A MAGYAROK ÉS A MAGYAR KIRÁLYSÁG EMLÍTÉSEI A MOREAI KRÓNIKÁBAN

έκ την Ούγγάριαν ηλθασιν χίλιοι πεντακόσοι,

οπου ήσαν ολοι έκλεχτοϊ δοξιωτες στα άλογά τους.¹

Bár tudjuk, hogy a bizánci források még a Moreai Krónika keletkezésének idejében, a XIV. században is különböző neveken említették a magyarokat, a Krónika egyetlen szót használ e nép megjelölésére, mégpedig a legelterjedtebbet: az Ούγγροι-t.² Ez a következetesség egyáltalán nem volt általános a korabeli történetírók között: az ugyanebben a században munkálkodó Geórgios Pachymerés a Παίονες szóval utal a magyarokra, míg a nem sokkal később élt Ióan- nés Kantakuzénos a fentebb említett két megnevezést váltogatja.³

A Krónika először akkor ejt szót a Magyar Királyságról, amikor 1259 tavaszán, mindössze hónapokkal a Bizánci Birodalom restaurációs törekvéseinek szempontjából sorsdöntő pela- góniai ütközet előtt Theodóros Dukas, a sebastokratór hírül adja a Nikaiai Császárság ré- gensuralkodójának, VIII. Palaiologos Mihálynak, hogy II. Villehardouin Vilmos, az Achaia Fejedelemség hercege és II. Mihály épeirosi despota tanácsot ülnek Patrasban. (Azzal, hogy 1259-ben II. Villehardouin Vilmos feleségül vette II. Mihály lányát, Anna Komnéné Dukainát, a gazdag és a régióban meghatározó hatalmú Achaia Fejedelemség nyílt szövetségre lépett az Épeirosi Despotátussal a Nikaiai Császárság ellen.)⁴ Mikor Palaiologos Mihály értesül arról, hogy a moreai erők a görög területek ellen készülnek vonulni, kétségbeesetten összehívja seregét, és mindenkit felszólít arra, hogy mondja el, mit tanácsol ebben a nehéz helyzetben. A keresztes államok szövetsége, ahogy a Krónika írja, jogosan aggasztotta a nikaiai császárt, aki már hosszú ideje háborút viselt az Épeirosi Despotátus ellen (ό γέρων κυρ Μιχάλης [...] πάλι έφοβήθη, το άκουσε, έδειλίασε εις σφόδρα - „megijedt az idős Mihály úr, ahogy ezt meghallotta, és borzasztóan félni kezdett” H 3556-3557).⁵

Mikor tehát Palaiologos Mihály felszólítja seregének összes parancsnokát, hogy segítsék őt tanáccsal és mondják meg neki, mivel feleljen a hirtelen támadt fenyegetésre (έν τούτω θέλω και ζητώ ολοι βουλήν νά δώτε - „azt akarom és kérem, hogy mind adjatok tanácsot” H 3563), az első válaszoló, Theodóros Dukas sebastokratór, II. Mihály testvére és Palaiologos Mihály szövetségese azt javasolja neki, hogy küldjön követséget többek között Magyarország királyához, hogy segítse őt seregével: στείλε εις τον ρήγαν τής Ούγγρίας λαόν νά σε βοηθήση (H 3577). A szóban forgó magyar király IV. Béla (1206-1270), akit rokoni szálak fűztek a nikaiai császárhoz, hiszen felesége Laskaris Mária volt, I. Theodóros nikaiai császárnak, Palaiologos Mihály elődjének a lánya. IV. Béla, bár 1258-1260 között maga is hadban állt a frissen megszerzett Stájerország területén, a Krónika szerint megküldte a kért segédcsapatokat a császárnak: έκ τήν Ούγγάριαν ήλθασιν χίλιοι πεντακόσοι, οπου ήσαν ολοι έκλεχτοι δοξιώτες στά άλογά τους„a Magyar Királyságból ezerötszázan érkeztek, akik mind válogatott lovasíjászok voltak” (Η 3596-3597).⁶ A jelzőhasználatból jól látszik, hogy a Krónika, bár a magyarok ellenségei voltak annak az államnak, amelynek történetét megörökíti, dicsérő szavakkal nyilatkozik róluk. Ez azonban nem egyedi eset: a Krónika más helyeken is nagy tisztelettel beszél az Achaia Fejedelemség ellenségeiről, illetve azoknak szövetségeseiről, legyen bár az egy bizonyos személy vagy egy egész nép(csoport).

Az Achaia Fejedelemség és az Épeirosi Despotátus egyesült seregének, illetve a Nikaiai Császárság és szövetséges csapatainak összecsapására 1259 nyarán vagy őszén került sor Pelagónia mezején. Az epizód, amelyet a Moreai Krónika a pelagóniai ütközetnek szentel bár inkább irodalmi szempontból értékes olvasmány, mint megbízható történeti forrás - komoly szerepet tulajdonít a Nikaiai Császárság oldalán felsorakozó másfélezer magyar íjásznak. Az ütközet előtt Theodóros Dukas, a sebastokratór a németek és a szerbek közé állítja fel őket (άπαύτους γάρ απέρχονται οί τριακόσιοι Άλλαμάνοι· τους Ούγγρους γάρ έδιόρθωσεν και ήσαν το άλλο άλλάγι κι απ’ έκεινους έρχόντησαν οί Σέρβοι, H 3706-3707), majd a csatározás közepette, amikor az Achaia Fejedelemség frank lovagjai szétverik a nikaiaiak oldalán hadba szálló német egységet, a magyarokhoz siet segítségért, hogy nyilazzák le a frankok vezetőjét, Sir Geoffroy de Bruyeres-t (γοργόν σπουδαίως έκεί εδραμεν οπου ήσασιν οί Ούγγροι, ορίζει τους νά σύρνουσιν ολοι μέ τάς σαγίττας στό άλλάγι έκείνο, H 4035-4037). A magyarok úgy cselekednek, ahogy parancsolja nekik, és lenyilazzák a frankokat (κ’ οί Ούγγροι, ώς ώρίστησαν, ούτως και τό έποιήσαν· άρχάσαν κ’ έδοξεύασιν τους Φράγκους κι Άλλαμάνους, H 4051-4052), ezzel pedig a Krónika sugalmazása szerint győzelemre segítették a nikaiai sereget.

A csatáról a Krónika mellett több tudós nyelvű történeti forrás is megemlékezik, de egyik sem támasztja alá a magyar segédcsapatok jelenlétét az ütközetben. Geórgios Pachymerés csupán perzsákról és szkítákról ír (azaz törökökről és kunokról), Geórgios Akropolités szerint pedig a szembenálló felek között nem történt klasszikus értelemben vett ütközet.⁷ A ma-gyar segédcsapatok szerepéről Moravcsik Gyula és Darkó Jenő bizantinológusok folytattak vitát. Darkó, aki elsősorban a Krónika szövegére és két későbbi forrásra alapozza véleményét - amelyek görög segédcsapatok jelenlétét igazolják 1260-ban a Magyar Királyságban -, kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a magyar íjászoknak: szerinte „a híres pelagóniai csata a ni- kaiai-magyar csapatok győzelmével végződött”, és „mindkét hatalom (ti. a Nikaiai Császárság és a Magyar Királyság) szerencsés közreműködése zúzta szét az ellenség minden törekvését, és ezzel megnyitotta a nikaiaiak számára az utat Konstantinápoly felé’!⁸ Moravcsik Gyula ezzel szemben azt az álláspontot képviseli, hogy a Krónikán kívül egyéb bizánci források is szót ejtettek volna a magyarokról, ha ilyen jelentős szerepük lett volna az ütközetben.⁹ Véleményét azzal is kiegészíti, hogy a forrás, amelyre Darkó utal, a XVIII. századnál nem régebbi.¹⁰ A Krónika minden bizonnyal eltúlozza a magyar íjászok szerepét a pelagóniai ütközetben; ennek okát az epizód hősköltemény-jellegében érdemes keresni.¹¹

Miután bizonytalan hitelességgel beszámol a pelagóniai ütközet eseményeiről, a Krónika egy sokkal békésebb környezetben ejt szót újra a magyarokról. Mikor leírja Sir Jean de Saint-Omer (III. Béla dédunokája) és Marguerite de Nully (az Achaia Fejedelemség három területének, Passavának, Akovának és Mitopolinak örököse) esküvőjét, röviden bemutatja a Saint-Omer nemzetség családfáját. A történetileg hiteles családfát a függelékben közlöm.

