Abstract
A VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár neve alatt hagyományozódott De administrando imperio című munka egyedülálló adatokat szolgáltat (többek között) a magyarság korai történelmére vonatkozóan. A szövegben előforduló görögösített tulajdonnevekből – párhuzamos forrás hiányában – elsősorban a helynevek bevonásával és a jelentéstan eszközeivel próbálták rekonstruálni a magyar személyneveket. A tanulmány az Árpádok családfájának görög szövegét a kézirati hagyomány vizsgálatával, a segédtudományok (paleográfia, kodikológia) eszközeinek bevonásával igyekszik új megvilágításba helyezni.
Abstract
De administrando imperio, a text traditionally attributed to Emperor Constantine VII Porphyrogenitus, provides unique data on the early history of the Hungarians (besides much else). In the absence of parallel sources, the Greek forms of proper nouns have formerly been used to reconstruct Hungarian personal names primarily by the analogies of place names and by semantic tools. Th is study approaches the Greek text of the genealogical tree of the Árpáds from a new perspective by examining the manuscript tradition and by applying the tools of the auxiliary sciences (palaeography, codicology).
„Tudni való, hogy a jila és a karcha nem tulajdonnév, hanem méltóság.
Tudni való, hogy Árpád, Turkia nagyfejedelme négy fiat nemzett: elsőnek Tarkacsut,
másodiknak Jeleget, harmadiknak Jutocsát, negyediknek Zoltánt.
Tudni való, hogy Árpád első fia, Tarkacsu nemzette fiát, Tevelit, a második fiú, Jeleg
nemzette fiát, Ezeleget, a harmadik fiú, Jutocsa nemzette fiát, Falicsit, a mostani fejedel-
met, a negyedik fiú, Zoltán nemzette fiát, Taksonyt.
Tudni való, hogy Árpád fiai mind meghaltak, de unokái, Fali, Tasi és unokatestvérük,
Taksony életben vannak.
Tudni való, hogy Teveli meghalt, és az ő fia barátunk, Termacsu, aki a minap jött fel
Bulcsúval, Turkia harmadik fejedelmével és karchájával.
Tudni való, hogy Bulcsú, a karcha, Kalinak, a karchának a fia, és hogy a Kali tulajdon-
név, a karcha meg méltóság, valamint a jila is, amely nagyobb a karchánál.”
A szövegrészlet Moravcsik Gyula fordítása. 1 Árpád fejedelem családfája a VII. (Bíborbanszületett) Konstantin neve alatt fennmaradt és De administrando imperio (a továbbiakban: DAI) címen ismert bizánci műnek a magyar történelem szempontjából egyik legfontosabb, sokat vitatott részlete (DAI 40,51–68). A fordítás a Moravcsik Gyula által gondozott kritikai kiadás alapján készült. 2 Szövegkiadása a hozzá készült kommentárral (amelyben a magyar vonatkozású fejezeteket ugyancsak ő magyarázta) 3 és a Byzantinoturcicában összefoglalt addigi eredményekkel 4 – Bury alapvetése után 5 – a DAI-val kapcsolatos kutatások kiindulópontja lett. Moravcsik Gyula 1892. január 29-én született, és 50 évvel ezelőtt, 1972. december 10-én hunyt el; a kettős évforduló alkalmából ezzel a tanulmánnyal is szeretnénk kifejezni tiszteletünket munkássága előtt.
A DAI magyarokkal foglalkozó fejezeteiből korábban is jelentek meg részfordítások, 6 Moravcsik Gyula fordításának megjelenése óta azonban általában az ő átültetésében szokták idézni (többé-kevésbé szó szerint) a szöveget. 7
A fenti szakasz gyakori idézettségének nemcsak az az oka, hogy egyedülálló adatokat szolgáltat Árpád leszármazottairól; a családfa több problémával terhelt. 8 A szerző korábban említette, hogy Árpád fia volt Liüntika, 9 itt azonban Árpád négy fia között nem szerepel a neve. Az unokák (ἔγγονοι) között (a negyedik mondatban) nem szerepel a korábban említett Ezeleg és Falicsi, feltűnik viszont Fali és Tasi neve. 10
A családfára vonatkozóan nincs párhuzamos forrásunk, ezért a szöveg alapján kell megkísérelnünk választ találni az ellentmondásokra. Liüntika személye – bár kilétére vonatkozóan számos elmélet született – máig rejtély a történészek számára; jelen tanulmányban nem tárgyalhatjuk a megoldási javaslatokat. Ezelegre is csak érintőlegesen fogunk utalni. Kutatásaink tárgya Fali és Tasi. Kettejük közül Tasi felbukkanásának értelmezése okozott nagyobb nehézséget a kutatóknak, de ahhoz, hogy a probléma megoldását megkísérelhessük, elengedhetetlen, hogy röviden áttekintsük a Falival kapcsolatos kutatás történetét is. Az eredeti névalak megállapítása és a név jelentésének meghatározása elválaszthatatlan egymástól, ezért ezeket a rekonstrukciós kísérleteket együtt tárgyaljuk.
A DAI-t magyarázó kommentárban a Φαλῆς név mellett ennyi áll: „See on 40/58”, az adott helyen pedig, Φαλίτζιν mellett: „He is the same as Φαλῆς (40/61).” 11
Jerney János a keleti népeknél megfigyelt névadási szokásból kiindulva, miszerint azok testi és lelki tulajdonság alapján osztották a neveket, Árpád fiait Torkos, Jeles, Iutos / Ütős és Solt nevekkel, unokáit Tévely, Aszályos / Eszelős, Vállas, illetve Tokos névvel adta vissza. 12 Phalitzis tehát nála Vállas néven szerepelt. Szabó Károly ezt az értelmezést cáfolta, 13 és egy Vál névalak mellett tette le a voksát, melyet a Fejér megyei Vál településsel hozott kapcsolatba. A DAI-ban olvasható Φαλίτζις (a szövegben accusativusban: Φαλίτζιν) és Φαλῆς nevek mögött ugyanazt a személyt vélelmezte. Indoklásképpen azzal érvelt, hogy máskülönben Phalitzis (a „mostani fejedelem”) is kétszer kellene hogy szerepeljen a szövegben, akárcsak Taks (sic): egyszer Árpád fiainak fiai közt, egyszer pedig az életben lévő unokák sorában. 14 Kerékgyártó Árpád a latin fordításra támaszkodva akarta kétségbe vonni Szabó állítását, és a fordítás alapján próbálta bizonyítani, hogy két külön személyről van szó. Kerékgyártó szerint Phalitzis (nála Phalitzin) Árpád unokája, Phalés (Phale) Árpád kisunokája volt. 15 A latin fordítás azonban, amelynek alapján érvelt, több hibát is tartalmaz: Omnes Arpade filii mortui sunt, superstitibus tantum eorum nepotibus [οἱ δὲ ἔγγονοι αὐτοῦ … ζῶσιν] Phale et Thase, cum patrueli eorum [καὶ ὁ ἐξάδελφος αὐτῶν] Taxi.
A latin fordítások a korábbi szövegkiadásokra mennek vissza: Moravcsik Gyula kritikai kiadása előtt hét teljes kiadása volt a szövegnek, három filológus munkája. 1611-ben jelent meg az editio princeps. Ezt Johannes van Meurs (Meursius, 1579–1639) készítette, ő adta a műnek a De administrando imperio címet is. A vatikáni kéziratot használta, melyet akkor még a heidelbergi Bibliotheca Palatinában őriztek. 1617-ben újra megjelent a szöveg, változatlan formában. Johannes Lami pedig harmadszor is megjelentette (némileg feljavítva) a Meursius-összkiadásban. Meursius 1617-es kiadását Anselmo Banduri összevetette a párizsi kézirattal, s számos ponton javította a szöveget. Így látott napvilágot az új kiadás 1711-ben, melyet változatlan formában újra kiadtak 1729-ben, majd kis változtatásokkal 1864-ben a Patrologia Graeca sorozatban. Bekker a kéziratokat nem használta; Meursius és Banduri szövegét kollacionálta, úgy adta ki újra a DAI szövegét 1840-ben. 16 A Falira és Tasira vonatkozó latin mondat (az ablativus absolutus-ban álló Phale és Tase névalakokkal) mindhárom kiadónál ugyanúgy szerepel, csak a Meursiusnál még hiányzó eorum-ot a kollacionálás után Banduri (és Bekker) pótolta a cum patrueli eorum Taxi kifejezésben. Megfigyelhető azonban, hogy a latin fordítás nem pontosan ugyanazt mondja, mint a görög szöveg, ami később – a latin változatra hagyatkozó kutatók körében – további hibás hipotézisekhez vezetett.
Kerékgyártó ismerte Pray György és Katona István műveit, akik a latin fordítás alapján tárgyalták a genealógiát. Pray a DAI alapján összeállított családfán Ezelech fiaként (tehát Jelech unokájaként) szerepeltette Phalest, és Jutotzas fia volt nála Phalitzim (sic). 17 Tizenöt évvel később az Árpád-utódok fejedelmi sorát taglalva ugyanerre a következtetésre jutott. 18 Katona István rámutatott ugyan Pray elméletének gyengeségeire, 19 annak mégis akadtak követői: Wertner Mór – több szempontból is problémás fejtegetések után 20 – a könyve végén található táblázatban („Az Árpádok nemzedékrendje”) Faliczin fiának, Jutócz unokájának tette meg Falt. 21 A fenti leszármaztatás a görög szöveg alapján semmiképpen sem indokolható: a téves elképzelések a kiadásokban szereplő rossz latin fordításra vezethetők vissza. Ráadásul, mint láthattuk, Phalitzin (Faliczin), illetve Phalitzim alakban adták meg a fejedelem nevét, 22 nem ügyelve rá, hogy a görög szövegben az ἐποίησεν után accusativusban állnak a felsorolt nevek, és itt a latin fordítás is megőrizte a görög mondat (ὁ Ἰουτοτζᾶς ἐποίησεν υἱὸν τὸν Φαλίτζιν) szerkezetét: Iutotzas filium suscepit Phalitzim.
