Az alábbi, horatiusi ihletésű ódát Angelo Poliziano 1478 decemberének végén írta a Medici fivérek egykori nevelője és tanára, Gentile Becchi számára, aki 1473-tól Arezzo püspökeként szolgált.¹ A vers a gyászában elmerült tudós püspöknek igyekszik lelki vigaszt nyújtani, miután a Pazzi-összeesküvésben az akkor huszonhárom esztendős Giulianót 1487. április 26-án, a szentmise alatt a firenzei dómban Francesco Pazzi és Bernardo Baroncelli tizenkilenc tőrdöféssel megölte. Az eseményekről és azok résztvevőiről Poliziano latin nyelvű visszaemlékezésében számolt be, ez a Commentarium Pactianae coniurationis.² Poliziano azonban nem beszél az összeesküvés Firenzén kívüli politikai hátteréről, és annak pápai jóváhagyásáról IV. Sixtus részéről. Az utóbbit a gyilkosság után őrjöngve igazságért kiáltó Gentile Becchi tárta fel, aki Firenze és Lorenzo pápai kiátkozása után püspökként egy „ellenkiátkozást” hirdetett meg, s a pápát Krisztus elárulójának, az egyház megrontójának, sőt egyenesen „az ördög vikáriusának” nevezte, messze megelőzve a reformátorokat a pápák hatalmi szerepének megkérdőjelezésében. Érveit a Florentina synodus című művében fogalmazta meg, amelyben részletesen leírja a kialakult feszült politikai helyzet előzményeit, az ördögi terv(ek) előkészületeit.³ A kihallgatások nyomán a fennmaradt dokumentumok egyébként még a pápa és az összeesküvők között zajlott megbeszéléseket is felidézik.⁴ Több terv is született a két Medici fivér, Lorenzo és Giuliano tőrbe csalására, melyek közül az első néhányat egyéb okok miatt nem sikerült az összeesküvőknek kivitelezniük.

Poliziano 1478 második felét a feszültségek és a frissen kitört pestis miatt Gentile Becchivel együtt Pistoiában és Cafaggiolóban töltötte Lorenzo gyermekeivel azok nevelőiként.⁵ A közösen viselt gyász enyhítésére született meg tehát a szóban forgó költemény. 1479-ben az akkor négyesztendős Giovanni latinoktatását is Polizianóra bízzák, Lorenzo felesége, a római származású Clarice Orsini azonban bigottabb szemlélete miatt összetűzésbe került Polizianóval annak humanista tantervű oktatási módszertanát nehezményezve. (Többek között Vergilius és Catullus is szerepelt a tananyagban, Cla-rice viszont csak a zsoltárokat olvastatta volna a fiaival.) Clarice tehát 1479 áprilisában elküldte a háztól Polizianót,⁶ aki július végén Velence, Padova és Verona felé vette az irányt, majd Mantovában tartózkodott egy ideig, ahol Francesco Gonzaga vendégeként, annak kérésére néhány nap alatt vetette papírra a Fabula di Orfeót, amely később az első opera, Monteverdi művének a szövegkönyve lett (némi módosításokkal).⁷

Velencében Poliziano találkozott Ermolao Barbaróval és Girolamo Donatóval, akiknek felolvasta ezt az ódáját – e tényt Donato meg is említi Polizianóhoz 1485. június 8-án írt levelében.⁸ Nagy hatással volt rá a költemény szépsége és stílusa, mint írja: „Azóta valahányszor csak a művelt főkről esett szó, mindig te jutottál eszembe legelőször mindjük közül.”⁹ A címben szereplő jelző: dicolos, arra utal, hogy kis asklépiadési és glykóni sorokból áll, tehát kis asklépiadési versszakokból épül föl, csakúgy, mint például Hor. Carm. I, 6 (Agrippához):

– – – υ υ – / – υ υ – υ –

– – – υ υ – / – υ υ – υ –

– – – υ υ – / – υ υ – υ –

– – – υ υ – υ –

E párhuzamot Peter E. Knox ajánlja, aki Poliziano görög és latin nyelvű verseit angol prózafordítással adta ki,¹⁰ véleményem szerint azonban Hor. Carm. I, 24 (Vergiliushoz) megfelelőbb párhuzam lenne, hiszen ez is egy vigasztaló óda, méghozzá a Maecenas-körhöz tartozó irodalomkritikus, Quintilius Varus, közös jóbarátjuk halálakor.

A verset Poliziano levele vezeti be, amelyet Lorenzo de’ Medicinek írt, arra vágyva, hogy patrónusa hívja vissza Firenzébe. Lorenzo 1479-ben a Firenze ellen alakuló szövetségeket megakadályozandó Nápolyba hajózott Aragóniai Ferrante királyhoz. Poliziano több, Lucrezia Tornabuonihoz, Lorenzo édesanyjához és magához Lorenzóhoz írt kérelmező levele¹¹ után a diplomáciai útjáról visszaérkező Medici végül is visszahívta őt Firenzébe, és kinevezte a Firenzei Egyetem görög és latin filológia oktatójává. Így 1480-tól kezdte meg professzori pályafutását, amihez számos szemléltető jellegű tankölteménye, például a Sylvae négy könyve is kapcsolódik. A Manto (1482) Vergilius és Theokritos stílusában mutatja be bukolikus költészetüket, a Rusticusban (1483) Hésiodos Munkák és napok és Vergilius Georgicon című műveit szemlélteti, az Ambra (1485) a homérosi eposzokat imitálja, a Nutricia (1486) pedig egyfajta verses irodalomtörténeti áttekintése az antikvitásnak, kitekintéssel Dante, Petrarca és Cavalcanti költészetére, amelyet Lorenzo dicséretével zár.

Gentile Becchi egyébként továbbra is Lorenzo fiainak nevelője maradt. 1480-ban Piero oktatását Arezzóban folytatja, amiről Ficino egyik levele is tanúskodik:

Dici non posset quantum probem Laurentium Medicem Petrum primogenitum suum Gentilis magistri quondam sui disciplinae dedicavisse. Spero enim puerum istum educatione eiusmodi, senem brevi vel in ipsa pueritia evasurum. Quo nihil antiquius, nihil magis necessarium Plato noster esse illis existimat, qui reipublicae gubernacula sunt feliciter accepturi.¹²

1488-ban Lorenzo leányát, Maddalenát az édesanyával, Claricével együtt Gentile kíséri el Rómába, hogy férjhez adják Francesco Cibóhoz, 1492-ben pedig a már korábban bíborossá választott Giovannit kíséri szintén Rómába.¹³