Marguerite de Nully a bárónői címet Jean de Nullytől, Passava első bárójától és Achaia marsalljától örökölte. Miután első férje, Guibert de Cors elesett 1258-ban a karydi ütközetben, Marguerite 1261-ben Konstantinápolyba került túszként, hogy kiváltsa a pelagóniai ütközet után fogságba esett II. Villehardouin Vilmost több nemes társával együtt.¹² 1275 körül, csaknem másfél évtizednyi fogság után tért haza az Achaia Fejedelemségbe.¹³ A házasságot 1276-ban kötötték meg.

A Krónika a következőképpen ábrázolja a családfát:¹⁴

Εκείνοι γάρ ντε Σαιντ Όμέρ μεγάλη εύγένειαν είχαν· ή μήτηρ τους εύρίσκετον του ρήγα

της Ούγγρίας αύτάδελφη όνόμιμη, τήν είχεν ό πατήρ τους έκείνος ό μισιρ Μπελάς διά

όμόζυγον γυναίκαν· κ’ έποιήκασιν οί δύο όμου έκείνους τους τρείς αφέντες. Κι ό δουκας

γὰρ τῶν Ἀθηνῶν, αὐτὸς ὁ Μέγας Κύρης, εἶχε αὐταδέλφους ἄλλους τρεῖς κ’ ἦσαν πρῶτοι

ἐξαδέλφοι μετὰ ἐκεινοὺς ντὲ Σαὶντ Ὀμέρ.

„A Saint-Omerek nagy nemzetségből származtak: az anyjuk Magyarország királyának a nővére volt, az apjuk pedig Sir Béla, akinek ő volt a törvényes felesége; ők ketten nemzették ezt a három testvért. És Athén hercegének, a nagyúrnak még három testvére volt, és ezek elsőfokú unokatestvérei voltak a Saint-Omer fivéreknek.”

A három testvér nem más, mint Sir Jean, Sir Othon és II. Sir Nicolas de Saint-Omer. A felvázolt családfa hibás, hiszen apjuk, Béla de Saint-Omer nem Magyarország királyának nővérét vette feleségül, hanem I. Guy de la Roche-nak, Athén és Théba urának (aki továbbá Jean de la Roche, az említett nagyúr apja volt) nővérét.¹⁵ Athén hercege (Jean de la Roche) - akinek nem három, hanem öt testvére volt - tehát valóban elsőfokú unokatestvére volt a Saint-Omer fivéreknek.¹⁶ Béla de Saint-Omer édesanyja Margit volt, III. Béla magyar király lánya (illetve Imre és II. András nővére), aki első férje, Montferrati Bonifác halála után hozzáment I. Nicolas de Saint-Omerhez, néhány boiótiai terület urához. Béla de Saint-Omer tehát anyai nagyapjáról kapta a nevét.¹⁷

Margit és I. Nicolas de Saint-Omer házasságának időpontja bizonytalan. Egyes források szerint a férfi már 1214 előtt meghalt, más történészek azonban 1217-re teszik a házasság dátumát. Ezt azzal indokolják, hogy a házasság Margit részéről az 1216-ban Thessaloniké- ben végbemenő politikai változásokra adott reakció volt, amelyek következtében kénytelen volt elhagyni a Thessalonikéi Királyságot.¹⁸ Margit és I. Nicolas de Saint-Omer frigyéből két fiú született: a fentebb említett Béla de Saint-Omer és testvére, a Krónika által nem említett Guilleaume de Saint-Omer, aki később nem is játszott fontos szerepet a moreai eseményekben - édesanyjával visszatért a Magyar Királyságba, ahol Macsó hercege lett.¹⁹

Margitról a Krónika név szerint nem emlékezik meg, az Achaia Fejedelemséghez köthető más irodalmi művek azonban igen. Geoffroy de Villehardouin, Champagne és Romania marsallja ófrancia nyelvű történeti művében dicsérő szavakkal beszél róla: La troverent l’em- pereor Sursac [...] et l’empererix sa fame de costé lui, qui ere mult belle dame, suer le Roy de Ongrie - „megpillantották [...] Izsák császárt, és oldalán hitvesét, a gyönyörű szép császárnét, aki a magyar király nővére volt”²⁰ Máshol így említi: [...] et de-lez aus séoit l’empereris qui ere fame alpere et marastre alfil, et ere suer al roi de Hongrie, belle dame et bone - „[...] mellettük pedig a császárné, Izsák hitvese és Alexios mostohaanyja ült, egy jóságos és szép hölgy, aki Magyarország királyának volt a nővére.”²¹ Margit fivéréről, Imre királyról azonban már korántsem nyilatkozik ilyen kedvezően: Et dont avint une aventure dont mult pesa a cels de l’ost, que uns des halz barons de lOst, qui avoit nom Simon de Montfort, ot fait son plait al roy de Ungrie qui anemis estoit a cels - „S ekkor olyan esemény történt, ami ugyancsak lesújtotta a sereg katonát. Az egyik francia nagyúr, Simon de Montfort egyezségre lépett a magyarok királyával, aki a keresztesek ellensége volt”²² A hangvétel érthető: Magyarország királya, Imre valóban ellensége volt a kereszteseknek, hiszen azok 1202-ben Velencét segítve elfoglalták tőle Zára (a mai Zadar) városát.²³

Margit a korabeli források szerint igen népszerű asszony volt a görögök között, és többen megemlékeznek különleges szépségéről is, így tehát egyáltalán nem meglepő vagy különleges, hogy Geoffroy de Villehardouin is dicsérően nyilatkozik róla.²⁴ Krónikája egyéb helyein, ahol szóba kerülnek, közömbös hangvétellel beszél a magyarokról.

Geórgios Akropolités, aki a Moreai Krónika keletkezésével nagyjából egy időben írta történeti művét, hasonlóan nyilatkozik a magyarokról. Egy rövid kiszólás erejéig ő is kitér ugyan Margit szépségére, ám ezt csak forrásai alapján, tárgyilagosan említi meg: άφίκετο μέν [...] εις Θεσσαλονίκην ό εϊρημένος βασιλεύς Αλέξιος και ύπεδέχθη παρά της αύτοΰ νύμφης, η έξ Ούγγρων μεν ώρμητο, έπεγαμβρεύθη δε τω βασιλεΐ Ίσαακίω μετά τήν της γυναικος αύτοΰ τελευτήν· ην και ώραίαν πάνυ τω εί'δει οί κατιδόντες εφασκον είναι. - „Megérkezett [...] Thes- salonikébe Alexios császár - akiről már beszéltem -, ahol sógornője fogadta, aki a Magyar Királyságból származott, és hozzáment Izsák császárhoz, miután annak meghalt a felesége; azok, akik látták őt, rendre rendkívüli szépségét emlegették.”²⁵

Geórgios Pachymerés, aki 1242-1310 között írta meg az Akropolités munkáját folytatni hivatott történeti művét, szintén nem tulajdonít sem kiemelkedően jó, sem kiemelkedően rossz tulajdonságokat a magyaroknak. Leírása Akropolitéséhez hasonlóan tárgyilagos, közömbös, és nélkülözi mindazt az elismerő, dicsérő hangvételt, amely a Moreai Krónikában megjelenik.²⁶

Niképhoros Grégóras XIV. században élt bizánci történetíró Árpád-házi Anna császárnéról tesz említést történeti művében, a Bizánci Birodalom történetében, de mindössze néhány szó erejéig: Κωνσταντίνος δε ό δεσπότης ό έκ της προτέρας γυναικος Ούνγρων γεννηθείς τω βασιλεΐ Άνδρονίκω - „Konstantin úr, aki Andronikos császár előző, magyar feleségétől szü- letett.”²⁷ Ezen a rövid említésen kívül mindössze néhány sorban említi még a császárnét, a magyarokról azonban nem beszél - így véleményt sem formál róluk.

A Moreai Krónikát természetesen külön kell kezelnünk a tudós nyelvű történeti forrásoktól. A Krónika elsősorban inkább irodalmi alkotás, mint történeti forrás: ezt csapongó el- beszélésmódja, kiforratlan, népies nyelvezete és verses formája egyaránt világosan mutatja.²⁸ Mindez önmagában indokolja azt, hogy elfogultan beszél a magyarokról - azt azonban nem, hogy miért ír róluk elismeréssel. Ahhoz tehát, hogy ennek okát jobban megértsük, a Krónika szövegét mindenképpen össze kell vetni más bizánci verses költeményekkel is, melyek szót ejtenek a magyarokról. Beszámolóik műfajukból eredően és a tudós nyelvű munkáktól eltérően nem törekednek tárgyilagosságra; így sokszínűbb képet adnak arról, hogyan látták a görögök a magyarokat a XIII-XIV. században.