Szabó Károly a Φαλίτζις és Φαλῆς nevek közül az utóbbit tartotta helyesnek, s szerinte a Phalitzis alakot, „mint különben sem magyarosan hangzót” másolói tévedésnek köszönhetjük. Nagy Géza is egynek gondolta a két nevet, az Árpád-kori személynevek között Falis (Falès, Falitzis) neve alatt azonban a Falitzis alakból – Szabó Károly Vál névalakját cáfolva – arra következtetett, hogy „a Falès = Falisz alakból az és végzet is a névhez tartozik”. 23
Pecz Vilmos – szintén fenntartva azt, hogy a két név egy személyt takar – a Szabó Károly által gyanított másolási hiba helyett mindkét alakot Konstantintól származtatta, „ki az idegen nevek átírásában megelégszik a gyökalak következetes írásával, míg a képzők, ragozási alakok és ékezet használata tekintetében szabadabban jár el, s így a jelen esetben is a Phales és Phalitzis alakoknál a Φαλ gyököt majd -ῆς majd -ίτζις képzőbeli és ragozási végződésekkel látja el”. 24 Phalésnak pedig szerinte „a görög végzet elvetése után Fál vagy Vál kiejtés felel meg”.
Fiók Károly nagy port kavart tanulmányában elődeihez hasonlóan egyetlen személynek tartotta Phalitzist és Phalést. Abban látta a név érdekességét, hogy az Árpád-házi nevek közül egyedül ebben van „magyar vonás”, ráadásul mindjárt kettő is: a szókezdő f hang és az -is, -os melléknévképző. Úgy gondolta, a név Vál-nak vagy magyarosan Fál-nak hangzott; a Fāl (Φαλῆς) szerinte kun népnevet, a Fāl-is (Φαλίτζις) kunos melléknevet jelentett. 25
Noha Vál neve továbbra is előfordult a szakirodalomban, 26 Pauler Gyula felvetése 1900-ban új irányt jelölt ki a névalak kutatásában. 27 Pauler nyomán a Fajsz helynevekkel hozták összefüggésbe Árpád unokáját, a történészek egy csoportja pedig Fajsz / Fájsz néven emlegette. 28 A helynevekből a honfoglaló magyarság megtelepedésére és a fejedelmi család szálláshelyeinek elhelyezkedésére vonatkozólag Györffy György vonta le a legmerészebb következtetéseket. 29 Ebben a koncepcióban Fajsz is jelentős szerepet kapott.
A kutatási irányzatnak azonban több bírálója is akadt. 30 A történészek közül talán Kristó Gyula kelt ki ellene legélesebben, 31 aki hangtörténeti alapon cáfolta Falicsi és Fajsz azonosságát, mert a feltevésben nem talált megnyugtató magyarázatot a cs ŝz vált(ak)ozásra. 32
A nyelvészek között is akadtak követői Paulernek, 33 de többségük nem fogadta el a Fajsz alakot. 34 Melich János kitartott a Vál megfelelő mellett, 35 melyet bulgár névalaknak tartott és a latin Valens > görög Οὐάλης > óbolgár Оуалъ névből eredeztetett. Karácsonyi János azonban nem tartotta valószínűnek, hogy eleink között görögkeleti szláv személynév előfordulhatott volna, s elvetette azt, hogy a Vál személynév mögött – „feltéve, hogy a Porphyrogeneta Konstantintól említett Φαλῆς, Φαλίτζις nevet Válnak kell olvasni” – Valens császár neve rejlik.
Véleménye szerint teljességgel kizárt, hogy a „rettentő nagy ariánus” és „gyűlöletes emlékű” Valens császár (364–378) nevét a görögkeleti szlávok személynévként használták volna, s így az szláv jövevényszóként a magyar nyelvben megjelenhetett volna. 36 Pais Dezső szerint a Φαλῆς egy magyar Fali̮ alak görögösítése lehet, a hosszabb Fali̮csi̮ alakban pedig a Fali̮ név -csi képzős becéző változatát vélte felfedezni. 37 A Fali̮ alakot a fal igével hozta kapcsolatba, 38 s ’faló, falánk’-nak értelmezte, 39 követve ezzel Németh Gyula felvetését, aki Φαλίτζις apja, Ἰουτοτζᾶς nevét egy „nyelni szerető, ínyenc” értelmű török igenévből származtatta, unokatestvére, Ἐζέλεχ nevét pedig a régi magyar ézel „ízlel, kóstol” ige származékának tekintette. 40 Németh Gyula egyébként szóvégi -s (olv. -š) meglétével is számolt a Φαλῆς név átírásakor, s Fa[e]lics ~ Fa[e]lis alakot feltételezett. 41 Gyóni Mátyás a Φαλίτζις szórvány esetében egykorú magyar fȧli̮tš, a Φαλῆς eredetijeként fȧli̮ hangalakot rekonstruált. 42 Pais elképzelésén tehát annyit módosított, hogy a fȧli̮tši̮ végén a szóvégi -i magánhangzót feleslegesnek vélte, mondván, hogy „az -ις görögösítő végződésnek legfeljebb csak palatalizáló szerepe van”. A fȧli̮ esetében viszont úgy látta, hogy a görög Φαλῆς-ban „a hangsúly biztosít a szóvégi magyar i̮ teljesértékű hangzásáról”, a -ς pedig „görögösítő végződés, mely az -i végű magyar neveknél megszokott”. A Herényi István felvázolta családfán Jutas fiának neve Falics. 43
Kristó Gyula azonban feltette a kérdést, vajon bizonyos-e, hogy a név veláris hangrendű volt. Fent említettük, hogy Németh Gyula már felvetette a palatális hangalakú olvasat lehetőségét: Fa(e)lics, a Falész esetében: Fa(e)lis. Ezt Kristó elutasította, mondván, hogy „ha a császár egy Fa(e)lis hangalakot hallott volna, azt nem Falész (a középgörög kiejtés szerint falisz), hanem Falészosz alakban adta volna vissza”. Gyóni Mátyásra hivatkozott, aki kimutatta, hogy a görög alpha ötféle magyar magánhangzót jelölhetett, 44 s felhasználva azt a megfigyelést, hogy a DAI-ban az alpha gyakran jelöli a magyar nyílt e-t, 45 azt feltételezte, hogy a Falitzis alphája is magyar nyílt e lejegyzésére szolgált. Amellett érvelt, hogy Falitzis neve palatális magánhangzókból állt, és *Feli-nek, teljesebb alakjában *Felics(i)-nek ejtették. 46 A szófejtéshez pedig abból az uráli alapszóból indult ki, melynek hangalakja *pälä volt, s ’halb; fél’ jelentéssel bírt. 47 A fél szó Kristó feltételezése szerint az ősmagyar kor végén vagy az ómagyar kor elején *fälë ~ *fäli hangalakot mutatott, s az utóbbit (*fäli) jegyezte le szerinte a bizánci császár Φαλῆς alakban. Ehhez járult még a -cs kicsinyítő képző, és esetleg egy -i tővéghangzó és ebből lett a DAI-ban accusativusban megőrződött Φαλίτζιν. Szerinte a nevet Fél-nek (az egésznek a fele), becézett alakjában Felecskének kellene értelmezni. 48 Elmélete nem épült be a tudományos köztudatba.
Mint láthattuk, a DAI szövegében szereplő Φαλίτζις és Φαλῆς görög alakoknak az elmúlt több mint 250 év szakirodalmában Valics, Válics, Phalitzis, Phálitzis, Falitzi, Falitzis, Fálesz, Fa[e]lics, Fa[e]lis, Felicsi, illetve Fali, Feli, Phalés, Falés, Phales, Falesz, Falész, Falis, Falisz, Fajsz, Vállas, Fál, Vál, Veli megfelelőivel is találkozhattunk. Az újabb közleményekben általában a Moravcsik Gyula által használt (és – mint fentebb láthattuk – Pais Dezsőre visszavezethető) Falicsi és Fali alakok tűnnek fel. 49 A névnek a fal igéből történő származtatása ugyan még a Korai Magyar Történeti Lexikon-ba is bekerült, 50 a név ilyetén magyarázata – csakúgy, mint a többi Árpád-utód nevének étkezéssel kapcsolatos értelmezése – lassan feledésbe merül. 51
Azért láttuk szükségesnek összefoglalni a kutatás jelenlegi állását, hogy bemutassuk, nincs konszenzus a kutatók között sem Fali nevét, sem nevének eredetét illetően. Önmagában nem tudták értelmezni, csak ha Falicsival azonosították és/vagy helynevekkel hozták kapcsolatba. Amennyiben Falit azonosítjuk Falicsival, akkor fejedelemsége – melyre itt nem térhettünk ki – további parázs viták tárgya. A DAI-ban közölt Árpád-unokák között nem sikerült még megnyugtatóan tisztázni Fali helyét.
Tasi felbukkanása azonban – ha lehet – még több fejtörést okozott a szöveg kutatóinak. Moravcsik Gyula sem tudott mást írni a Byzantinoturcicában a Τασῆς névhez, mint ami a DAI szövegéből kiolvasható: „Enkel des ungarischen Fürsten Árpád (M. X. Jh.)”, 52 s a kommentárban is csak a vele kapcsolatos probléma rögzítésére tudott szorítkozni: „His parentage is not clear, as he is not mentioned in the list of Árpád’s grandsons at 40/56-9.” 53 E tekintetben tulajdonképpen máig nem jutott előbbre a tudomány. 54 A családfán nem szerepel az Árpád fiai által nemzett fiúk között, Árpád életben lévő unokái között mégis olvashatjuk a nevét. (Az anyai ágon számontartott rokonság az adott [szöveg]környezetben kizárható.)
