszába. A Régi só útjának nyugati, Sóvidék felé eső részén azonban nem ismerünk régészeti objektumokat, azaz ez a szakasz viszonylag új alakulásúnak tekinthető, ami eléggé félrevezette a kutatást.45 Bizonyosan régebbi, mint a mostani, a völgyben haladó modern nyomvonal (43 km), de a régészeti objektumok hiánya miatt a legrégebbi vagy legalábbis fontosabb utat nem itt kell keresnünk, hanem a Küküllő túlpartján, attól északra futó gerinceken és völgyekben, a Juhod-patak és a Rabsóné vára mellett, amint ezt Ferenczi István és Géza jogosan hangsúlyozta. Nem véletlen, hogy a Gyergyóalfalu – Libán – Alsósófalva nyomvonalú mostani úttól északra futó Nagy út (vö. a Cekend-tető – Madarasi-Hargita – Pogányvár, szintén várakkal, sáncokkal „jelölt” út egyik szakaszának azonos neve kapcsán írottakat) a Tatárkő – Mezőhavas – Felső-/Középső-/Alsó-mezőn keresztül a Rabsóné várához és keresztező sáncokhoz érkezik. Ott kell őskorig visszanyúló és több korszakban is (folyamatosan?) használt utakat találnunk, ahol a közlekedést a korábban felsorolt, vaskori, római, 8. századi, középkori objektumok kijelölik (11. kép).46
QGIS–LCPA generálta útvonalak (szaggatott) a Kápolna-mező (Szováta) és Both vára (Gyergyószentmiklós) között; kinagyítva: a gerinc és völgyutakat lezáró sáncok (egyenes vonal) (Sófalvi 2017, 233 alapján). Az északi vonal a Gyergyóalfalú/Görgény-hídja/Nagy-út/Tatárkő útrekonstrukció folytatására futtatott QGIS-LCPA útvonal
Fig. 11. QGIS–LCPA-generated routes (dashed) between the Kápolna-mező (Sovata) and Both Castle (Gheorgheni); zoomed out: ridge and valley roads (straight line) (based on Sófalvi 2017, 233). The northern line is the QGIS–LCPA route run to continue the Gyergyóalfalu/Görgény-hídja/Nagyút/Tatárkő road reconstruction
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
A havasi utak kapcsán felmerül(he)t, hogy a hágók és gerincek a hó, illetve az erdők miatt az év nagy részében járhatatlanok. Ezzel kapcsolatban három részletet érdemes szem előtt tartanunk. A történeti korokban a hegyeinken a közlekedés kereteit nem föltétlenül szekeres, hanem málhás, lovas átkelések is jelenthették. Ugyanakkor a hóviszonyok miatt a távolsági kereskedés és a jelentősebb csapatmozgással járó hadászati felvonulások zöme is eleve tavasz és ősz közé korlátózódott. Harmadrészt be kell látnunk, hogy nincs sok ismeretünk a Keleti-Kárpátok 16. század előtti környezeti viszonyairól és növénytakarójáról. Sok más itt is tárgyalt kérdéshez hasonlóan téves útra vezethet az, ha az új- és jelenkori források adatait a térség hóviszonyairól és beerdősültségéről automatikusan visszavetítjük a 13–14. századra (e vonatkozásban érdemes lenne a régi utak és hágók elhelyezkedését összevetni a kopasz hegytető jelentésű Piricske/Piliske helynevekkel).47
A varsági Tartód vára48 esetében a korábban említett útindikátorok mindegyike nem igazolható (egyelőre), de ennek ellenére korántsem oly elrejtett, mint azt az újabb szakirodalmi közvélekedés és a modern térképek sejtetik: „topográfiai helyzete teljesen kizárja annak a lehetőségét, hogy ellenőrzési feladatkört töltött volna be, mert a Libáni-hágóra vezető középkori eredetű és a szintén középkori eredetű Só útjától is távol fekszik”.49 Ez azonban nem teljesen igaz, hiszen gerincutakon a Régi só útjától nagyjából 15 km-re található (majd innen további 16 km Gyergyóalfalu). Másrészt közvetlen a 18. századi katonai felmérésen a gerinceken Gyergyóalfalu (Moldva) felől, Tatár vár meszön keresztül északkeleti irányból érkezik és közvetlenül a vár mellett haladt el a Tatár uttya is, majd innen délnyugati irányban többfele ágazott (egyik része Ásottút), egyik nyomvonala egy 14. századi kápolna (!)50 érintésével fut be Oroszhegyre.