A Moreai Krónika megírásának idejében egyetlen olyan jelentősebb bizánci költő tevékenykedett, aki művében említést tett a magyar népről: az egyébként ismeretlen Ephraim (’Εφραίμ) nevű szerző soraival talán nem haszontalan összevetni a Krónika részleteit. Ephraim 1313 körül (tehát a Moreai Krónika keletkezésével nagyjából egy időben) írt egy verses krónikát, amelynek hiányzik a címe és az eleje. Műve 1261-ig örökíti meg a római és bizánci császárok történetét.²⁹ A magyarokról nem beszél elismeréssel: több alkalommal barbároknak nevezi őket (κατά τον ’Ίστρον συμπλακεις άντιπάλοις ίστησι λαμπράν κατά Βαρβάρων νίκην - „a Duna mellett összecsapott az ellenféllel, s fényes győzelmet arat a barbárok fölött”, 3854-3855), és nem mulasztja el megemlíteni hitvány tetteiket sem (καθ’ δν χρόνον Παίονες ήθετηκότες ας προς κρατούντα συνέθεντο ξυμβάσεις - „abban az időben a paionok [= magyarok] semmibe véve a megegyezéseket, melyeket az uralkodóval kötöttek” [4249-4250]; όρκους δε πάλιν συγχεάντων Παιόνων - „mivel azonban a paionok ismét megszegték az esküket”, 4274).³⁰ Bár a kiragadott részletek azokban az énekekben találhatók, melyek Ióannés Komnénos és Manuél Komnénos császárok cselekedeteit örökítik meg (tehát XII. századi eseményeket), Ephraim hangnemétől itt távol áll az a tisztelet, amellyel a Krónika illeti a magyarokat. Mikor a későbbi császárok kapcsán megemlékezik róluk, hangja közömbösebbé válik, egy alkalommal pedig dicséretbe is fordul: έκεΐσε συνέμιξε κηδεστη φίλω, Ούγγρίας ρηγι τω Βελά κεκλημένω - „ott találkozott kedves apósával, Magyarország királyával, akit Bélának neveznek” (6178-6179).³¹ Véleményformálását azért nehéz összevetni a Krónikáéval, mert Ephraim különböző történeti forrásokból dolgozott (Ióannés Zónaras, Nikétas Choniatés és Geórgios Akropolités műveiből), így nem is biztos, hogy mindig saját véleményét formálja meg művében. Ez abból is látszik, hogy a kezdeti ellenszenv a verssorok gyarapodásával (és a források változásával) egyre enyhül, míg végül közöny veszi át a helyét.

Összességében tehát megállapítható, hogy a Moreai Krónika a kortárs történeti és irodalmi művekhez képest kifejezetten pozitív hangvétellel beszél a magyarokról: a pelagóniai ütközetben a ragyogó magyar segédcsapatok vitézkedésének tulajdonítja a Nikaiai Császárság győzelmét, illetve Margitnak, III. Béla lányának nemzetségét is dicséri. Ez a fajta rokonszenv a korabeli források között mindenképpen egyedi. Akropolités és Pachymerés is a Magyar Királysággal és a magyarokkal jó viszonyt ápoló Bizánci Birodalomban tevékenykedett, így meglepő, hogy a Krónika - amely a magyarokkal baráti viszonyban nem lévő, sőt, legtöbbször velük szembekerülő Achaia Fejedelemségben készült - dicsérőbben ír a magyarokról, mint a korabeli bizánci források.

Ha megvizsgáljuk, miként ír a Krónika egyéb népekről, amelyekkel az Achaia Fejedelemség hadban állt, közelebb jutunk ennek okához: a Krónika ugyanis a németeket is hasonlóan dicséri (ηλθασιν άπό τήν Άλλαμάνιαν φουσσατα πλεΐστα και καλά, ολοι ήσαν άντρειωμένοι - „hatalmas és derék csapatok érkeztek Németországból, és mind bátor emberek voltak" H 6224-6225), és még azokat is elismeri közülük, akiknek jelleme bizonyos szempontok alapján világosan megkérdőjelezhető volt a korban (παύομαι [...] να λέγω περι του Άλαμάνου έκεινου, του έξάκουστου στρατιώτου [...] του έχτρου της Εκκλησίας - „itt megállok ama német történetének mesélésében, aki igen kiváló harcos volt, [...] és az egyház ellensége’, H 6813-6816). A görögök oldalán felsorakozó kunokat és törököket legtöbbször közömbösen említi; ezzel szemben megfigyelhető, hogy még a Bizánci Birodalom visszaállítójáról, VIII. Palaiologos Mihályról is tisztelettel beszél, aki a legfenyegetőbb ellenséget testesíthette meg a keresztes államok szemében: ό βασιλεύς ό γέρων κύρ Μιχάλης [...] ήτον γαρ εις φρόνεσιν κ’ εις τήν άνδρείαν μεγάλος - „az idős Mihály császár [...] igen bölcs és vitéz ember volt” (H 3554-3555).³² A Krónika említ továbbá anatóliaiakat (H 4555), vlachokat (H 4090), bolgárokat (H 1215, 3708), alainosokat és zychosokat (H 1215), szerbeket (H 3708), velenceieket, provence-iakat és lombardokat (H 850), ám egyikükhöz sem társít olyan fényes jelzőket, mint a magyarokhoz, a németekhez és az ellenséges „rómaiakhoz’.³³

A bemutatott adatokból világosan látszik, hogy a Krónika tisztelettel említi azokat a tekintélyesebb nyugati népeket, amelyek a moreai események szempontjából kisebb-nagyobb szerepet játszottak a helyi harcokban (tehát a Német-római Birodalmat és a Magyar Királyságot), és ugyanígy tesz a nagy tekintélyű Bizánci Birodalom szilárdan álló utódjával, a Nikaiai Császársággal is. Azokat az egyébként befolyásos hatalmakat, amelyeknek a XIII. században meglazult a kapcsolata a görögökkel, ennélfogva pedig nem játszottak kiemelkedő szerepet a helyi történésekben, közömbösen említi (hasonlóképp tesz, érthető módon, a kisebb népcsoportokkal). A magyar nép iránt mutatott tisztelet talán még így is különös, hiszen a felsorolt példákból látszik, hogy a magyarok sem szerepeltek többet a harcokban, mint például az akkoriban szintén tekintélyes hatalmú bolgárok vagy szerbek. Ennek két oka lehet: a szépségéről híres és a görögök között igen népszerű Margit császárné származása köztudott volt - az ő személye önmagában indokolhatná a magyarok iránt mutatott tiszteletet. Tekintve azonban, hogy a Moreai Krónika nem a Nikaiai Császárságban, hanem az Achaia Fejedelemségben született, talán másban kell keresni ennek a tiszteletnek a gyökerét: nem Margitban, hanem unokáiban, a Saint-Omer fivérekben, akik ragyogó és igen híres nagyurakká váltak Moreában.

SIR JEAN DE SAINT-OMER ÉS MARGUERITE DE NULLY HÁZASSÁGA

I. Nicolas de Saint-Omer frank lovag IV. Guilleaume de Saint-Omer, az észak-franciaországi Saint-Omer település chátelain-ja és Ida d’Avesnes fia volt.³⁴ Nagybátyja, II. Jacques dAves- nes részt vett a negyedik keresztes hadjáratban és a mai Görögország területének elfoglalásában Montferrati Bonifác oldalán, így területeket szerzett Euboia szigetén.³⁵ A halála után Nicolas követte őt, és birtokot kapott Thébától nyugatra.³⁶ Később feleségül vette III. Béla lányát, Margitot, akinek ez már a harmadik házassága volt: miután első férje, I. Angelos Izsák bizánci császár 1204-ben meghalt, hozzáment Montferrati Bonifáchoz, aki pedig 1207-ben halt meg.³⁷ Ahogy fentebb is említettem, két fiuk született, Béla és Guilleaume. 1240-ben Béla feleségül vette Bonne de la Roche-t, I. Guy de la Roche-nak, Athén és Théba hercegének nővérét, akitől hozományként megkapta a Thébához tartozó területek felét.³⁸ Ezzel Béla lefektette a keresztes államokban híressé vált nemzetsége gazdagságának és megbecsülésének alapjait. Három fia született, akik közül II. Nicolas de Saint-Omer később megörökölte tőle Thébát, és két házassága révén - melyeket Antiochiai Máriával, majd Anna Komnéné Dukainával, II. Villehardouin Vilmos achaiai herceg özvegyével kötött - kora egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb nemesévé és az Achaia Fejedelemség bailli-jává vált. Jean de Saint-Omer az Achaia Fejedelemség marsallja lett, a harmadik fiú pedig - akiről mindegyik forrásban kevesebb említés esik - Othon de Saint-Omer volt, aki bátyja halála után átvette Théba kormányzását.³⁹