A DAI-ban megőrződött Τασῆς szórvány a magyar szakirodalomban általában Tas, Tasi, Tasis, Tasész, Tasesz, Tász, Taszi alakban fordul elő. Leggyakrabban az első alakkal találkozunk. 55 Az Anonymusnál olvasható Tosu pater Lelu (20), Tosunec patri Lelu (41) és hasonló fordulatokban szereplő T(h)osut régtől fogva adják vissza Tas, illetve Thas néven a kutatók. 56
A DAI szövegének előtérbe kerülésével kézenfekvőnek tűnt egy Tas néven ismert történeti személyt keresni a görög alak mögött. Viszonylag korán kapcsolatba hozták Tosut a DAI-ban olvasható Τασῆς-szal, de ez az elmélet súlyos kronológiai nehézségeket vet fel. Anonymus tudósítása szerint Tosu / Tas a honfoglaló vezérek egyike, ily módon nemcsak unokája nem lehet Árpádnak, de a vérségi kapocs is kizártnak tűnik. Mindezek ellenére a két forrás híradását ugyanarra a személyre szokták vonatkoztatni. 57 Általánosságban elmondható, hogy a kutatók a DAI adatát tekintik valószínűbbnek, és így az Anonymusnál megfigyelhető ellentmondásokat próbálják feloldani.
A görög nyelvű forrásban semmilyen további adatot nem tudunk meg Tasiról, ezért – bár születtek hipotézisek a családfán elfoglalt helyéről, s ezzel összefüggésben a magyarság X. századi történetében betöltött szerepéről – a forrás által megőrzött névalak elsősorban a nyelvészek számára bizonyult érdekesnek.
Gyóni Mátyás (már 1943-ban) amellett érvelt, hogy egy tővégi -i magánhangzóval is számolnunk kell, és tȧši alakot rekonstruált; 58 ez került azután be a sokat idézett magyar fordításba. Minthogy az Anonymusnál szereplő T(h)osu (olv. tošu) nevet ő is azonosította a görög forrásban megőrzött Τασῆς-szal, abból indult ki, hogy abban is szerepel egy tővégi -u magánhangzó. Úgy gondolta, hogy a magyarba átkerülve a török taš szó először tővégi magánhangzó hozzájárulásával tȧši, majd magyar ȧ > o > a hangváltozás, majd magánhangzó-illeszkedés, s végül a tővégi magánhangzó lekopása révén tošu > tašu > taš változáson esett át. Azt, hogy az egykorú ómagyar hangalak végén teljesen hangzó tővégi -i magánhangzó volt, a DAI-ban megfigyelt hangsúlyozási (pontosabban: hangsúlyjelölési) gyakorlatra alapozta: csak a teljes hangértékében hangzó szóvégi magánhangzók szerepelnek a kéziratban hangsúlyos hang-jellel. A végszigmát pedig az étával átírt -i végű magyar nevek után megszokott görögösítő végződésnek tekintette.
A Τασῆς görög alak átírását tekintve a nagy utazó, Jerney János felvetése („Árpád’ egyik unokája Tase, hihetőleg Tős vala”) nem váltott ki komoly visszhangot. 59
Már a XIX. században felmerült, hogy a Tas vagy Tosu név a török ’kő’ megfelelője. 60 Fiók Károly azonban úgy vélte, 61 hogy Τασῆς – Fióknál Tas vagy Tász – nevének magyarázata elsőre ugyan könnyen adódik a török tāś = kő vagy az osztyák taś = fertig szóból, 62 de fonetikai szempontból egyik megoldást sem találta kielégítőnek, s arra a megállapításra jutott, hogy „e név helyes megfejtését csak a tāš = waare, heerde, vermögen, eigenthum (Ahlqu.) elvont főnév nyujthatja, mert ennek tās mellékalakját ismerik a források mind a szurguti, mind az északi osztják szójárásból”.
Az elméletek közül mégis a török eredet és a ’kő’ jelentés látszik felülkerekedni. Elsősorban Melich János és Pais Dezső kutatási eredményei alapján alakult ki az az álláspont, 63 mely szerint Tas neve török, de – mint a török eredetű neveink általában – nem abból a nyelvből való, mint amelyből legrégibb török jövevényszóink származnak. Ligeti Lajos azzal egészítette ki elődei megállapításait, hogy a Tas név „világosan j-török nyelvi elnevezés”. 64 A nyelvészek többsége egyetértett abban, hogy Tas neve török köznévből keletkezett török személynévből lett magyar személynévre példa. Gombocz Zoltán szerint a Tas azon török névcsoportba tartozik, melyben a gyermek megszületésekor kapott nevet arról a tárgyról, melynek nevét először ejtették ki előtte. 65
Pais Dezső később megváltoztatta véleményét, s a Falicsinál már vázolt elmélethez igazodva, mely szerint az Árpád-fiak nevei a táplálkozással hozhatók összefüggésbe, 66 névvonatkoztatással a török toš- ’füllen, vollständig machen’ alapján egy tošu melléknévi igenevet tett fel, melynek jelentése ’megtelt, jóllakott’ volna. 67 Ligeti Lajos szerint azonban „e szellemes magyarázat turkológiai okokból elfogadhatatlan”. 68
Természetesen Tasi nevével is foglalkozott az a kutatási irányzat, mely szerint a magyarországi helynévanyagban megőrződtek Árpád fejedelem leszármazottainak nevei, és ahogy a Fajsz, úgy a Tas(s) településneveket is a DAI-ban olvasható Árpád-unoka nevére (Τασῆς) vezették vissza.
Szabó Károly például fent említett székfoglalójában Tasés nevét sem hagyta említetlenül, „kinek nevét a Duna mellett, a Zsolt és Taks nevét örökítő Solt és Takson helységek közt fekvő Tass falu tartotta fön”. 69 Pais Dezső pedig Anyonymus-magyarázataiban éppen a Csepel-sziget déli csücskénél lévő Tass (nála Tas) helységnevet használta fel az Anonymusnál olvasható Tosu és a DAI-ban szereplő Tasés azonosítására. 70
Míg Falinak a családfán való elhelyezése – a Falicsival való azonosítás miatt – általában nem okozott problémát, Tasi esetében a leszármaztatás osztotta meg leginkább a kutatókat.
C. A. Macartney szerint az Árpád-unokák 905 és 915 között születhettek, 71 Kristó Gyula némileg korábbi időpontot is megengedve 885 és 910 közé datálta születésüket. 72 Minthogy a DAI-ban nem szerepel, hogy Árpádnak melyik gyermeke révén volt unokája Tas, számtalan hipotézis született arra vonatkozóan, hogy ki lehetett Tas apja. Kristó Gyula és Makk Ferenc egyik családfáján Árpád ismeretlen, Jutocsa és Zolta között született ötödik fiának (N.) a fia, N. azonban ott nem a hiányolt Liüntika. 73
Már Pecz Vilmosnak az volt a „meggyőződése”, hogy „Tases nem lehet más, mint Árpád egy ötödik, Liuntis (Liunti, Levente) nevű fiának a fia”, 74 s a császár feledékenységével magyarázta, hogy Liuntis neve kimaradt a genealogikus összeállításból. 75 Tanulmánya végén Árpád ötödik (valójában elsőszülött) fiának gyermekeként tüntette fel Tasit. Őt idézve Karácsonyi János, 76 majd Manojlović is hasonlóan rajzolta meg a családfát. 77 Herbert Schönebaum szerint sem volt szükségszerű, hogy Phalés és Tasés testvérek legyenek. 78 A családfán pedig – Pecz nyomán – Liuntis fiaként szerepelteti Tasést. 79 Később Uhrmann Iván is eljátszott a gondolattal, hogy mivel Levente és Tas neve is hiányzik a genealógia egy adott pontján (holott jelenlétük indokolt lenne, hiszen a forrás más helyén szóba kerülnek), nem lehetett-e Tas éppen Levente gyermeke, s csak valamilyen „figyelmetlenség”, talán másolói tévesztés miatt maradtak ki a genealógiából. 80
Árpád első- és negyedszülött fiait, Tarkacsut és Zoltát nem szokták kapcsolatba hozni Tassal.
László Gyula szerint a családfán második fiúként említett Üllő (Ἰέλεχ) fia volt Tas. 81 Ezt Ligeti Lajos is tényként kezelte. 82 Györffy György is így gondolta, aki a Jeleg (Ielech) fiaként említett Ezeleg (Ezelech) nevet csak félreértésnek, tolmácsolási hibának tartotta. 83
Az elmélet több ponton vitatható, annyi azonban bizonyos, hogy Ezeleg neve nehezen helyezhető el a családfán. Az első fiú fiáról, Teveliről azt olvashatjuk a szövegben, hogy meghalt, de az élő unokák között Ezeleg, Falicsi és Taksony helyett Faliról, Tasiról és Taksonyról esik szó. Első látásra tehát logikusnak tűnne a következtetés, hogy (mivel Falit Falicsinak szokták érteni) Tas Ezeleggel lenne azonos. De a két név eltérő eredete és jelentése miatt nem valószínű, hogy ugyanaz a személy szerepelne két névvel. 84
Wertner Mór Tast Ezelech fiának, Jelech unokájának tette meg. 85 A Herényi István által megrajzolt családfán is Ezeleg fiaként, Árpád dédunokájaként szerepelt Tas. 86 Mint Fali esetében is láthattuk, itt is a latin fordítás vezette félre a kutatókat.
Nagy Géza szerint Tas „Falis nagyfejedelem és Taksony unokatestvére”. 87 Ezt a vérségi kapcsolatot azonban sem a görög szöveg, de még a latin fordítások sem támasztják alá.