A térségben a Szencsedi Láz nevű részen Téglás Gábor a Tatár útját keresztező, 600 m hosszan követhető kelet–nyugati irányú sáncot figyelt meg, melyet a legújabb bejárások már nem azonosítottak, de az oroszhegyi kápolnától keletre, a fennsík Szőlőhátnak nevezett részén egy közel 1 km-es, 8–10. századra keltezett Ördög útjának (!) nevezett sánc szakasza még felmérésre került (illetve a Küküllő túlpartján is),51 ott, ahol a fennsíkon több észak–déli irányú út tart Oroszhegy, Zetelaka irányába. A sáncok keresztirányban metszik a Só útja/Tartód vára irányából északról több ágon érkező fennsíki utakat. A helynevek történeti forrásértékét újabban egyre kevésbé tekintik használhatónak, de nem életszerű, hogy olyan korszakban nevezzenek Tatár útnak (illetve az általa érintett részeket Tatár vár mezőnek) közlekedési lehetőséget, amikor ez az útvonal „csak” a szomszédos Gyergyószékbe vezetett volna, vagy teljesen újkori (?!) alakulású lett volna. Nem állítom azt, hogy a Tatár uttya helynév szoros, ok-okozati összefüggésben lenne az 1241-es betöréssel, az azonban elég valószínűnek tűnik, hogy a név annak emlékét őrizheti, amikor még ez az útvonal (is) részt vett a távoli vidékekkel való közlekedésben. Erről a környékbeliek a 19. század közepén így vallottak: „Tatár uttya … azt az utat, mikor a tatárok itt pusztítottak, azok készítették volt, ez az út egy oldalon bé tizenhét fordulóval az eredeti valóságában ma is járható út”, azaz nem egy újkori, erdőirtásokkal vagy egyéb gazdasági tevékenységgel összefüggésben álló, hanem régiségre visszanyúló útként ismerték.52
A Tatár út délnyugati szakaszát Vágott útnak is hívják, az Oroszhegy és Székelyszentlélek (Nyikó-mente) közötti Gordon hegyháton párhuzamosan futó szakaszai hangsúlyos mélyutak formájában ma is láthatók (12. kép). A Tartód vára melletti, északra haladó út neve Zsidó útja, ez a Gyergyóba ereszkedő, fent említett sóútba csatlakozik. Nyelvészeti alapon eldönthetetlen, hogy a Zsidó útja mikor keletkezhetett, de az Árpád-kori vár és a („tatáros” helynevek, Oroszhegy) helynevek, illetve a Sóvidékről érkező, őskor óta használatos úttal közös szakasza alapján mégis lehetségesnek, tartható, hogy régi, távolsági kereskedelem nyomát őrzi. A helynevek kapcsán a Küküllő-mente–Tartód–Gyergyó útvonal kiterjedésére és korára nézve sem mellékes, hogy a fent említett, Gyergyóból Moldva, Karácsonykő felé továbbhaladó szakaszain ilyen neveket találunk: Tartárhágó, Tartármező, Tatárhavas, Tatár-patak stb.
Erdei mélyút a Gordon-tető alatt
Fig. 12. Abandoned old road near Bisericani
Citation: Archaeologiai Értesítő 148, 1; 10.1556/0208.2023.00050
Tartód várát tehát nem elszigetelt, önmagában álló építménynek, hanem ellenkezőleg, a többi, itt tárgyalt várhoz hasonlóan, úttal, utakkal összefüggésben épült várnak tarthatjuk.
Természetesen nem jelenthető ki, hogy a fenti négy székelyföldi hegyi vár, illetve az itt nem említett társaik, kizárólag a korabeli utak ellenőrzésére épült volna, különösen az exponáltabb objektumok esetében valószínűsíthető, hogy az adott kisrégió helyi elitjének lakhelyei, adminisztratív központjai, illetve természetesen vész esetén menedékhelyei is lehettek. A két legvalószínűbb példa az udvarhelyi Budvár és a tusnádi Vártető. A Budvár közvetlenül a Küküllő felett, a mellette futó útvonal mellett, és egyben, a még mindeddig régészetileg nem igazolt, de a helynév alapján több helyen joggal feltételezett, királyi (!?) udvarhely közelében (1,8 km) áll.53 Központi helyzete alapján nem meglepő, hogy jelentős őskori előzményei is vannak. Annyiban mégis kapcsolódik a korábbi várak kapcsán rekonstruált úthálózat kérdéséhez, hogy a fent említett történeti utak egy része ide, a Nagy-Küküllő völgyébe vezetett, amely a maga során mindig is jelentős útvonalnak számított a (Moldva) hegyvidék és Belső-Erdély között.
Budvár ma is jól látható, könnyen megközelíthető, azaz a többször említett mentsvárfunkció kevéssé tűnik valószínűnek. Annál is inkább, mert a várat a 13. század után már nemigen használták, illetve ami fontosabb: a környékbeli települések lakói inkább a könnyebben védhető „védbarlangokba” menekültek támadások idején, ideértve a Budvár alatti sziklás tömbbe ásott tucatnyi barlangot is.