A Saint-Omer fivérek részt vettek a helyi nemesek 1256-1258 között vívott háborújában Villehardouin Vilmos ellen.⁴⁰ Mivel itt a Saint-Omer fiúk történetét filológiai szempontból vizsgálom, a háború összefüggéseit nem elemzem.⁴¹ A Krónika számot ad a háborút eldöntő karydi összecsapásról, mely 1258-ban történt, és II. Villehardouin Vilmos győzelmével végződött. A csataleírásban szó esik Sir Guibert de Cors haláláról, aki Marguerite de Nully-nek, Sir Jean de Saint-Omer későbbi feleségének férje volt (έκεΐ έσκοτώθη εις πόλεμον ό ένας φλαμουριάρης μισιρ Γγιπέρ τον έλεγαν, ντε Κορ εϊχεν το έπίκλην, οστις εϊχεν του μισιρ Ντζιάν ντε Πασσαβα θυγάτηρ γυναίκαν του εύλογητικήν - „Levágatott ott, a csatában az egyik zászlóvivő, akit Sir Guibert-nek neveztek, és akinek Cors volt a családneve és Sir Jean de Passava áldott lánya volt a felesége” H 3270-3273). Az asszonnyal kapcsolatban a Krónika - a vérontás leírásának közepette - újabb részét mutatja be a Saint-Omer családfának: και μετά έκεΐνον άπηρεν εις άντρα εύλογητικον τον μισιρ Ντζά έκεΐνον ντε Σαΐντ-Όμέρ τον έλεγαν, ούτως εϊχεν το έπίκλην· κ’ έποίκασιν άμφότεροι το άντρόγυνον έκεΐνο εναν υιόν έξαίρετον, τον θαυμαστόν έκεΐνον τόν [μισιρ] Νικόλαν ντε Σαΐντ-Όμέρ άφέντη γαρ της Θήβας, και μέγαν πρωτοστράτορα <του> πριγκιπάτου Άχαΐας - „és őutána az áldott Sir Jeanhoz ment hozzá, akit Saint-Omer- nek hívtak, ez volt a családneve; és ezek ketten egy rendkívüli fiúnak, a csodálatos Sir Nicolas de Saint-Omernek, Théba nagyurának és az Achaia Fejedelemség marsalljának adtak életet” (H 3273-3279). A részlet a család utolsó tagját említi, III. Sir Nicolas de Saint-Omert, aki megörökölte nagybátyjától a thébai területeket, apjától az Achaia marsallja címet, édesanyjától Passava és Mitopoli területeit, valamint Akova báróságának egyharmadát, majd később II. Nicolas de Saint-Omerhez hasonlóan Achaia bailli-jává vált.⁴² Így a kezében összpontosult a Saint-Omer család összes hatalma és gazdagsága, ami a frankok által megszállt területek egyik legbefolyásosabb nagyurává tette. Bár igen nagy tekintélyű úr volt, és vitathatatlanul családja legbefolyásosabb leszármazottja, a görög nyelvű Krónika mindössze két helyen említi.⁴³ Ennek egyszerű oka van: a Moreai Krónika 1292-ig örökíti meg a frankok történetét, III. Sir Nicolas de Saint-Omer pedig csak később emelkedett ilyen magas rangokra. A Saint-Omer család utolsó leszármazottjaként keleten ő szakította meg III. Béla király női ágon örökített vérvonalát.⁴⁴ Érdemes megjegyezni, hogy a Krónika θαυμαστός έκεΐνος-ként, azaz csodálatos emberként jellemzi: ez a megtisztelő jelző keveseknek jár ki.

A vereség után a Krónika röviden megemlíti, hogy I. Guy de la Roche, aki összefogta a nemeseket II. Villehardouin Vilmos ellen, Thébába menekült, oldalán olyan neves személyekkel, mint Sir Geoffroy de Bruyeres és a három Saint-Omer: Ό άφέντης της Καρύταινας ήτον έκεΐ μετ’ αύτον, ό [μισιρ] Νικόλας ντε Σαΐντ-Όμέρ μετα τους άδελφούς του, τόν μισιρ Ντζία ντε Σαΐντ-Όμέρ και μέ τόν μισέρ ’Ότον (H 3287-3290). A Krónika már azzal is kiemeli a fivéreket a többi nemes közül, hogy külön megemlíti őket I. Guy de la Roche mellett, azzal azonban még inkább kihangsúlyozza tekintélyüket, hogy egyenként szól róluk. Míg róluk név szerint emlékezik meg, az akkoriban hatalmas hírnévnek örvendő, népszerű Sir Geoffroy de Bruyeres-re mindössze Karytaina uraként utal, és az athéni hercegi család többi tagját is csupán I. Guy de la Roche testvéreinek hívja (οί τρεΐς άδελφοι, H 3091).⁴⁵ Az, hogy a szerző kifejezetten fontosnak tartotta, hogy mindegyik Saint-Omert név szerint megnevezze - holott beérhette volna az összegző említéssel, miként a de la Roche család tagjai esetében -, újabb bizonyítéka annak, hogy a szerző (elbeszélő) megkülönböztetett tisztelettel viseltet nemzetségük iránt.

Azzal, hogy a Krónika említést tett Sir Guibert de Cors haláláról, előkészítette Sir Jean de Saint-Omer és Marguerite de Nully esküvőjének néhány ezer sorral későbbi leírását. Marguerite hasonlóan tekintélyes családból származott: apja, Jean de Nully Passava bárója és Achaia marsallja volt, édesanyja Gautier de Rosieres-nek, Akova bárójának nővére.⁴⁶ Mivel Gautier de Rosieres utód nélkül maradt, Maguerite lett a Krónika által említett tizenegy mo-reai báróság közül kettőnek az örököse.⁴⁷ A Nully-család birtokolta az Achaia marsallja címet, így a házasság következtében Jean de Saint-Omer lett a következő marsall.⁴⁸ Egybekelésükről a következőképpen ír a Krónika:⁴⁹

ἀπῆρεν ἄντρα εὐγενικὸν ἀπὸ ὑψηλὴν γενέαν, αὐτάδελφον τοῦ εὐγενικοῦ μισὶρ Νικόλα

ἐκείνου, ντὲ Σαὶντ Ὀμὲρ τὸν ἔλεγαν καὶ τῆς Θηβοῦ ἀφέντην, τὸν μισὶρ Ντζὰν τὸ ὄνομα ντὲ

Σαὶντ Ὀμὲρ κ’ ἐκεῖνον· εἶχαν καὶ τρίτον ἀδελφὸν κ’ ἐκράζαν τὸν μισὲρ Ὄτον. Κι ἀφῶν τὴν

εὐλογήθηκεν ὁ μισὶρ Ντζὰς ἐκεῖνος, τὸ ὀφφίκιον ἐπαράλαβε τοῦ πρωτοστρατοράτου, ὅπου

ἦτον γὰρ τὸ ἰγονικὸν τῆς γυναικός του ἐκείνης.

„Hozzáment egy jó nemzetségből származó nemes emberhez: a jó születésű Sir Nico- lasnak - akit Saint-Omernek hívtak, és Théba ura volt - a testvéréhez, akit Sir Jean-nak neveztek; ő is Saint-Omer volt. Hárman voltak ugyanis testvérek: Sir Othon volt a harmadik. És amikor az áldott Sir Jean elvette, megkapta az Achaia marsallja címet, amely az asszony apai öröksége volt.”