Legelfogadottabb az a nézet, amely szerint Tas a családfa harmadik ágához tartozott: Pray György a családfán Jutotzas fia Phalitzim fiaként tüntette fel Tasest, 88 de elgondolása hátterében – mint láttuk – a hibás latin fordítás állt. Már Domanovszky Sándor úgy gondolta, hogy Phalitzisnak öccse volt Tases, 89 de Hóman Bálint és Bartoniek Emma is eképpen vélekedett. 90 Pais Dezső nyelvészeti alapon jutott ugyanerre a megállapításra, 91 Dümmerth Dezső – sokat vitatott, népszerűsítő jellegű – munkája révén pedig szélesebb körben is elterjedt ez a nézet. 92 Várady László szerint is Jutocsa másodszülött fia lehetett Tas, ő azonban Jutocsát azonosítja Ezelech-kel, 93 s rá hivatkozva ez került a DAI német fordításának lapalji jegyzetébe is. 94
Tóth Sándor László is a Jutocsától – Árpád harmadik fiától – való származtatást tartotta a legvalószínűbbnek. 95 „Az a tény, hogy Tas a harmadik ág elsőszülötte (Falicsi) és a negyedik ág elsőszülötte (Taksony) között szerepel, egyértelművé teszi, hogy Tas a harmadik ághoz kapcsolódik, Falicsi öccseként. E feltevésünket az is megerősíti, hogy a bizánci császár Falicsi és Tas unokatestvéreként (hexadelphosz [sic] autón) említi Taksonyt, viszont kettejük kapcsolatáról nem emlékezik meg, ami arra enged következtetni, hogy testvérek lehettek. A három élő unoka sorrendje tehát véleményünk szerint jelzi az ágak sorrendjét, ezen belül pedig az életkort.” 96 Ez pedig még egy fontos kérdést felvet: Tas beleilleszthető-e, és ha igen, hogyan, az Árpádok trónöröklési rendjébe.
Mint láthattuk, a DAI közkinccsé válása óta foglalkoztatja a kutatókat (nyelvészeket, filológusokat, történészeket egyaránt) a két fejedelmi unoka, Fali és Tasi személye. A honfoglaló magyarság történetének megismerése szempontjából oly becses forrásból elődeink nyelvhasználatát, a társadalmi és politikai viszonyokat, s az új hazában történő megtelepedés rekonstruálását szolgáló hipotézisekhez is segítségül hívták a klasszikus szöveghelyet. A szűkszavú forrás miatt és más források hiányában azonban a korszakra vonatkozó megállapítások jelentős hányada szükségképpen hipotetikus marad.
Az Árpád-házi uralkodók öröklési rendjét illetőleg sem alakult ki konszenzus a történettudományban. A kérdéskör rendkívül összetett jellege miatt itt és most nem kívánunk állást foglalni ezekben a vitás kérdésekben. Fali és Falicsi azonosítását külön kell választanunk Falicsi (szintén csak a DAI-ból ismert) fejedelemségétől, ezért Falicsinak a fejedelmek sorában betöltött helyét illetőleg már fentebb sem bonyolódtunk részletekbe. Az alábbiakban is csak röviden térünk ki a Tasi szerepét érintő elméletekre.
Bartoniek Emma Falicsi öccseként trónörökösnek tartotta Tast, és a senioratus elvét szem előtt tartva úgy gondolta, végül azért nem lett fejedelem, mert korábban meghalt vagy mert fiatalabb volt Taksonynál. 97 A genealógiai listán a négy Árpád-fi négy utóda és a következő mondatban szereplő három unoka közti ellentmondást Tóth Sándor úgy próbálta feloldani, hogy véleménye szerint az első állításban csak az elsőszülöttek tűnnek fel, a többi fiútestvér pedig – Tas kivételével – 948-ra elhalálozott, így felesleges lett volna felsorolni őket. Mint-hogy – véleménye szerint – az utódlásnál elsősorban az ágak elsőszülöttei jöhettek számításba, úgy gondolta, hogy Tas nem volt számottevő tagja az Árpád-nemzetségnek, és Falicsi öccseként az utódlásból eleve ki volt zárva. 98 Uhrmann Iván véleménye szerint a császár Tast a „még élő – tehát trónörökösként szóba jöhető – Árpád-utódok között említi meg”. 99
Többek véleménye szerint a forrás a fejedelmi cím birtokosát és két várományosát nevezte meg Fali, Tasi és Taksony személyében. 100
Nagy Géza elképzelhetőnek tartotta, hogy „Falis után még unokatestvére, Tas is nagyfejedelem volt”. 101 Nagy Géza – általában az Árpád-utódok trónutódlásával kapcsolatban – azzal érvelt, hogy mivel a magyarság török környezetből kiszakadva jutott el a jelenlegi hazába, a törökség szokásait hozta magával. A török népeknél pedig a testvérek vagy unokatestvérek követték egymást az uralkodásban, kor szerint. 102
Ez a felvetés elgondolkodtató és megfontolandó, de Fali (nála Falis) és Tasi (Tas) viszonyára nem alkalmazható, mivel – mint említettük – a görög szöveg alapján igen kicsi a valószínűsége annak, hogy Φαλῆς és Τασῆς unokatestvérek lettek volna. Az unokatestvérek kapcsolatának megjelenítése viszont – véleményünk szerint – fontos lehet, ennek ellenére mind ez idáig nem kapott elég hangsúlyt a kutatásban. 103 Természetesen kikövetkeztethető, hogy a felsorolt három Árpád-unoka egymásnak unokatestvére, de éppen ezért feltűnő, hogy Taksony előtt külön is megemlíti ezt a rokonsági fokot a szöveg (οἱ δὲ ἔγγονοι αὐτοῦ, ὅ τε Φαλῆς καὶ ὁ Τασῆς καὶ ὁ ἐξάδελφος αὐτῶν, ὁ Ταξίς, ζῶσιν).
Tóth Sándor már rámutatott arra, hogy mivel a forrásban azt olvashatjuk Taksonyról, hogy Fali és Tasi unokatestvére volt, Fali és Tasi szorosabb kapcsolatban lehetett egymással. Ő arra a következtetésre jutott, hogy testvérek voltak.
Véleményünk szerint azonban még ennél is közelebb állnak egymáshoz és olyannyira öszszetartoznak, hogy a két név (Φαλῆς, Τασῆς) valójában nem más, mint a Φαλίτζις névnek egy romlott szövegváltozata; csak a másolók tolla teremtette őket.
A De administrando imperio-nak négy kézirata maradt fenn. 104 Ebből háromban a teljes mű szövege, egyben csak egy rövid részlete olvasható. Legfontosabb a Codex Parisinus Graecus 2009 (korábban Parisinus 2661), 105 amelynek 3r–211r foliumain olvasható a DAI szövege. A kódex utolsó oldalán (211v) a másoló záró bejegyzéséből kisilabizálható, 106 hogy a könyvet Michaél Roizaités másolta és a kódex Ióannés Dukas kaisar tulajdonát képezte, aki X. Kónstan tínos Dukas császár (1059–1067) fivére volt. Ióannés Dukas kaisar tevékenységéről a 1059 és 1081 közötti időszakból vannak adatok, ezért szokás feltételezni, hogy a XI. század vége felé másolták ezt a kéziratot. További érvként említik, hogy ugyanezen az oldalon egy későbbi kéz bejegyzése 1098/99-re vonatkozik, amely év a kézirat datálásakor terminus ante quem-ként szolgálhat. Brigitte Mondrain szerint paleográfiai alapon akár XII. századi is lehetne a párizsi kézirat, 107 de egyéb szempontokat is figyelembe véve mégis a XI. századi másolás a valószínűbb.
A többi DAI-kézirat XVI. századi másolat: a Vatikáni Könyvtárban őrzött Palatinus Graecus 126-ot a Codex Parisinus Graecus 2009-ról másolta 1509-ben Antónios Eparchos. Ugyancsak a párizsi kéziratra megy vissza a modenai Este-könyvtár 179 [III. F. 1] jelzetű kódexében a 2r–6v oldalakon olvasható rövid részlet (a DAI 15–21. fejezetei) is. Ezt Andreas Darmarios másolta, ezért 1560–1586-ra datálják. A Parisinus 2967 pedig már a XVI. századi vatikáni kéziratról 1509 és 1529 között készült másolat.
Felmerült, hogy már a Codex Parisinus Graecus 2009-et sem az eredeti kéziratról, hanem egy korábbi másolatról másolta Michaél Roizaités. A 45. caputhoz (Tornikés synkellosról) írt marginális bejegyzés – amely Roizaités kezétől származik – feltételezhető terminus post quem-je 979; ebből kiindulva Moravcsik Gyula a kiadás Bevezetésében vázolt stemmában az eredeti kézirat és a párizsi kézirat között feltételezett egy köztes másolatot (X) is. 108 A codex Parisinus gr. 2009-ben felfedezhető számtalan szövegromlás szintén valószínűtlenné teszi, hogy azt a példányt az eredetiről másolták volna. A magyar kutatók általában elfogadják ezt a felvetést, 109 Aleksei Shchavelev azonban felülbírálta Moravcsik stemmáját, és úgy látta, hogy szükségtelen a köztes kézirat (X) beiktatása. 110 Véleményünk szerint a scholion nem elegendő indok az X létezésének feltételezéséhez, a szövegromlások nagy száma azonban mégiscsak a többszöri másolást valószínűsíti.
A kéziratban vakarások, javítások, pótlások és a betűk, illetve szavak utánhúzása is megfigyelhető. Legalább hat különböző kéz beavatkozása különíthető el a főszövegben, s a lapszéli bejegyzések is hat különböző kéztől származnak (a másolón kívül elsősorban kései, XIV– XVI. századi olvasók kezétől). Roizaités is eszközölhetett javításokat, de a legtöbb változtatás XIV. századi vagy még annál is későbbi. 111
A DAI számos hibát és következetlenséget tartalmaz, s nem egy helyen értelmezhetetlennek tűnik a szöveg. De mindezekért – írja Moravcsik Gyula – nem magát a császárt kell hibáztatnunk, hanem a szövegeket másoló munkatársait, illetve első lejegyzőit vagy azokat az ismeretlen személyeket, követeket, foglyokat, tolmácsokat, akikre az egyes tudósítások végeredményben visszamennek. 112 A Moravcsik Gyula által felsorolt lehetséges hibaforrásokat egy további tévesztési lehetőséggel egészítenénk ki: a későbbi másolók is okozhattak torzulásokat a szövegen. Több évtizedes kutatómunkája és alapos kollacionálásai során Moravcsik Gyula is több másolói tévesztésre figyelt fel. 113 Előfordult, hogy a másoló kihagyott egyes szavakat, melynek következtében a szöveg értelmetlenné vált (így például: 14, 919, 1377, 2261, 2671, 4695), bizonyos helyeken pedig csak konjektúrával javítható a szöveg (így például: 13177, 2950, 29229, 3833, 4223, 53101). A helyesírási kérdések tisztázása (vagyis annak megállapítása, hogy nyelvi sajátossággal vagy másolói tévesztéssel van dolgunk) legalább ilyen nehéz feladat.