A tusnádi Vártetőn álló hatalmas vár kapcsán korábban szintén feltételezte a kutatás, hogy királyi szándék hozta volna létre.54 Újabban merült fel, hogy eredetileg egy nagyobb birtok központja lehetett, melyet a 14. század elején daraboltak fel, melynek kétharmada vármegyei területként (!) a Mikók Olt menti, illetve az Aporok torjai birtoktesteként maradt fenn az újkorig.55 A harmadik, Csíki-medencébe eső része esetében szintén írott, társadalom- és birtoktörténeti, illetve nyelvjárási adatok utalnak arra, hogy Lázárfalva, Verebes és Tusnád egykor nem székely, hanem lakságinak mondott vármegyei terület lehetett.56 A vár tartósabb használatára utal az is, hogy területét a középkorban is lakták, a várat ásató Kurt Horedt több lakóház maradványait említette.57
A vár régészeti leletek alapján javasolt 13. századi használatát (égését–felhagyását?) egy friss, 2020. évi 14C dátum is megerősíti. Egy korábbi szelvény (Horedt II.) metszetfalának szenes rétegből vett minta keltezése 1263–1269 calAD közötti.58 A vár felhagyása talán összefüggésben lehet a birtok feldarabolásával és az új birtokokon a településekhez közelebbi és szerepét kiváltó Bálványosvár és Vápa-vára megépültével.
A középkori (őskori) hegyi várak és a középkori (őskori) utak összefüggéseinek áttekintése után a következőket mondhatjuk. A jól látható, utak melletti erősségek nem eldugott menedékhelyek voltak, ezzel együtt természetesen „székely közösségi mentsvárak” jellegük sem tartható.
A keleti utak felügyelete (várakkal, sáncokkal stb.) minden korszakban a nyugati központok (Dacia provincia, avar kaganátus, Magyar Királyság) nagyobb léptékű védelmi stratégiájának helyi megnyilvánulása. Az utak több korszakot átívelő léte, használata az az elsődleges ok, amely a mellette álló régészeti objektumokat (várak, sáncok, telepek, kápolnák stb.) „létrehozta”.
Ebből következik, hogy a hegyi várak és az őket érintő utak lokális keretek között nem értelmezhetőek. A Csíki-medence és a Küküllők mente őskori és középkori közösségei nem e két kistáj közötti 30–50 km-es távot akarták utakkal összekötni és várakkal ellenőrizni, a rómaiak nem elsősorban az Olt- és Maros-forrásvidék dák lakosságának felügyeletét akarták a burgusokkal megoldani, a hargitai és görgényi késő népvándorlás kori sáncok szintén nem csak a hegyek két oldalán lakó szláv népesség forgalmát akarták ellenőrzés alatt tartani. Ezek a hegyi útvonalak az Erdély és Moldva közötti közlekedési kapcsolatok erei. Középkori hegyi váraink tehát a Magyar Királyság 13. századi keleti határvédelmének régészeti bizonyítékai.
A Keleti-Kárpátokban több, kisebb-nagyobb átjáróval számolhatunk, a hegyek soha nem képeztek „áthatolhatatlan akadályt”. Ezek az utak egy nagyobb léptékű, Erdély és Moldva közötti úthálózat köztes szakaszai és ezeknek a közlekedési folyosóknak használata nem korlátozódik kisebb időszakokra. A különböző korú objektumokra épített következtetések más korszakok története szempontjából is releváns lehet, ezek összevetése nem mellőzhető. Az utak vizsgálata tehát arra is rávilágított, hogy ezek használata „folyamatos”, a térség népesség- és eseménytörténetétől függetlenül az útvonalak ismerete, használata hosszú évszázadokig fennmaradt. Az utakkal kapcsolatos kutatásoknak az őskor, a római kor és a népvándorlás korára nézve is fontos történeti hozadéka van.
A középkori városok, vásárok itteni kialakulásának elmaradása arra utal, hogy a 12–13. századba Gyergyóba és Csíkba érkező keleti utak elsősorban hadi szempontból lehettek fontosak, a jelek szerint lényeges kereskedelmi forgalom nem kötődött hozzájuk. A Kárpátoktól keletre eső hatalmi viszonyok 14. századi átalakulása a királyság keleti határvédelmében is jelentős változást okozott, ami a távolsági utak (és a hozzájuk kapcsolódó várak) használatát alapvetően meghatározta.
A várak és utak valós történeti jelentőségének feltérképezése a határvidék írott forrásokban nem megjelenő Árpád-kori település- és hadtörténetének alapvető fontosságú feladata. Meggyőződésem, hogy az itt (újra) felismert összefüggések nem korlátozódnak erre a régióra. A (kis) hegyi utak és átjárók, illetve az ezekhez kapcsolódó településtörténeti, hadászati háttér vizsgálata a Kárpátok más szakaszain is fontos új eredményeket hozhat (pl. Szászföld délnyugati részén, a Déli-Kárpátok lábainál sűrűsödő, úgynevezett „szász közösségi mentsvárak” esetében is).