Amellett tehát, hogy a Krónika ismét magasztalja a Saint-Omerek nemzetségét (egymás után kétszer is), itt is fontosnak tartja név szerint megemlíteni mindhárom fivért, ahelyett hogy csupán a házasodó Jeanról szólna. Akármelyikük történetét meséli, a nevek sorrendje mindig ugyanaz marad: az első Sir Nicolas, a második Sir Jean, a harmadik pedig Sir Othon. Ennek minden bizonnyal nemcsak az az oka, hogy Sir Nicolas volt a legidősebb: a Krónika számos helyen kifejezi iránta tiszteletét, így megkülönböztetett figyelemmel tünteti ki. A nevek sorrendjét tehát befolyásolhatta a fivérek elismertsége, rangja is.⁵⁰ Ehhez még érdemes hozzátenni, hogy a Moreai Krónika nyelvezete formuláris, azaz többé-kevésbé változatlanul ismétlődő egységekkel dolgozik - ezért teheti meg a szerző, hogy több alkalommal ugyanolyan formában felsorolja a fivérek neveit.

II. SIR NICOLAS DE SAINT-OMER SZEREPE ÉS JELLEME A MOREAI KRÓNIKÁBAN

Miként az előző fejezetben bemutattam, a Krónika megkülönböztetett tisztelettel illeti II. Sir Nicolas de Saint-Omert. Összesen huszonegy alkalommal említi név szerint - így II. Ville- hardouin Vilmos és a költeményben leginkább idealizált Sir Geoffroy de Bruyeres után ő a leggyakrabban emlegetett moreai nemes az egész műben.⁵¹ Jellemzése és jelzői alapján arra lehet következtetni, hogy kora egyik legkedveltebb nagyura volt. Cselekedetei nagyban be-folyásolták mind a keresztes államok sorsát, mind a helyi nép életét. A Moreai Krónika az ő érdemének tulajdonítja azt is, hogy a pelagóniai ütközet után igencsak meggyengült hatalmú II. Villehardouin Vilmosnak 1267-ben sikerült szövetséget kötnie az egyre befolyásosabb Anjou Károllyal - ezzel négy évtizedre megmentette az Achaia Fejedelemséget a lassú hanyatlástól.

Miután VIII. Palaiologos Mihály 1261-ben visszaállította a Bizánci Birodalmat, a keresztes államok igen nehéz helyzetbe kerültek, hiszen ellenfeleik erősebbek voltak, mint valaha. A császár testvére, Ióannés Palaiologos 1264-ben térdre kényszerítette az épeirosi despo- tát, és az Achaia Fejedelemséget is kimerítették a görögök elleni folyamatos csatározások.⁵² A Krónika szerint II. Villehardouin Vilmos szorult helyzete megoldására kigondolta, hogy szövetséget köt I. Anjou Károllyal.⁵³ Károly nem sokkal korábban, 1266-ban győzte le Bene- ventónál Szicíliai Manfrédot, ezzel a győzelemmel pedig közelebb hozta a frankokat Moreá- hoz. A legyőzött királynál jelentősen nagyobb fenyegetést jelentett a Bizánci Birodalomra: Manfréddal ellentétben ugyanis a pápaság kedvence volt, így Róma támogatását élvezte.⁵⁴ Vilmos tehát joggal örülhetett hatalomra lépésének, és remélhetett tőle segítséget a görög csapatok leverésében. A szövetségre azonban aligha tudta volna rávenni, mert míg Károly igen nagy hatalmú, befolyásos úr volt, Achaia hercegének tekintélye erősen megkopott.⁵⁵ Az ösz- szehívott tanácskozás során a Krónika szerint II. Sir Nicolas de Saint-Omer adott megmentő tanácsot a hercegnek, és a két nagyúr közötti szövetség az ő terve alapján jött létre: εις τούτο έσύντυχεν ό φρονιμώτερός τους, οστις εύρέθη στήν βουλήν του πρίγκιπος έτότε, τον έλεγαν κι ώνόμαζαν μισιρ Νικόλα ντε Σαιντ Όμέρ. Αφέντης ήτον της Θηβου, γνωσιν εϊχεν μεγάλην, και εϊπεν προς τον πρίγκιπα, τέτοιαν βουλήν του δίδει - „Beszélni kezdett hozzájuk az, aki náluk bölcsebb volt, és akkor ott volt a herceg tanácsában, és akit Sir Nicolas de Saint-Omernek hívtak és neveztek. Théba ura volt ő, igen okos ember, és ezt mondta a hercegnek, ilyen tanácsot adott” (H 6301-6305). Beszédében láthatóan Vilmos érzelmeire igyekszik hatni: felidézi a herceg atyját, a legendás hódítót, I. Geoffroy de Villehardouint (ό πατέρας σου μετά και τους γονείς μας, οπου έκέρδισαν τον Μορέαν [...] μέ το σπαθι έκερδίσασιν - „atyád és szüleink, akik elfoglalták Moreát, karddal foglalták el” H 6310-6311), majd hosszan beszél a testvéréről, Geoffroy de Villehardouinról, az Achaia Fejedelemség előző hercegéről. Utóbbiról felidézi, hogy elvette I. Róbert latin császár lányát, akit a császár Aragónia királyának küldött feleségül (του βασιλέως έκείνου του Ρομπέρτου τήν θυγάτηρ του, οπου έστελνεν του ρόϊ Ραγγου εις γυναίκα [...] εύλογήθηκεν, H 6318-6320). A Krónika itt újabb hibát vét a családi kapcsolatok terén, Geoffroy ugyanis nem Róbert lányát vette el, hanem Courtenay Péterét - Róbert nővérét, Ágnest.⁵⁶ Hogy kiengesztelje a császárt, a vazallusává vált (το πράγμα νά πραυνη [...] κ’ έγένετον του βασιλέως <ό> άνθρωπός του λίζιος, H 6322-6326). Sir Nicolas de Saint-Omer rámutat, hogy Geoffroy ezt a saját hasznára cselekedte, hiszen a vágya is beteljesült és hasznot is húzott belőle (το έποικεν διά διάφορόν του έκείνος, διά νά πληρώση ορεξιν και νά έχη διαφορήσει, H 6329-6330), és azt tanácsolja Vilmosnak, hogy ő is tegyen így Károllyal (ούτως το ποίησε και [...] έσυ εις τον ρόϊ Κάρλον, H 6331). Jól megkomponált beszéde a dicső roko-nok felidézésével láthatóan a herceg érzelmeire igyekszik hatni. A Krónika egy másik epizódban is számot ad Sir Nicolas szónoki képességeiről - ezt az alábbiakban mutatom be részletesebben.

A szövetség 1267-ben valóban megköttetett Vilmos és Károly között, és valóban Sir Nicolas tanácsa szerint: a viterbói egyezmény értelmében Vilmos a király hűbéresévé vált.⁵⁷ A Krónika epizódja tehát nem egyszerűen II. Sir Nicolas de Saint-Omer mindenkit túlszárnyaló bölcsességét hangsúlyozza, hanem az ő érdemének tulajdonítja a viterbói egyezmény létrejöttét, illetve azt, hogy az Achaia Fejedelemség a görög fenyegetéstől megszabadulva Károly felemelkedő királyságának tartománya lett.

Ahogy fentebb is említettem, a Saint-Omer család tagjairól általánosan elmondható, hogy rendkívül jó érzékük volt ahhoz, miként kössenek gazdasági szempontból gyümölcsöző házasságokat. A Krónika Sir Jean de Saint-Omer és Marguerite de Nully házassága mellett II. Sir Nicolas de Saint-Omer második frigyéről is beszámol. Több mint egy évtizeddel a vi- terbói egyezmény után, 1280-ban feleségül vette az akkor már halott II. Villehardouin Vilmos özvegyét, Anna Komnéné Dukainát, II. Mihály épeirosi despota lányát.⁵⁸ Az eseményről a Krónika a következőképpen számol be: ό μισιρ Νικόλαος ντε Σαιντ Όμέρ ό γέρος, ώς ήτον μέγας κ’ εύγενής κ’ είχε πολύ λογάριν, [...] ώς εύγενής και φρόνιμος ϊσιάστηκεν κι άπηρεν [...] τήν πριγκίπισσαν [...] του Μορέως - „az öreg Sir Nicolas de Saint-Omer, aki nagy úr volt, jó születésű és igen tehetős, mivel nemes és bölcs ember volt, elvette Morea hercegnőjét” (H 8071-8076). Itt sem mulasztja el tehát, hogy dicsérje a férfi származását és jellemét, ezt ráadásul néhány soron belül kétszer is megteszi.