Részben könnyebb, részben nehezebb javítani a szöveget ott, ahol máshonnét ismert műből készült kivonatokról van szó. Gondot ekkor az idézett mű szöveghagyományában előforduló olvasatok megítélése okozhat. Itt azonban, a DAI szóban forgó helyén feltehetőleg (egy vagy több) dokumentáris forrásról van szó.
A mű jelenlegi szerkezete és az egyes datálható részek alapján a folyamatos írás és/vagy szerkesztés lehetőségét kizárhatjuk. 114 Összefoglalva a kutatás mai állását (pontosabban a legelfogadottabbnak tűnő nézeteket), 115 röviden azt mondhatjuk, hogy a DAI valószínűleg egy VI. (Bölcs) Leó császár (886–912) korabeli tematikus gyűjtőmunkával kezdődött, melyet fia, Konstantin irányítása alatt folytattak. 116 A különböző művekből kimásolt vagy kivonatolt szemelvényeket egy gyűjteménybe (dossziéba) rendezték össze. 117 A megkezdett mű magja történeti-diplomáciai jellegű volt, ehhez járultak később a(z alkalmasint más jellegű) kiegészítések. A korábban általánosan elfogadott feltételezéssel szemben, mely szerint a könyvet Konstantin a fiának, a későbbi II. Rhómanos császárnak adományozta volna, mégpedig annak 14. születésnapjára, 118 mára az tűnik valószínűbbnek, hogy az összegyűjtött anyagot csak Konstantin halála után (egyesítették és) másolták össze egyetlen kéziratba, az akkori félkész állapotában. Ennek a(z össze)másolásnak a lehetséges időpontja szintén vitatott kérdés. 119
Sode hipotézise meggyőzőnek tűnik, 120 de még mindig adósak vagyunk a magyarázattal, hogy milyen forrásból került az adott szakasz a gyűjteménybe, szakirodalmi kifejezéssel: a mappába vagy dossziéba. A 38. fejezettel kapcsolatban Kapitánffy István már kimutatta, hogy az korábbi bizánci követjelentésre megy vissza, 121 és bár Kristó Gyula próbálta ezt cáfolni, az általa felhozott érvek nem rendítették meg Kapitánffy István tézisét. A 40. caputban olvasható adatokat az általánosan elfogadott vélekedés szerint Bulcsú és Termacsu (Árpád dédunokája) szolgáltatta egy bizánci követjárás idején a császárnak. Ezt a konstantinápolyi követjárást 948 körülre szokták keltezni a kutatók. 122
Azonban a DAI 40. caputja sem egységes: világosan elkülönül a fejezet utolsó hat mondata, melyeket – legalábbis az utolsó öt mondatot – egy később mellékelt „aktaként” értelmezhetünk (az első mondat esetleg az előzményekhez történő összefűzést szolgálhatta). Az elkülönítést a tartalmi ellentmondások mellett (mint Liüntika szerepeltetése, illetve mellőzése) formai jellemzők is sugallják: minden egyes mondat az Ἰστέον, ὅτι fordulattal kezdődik. Bury szerint a (műben máshol is előforduló) Ἰστέον, ὅτι bevezető formulával kezdődő szakaszok a műhöz előkészített kiegészítő megjegyzések. 123 Moravcsik Gyula úgy gondolta, hogy ezek a bevezető szavak azoknál a szakaszoknál fordulnak elő, ahol a szerző régebbi forrás(ok)ból idéz. 124 Az Ἰστέον, ὅτι-t „tudnivaló, hogy” fordulattal adta vissza, de a ὅτι-t, melyet legfeljebb idézőjellel gondolt volna érzékeltetni, végül nem tüntette fel a magyar fordításban. Jenkins-nek a szövegkiadáshoz adott angol fordításában egyik bevezető formulának sincs nyoma. 125 Juan Signes-Codoñer mutatott rá arra, hogy a két eltérő (funkciójú) bevezető formula támpontot jelenthet annak megállapításához, hogyan keletkezhetett a De administrando imperio. 126 Aleksei Shchavelev ezt a gondolatmenetet vitte tovább, és arra a következtetésre jutott, hogy a ὅτι-val bevezetett szakaszokat a császár, az Ἰστέον, ὅτι-val kezdődő részeket egy művelt társszerző (Anonymous Collaborator) írta. 127 Shchavelev elvetette a „dosszié-elméletet”, de véleményünk szerint a két hipotézis nem zárja ki egymást.
Akármelyik elméletet fogadjuk is el, azzal mindenképpen számolnunk kell, hogy a két bevezető formulával idézett adat(sor)ok nem közvetlenül kerültek a műbe. Nem tudhatjuk, hogy az Árpád családjával kapcsolatos tudnivalókat magyar földön vagy Konstantinápolyban jegyezték-e le. A forrás jellegéből adódóan valószínűnek tűnik, hogy magyar anyanyelvű szóbeli adatközlőtől („magyar informátortól”) származnak a 40. caput Ἰστέον, ὅτι bevezető (vagy idéző) formulával kezdődő mondatainak adatai, de azt nem tudjuk, hogy az, aki Árpád fejedelem utódainak leszármazását rögzítette, tudott-e magyarul, vagy esetleg tolmács segítségére szorult. 128 Mindenesetre annyi valószínűnek tűnik, hogy a feltehetőleg az állami levéltárban őrzött feljegyzéseket legalább egyszer lemásolták, amikor a dossziéba bekerültek, azután még egyszer, amikor összeállították a művet, s még egyszer a XI. század végén. Ez utóbbi változat az, amely már számunkra is elérhető. A szóbeli közlés után tehát – az esetleges köztes másolatoktól eltekintve is – legalább négyszer írták vagy másolták le a számunkra oly becses szövegrészletet.
Az már a kódex egyik korai bizánci olvasójának is feltűnhetett, hogy az unokák felsorolásánál hiba csúszott a szövegbe. 129 A 115. folium versójának bal oldali lapszélén Árpád leszármazottainak neveit ugyanis külön kiemelve is olvashatjuk. A más színű (vörös) tintával írt bejegyzések – a nyelvtani esetek megőrzésével – szó szerint megismétlik a főszövegben előforduló neveket. Árpád után a négy fia, majd azok fiai mind szerepelnek a lap szélén is, akárcsak a dédunoka, Termacsu. A Faliról és Tasiról szóló rész mellett azonban üres maradt a lapszél.
Véleményünk szerint az általunk hibásnak feltételezett szöveghely több szakaszban jött létre: a feltehetőleg (talán szóvégi elválasztás vagy a lapszélen több sorba írt megjegyzés miatt) két sorba írt Φαλί|τζις nevet X/XI. századi kiejtés után, a X/XI. században jellemző minuscula írással (olykor maiuscula elemekkel) két névnek írták le (vagy oldották fel) és görögösítő végződéssel látták el. A két név között eredetileg nem volt írásjel, ezért a τε - καί kötőszópárral kapcsolták össze őket. Az unokatestvér szó az eredeti szövegben fontos lehetett a lejegyző (vagy megbízója) számára; Taksony rokonsági fokát Phalitzishez képest akarta vele meghatározni. 130 A két név után azonban az egyes szám genitivusban álló αὐτοῦ névmásnak nem volt már értelme (hiszen Taksony nemcsak Tasésnak, hanem Falésnak is unokatestvére lett volna), s ezért javíthatta valamelyik másoló a (számára értelmesebb) többes szám genitivusi alakra, αὐτῶν-ra. A DAI szövegében több olyan romlott szöveghelyet is találhatunk, melyeknél a fentiekhez hasonló másolási hibá(ka)t (másolói „javítás[ok]at”) feltételezhetünk. 131
Arra, hogy a párhuzam nélkül hagyományozódott tulajdonnevek esetében milyen körültekintően kell eljárnunk, a vizsgált családfa szöveghagyománya is több példát szolgáltat. A párizsi kéziratban a 115v 9. sora elején, a ὁ Ταρκατζοῦς ἐποίησεν υἱὸν folytatásaképpen, τὸν Τεβέλη olvasható (az accusativusban álló tulajdonnév természetesen kis kezdőbetűvel sze-repel). A fent említett scholiasta azonban, aki a bal oldali lapszélre kigyűjtötte a szövegben előforduló tulajdonneveket, az első szótagot (τε) – első ránézésre talán simuló kötőszónak olvasva – elhagyta, és csak βέλη-t jegyzett fel a lapszélre névként. A marginális bejegyzés a kézirat egyik későbbi olvasójától származik, a DAI szövegének megállapítása szempontjából nincs jelentősége. De intő példaként szolgálhat arra, hogy a tulajdonnevek rekonstruálásakor az esetleges másolói tévedések (vagy „javítások”) valószínűségét sem zárhatjuk ki. 132
Mindezek fényében hipotézisünk következményeit az alábbiakban foglalhatjuk össze: Azt a megközelítést elvethetjük, hogy Phalitzis és Phalés egy és ugyanazon személy; legfeljebb Φαλίτζις és Φαλῆς καὶ ὁ Τασῆς azonosságáról beszélhetünk. A fentiekből következik, hogy ezek közül a Φαλίτζις lehetett az eredeti névalak, amelyből a kézirati hagyományozódás során lett két név. Annak megállapítása, hogy a Falicsi / Felicsi magyar névalak hogyan jött létre (-csi kicsinyítő képzővel, vagy másképpen), illetve, hogy mit jelent a név, nyelvészeti kompetenciát igényel, s tisztázása nem volt ennek a tanulmánynak a célkitűzése. A nyelvészeti rekonstrukcióknak továbbra is van létjogosultsága abban a tekintetben, hogy a hibát vétő másoló korában hogyan ejthették az elferdített tulajdonneveket. Arra vonatkozóan azonban az elferdített nevek már nem szolgálhatnak adatokkal, hogy Árpád unokáinak mi volt a neve. A Tasés névvel már nem kell külön foglalkozni, hiszen Árpádnak nem volt Tas nevű unokája. Ez persze nem zárja ki azt, hogy Tas vezérrel számolhassunk a magyarság IX–X. századi történelmét meghatározó személyek között. Az ő személyének és szerepének tisztázása azonban már az Anonymus-kutatás dolga; a kutatás során nem kell figyelembe venni a DAI idézett szöveghelyét. A Tas(s) nevű településnevek vizsgálata ugyancsak annak figyelembevételével lehetséges, hogy ezek nem Árpád-házi személy nevét őrzik. Tas – egyesek által lehetségesnek ítélt – fejedelemségével (vagy egyáltalán: esélyével a fejedelemségre) pedig szintén nem kell a továbbiakban számolnunk.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Jelen tanulmány a NKFIH NN 124539 (Társadalmi kontextus a szövegkritika tükrében: Bizáncon innen és túl) pályázat keretében készült.