A hegyi várak nem a 11–12. században és nem láncolatosan elhelyezkedve védtek egy lineáris határt, de határvidéki és út menti elhelyezésük alapján egyértelműen egy szélesebb határ menti sáv ellenőrzése céljából épültek, azaz ilyen értelemben mégiscsak egy mélységében tagolt sáv „határvárai”. Bár kezdeteik nem minden esetben keltezhetők egyértelműen, használatuk ideje a 13. századra, ezen belül néhány esetben a 13. század második felére szűkíthető, azaz többségük vélhetően a tatárjárás utáni védekezési szándék, megelőzés megnyilvánulásai. A várak építésében és működtetésében a legfontosabb elem a királyi akarat lehetett, és nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy amennyiben nem korábban épültek, akkor építésük annak az 1242 utáni folyamatnak a nyoma, mely során a határvidékek lakói lezárták az átjárókat (passus clauserunt).59
Létezésük egyben azt is sejteti, hogy a 13. században a keleti határvidék rendezésében a székelyek beköltözése csak az egyik tényező volt, és eredetileg talán nem volt központi szándék a későbbi „homogén” Székelyföld kialakítására, hanem ez hosszabb, több párhuzamos és egymást kiegészítő, nem is teljesen lezáruló folyamat végeredménye volt. Ez magyarázhatná az adományozásra, alapításra vonatkozó írott adatok és esetleg erre utaló közösségi hagyományok teljes hiányát, a korábbi vármegyei berendezkedés, például a megyei enklávék, egyes elemeinek megmaradását.
Méreteik, elhelyezkedésük alapján a várak elsődleges szerepe nem a betörések tényleges visszaverése volt, hanem elsősorban a kémek és futárok biztonságát, ellátását, a hírtovábbítást biztosíthatták, illetve céljuk a támadók szemmel tartása, feltartása, szállítási és utánpótlási vonalaik zaklatása lehetett egy olyan határszakaszon, ahol több kisebb-nagyobb átjáró biztosította a Keleti-Kárpátok két oldala közötti közlekedést. Ezek biztosan nem voltak annyira jelentősek, mint a radnai és ojtozi átjárók, de annyira azért fontosak voltak, hogy teljesen ellenőrzés nélkül nem lehetett hagyni őket. Csekély leletanyagukat (amennyiben ez nem csak kutatási hiányosság) tehát vélhetően az magyarázza, hogy nem állandóan és nem sokan tartózkodtak bennük, tényleges használatuk, szerepük csak vész esetén vált élessé. Hadászati szempontból ugyanakkor indokolt a kisebb fontosságú hágók, utak felügyelete is, hiszen ellenkező esetben az ellenség a fontosabb és megerősített hágók, szorosok megkerülésével ezek hátországába észrevétlenül érkezhetett meg.
A régészeti adatok alapján a 14. század során felhagyják ezeket a várakat, és noha felhagyásaik kiváltó okai sokrétűek lehettek, három tényező mindenképpen szerepet játszhatott ebben. Elsőként a keleti támadások, azaz a tatár veszély megszűnését kell említeni, akiket a székely hadak 1345-ben Lackfi András székely ispán vezetésével a Keleti-Kárpátok mellől a Fekete-tenger mellékére űztek.60 Ezzel összefüggésben a kialakuló moldvai fejedelemség ütközőzónaként szintén csökkentette a keleti fenyegetést.61 Harmadrészt a 13. század végére a székely betelepülés lezárultával olyan katonáskodó népesség került a régióba, amely a maradó határvédelmi feladatokat egyrészt hatékony(abb)an ellátta, másrészt nem tűrte meg saját kialakuló székei területén a korábbi vármegyei berendezkedés elemeit (és így vélhetően a várakhoz kapcsolódó nem [csak] székely nemességet, birtokviszonyokat).62
A középkori hegyi várak kapcsán előtérbe kerülő elfeledett utak tehát a Keleti-Kárpátok történeti, régészeti kutatása szempontjából a következő időszakban jóval nagyobb hangsúlyt kell kapjanak, hiszen a közlekedési lehetőségek alapvető módon befolyásolhatták a régió település és eseménytörténetét. A moldvai – gyergyói/csíki – Küküllő-menti folyosó mellett a további átkelők és környezetük kutatása is különös figyelmet érdemel. A Csíki-medence Árpád-kori lelőhelyeinek, illetve a karácsonykői Árpád-kori előretolt helyőrség ismeretében legalábbis lehetségesnek tűnik, hogy délebbre, a Tatros mentén is számolhatunk egy hasonló erősséggel a Kárpátok külső ívén valamely, egyelőre csak őskoriként ismert vár területén.
A feladat adott: az utak és a hozzájuk kapcsolható különböző korú objektumok bejárása, felmérése (ideértve az új technológiák használatát is: LiDAR, QGIS–LCPA stb.), józan értékelése, illetve ezek fényében hitelesebb történeti rekonstrukció(k) megfogalmazása.
Források
Cavruc, V. (Szerk.) (2000). Repertoriul arheologic al judeţului Harghita, Vol. 2. Seria Monografii Arheologice, Carpaţii Răsăriteni, Sf. Gheorghe.
KMTL. Kristó, Gy., Engel, P., és Makk, F. (Szerk.) (1994). Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Akadémiai Kiadó, Budapest.
Kraus, G. (1864). Siebenbürgische Chronik. In: Historischen Kommission der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften (Szerk.), Oesterreichische Geschichts-quellen, Vol. 4. Fontes Rerum Austriacarum, Kaiserlich-königlichen Hof- und Staatsdruckerei, Wien, 1864.
Szilágyi, S. (Szerk.) (1876). Szamosközy István történeti maradványai 1566–1603, Vol. 28. Monumenta Hungariae Historica – Scriptores, Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága Budapest, 1876.