Hasonlóan dicséri akkor is, mikor II. Robert d’Artois kinevezi őt Morea baillijává: ένταυτα έπαράλαβεν το όφφίκιον του μπαλιάτου κ’ έπραττε κ’ έδιόρθωνε τον τόπον εϊς εϊρήνην, ώς εύγενής και φρόνιμος που ήτον άπάνω εϊς όλους - „akkor elfogadta a bailli hivatalát, és békét teremtett a vidéken, hiszen nemes és bölcs ember volt mindenkivel szemben” (H 8107-8109).⁵⁹ Minden bizonnyal ebben a mondatban rejlik a Saint-Omer nemzetség lelkes dicséretének kulcsa. Bár a család korábban is híres volt, nevüket II. Nicolas de Saint-Omer emelhette a Krónika által megénekelt magasságokba. Népszerűsége kihathatott az egész vérvonalra (akár visszamenőleg is). A letűnt lovagkor felé szeretetteljes nosztalgiával forduló Krónikában az ideális nemes szerepét testesíti meg: bölcs emberként békét teremt a hatalma alatt álló területeken, és agyafúrt tanácsa további negyven évre megmenti az egész Achaia Fejedelemséget a lassú hanyatlástól.

A moreai nép azonban (amely bizonyára a Krónika szövegét is megénekelte) nemcsak a fentebb felsorolt jellemvonásai miatt kedvelhette, hanem azért is, mert örökösen a térség fejlesztésére törekedett. Jelentős hasznot hozó házasságaival olyan vagyonra tett szert, amely megengedte neki, hogy felépíttesse Morea legpompásabb kastélyait. A thébai Saint-Omer kastélyt a Moreai Krónika is lelkesen magasztalja: άπο του πλούτου του πολλου [...] το κάστρον του Σαιντ Όμερίου έποίησεν, κ’ έχτίσεν αύτο κάστρο άφιρον εϊς σφόδρα· οϊκήματα έποικε εϊς αύτο διά έναν βασιλέαν - „A nagy vagyonból megépíttette a Saint-Omer kastélyt, és igen szilárdnak építette; királyhoz méltó lakosztályokat alakított ki benne” (H 8080-8083), és őszinte elkeseredéssel emlékezik meg bukásáról: εδε αμαρτίαν οπου εποικαν οί δόλοι Κατελάνοι κ’ έτέτοιον κάστρο έχάλασαν κ’ έτέτοιον δυναμάριν! - „De mekkora bűnt követtek el az álnok katalánok, hogy ilyen kastélyt és ilyen erősséget elpusztítottak!” (H 8091-8092).⁶⁰

A fent említett részletek azonban még nem mutatnak teljes képet II. Sir Nicolas de Saint- Omer jelleméről: III. Béla dédunokája a Krónika egyik leghíresebb epizódjában, Marguerite de Nully örökösödési vitájában is kulcsfontosságú szerepet tölt be, és sokszínű jellemének újabb oldalát mutatja meg.

MARGUERITE DE NULLY ÖRÖKÖSÖDÉSI VITÁJÁNAK FILOLÓGIAI VIZSGÁLATA

A Moreai Krónika egyik sokat tárgyalt epizódja II. Nicolas de Saint-Omer és II. Villehardouin Vilmos vitája arról, hogy Marguerite de Nully jogosan követeli-e magának Akova báróságát a hercegtől.⁶¹ A nemzetközi szakirodalomban egyetértés van abban, hogy a részlet összefüggést mutat a Liber Consuetudinum Imperii Romaniae című törvénykönyv szövegével, az azonban tisztázatlan, hogy a két mű pontosan hogyan hatott egymásra.⁶² Azt már többen is bebizonyították, hogy a ránk maradt törvénykönyv szövege később keletkezett, mint a Krónika, így az is egyértelmű, hogy a szövege nem azonos annak az előzménynek a szövegével, amelyre a Krónika hivatkozik.⁶³ Az alábbiakban arra keresem a választ, hogy a törvények és szokások megfogalmazásában mennyire tükrözi a Krónika nyelvezete a korabeli törvények szövegét. Miben változik meg a népi jellegű költemény nyelvezete a hivatalos iratok idézésekor? Milyen szavakkal fejezi ki magát, illetve hogyan igazodik a hivatalos stílust megkívánó témához?

Miként fentebb említettem, Marguerite de Nully édesanyja Gautier de Rosieres-nek, Akova bárójának a nővére volt. Mivel Rosieres 1273-ban utód nélkül halt meg, birtokának Marguerite volt egyetlen örököse.⁶⁴ Marguerite azonban 1261-ben több nemes társával együtt Konstantinápolyba került túszként, hogy kiváltsa a pelagóniai ütközet után fogságba esett II. Villehardouin Vilmost, és csupán 1275 körül - két évvel nagybátyja halála után - tért haza az Achaia Fejedelemségbe.⁶⁵ Ez a késedelem teremtett alkalmat az örökösödési vitára: a Liber Consuetudinum Imperii Romaniae XXXVI. szakasza ugyanis kimondja, hogy az örökösnek az előző hűbérúr halála után egy éven és egy napon belül be kell jelentenie igényét a hűbér- birtokra.⁶⁶ A Moreai Krónika számot ad arról, hogy Sir Jean de Saint-Omer és Marguerite de Nully házassága után a Saint-Omer fivérek útja egyenesen Achaia hercegéhez vezetett, hogy megtárgyalják vele Akova ügyét.⁶⁷

A Krónika először akkor utal a törvényekre, amikor Marguerite bemutatja Sir Jean de Saint-Omert a hercegnek: ένταυτα έπρέζάντισε τον αντραν της έκεΐνον ώς άβουε και αντραν της, ώς το έχουν τά συνήθεια - „rögtön bemutatta a férjét, mint védőjét és hites férjét, ahogy a szokás megkívánja” (H 7403-7404). Bár a Krónika nem szó szerint idézi a törvénykönyv szövegét, kifejezésmódjában feltűnő a változás: a kiforratlan, sajátosan vulgáris nyelvezetének szerkezete hirtelen hivatalossá válik, megszaporodnak benne a francia eredetű szavak. A törvénykönyv szövege így szól: ella Jubitamente die prefentar fo marito alfo Signor, Jicomo avoier - „rögtön be kell mutatnia a férjét a hűbérúrnak, mint védőjét”.⁶⁸ A francia törvény szövege és a Krónika megfogalmazása feltűnően közel áll egymáshoz.⁶⁹

ἐνταῦτα ἐπρέζάντισε τὸν ἄντραν της ἐκεῖνον ὡς ἀβουὲ καὶ ἄντραν της

ella ſubitamente die preſentar ſo marito al ſo Signor, ſicomo avoier

Folytonos aláhúzással jelöltem az ófranciából átvett kifejezéseket, pontozott aláhúzással pedig az alakilag nem, de értelmileg megegyező szavakat. A példából látszik, hogy bár a Krónika nem szó szerint idéz, ügyel arra, hogy szövege a lehető legjobban igazodjon a törvénykönyvéhez. A Krónika a kulcsmondat szerkezetében is hűen követi a mintát.

Mikor II. Nicolas de Saint-Omer megkezdi védőbeszédét, és felidézi, hogy Marguerite a nagybátyja halála idején túsz volt Konstantinápolyban, a következőképpen fogalmaz: ήτον διά έσέναν [οψιδαν] εις τήν Κωνσταντινούπολιν, τήν έβαλες άτός σου - „túsz volt helyetted Konstantinápolyban, ahová te magad juttattad” (H 7434-7435).⁷⁰ Érdemes megjegyezni, hogy a túsz fogalmát nem görög szóval fejezi ki: az οψιδα a latin obses, -idis (f.) átírása.⁷¹

II. Sir Nicolas de Saint-Omer fent említett mondatával indokolja, hogy Marguerite miért nem tudott megjelenni a herceg előtt a nagybátyja halálát követő negyven napon belül. A törvénykönyv ugyanis kimondja, hogy az örökösnek a birtokára „negyven napon belül be kell jelentenie igényét” (fi lo die domandar infra XL. zorni)⁷¹ Sir Nicolas de Saint-Omer így utal erre görögül: διά νά έλθη και πρεζαντιστη [...] άπέσω εις τάς σαράκοντα ήμέρας (H 7438-7440).⁷³ Itt is hivatalos kifejezésekkel él és világosan fogalmaz: újra megjelenik a prefentar ige görög átírása, és a mondat második felében is hasonlóan ügyel a pontosságra, mint a fentebb említett példák során.⁷⁴ Néhány sorral később, mikor megismétli az örökös és a védő bemutatását, az ófrancia παραοφρίζω (paroffrir) igét használja.⁷⁵

A Krónika következő utalása a törvénykönyvre Sir Nicolas beszédének utolsó soraiban olvasható: έτουτοι είναι έτοιμοι νά ποιήσουν προς έσέναν το οσον χρεωστουσιν εις δουλείαν κι όμάτζι και λιζίαν - „és készek arra, hogy leróják neked, amivel tartoznak: szolgálatot, hűbért és hűséget” (H 7466-7467). Az utolsó két szó feltűnően eltér a szövegkörnyezet görög kifejezéseitől; előbbi a törvénykönyvre utal (offerira lo homagio - όμάτζι), utóbbi pedig, bár a törvénykönyvben nem szerepel, szintén az ófrancia lige szó átírása.⁷⁶ Mikor a herceg később azt mondja, ő lesz az udvar védőügyvédje (βαλθω άβοκάτος, νά διαφεντεύω [...] τά δίκαια της κούρτης, H 7531-7531), a törvénykönyv CXLV. és CXLVI. szakaszaira utal, melyek az advocatus/avocat szerepét részletezik.⁷⁷ A szakaszokban szintén megjelennek a Krónikában olvasható kifejezések: defender la cauxa de la parte foa [...] de la foa Corte.