Moravcsik Gy.: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Fontes Byzantini historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Árpád descendentium. Budapest (1988) 49. (Moravcsik Gyula 1972-ben bekövetkezett halála miatt a kötetet Kapitánffy István és Ritoók Zsigmond fejezte be és rendezte sajtó alá.) A fenti fordítás (helyesírás tekintetében) némileg módosított változata a mű első teljes magyar fordításában olvasható szakasznak: Bíborbanszületett Konstantín, A birodalom kormányzása. A görög szöveget kiadta és magyarra fordította Moravcsik Gyula. Budapest (1950); A magyar fordításnak két reprintje jelent meg 2003-ban a budapesti Lucidus, illetve a szegedi Lectum Kiadó gondozásában.
Moravcsik Gy. (ed.) – R. J. H. Jenkins (transl.): Constantine Porphyrogenitus, De administrando imperio. ( Magyar–görög Tanulmányok 29) Budapest (1949). Javított kiadás: Moravcsik Gy. (ed.) – R. J. H. Jenkins (transl.): Constantine Porphyrogenitus, De administrando imperio. (CFHB 1, Dumbarton Oaks Texts 1) Dumbarton Oaks (1967), (1985 2 , repr. 2008, 2009).
R. J. H. Jenkins (ed.): Constantine Porphyrogenitus, De administrando imperio. Vol. II. Commentary. London (1962), majd 1967-ben (Dumbarton Oaks Texts 1A), repr. 2012.
Moravcsik Gy.: Byzantinoturcica. I. Die byzantinischen Quellen der Geschichte der Türkvölker. Budapest (1942) (Magyar– görög Tanulmányok 20), Moravcsik Gy.: Byzantinoturcica. II. Sprachreste der Türkvölker in den byzantinischen Quellen. Budapest (1943) (Magyar-görög Tanulmányok 21); a második, javított kiadás: Berlin (1958 2 ) (Berliner byzantinische Arbeiten 10–11), változatlan utánnyomás: Leiden (1983 3 ).
J. B. Bury: The Treatise De administrando imperio. BZ 15 (1906) 517–577.
A teljesség igénye nélkül: Szabó K.: Bíborban született Konstántin császár munkái magyar történeti szempontból ismertetve. Akadémiai székfoglaló. Magyar Akadémiai Értesítő. A Philosophiai, Törvény- és Történettudományi Osztályok Közlönye 1 (1860) 61–167, ebben 145, 146, 152; Szabó K.: A vezérek kora. Árpádtól Szent Istvánig. Pest (1869) 228–229; Wertner M.: Az Árpádok családi története. Nagybecskerek (1892) 19; Pecz V.: Adalék Árpád családjának genealogiájához. Egyetemes Philologiai Közlöny 21 (1897) 7; Pauler Gy. – Szilágyi S. (szerk.): A magyar honfoglalás kútfői. A honfoglalás ezredéves emlékére. Budapest (1900) 128; Marczali H. (szerk.): A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Budapest (1901) 51–52.
Györffy Gy. (összeáll.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Budapest (1958), (1975 2 ), (1986 3 ), (2002) 117–118; D. Hadzisz – Kapitánffy I. (szerk.): A bizánci irodalom kistükre. Budapest (1974) 740–741. V. Kovács S.: Régi magyar olvasókönyv. Budapest (1977) 16–17: Moravcsik Gyula fordításaként közli a szemelvényt, de az némileg eltér a Moravcsik-fordítás szövegétől. A tulajdonneveket nem a vélelmezett magyar formában, hanem a görög szöveg alapján idézi, s később, végjegyzetben oldja fel őket. Nem szerencsés, hogy az idézetből hiányzik a harmadik (az egyik legfontosabb) mondat. Igaz, hogy terjedelmi okok korlátozták a szerkesztőt, de a hiátus miatt fontos adatok vesztek el így a szövegből. Kristó Gy.: Árpád fejedelemutódai. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 84 (1987) 12; Kristó Gy. (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7) Szeged (1995) 131–133; a görög nyelvű forrásokat Olajos Terézia gondozta.
Hogy az alábbiakat könnyebben lehessen követni, érdemes itt a szöveget eredetiben is idézni: Ἰστέον, ὅτι ὁ γυλᾶς καὶ ὁ καρχᾶς οὐκ εἰσὶ κύρια ὀνόματα, ἀλλὰ ἀξιώματα. Ἰστέον, ὅτι ὁ Ἀρπαδής, ὁ μέγας Τουρκίας ἄρχων, ἐποίησεν τέσσαρας υἱούς· πρῶτον τὸν Ταρκατζοῦν, δεύτερον τὸν Ἰέλεχ, τρίτον τὸν Ἰουτοτζᾶν, τέταρτον τὸν Ζαλτᾶν. Ἰστέον, ὅτι ὁ πρῶτος υἱὸς τοῦ Ἀρπαδῆ, ὁ Ταρκατζοῦς ἐποίησεν υἱὸν τὸν Τεβέλη, ὁ δὲ δεύτερος υἱός, ὁ Ἰέλεχ ἐποίησεν υἱὸν τὸν Ἐζέλεχ, ὁ δὲ τρίτος υἱός, ὁ Ἰουτοτζᾶς ἐποίησεν υἱὸν τὸν Φαλίτζιν, τὸν νυνὶ ἄρχοντα, ὁ δὲ τέταρτος υἱός, <ὁ> Ζαλτᾶς ἐποίησεν υἱὸν τὸν Ταξίν. Ἰστέον, ὅτι πάντες <οἱ> υἱοὶ τοῦ Ἀρπαδῆ ἐτελεύτησαν, οἱ δὲ ἔγγονοι αὐτοῦ, ὅ τε Φαλῆς καὶ ὁ Τασῆς καὶ ὁ ἐξάδελφος αὐτῶν, ὁ Ταξίς, ζῶσιν. Ἰστέον, ὅτι ἐτελεύτησεν ὁ Τεβέλης, καὶ ἔστιν ὁ υἱὸς αὐτοῦ ὁ Τερματζοῦς, ὁ ἀρτίως ἀνελθὼν φίλος μετὰ τοῦ Βουλτζοῦ, τοῦ τρίτου ἄρχοντος καὶ καρχᾶ Τουρκίας. Ἰστέον, ὅτι ὁ Βουλτζοῦς, ὁ καρχᾶς ἐστιν ὁ υἱὸς τοῦ Καλῆ, τοῦ καρχᾶ, καὶ ὅτι τὸ μὲν Καλῆ ἐστιν ὄνομα κύριον, τὸ δὲ καρχᾶς ἐστιν ἀξίωμα, ὥσπερ καὶ τὸ γυλᾶς, <ὅ> ἐστιν μεῖζον τοῦ καρχᾶ. Az apparatus criticus-ban közölt eltérések közül annyit érdemes megjegyezni, hogy a Τασῆς előtti ὁ határozott névelő a korábbi kiadásokban nem szerepelt, azt Moravcsik Gyula állította helyre a codex unicus alapján.
DAI 40,12. A szöveghelyeket a fejezetszám és az azon belüli sorszámok megadásával közöljük, a legutolsó (1985-ös) szövegkiadás alapján.
Az alábbiakban – a szó szerinti szakirodalmi idézeteket kivéve – a tulajdonneveket Moravcsik Gyula fordításában vagy a kiadásban szereplő görög alakokkal, illetve azok latin betűs átírásával szerepeltetjük.
Jenkins: i. m. (3. j.) 153.
Jerney János’ Keleti utazása a „magyarok” őshelyeinek kinyomozása végett. 1844 és 1845. I. Pest (1851) 135.
Szabó (1860): i. m. (6. j.) 147.
Szabó Károly később is a két személy azonossága mellett érvelt: Szabó (1869): i. m. (6. j.) 228. 1. j.: „Vál neve itt kétszer fordúl elő, egyszer tárgyesetben τὸν Φαλίτζιν és egyszer alanyesetben ὁ Φαλῆς; amannak Valics vagy Válics, emennek, mely mint alanyeset a nevet tisztábban adja, a görög ης végzet elvetése után Vál kiejtés felel meg…”.
Kerékgyártó Á.: Magyarország mivelődésének története, különös tekintettel az anyaország, úgy szinte Erdély, Horvát- és Tótország államélete kifejlésére. Pest (1859) 189.