SzO. Szabó, K., Szádeczky Kardoss, L., és Barabás, S. (Szerk.) (1872–1934). Székely Oklevéltár, Vols 1–8. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest–Kolozsvár.
Irodalom
Benkő, E. (1990). Kelet Erdély „korai” kővárai. In: Horváth, L. (Szerk.), Castrum Bene 1989. Várak a 13. században (Burgen im 13 Jahrhundert), Vol. 1. Mátra Múzeum, Gyöngyös, 68–85.
Benkő, E. (1991). Szent László korabeli kővárak Erdélyben? Műemlékvédelem, 35(4): 227–236.
Benkő, E. (2012). A középkori Székelyföld I. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet, Budapest.
Benkő, E. (2016). Székelyek a középkori Magyar Királyságban. In: Egyed Á. (Szerk.), Székelyföld története I., Erdélyi Múzeum-Egyesület, Haáz Rezső Múzeum, MTA BTK, Székelyudvarhely, 129–180., 199–304., 400–408., 440–486.
Binder, P. (1974). Din geografia istorică a pasurilor din Carpaţii Orientali (Aus der geschichtlichen Geographie der Pässe in den östlichen Karpaten). File de Istorie, 3: 324–333.
Bordi, Zs.L. (1998). Régészeti kutatások a Rika-erdő kora középkori erődrendszerében (Archaeological Investigation at the Early Medieval Fortification Complex in the Rika Forest next to Vargyas (Vârghiş, Covasna County)). Acta, 2: 175–188.
Bordi, Zs.L. (2007). Fortificaţiile medievale timpurii din Pădurea Rica. Turnul estic (The Early Medieval Fortifications of the Rika Forest. The Eastern Tower). Acta Siculica: 301–318.
Bordi, Zs.L. (2012). 13–14. századi magánvárak Kovászna megyében. In: Sófalvi, A. és Visy, Zs. (Szerk.), Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből, Vol. 3. Énlaka Konferenciák, Pro Énlaka Alapítvány, Haáz Rezső Múzeum, Énlaka–Székelyudvarhely, 115–148.
Botár, I. (2010). Csíkszépvíz havasi kápolnái (The mountain chapels of Frumoasa). A Csíki Székely Múzeum Évkönyve: 19–30.
Botár, I. (2012). Vármegyei enklávék, magánbirtokok, mezőváros a középkori Csíkban. Székelyföld, 16 (június): 97–118.
Botár, I. (2013). Középkori kápolnák Csíkban (Medieval chapels in Csík). Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából – Új sorozat, 6–7(15): 161–172.
Botár, I. (2018). A Csíki-medence középkori környezeti viszonyairól. Marisia – Maros Megyei Múzeum Évkönyve, 1: 91–118.
Botár, I. (2019). Havasok keblén rejtező szép Csík. A Csíki-medence középkori településtörténete. Vol. 15. Opitz Archaeologica, Martin Opitz Kiadó, Budapest.
Botár, I. (2021). A székelyek megtelepedésének kérdései. Korunk, 3(12): 7–16.
Botár, I. (2022). A csíkcsicsói vár és ami mögötte van. Patina, 2: 5–13.
Botár, I. (2023). A Csomád és környéke a népvándorlás korában és a középkorban. In: Karátson, D. (Szerk.), A Kárpátok legfiatalabb tűzhányója, a Csomád. Tortoma Kiadó, Barót, 233–242.
Csáki Á. és Pál-Antal, S. (Szerk.) (2013). Pesty Frigyes helynévgyűjteménye 1864–1865. Székelyföld és térsége II. Országos Széchényi Könyvtár, Székely Nemzeti Múzeum, Budapest–Sepsiszentgyörgy, 2013.
Csomortáni, M. (1986). Csíkszentkirály helynevei. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 30(1): 76–78.
Demjén, A. (2012). Előzetes beszámoló a Both váránál végzett régészeti kutatásokról. In: Sófalvi, A. és Visy, Zs. (Szerk.), Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből, Vol. 3. Énlaka Konferenciák, Pro Énlaka Alapítvány–Haáz Rezső Múzeum, Énlaka–Székelyudvarhely, 149–168.
Demjén, A. (Szerk.) (2016). Gyergyószentmiklós a régészeti kutatások tükrében. Erdélyi Múzeum-Egyesület–Tarisznyás Márton Múzeum, Kolozsvár–Gyergyószentmiklós.
Ferenczi, G. (2006). Délkelet-Erdély kora középkori határvédelmi rendszeréről. Székelyföld, 10–11: 53–64.
Ferenczi, G. és Ferenczi, I. (1971). A székelyvarsági Tartód vára és történelmi jelentősége. Korunk, 31(2): 305–312.
Ferenczi, G. és Ferenczi, I. (1973). Cercetări de topografie în bazinul superior al Târnavei Mari. Materiale și Cercetări Arheologice, 10: 335–352. https://doi.org/10.3406/mcarh.1973.1420.