Rövid vita után II. Villehardouin Vilmos előhozatja törvénykönyvét, hogy bebizonyítsa igazát: tudniillik, jogosan küldte maga helyett Konstantinápolyba Marguerite de Nully-t, aki hiába követeli Akova báróságát, hiszen nem jelentette be rá igényét az udvarban a megadott határidőn belül. A törvénykönyv XV. szakasza így szól: Et fe Mífer lo Principo foffe prexo de li nimixi, che Dio non voglia, & lo dicto Signor fe poteffe recatar, el puo meter per lo fuo re- cato hoftaxii de li foi homini legii [...] lo Signor é tegnudo de trar quelli legii over meter altri hoftaxii in luogo de quelli a li inemici. - „És, ha a hűbérurat elfogná az ellenség - Isten adja, hogy ne történjen meg - és az említett nagyúrnak lehetősége van kiváltani magát, önmaga kiváltására túszként küldheti hűbéresét [...] az úrnak pedig kötelessége kiváltani a hűbéresét, akit önmaga helyére túszként juttatott, hogy kiváltsa az ellenségtől.”⁷⁸ Bár a Krónika szövege továbbra is megtartja hivatalos formáját, itt már némiképp eltávolodik a törvénykönyv szövegétől. A fogalmazásbéli hasonlóság mindazonáltal változatlanul szembetűnő: εϊ μέν συμβη ό αφέντης του ό έχτρός του νά τον πιάση [...] νά τον ζητήση ό αφέντης του και να τον άνακράξη [...] και μετά ταυτα ό αφέντης του χρεωστεΐ πάλιν νά έβγάλη τον λίζιον άνθρωπο απ’ έκεΐ που έσέβη ώς διά έκεΐνον - „ha megtörténne, hogy a hűbérurat az ellenség elfogja [...] keresse meg őt [a hűbérest] az ura, hogy váltsa ki [...] és ezután az úrnak kötelessége újra kiváltani a hűbéresét onnan, ahová őhelyette került” (H 7472-7480).⁷⁹ Bevezetőjében a görög szöveg is feltételes módban fogalmaz, amelyet az ófrancia is kifejez: fe Mifer lo Principo foffe prexo - εϊ μέν συμβη ό αφέντης του, illetve a Krónika szövege szinte szóról szóra követi a törvénykönyvét. Árnyalatnyi eltérések mindemellett magától értetődően vannak: míg a Krónika szövege határozottan kimondja, mit érdemes tennie a hűbérúrnak (νά τον ζητήση), a törvénykönyv csupán a lehetőséget fogalmazza meg (fe poteffe recatar, el puo meter).

Ahhoz, hogy pontosan ki tudja fejezni magát, a görög szöveg máshol is az ófrancia kifejezéseket veszi át: a határidőre a termine kifejezést használja (τά τέρμενα, H 7593, 7598), a jelentésre a mandat szót (μαντατο, Η 7633). A tárgyalás a törvénykönyv szövegének felolvasása után röviden és - a „felperes” szempontjából - kedvezőtlenül ért véget: Marguerite de Nully elveszítette Akova báróságát, de a herceg kegyéből a birtok egyharmad részét megkapta új ajándékként.⁸⁰

A fentiekből jól látszik, hogy a moreai görög nyelv viszonylag nehezen birkózik meg hivatalos jellegű szövegekkel. Ahhoz kellően rugalmas, hogy mondatszerkezetében tükrözze a hivatalos stílust, a pontos szakkifejezések azonban hiányoznak belőle (helyesebben: a moreai frankok bizonyára nem ismerték ezeket). Bár a keresztes államok polgárai kétnyelvűek, és folyékonyan beszélik mind az ófrancia, mind a bizánci görög nyelvet, úgy tűnik, utóbbit inkább köznyelvi szinten használták, nem pedig arra, hogy hűen leírják vele a nyugati szellemben keletkezett törvények szövegét. Sajátos nyelvük a hivatalos iratokra utaló részletekben a szokásosnál is jobban keveredik az ófranciával. Kölcsönveszi a szavait, és mondatszerkezetét is az előbbihez igazítja. Ez viszonylag egyszerűen megtörténhetett, mert a beszélt görög nyelv éppen folytonos változásainak és átmeneti jellegének köszönhetően könnyedén alkalmazkodhatott.

II. SIR NICOLAS DE SAINT-OMER JELLEMFESTÉSE A TÁRGYALÁS-EPIZÓDBAN

Fentiekben bemutattam, hogy a Moreai Krónika milyen fontos tetteket tulajdonít III. Béla dédunokájának, a következőkben pedig azt vizsgálom, milyen nyelvi eszközökkel festi meg jellemét a tárgyalás-epizódban.

II. Sir Nicolas de Saint-Omer a tárgyalás elej én a házastársak védőjeként mutatkozik be, és fivére, Jean helyett ő terjeszti a herceg elé kérésüket.⁸¹ (Érdemes megjegyezni, hogy erre nem feltétlenül lenne szükség, mert Sir Jean de Saint-Omer a házasság révén megszerezte az igen nagy tekintéllyel járó Morea marsallja címet.) Mikor a herceghez szól, beszédéből hiányzik minden alázatosság, hiszen rögtön azzal kezdi: αλήθεια ενι, το έξεύρουσιν του πριγκιπάτου οί πάντες [...] το κάστρον της Άκόβου, έτούτης μου της αδελφής οπου ενι κληρονόμος - „az az igazság, amit mindenki tud a Fejedelemségben, [...] hogy Akova kastélyának az én húgom az örököse” (H 7426-7433). A felütés a teljes védőbeszédet meghatározza: II. Sir Nicolas de Saint-Omer nem szelíd, óvatos kéréssel fordul II. Villehardouin Vilmos felé, hanem szigorú igazságtudattal és büszkeséggel. Bár arról nincsenek más forrásaink, hogy a valóságban hogyan zajlott a tárgyalás, a Krónika szövege azt sugallja, hogy II. Nicolas de Saint-Omer - aki ekkor még bailli sem volt - szinte egyenrangú félként kezelte az Achaia Fejedelemség hercegét.⁸²

Néhány sorral lejjebb ez még hangsúlyosabban megmutatkozik. Miután röviden emlékezteti a herceget arra, hogy Marguerite miatta volt túsz csaknem másfél évtizedig Konstantinápolyban, dorgálóan hozzáteszi: ήλθεν εμπποστέν σου· [.] κ’ έσυ ποτέ ούκ ήθέλησες κούρτην να τής κρατήσης, μόνι αύτεξούσιος ελεγες οτι δίκαιον ούκ εϊχεν - „eléd járult; [...] és te még csak nem is akartad összehívni az udvart, hogy döntsetek az ügyében, hanem egyedül, önkényesen azt mondtad, hogy nincs igaza” (H 7445-7450). A bevezetés stílusa itt még keményebb, már egyenesen megrovón szól a herceghez. Beszédének tartalma gyorsan változik, és célja láthatóan az, hogy bűntudatot keltsen: miután felidézte a konstantinápolyi túszsá- got és megdorgálta II. Villehardouin Vilmost, amiért ezek után még csak meg sem hallgatta Marguerite ügyét, a nő későbbi sorsáról fest érzékletes képet: κ’ έτούτη, ασυμβούλευτος γυναικα ανευ φίλους, έστρέφετον στο όσπίτι της ώσαν απεγνωσμένη κι ανάμενεν να τής έλθή απο Θεου βοήθεια - „ő pedig, ez a tanácstalan, magára maradt asszony olyan kétségbeesetten tért haza, hogy már csak abban reménykedett, hogy az Úr talán megsegíti őt” (H 7452-7454). Sir Nicolas itt hasonló eszközökhöz nyúl, mint a patrasi tanácskozáson előadott beszédben, ahol felemlegette II. Villehardouin Vilmos rokonait: a szóban forgó személy sorsát érzékletesen, gazdagon mutatja be, amivel a hallgatóság érzelmeire igyekszik hatni. Ez egyfajta átmenet a szigorú bevezetés és az engedékeny befejezés között. Beszéde végén ugyanis Sir Nicolas láthatóan meglágyul a herceg irányában, és mérsékelt tisztelettel fordul felé: παρακαλώ σε, δέομαι να τούς το εχης δώσει, το δίκαιον - „kedves uram, arra kérlek, add meg nekik, ami hatalmadban áll: az igazságot” (H 7463-7464).⁸³