Constantini Imperatoris Porphyrogeniti, De Administrando Imperio, ad Romanum F. Liber nunquam antehac editus. Ioannes Meursius primus vulgavit, Latinam interpretationem, ac Notas adjecit. Lugduni Batavorum. Ex officina typographica Ioannis Balduini, impensis vero Ludovici Elzeviri. MDCXI; Constantini Porphyrogennetae Imperatoris Opera. In quibus Tactica nunc primum prodeunt. Ioannes Meursius cellegit, coniunxit, edidit. Lugduni Batavorum. Ex Officina Elzeviriana. Anno MDCXVII; Ioannis Meursi Operum volumen sextum ex recensione Ioannes Lami, Fiorentiae, MDCCXLV 929–1132; Imperium Orientale sive Antiquitates Constantinopolitanae in quatuor partes distributae … Opera et studio domni Anselmi Banduri Ragusini Presbyteri ac Monachi Benedictini è Congregatione Melitensi. Tomus primus. Parisiis. MDCCXI. (Corpus Byzantinae Historiae XXXIII) 53–157; Imperium Orientale sive Antiquitates Constantinopolitanae in quatuor partes distributae… Opera et studio domni Anselmi Banduri… Venetiis 1729. (Corpus Historiae Byzantinae XV) I. 45–127; Patrologiae cursus completus … Series Graeca posterior … accurante J. P. Migne. 113. Parisiis 1864. c. 158–422.; Constantinus Porphyrogenitus De thematibus et De administrando imperio. Accedit Hieroclis Synecdemus cum Banduri et Wesselingii commentariis. Recognovit Immanuel Bekkerus, Bonnae 1840. (Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae) 65–270.
Pray Gy.: Annales veteres Hunnorum Avarum et Hungarorum, ab anno ante Natum Christum CCX. ad annum Christi CMXCVII. Annalium. Pars III. complectens Res gestas Hungarorum. Liber I. Pest (1761) 323–357, ebben a 343. oldalon a q) jegyzet.
Pray Gy.: Dissertationes Historico-criticae in annales veteres Hunnorum, Avarum et Hungarorum. Vindobonae (1775) 241–242, ahol már Phalitzimum accusativus is előfordul.
Katona I.: Historia critica primorum Hungariae ducum, ex fide domesticorum et exterorum scriptorum concinnata. Pestini (1778) 474–475.
Wertner: i. m. (6. j.) 19–20, ahol a magyarokról tudósító forrást VI. Bölcs Leó műveként idézi.
Wertner: i. m. (6. j.) 636. Pedig a 19. oldalon még így fordította a szöveget: „Tudni kell, hogy … harmadik fia Jutotzas nemzette Falitzis-t (= Vál); negyedik fia Zaltasz pedig Tak szisz-t (= Taksony). Tudni kell, hogy Arpadesz öszszes fiai meghaltak, de unokái Falesz és Tasész , valamint unokatestvérük Takszisz még élnek.” (A névmutatóban [VII–VIII.] Fálesz és Tasesz szerepel.)
Például: Szalay L.: Magyarország története I. A’ nemzet’ Europába érkezésétől az arany bulla’ alkotasaig. Lipcse (1852) 33. 41. j.; Kerékgyártó: i. m. (15. j.) 190; Wertner: i. m. (6. j.) 636.
Nagy G.: Árpádkori személyneveink. (Második és befejező közlemény.) Turul 9 (1891) 121.
Pecz: i. m. (6. j.) 8.
Fiók K.: Géza fejedelem neve és az Árpád-család névlajstroma. Századok 41 (1907) 585–617. Bleyer J.: Néhány megjegyzés Fiók Károlynak »Géza fejedelem nevéről« szóló értekezéséhez. Századok 41 (1907) 758–762. Fiók K.: Géza fejedelem nevéről. Feleletűl Bleyer Jakab megjegyzéseire. Századok 41 (1907) 862–865. Bleyer J.: Végszó. Századok 41 (1907) 865.
Például: Bartoniek E.: Az Árpádok trónöröklési joga. Századok 60 (1926) 785–841, ebben 803–804.
Pauler Gy.: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest (1900) 163–164.
Például: Hóman B. – Szekfű Gy.: Magyar történet. I. Budapest (1928) 157–158; Heckenast G.: Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Budapest (1970) 43–44.
Györffy több publikációjában is kifejtette álláspontját, többek között: Györffy Gy.: A kalandozások kora. In. Magyarország története. I/1. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Szerk. Székely Gy. – Bartha A. Budapest (1984) 651–716, ebben 680–684; Györffy Gy.: A honfoglaló magyarok települési rendjéről. Archaeológiai Értesítő 97 (1970) 191–242 (passim); Györffy Gy.: Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle 15 (1972) 261–320, ebben 316–317. 177. jegyzet.
Karácsonyi J.: Árpád birtokai. In: Árpád és az Árpádok. Történelmi emlékmű. Szerk. Csánki D. Budapest (1907) 139–145, ebben 141; tágabb összefüggésben például: Solymosi L.: Árpád-kori helyneveink felhasználásáról. Magyar Nyelv 68 (1972) 179–190.
Kristó Gy.: Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 55 (1976) 1–101, ebben 33: „Jelen tudásunk szerint tehát azt kell mondanunk, Φαλίτζιν, Φαλῆς fejedelem nevét magyar helynevek nem őrizték meg.”
Kristó Gy.: Falicsi és Fajsz. Magyar Nyelv 91 (1995) 36–44, ebben 37.
Például: Balázs J.: A magyar nemzetfogalom nyelvtörténeti előzményei. Magyar Nyelv 71 (1975) 288–299, ebben 293; Kiss L.: Földrajzi nevek etimológiai szótára. I 4 . Budapest (1983 3 ) 211; Harmatta J.: Konstantinos Porphyrogennétos magyar vonatkozású művei. In: A honfoglaláskor írott forrásai. Szerk. Kovács L. – Veszprémy L. Budapest (1996) 105–112, ebben 108.
Lásd például: Gombocz Z. – Melich J.: Magyar etymologiai szótár. II. Budapest (1914) 138. Legvehemensebben talán Pais Dezső bírálta. Lásd a Levélszekrény rovatot a Magyar Nyelv 68 (1972) 128. oldalán, ahol Solymosi László megjelenésre előkészített tanulmányához (lásd fenn 30. j.) csatlakozva egy tervezett – de meg nem jelent – közleményéről írta: „amelyből alighanem kiderül, hogy nem annyira Anonymus költ helynevekből személyneveket, illetőleg személyeket, mint inkább egyes újabb, sőt egészen »modern« történettudósok, akik a Fajsz helyneveket Árpádivadékká és fejedelemmé perszonifikálják.”
Melich J.: Szláv jövevényszavaink I/b. A magyar nyelv keresztény terminológiája. Budapest (1905) 88–89, 420–421.
Karácsonyi J.: Vászoly még sem Basilius. Magyar Nyelv 1 (1905) 309–311, ebben 311.
Pais D.: Fal. Magyar Nyelv 27 (1931) 242–246, ebben 242–243.
Ötletét többen elfogadták, A magyar nyelv történeti nyelvtana. I. A korai ómagyar kor és előzményei. Szerk. Benkő L., Budapest (1991) 252. is átvette.
Álláspontja mellett még 1960-ban is kitartott: Pais D.: Árpád nemzetségének személynevei. In: Névtudományi vizsgálatok. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Névtudományi konferenciája, 1958. Szerk. Mikesy S. Budapest (1960) 94–98, ebben 95–96.
Németh Gy.: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest (1930) 286–290.
Németh: i. m. (40. j.) 282.
Gyóni M.: A magyar nyelv görög feljegyzéses szórványemlékei. (Magyar–görög Tanulmányok 24) Budapest (1943) 139.
Herényi I.: A magyar törzsszövetség törzsei és törzsfői. Századok (1982) 62–92, ebben 74.
Gyóni: i. m. (42. j.) 160–161.
Gyóni: i. m. (42. j.) 23.
Kristó: i. m. (32. j.) 40–41.
Lakó Gy. – Rédei K.: A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai szótár. I. A–GY. Budapest (1967) 196.
Kristó: i. m. (32. j.) 42.
Például: Tóth S. L.: A honfoglalástól az államalapításig. A magyarság története a X. században. Szeged 2010; Tóth S. L.: A magyar törzsszövetség politikai életrajza. (A magyarság a 9–10. században). Akadémiai doktori disszertáció. Szeged 2014. (Megjelent 2015-ben, majd javítva 2016-ban.)
Kordé Z.: Falitzi. In: Korai Magyar Történeti Lexikon. Szerk. Kristó Gy. – Engel P. – Makk F. Budapest (1994) 207.
Fehértói K.: Eltérő nézetek legrégibb személyneveink eredetéről. In: Honfoglalás és nyelvészet. Szerk. Kovács L. – Veszprémy L. Budapest (1997) 235–246, ebben 235: „az Árpád-fiak neveinek korábban – dús fantáziával és névvonatkoztatással – megalkotott magyarázata összeomlott”.
Jenkins: i. m. (3. j.) 153.
Lásd például: Korai Magyar Történeti Lexikon. (9–14. század). Szerk. Kristó Gy. – Engel P. – Makk F. Budapest (1994) 663. s.v. Tas; Kristó (1995): i. m. (7. j.) 132. 384. j.: „Tasis (magyarosan Tas) török eredetű név viselőjének kapcsolata az Árpád-dinasztiához nem világos, hiszen előbb Konstantin nem említi meg az Árpád-unokák között.”
Tasnak olvasta a DAI-ban előforduló Τασῆς-t például: Karácsonyi: i. m. (30. j.) 140; Németh: i. m. (40. j.) 291. Bibó István recenziója: A honfoglaló magyarság kialakulása. Népünk és Nyelvünk 3 (1931) 11–38, ebben 25–26.
Letenyei János például már 1790-ben Tasként (cc. 6, 20, 29, 53), illetve (a 21. caputtól) Thas formában írta át Tosu nevét: Letenyei J.: Anonymus, az az: Bela királynak nevetlen iró deákja a’ ki ama hét-magyaroknak Szittyából Almos hertzeg’ vezérlése-alatt lőtt ki-jövetelöket meg-irta. Pest (1790).