Ferenczi, I. (1977). A parajdi Rapsonné vára. Korunk, 36(1–2): 123–126.
Horedt, K. (1976). Eine befestigte Höhensiedlung der späten Bronzezeit bei Tusnad in Siebenbürgen. In: Mitscha-Märhei, M. (Szerk.), Festschrift für Richard Pittioni zum siebigsten Geburtstag, Vol. 14. Archaeologia Austriaca – Beiheft, Deuticke, Wien, 397–405.
K. Németh, A. és Máté, G. (2020). Horhosok, puszták, búvólikak. Tájtörténeti tanulmányok a 16–18. századi Dél-Dunántúlról, Vol. 20. Studia Ethnologica Hungarica, Pécsi Tudományegyetem, Társadalmi Kapcsolatok Intézete, Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék–L’Harmattan, Pécs–Budapest. https://doi.org/10.56037/978-963-414-726-8.
Kordé, L. (2001). A középkori székelység. Pro Print Kiadó, Csíkszereda.
Nyárádi, Zs. (2017). Oroszhegy elpusztult középkori kápolnájának nyomában. In: L. Nagy, M. és L. Szőlősi, K. (Szerk.), „Vadrózsából tündérsípot csináltam”. Tanulmányok Istvánovits Eszter 60. születésnapjára (“To make a fairy’s whistle from a briar rose…” Studies presented to Eszter Istvánovits on her sixtieth birthday), Vol. 73. A Jósa András Múzeum kiadványai, Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 669–681.
Orbán, B. (1868). A székelyföld leírása. I. Udvarhely-szék. Panda és Frohna, Pest.
Pánczél, Sz., Szabó, M., és Visy, Zs. (2011). Dacia Superior keleti határának kutatása. A Danube Limes program régészeti kutatásai 2008–2011 között . Vol. 8. A Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar kiadványai, Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 173–195.
Pető, Zs.E. (2014). Római vagy középkori? Történeti utak a Pilisben, Magyar Régészet, 3(3): 1–8.
Rosta, Sz. (2014). A Kiskunsági Homokhátság 13–16. századi településtörténete (History of the settlement of the Sand Ridges of Kiskunság between the 13th and the 16th century). Disszertáció, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest. https://doi.org/10.15476/ELTE.2014.083.
Rusu, A.A. (1994). Arheologia, cronologia și interpretarea istorică a unor cetăți medievale timpurii din Transilvania de est. Note critice. Crisia, 24: 43–54.
Rusu, A.A. (2005). Castelaria carpatică. Fortificaţii şi cetăţi din Transilvania şi teritoriile învecinate (Carpathian Castelaria. Fortification and citadels in Transylvania and the neighbouring territories). Editura MEGA, Cluj Napoca.
Sófalvi, A. (2005). Sóvidék a középkorban. Fejezetek a székelység középkori történelméből . Vol. 23. Múzeumi Füzetek, Top Invest, Székelyudvarhely.
Sófalvi, A. (2009). Kustaly Vára. Castrum, 9: 5–30.
Sófalvi, A. (2011). A székelység középkori várai. Kísérlet egy székelyföldi vártipológia kidolgozására. In: Terei, Gy., Kovács, Gy., Domokos, Gy., Miklós, Zs., és Mordovin, M. (Szerk.), Várak nyomában. Tanulmányok a 60 éves Feld István tiszteletére. Castrum Bene Egyesület–Civertan Grafikai Stúdió, Budapest, 241–249.
Sófalvi, A. (2013). Ramparts in the Görgényi, Hargita and Persányi Mountains. In: Czajlik, Z. és Bödőcs, A. (Szek.), Aerial Archaeology and Remote Sensing from the Baltic to the Adriatic. Selected Papers of the Annual Conference of the Aerial Archaeology Research Group, 13th–15th September 2012, Budapest, Hungary. Eötvös Loránd University, Budapest, 81–93.
Sófalvi, A. (2016). Hadakozás és határőrzés. In: Egyed, Á. (Szerk.), Székelyföld története I., Erdélyi Múzeum-Egyesület–Haáz Rezső Múzeum–MTA BTK, Székelyudvarhely, 325–347.
Sófalvi, A. (2017). Hadakozás és önvédelem a középkori és fejedelemség kori Udvarhelyszéken. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár.
Sófalvi, A. (2021). Karácsonykő vára: egy előretolt helyőrség. Magyar Régészet, 10(4): 27–38. https://doi.org/10.36245/mr.2021.4.3.
Spinei, V. (1982). Moldova în secolele X–XIII. Junimea, Bucureşti.
Székely, Z. (1957). Cercetările și săpăturile de salvare executate de muzeul regional din Sf. Gheorghe în anul 1955. Materiale și Cercetări Arheologice, 3: 150–159. https://doi.org/10.3406/mcarh.1957.1097.
Székely, Z. (1978). Contribuţii la problema fortificaţilor şi formelor de locuire din sud-estul Transilvaniei, Aluta, 8–9: 52–109.
Székely, Z. (1980). Ásatások a lemhényi (Kovászna megye) és a csíkrákosi (Hargita megye) várban. Acta Hargitensia: 39–47.