Mindezekből jól látszik, hogy a krónikaíró nemcsak arra törekedett, hogy megörökítse a tárgyaláson elmondottakat, hanem a beszéd megszerkesztettségére is figyelmet fordított: Sir Nicolas logikus gondolatmenetet jár végig, és ahol mondanivalója megkívánja, ügyes átmenetekkel változtatja beszédstílusát. Bár megadja a lehetőséget a hercegnek, hogy szépítsen igazságtalan viselkedésén, II. Villehardouin Vilmos nem él vele. Miként később törvényhozójának is említi, felháborodott Sir Nicolas gőgjén és büszkeségén, így a kérésre nem érdemi választ ad, hanem provokálóan felel: έάν μας ζητης νά ποιήσωμεν το δίκαιον κατά νόμον, η αν μας ζητάς διά χάριταν καί διάκρισιν αφέντου - „azért járulsz elém, hogy a törvény szerint igazságot tegyek, vagy kegyem és hűbérúri döntésem érdekében vagy itt?” (H 7477-7478).⁸⁴ Sir Nicolas pedig nem állja meg, hogy büszkeségre büszkeséggel ne feleljen: ούδέν ζητώ χάριν καμμία απο έσέναν, μόνι το δίκαιο - „semmiféle kegyet nem keresek nálad, egyedül az igazságot” (H 7494-7495).

A Krónika előadásmódja egészében azt sugallja, hogy a szerző II. Sir Nicolas de Saint- Omerrel ért egyet: a kérést egyenesnek és jogosnak tünteti fel, Vilmos válaszát pedig ravasznak és igazságtalannak. Az udvar is meginog véleményében, hiszen először oda akarja ítélni Marguerite-nek Akova báróságát, majd Vilmos erősködésére határoz úgy, hogy az örökösnő hiába keresett igazságot.⁸⁵ A tárgyalás egyik jelenetében a köznép - Krónikától közvetített - véleménye különösen határozottan megmutatkozik.⁸⁶ II. Villehardouin Vilmos törvényhozója, az apuliai Sir Linardos (azaz Leonardo de Veroli) ugyanis Sir Nicolas pártjára áll: εγω διά συντροφίαν κι αγάπην του αδελφού μου του [μισίρ] Νικολάου ντε Σαίντ Όμέρ θέλω νά αβοκαρίσω έκ το άλλο μέρος - „testvérem, Sir Nicolas de Saint-Omer iránti szeretetem miatt én a másik oldal ügyvédje szeretnék lenni” (H 7449-7450).⁸⁷ A Krónika által idézett törvénykönyv azon szakaszát, amely miatt Marguerite de Nully nem kapta meg Akova báróságát, később módosították: az egyéves és egynapos határidő két évre és két napra nőtt. Mindez valószínűleg éppen e tárgyalás miatt a közvélekedés nyomására történt.⁸⁸

Az epizód tehát tovább árnyalja II. Sir Nicolas de Saint-Omer jellemét: a (feltehetőleg a köznép száján forgó) Krónika nemcsak bölcs tanácsadóként és szeretett vezetőként szerepelteti, hanem erős igazságtudatú, büszke nemesként, aki a nála gyengébbek védelmére kelve egyenrangú félként vitába száll akár az Achaia Fejedelemség hercegével is, ha úgy tartja helyesnek.⁸⁹ Mindemellett újra számot ad a patrasi tanácskozáson már bemutatott szónoki képességeiről: a beszéd egyrészt érzékletesen bemutatja, hogy - bár úrnak szólítja - egyenrangú félként kezeli a herceget, másrészt újfent bemutatja, miként tudott hatni Sir Nicolas a hallgatóság érzelmeire gondosan megválasztott és megfogalmazott mondataival.

ÖSSZEGZÉS

Összegzésképp megállapíthajuk, hogy a Moreai Krónika (Το Χρονικόν του Μορέως) becses forrás III. Béla leszármazottainak sorsáról. Bár keveset szól a magyarokról, azt elismeréssel, dicsérő szavakkal teszi, a korabeli forrásokhoz képest elismerőbb hangon. Ez ugyanakkor nem kizárólagos, csak a magyarokra vonatkozó jelenség, mert a németeket és a moreaiak ellenségeit, a görögöket is gyakran magasztalja. A részletek vizsgálatából azonban arra következtethetünk, hogy a kimutatott tisztelet inkább III. Béla különösen népszerű lányának, Margitnak, illetve a magyar származású Saint-Omer fivéreknek köszönhető.

A Krónika részletesen beszámol III. Béla dédunokáinak sorsáról, és mindvégig nagy tisztelettel beszél róluk és származásukról. A legidősebb, II. Sir Nicolas de Saint-Omer II. Ville- hardouin Vilmos és Sir Geoffroy de Bruyeres után a legtöbbet említett moreai nemes a Krónikában. A bemutatott részletekből egyértelmű, hogy a Krónika az ő érdemének tulajdonítja a viterbói egyezmény létrejöttét, amelyet I. Anjou Károly és II. Villehardouin Vilmos kötött 1267-ben. Ez az egyezmény biztosította, hogy az Achaia Fejedelemség további négy évtizedre megszabaduljon a visszaállított Bizánci Birodalom görög csapatainak nyomása alól, és I. Anjou Károly egyre erősödő királyságának tartománya legyen.

A Krónika igényes részletességgel dolgozza ki II. Nicolas de Saint-Omer jellemét: a bölcs és igazságos hűbérúr szerepébe helyezi, aki jóságosan bánik a néppel, és a legnagyobbakkal is képes egyenrangú félként szembeszállni, hogy képviselje érdekeiket. Mindezek mellett a Krónika szövegéből sejthető, hogy kiváló szónok is volt: mind a patrasi tanácskozáson, mind Marguerite de Nully tárgyalásán előadott beszéde jól átgondolt, logikusan megszerkesztett, és nem utolsósorban meggyőzően hatásos, mivel az érzelmekre hat. Míg a patrasi tárgyaláson Villehardouin Vilmos hódító ősének és leleményes bátyjának tetteit idézi fel, hogy meggyőzze a herceget, a tárgyalás során Marguerite de Nully magányos és reménytelen sorsát írja le, hogy bűntudatot keltsen benne. A Moreai Krónika tehát nem feltétlenül arra törekszik csupán, hogy a fivérek történelmi emlékezetét megörökítse: keresetten kedvező színben ábrázolja őket, megmutatja, hogy II. Sir Nicolas de Saint-Omer nemcsak gazdag és nagyhatalmú nagyúr volt, de közkedvelt, igazságos és bölcs ember is.

Mindemellett egyértelműen bizonyíthattuk, hogy a Marguerite de Nully tárgyalását részletező epizódban a Krónika nyelvezete más egységekhez képest megváltozik: a népies jellegű költemény mondatszerkezetében, megfogalmazásában a hivatalos stílushoz közelít, görög szókincse ugyanakkor a szakkifejezések szempontjából kiforratlan. A Krónika így nemcsak tartalmában, de nyelvezetében is szoros kapcsolatban áll a Liber Consuetudinum Imperii Romaniae című törvénykönyv szövegével, mert szavait az ófranciából kölcsönzi, kifejezésmódjában igyekszik ahhoz igazodni.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A tanulmány az NKFIH NN 124539 számú „Társadalmi kontextus a szövegkritika tükrében: Bizáncon innen és túl” című pályázat támogatásával és az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

FÜGGELÉK

View Full Size

• Download Figure
• Download figure as PowerPoint slide