Szilágyi, M. (2012). Középkori utak a Dunántúlon – régészeti és történeti kutatásuk módszerei és lehetőségei, Magyar Régészet, 1(2): 1–4.
Ţiplic, I.M. (2007). Die Grenzverteidigung Siebenbürgens im Mittelalter (10.-14. Jahrhundert). AKSL, Heidelberg.
Visy, Zs. (2009). Régészeti kutatások Dacia Superior keleti határán. Kutatások a Nagy-Küküllő felső folyása mentén. Molnár István Múzeum Kiadványai, 1: 107–115.
Benkő (1991); Sófalvi (2005) 143–160; Benkő (2016) 201–211; Sófalvi (2011). A kérdésről bő irodalommal: Sófalvi (2017) 16–30.
Rusu (1994, 2005) 418; Țiplic (2007) 204: „ihre Funktion als königliche Grenzburgen wird auch durch deren Errichtung auf die Täler dominierenden Spitzen vermittelt, in der Nähe der Wege oder Pässe aus den Ostkarpaten, mit entsprechender Überwachungs- und Aufsichtsfunktion.”
Lásd 5. lábjegyzet. Az újabban azonosított középkori utakhoz: Sófalvi (2017) 55–58; Botár (2019) 183–189. Bár a várak „közösségi székely mentsvár” jellegével nem értettem egyet, de elrejtett helyzetükkel (sajnos) igen: Botár (2019) 167–183.
Benkő (2012) 213–215; Benkő (2016) 320–325; Sófalvi (2016) 337–343; Sófalvi (2017); Botár (2019) 186.
Demjén (2016); Sófalvi (2011); Benkő (2012, 2016). Ezzel szemben a szerző moldvai úttal való összefüggését hangsúlyozta, ld. Botár (2019) 183. Megjegyzendő, hogy Both-vára 13–14. századi keltezése kissé késeinek tűnik annak fényében, hogy a kerámiatöredékek legjellemzőbb díszítése a vízszintes és hullámos vonalkötegek, és nincs biztosan a 14. századra keltezhető galléros perem vagy gyorsabb forgású korongon készült töredék.
Botár (2019) 183; Sófalvi (2021) 34. Meggyőződésem, hogy ennek fényében a Gyergyói-medencéből ma még hiányzó 12. századi lelethorizont előkerülése csak idő kérdése.
A vár eddigi régészeti kutatásához: Székely (1978, 1980), újabb megítéléséhez: Benkő (1990) 70, 74; Benkő (1991) 233; Sófalvi (2017) 128; Botár (2019) 367–370.
Ehhez lásd Rosta Szabolcs doktori dolgozatának egyik fontos következtetését: „a 18. századi térképek őrzői a késő középkori állapotoknak, azok megfelelő szűrőn keresztül alkalmasak a középkori utak nyomvonalának meghatározásához.” (Rosta (2014), illetve K. Németh és Máté (2020) 36–39). K. Németh Andrásnak külön köszönöm e kérdésben nyújtott sokoldalú segítségét!
Aligha véletlen, hogy e sáncok némelyike nevében is őrzi egykori út voltát vagy utakkal való szoros összefüggését: Szépasszonyok-, Ördög-, Tündérek-, Tatárok útja.
A térségünkben igazolható „Nagy utak” jobbára hegyeket átszelő útvonalak. Ilyen a Homoród mentéről (Belső Erdélyből) az erdővidéki Rikán keresztül a Kapus tető (!) mellett Brassóba (Moldvába, Havasalföldre) vezető „magnam et stramineam viam, per quam itur ad Brassouiam” (1486: SzO III. 111); ilyen a legrégebbi (erről alább részletesen) (Belső-Erdély) Parajd – Rabsóné vára – Gyergyóalfalu (Moldva) közti, a Görgényen a Tatárkő (!) érintésével haladó út Alfalu melletti szakasza; de szintén így hívták a csíkszentkirályi külterületi, a középkorban Szent Bertalannak nevezett kápolna mellett (!) a gerincen a Kormos-völgye (Füle/Erdővidék, Belső-Erdély) felé vezető utat is, lásd: Csomortáni (1986) 78. A „nagyút” névtípus, szélesen elterjedt volt a középkorban, vö. Pető (2014) 5.
Orbán (1868) 78. Az első QGIS–Least Cost Path Analysis (LCPA) kísérletek megerősítik az első katonai felmérés térképének útjait. A Madarasi Hargitától a zeteváralji őskori várhoz is, és Udvarhely felé a Cekend-tetőig (az Orbán Balázs által is említett pontokon) a gerinceken, majd onnan a Fenyéd-pataka völgyébe vezet a generált útvonal. Hálásan köszönöm Vargha Mária türelmes segítségét!
A széphavasi kápolna középkori létét Sztáncsúj Sándor József ásatása igazolta, lásd: Botár (2010).
A Csicsó – csicsói vár – Udvarhely pontokra futtatott QGIS–LCPA nyomvonala a régi térképek adataival teljesen egyezően (!) Hargitafürdőn áthaladva pontosan a homoródfürdői burgusoknál éri el a Cekend-tetőt, majd azon keresztülvágva ereszkedik be a Fenyéd-patak völgyébe.
Szentegyháza határában a Régi út nevű halom azonosítása segíthet ebben a kérdésben, lásd: Csáki és Pál-Antal (2013) 163.
Visy (2009) 108: „Ez az erődítmény a Kis-Küküllő völgyét zárta el kelet felé, közvetlen Szováta és Parajd előtt”.
Ezt jóval korábban már Ferenczi István is felismerte és részletesen kifejtve közölte is, lásd: Ferenczi (1977).
Sófalvi (2005) 151: „A Só útját nem oldalazhatta és nem ellenőrizhette a Rabsóné vára sem”. Az más kérdés, hogy modern prekoncepció gátolta a régi út felismerését, lásd ugyanott: „a támadó … nem a Görgényi-havasok irányából jött, mert az számára hadászati szempontból áthatolhatatlan volt”.
Rabsóné várához kapcsolódó anyaggyűjtés során szembesültem azzal, hogy a Ferenczi testvérek évtizedekkel korábban már világosan megfogalmazták a jelen dolgozatban bemutatott modell legfontosabb következtetéseit, az utak–várak (és sáncok) szoros összefüggéseit, még ha a keltezések esetében módszertani hibákat vétettek is. Jelen tanulmánnyal megkésetten ugyan, de Ferenczi István és Ferenczi Géza munkássága előtt is tisztelgünk.
A Csíki-medence középkori környezetének vizsgálata a maitól lényegesen eltérő környezeti viszonyokra rekonstruált, lásd: Botár (2018). Legyen itt elég az utóbbi két enyhébb tél tapasztalataira utalni, amikor a Hargita hófedettsége alig pár hétre korlátozódott.
Köszönöm Puskás József kollégámnak az adat megosztását.
On old roads towards Árpád-era mountain castles of Székely Land
The determination of functions and historical evaluation of the castles on the eastern, mountainous border region of the medieval Kingdom of Hungary is a complex task. There are no contemporary written sources from the period of the building and use of these castles, and archaeological excavations are also rather limited, without any dating finds from several castles.
Formally, two groups of castles seem to be outlined: the simple walled hill forts and the castles, often with towers mostly located near settlements. These are lately defined as castles of local elites.
In the absence of data, the more mysterious, simple mountain castles on both sides of the Harghita Mountains (Eastern Carpathians) were considered by older literature to be 11th–12th-century border castles along old roads (Racu-Pogányvár, Praid-Rabsóné, Vărșag-Tartód castle, Ciceu- Csicsói castle). The archaeological finds from older and recent excavations have not confirmed this early date, and it seems that most of these castles were built and used in the 13th century. However, in recent decades, it has become almost an exclusive opinion, that these castles, situated on hardly accessible hilltops far from the settlements, were the communal defensive strongholds of the local population or, in other cases, the refuge of local elites, even if no such evidence has been found. Although no topographical comparison of the castles and the old roads has been made, “hidden” has become a constant marker of these mountain castles. A further important point also remains unanswered: What could be the reason that all these “hidden, inaccessible forts” have a prehistoric origin? What is the explanation for the fact that castles were built on the same mountains in different periods despite the different demographic, military, and geopolitical contexts?
During the excavation in 2021 of the Pogány Castle in Racu, the author discovered abandoned deep roads in the area around the castle. Researching the traces and chronology of the roads, and verifying old maps, place names, and written records, more and more evidence came to light suggesting that in earlier centuries several routes crossed the Harghita that have been completely forgotten to the present times.
These old roads followed the ridges sometimes till very high levels, avoided, if possible, crossing the valleys, and only ran along the lower parts of the streams, as opposed to the modern roads that cross valleys regularly.
The reconstruction of the old roads and the topographical comparison of the most important archaeological sites in the mountain area revealed close correlations. Previously the localization of some prehistoric castles, Roman watch towers and castellums, ramparts of the Migration Period, castles of the Árpád period, and the isolated medieval chapels was hard to interpret. From the perspective of old roads, the localizations suddenly made sense: they are clear indicators and dating proofs for the existence of mountain paths.
One can say that these field objects of different ages are the secondary ‘consequences’ of transport corridors used since prehistoric times. According to this model, the prehistoric and medieval castles and Roman monuments were built along these corridors, precisely to control them, as were more of the migration-era (!) ramparts that crossed the roads.
In this light, the medieval forts in the area cannot have been ‘hidden defensive castles', and their historical value is therefore much greater. The castles under study are evidence of the organized control of the eastern passages by the Kingdom of Hungary’s eastern border region defense system in the 13th century.
The archaeological sites and objects of different ages attest not only to the antiquity and the ‘continuous' use of the roads but also to their trans-local character. These roads are not only transport channels between the valleys of the Olt and the Târnava rivers but more importantly direct witnesses, intermediate elements of a larger millennial traffic between Transylvania and Moldavia.
Identifying and researching these forgotten roads can have a major impact on the settlement history of more periods in the mountain (border) region of the Eastern Carpathians.