Nagy: i. m. (23. j.) 128; Pais D.: Jegyzetek Anonymushoz. Magyar Nyelv 32 (1936) 124–126, ebben 125–126; Gyóni: i. m. (42. j.) 130; Tóth S. L.: A konsztantinoszi Tas személyéhez. Magyar Nyelv 88 (1992) 469–474, ebben 470.
Gyóni: i. m. (42. j.) 130.
Jerney: i. m. (12. j.) 135.
Vámbéry Á.: A magyarok eredete. Ethnologiai tanulmány. Budapest (1882) 157, 171–172. Nagy G.: Árpádkori személyneveink és az Osl nemzetség eredete. Turul 9 (1891) (Első közlemény) 49–57, ebben 55, (Második és befejező közlemény) 112–130, ebben 128.
Fiók: i. m. (25. j.) 614.
Az osztyák szavak kapcsán rendszerint August Ahlquist munkájára hivatkozik, itt is: A. Ahlquist: Über die Sprache der Nord-Ostjaken. Sprachtexte, Wörtersammlung und Grammatik. I. Sprachtexte und Wörtersammlung. Helsingfors (1880) 142.
Melich J.: Adatok a magyar nyelv és helyesírás történetéhez. Az å hang Árpád-kori előzőjének jelölése. Nyelvtudományi Közlemények 35 (1905) 112–126, ebben 120; Melich J.: Az Árpád-kori beczéző keresztnevek egy csoportjáról. Magyar Nyelv 3 (1907) 165–176, ebben 167; Pais D.: Régi személyneveink jelentéstana. Magyar Nyelv 17 (1921) 158–163, ebben 159. és 162. Melich J.: A honfoglaláskori Magyarország. (A magyar nyelvtudomány kézikönyve I/6) Budapest (1925–1929) 127.
Ligeti L.: Álmos. Magyar Nyelv 22 (1926) 80–82, ebben 80.
Gombocz Z.: Árpád-kori török személyneveink. III. Magyar Nyelv 10 (1914) 337–342, ebben 338.
Németh: i. m. (40. j.)
Pais: i. m. (39. j.) 96–97.
Ligeti L.: Régi török eredetű neveink. Magyar Nyelv 75 (1979) 259–273, ebben 263.
Szabó (1860): i. m. (6. j.) 147.
Pais: i. m. (57. j.) 125.
C. A. Macartney: The Magyars in the Ninth Century. London (1930) 109.
Kristó Gy.: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Budapest (1980) 40.
Kristó Gy. – Makk F.: Árpád-házi uralkodók. Budapest (1986) 69. Liüntikát itt még Tarkacsuval azonosították; a későbbi átdolgozásokban Tarkacsu mellett, külön szerepel Liüntika, kettejük között kérdőjeles egyenlőségjellel.
Pecz: i. m. (6. j.) 9.
Pecz: i. m. (6. j.) 9.
Karácsonyi (1907): i. m. (30. j.) 139, ahol Τασῆς apja Λιοὺντυς (sic).
G. Manojlović: Studije o spisu „De administrando imperio” cara Konstantina VII. Porfirogenita. Rad Jugoslavenska akademija znanosti i umjetnosti 187 (1911) 1–132, ebben 124: a családfa és 125. 2. és 4. j.
H. Schönebaum: Die Kenntnis der byzantinischen Geschichtsschreiber von der ältesten Geschichte der Ungarn vor der Landnahme. (Ungarische Bibliothek 5) Berlin – Leipzig 1922. 48. 3. j.
Schönebaum: i. m. (78. j.) 49.
Uhrmann I.: Az ősmagyar kettős fejedelemség kérdéséhez. Történelmi Szemle 30 (1987–1988) 206–226, ebben 220–221.
László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Budapest (1944) repr. 217.
Ligeti: i. m. (68. j.) 262.
Györffy Gy.: A honfoglaló magyarok települési rendjéről. Archaeologiai Értesítő 97 (1970) 191–242, ebben 197–198: „Figyelemre méltó, hogy az unokák másodszori felsorolásakor, ahol az élők és elhaltak közt tesz különbséget, Ezelech neve már nem olvasható, viszont szerepel Tas, akit fentebb, a származtatásnál nem említett. Azt hiszem, hogy Ezelech neve a fordításkor félreértésből keletkezett. Amikor az informátor közölte, hogy »ez Elech nemzette fiát, Tast«, s ezt a tolmács közvetítette, akkor a görög feljegyző Τᾶς-on görög névelőt érzett helytelen használatban; ezt elhagyta és az apa, Elech nevét a magyar ez névelővel tette meg személynévnek. »Ézelő« nevű családtag nézetem szerint nem volt. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a tolmács szláv ember volt.”
Tóth i. m. (57. j.) 471.
Wertner: i. m. (6. j.) 636.
Herényi: i. m. (43. j.) 74. A névhez fűzött 122. jegyzetben Herényi „Györffy Elődeink 122”-re hivatkozik, de ott (Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest [1975] 2. bővített kiadásában) csak a DAI fent idézett szöveghelye olvasható Moravcsik Gyula fordításában.
Nagy G.: Trónöröklés az Árpádok alatt. Turul 32 (1914) 19–25, ebben 24. és 25.
Pray: i. m. (17. j.) 343. q) jegyzet, majd Pray: i. m. (18. j.), ahol a kiadásokban szereplő Tase helyett Thase-t írt. Katona István bírálata erre is vonatkozott (Katona: i. m. [19. j.]).
Domanovszky S.: A trónöröklés kérdéséhez az Árpádok korában. Budapesti Szemle 1913. 367–398, ebben 382.
Hóman – Szekfű: i. m. (28. j.) 144; Bartoniek: i. m. (26. j.) 804.
Szempontok Árpád-kori személyneveink vizsgálatához. In: Pais – Mikesy: i. m. (39. j.) 97.
Dümmerth D.: Az Árpádok nyomában. Budapest (1977) (2003 6 ) melléklet. A könyv szakmai megítéléséhez lásd Kordé Zoltán recenzióját: Századok 118 (1984) 1038–1040.
Várady L.: Revision des Ungarn-Image von Konstantinos Porphyrogennetos. Textanalysen und Reinterpretation der Aussagen des Konstantinos Porphyrogennetos über die Politikgeschichte der Ungarn. BZ 82 (1989) 22–58, ebben 50 és 58.
Die Byzantiner und Ihre Nachbarn. Die De administrando imperio genannte Lehrschrift des Kaisers Konstantinos Porphyrogennetos für seinen Sohn Romanos. (Byzantinische Geschichtsschreiber 19) Übersetzt, eingeleitet und erklärt von Klaus Belke und Peter Soustal. Wien (1995) 197. 443. j.
Tóth S. L.: A magyar fejedelmi méltóság öröklődése. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 83 (1986) 7. (és későbbi közleményeiben).
Tóth: i. m. (57. j.) 472.
Bartoniek: i. m. (26. j.) 804.
Tóth: i. m. (57. j.) 474.
Uhrmann: i. m. (80. j.) 220–221.
Tóth: i. m. (57. j.) 473.
Nagy: i. m. (87. j.) 25.
Nagy: i. m. (87. j.) 21.
Ebben az is közrejátszhatott, hogy az 1950-es görög–magyar kétnyelvű kiadásban (178–179) és Györffynek az azt felhasználó szemelvénygyűjteményében (Györffy Gy.: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest [1986 3 ] 122.) sajtóhiba (?) következtében kimaradt az „unokatestvérük” szó.
A kézirati hagyományról lásd Moravcsik Gyula Bevezetését a magyar fordítás előtt: Moravcsik: i. m. (1. j.) 15–24.
A kódexet digitális másolaton tanulmányoztam, melyhez az ELTE Eötvös József Collegium Byzantium Központ OTKA NN 104456 számú pályázatának jóvoltából jutottam hozzá.
Βίβλος καίσ[αρ]ος Ἰωάννου τοῦ Δούκα γραφῆ(σα) χερσὶν οἰκογενοὺς οἰκέτου Μιχα(ὴ)λ ὀνόματι τοῦ Ῥοϊζαΐτου †
B. Mondrain: La lecture du De administrando imperio à Byzance au cours des siècles. Travaux et Mémoires 14 (2002) 485–498, ebben 490–491.
Moravcsik – Jenkins: i. m. (2. j.) 33.
Harmatta: i. m. (33. j.) 106–107.
A. S. Shchavelev: Treatise De Administrando Imperio by Emperor Constantine VII Porphyrogenitus: Date of the Paris. gr. 2009 Copy, Years of Compiling of the Original Codex, and a Hypothesis about the Number of Authors. Studi Ceranea 9 (2019) 681–704, ebben 685.
Moravcsik – Jenkins: i. m. (2. j.) 20.
Moravcsik (1950): i. m. (1. j.) 7.
Lásd például: Moravcsik Gy.: Szövegkritikai megjegyzések Konstantinos Porphyrogennetos magyar fejezeteihez. Nyelvtudományi Közlemények 50 (1936) 285–293; Moravcsik Gy.: Levente és Álmos. Magyar Nyelv 22 (1926) 82–84.
Bury: i. m. (5. j.) 524–525.
A szakirodalomban olvasható elméletek összefoglalását lásd Bollók Á.: A De administrando imperio és keletkezésének kora az újabb kutatások tükrében. Századok 151 (2017) 1291–1332.
C. Sode: Untersuchungen zu De administrando imperio Kaiser Konstantins VII. Porphyrogennetos. In: Varia V. Szerk. P. Speck. (ΠOIKIΛA BYZANTINA 13.) Bonn 1994. 147–260.
A munkamódszerre vonatkozó elképzeléseket Cyril Mango dolgozta ki Theophanés-kutatásai kapcsán, majd Paul Speck több művében továbbfejlesztette azokat. Az elmélet alakulásáról bővebben (a szakirodalom összefoglalásával) lásd: Sode: i. m. (116. j.).
Jenkins: i. m. (3. j.) 6. Shchavelev szerint nagyobb a valószínűsége annak, hogy a DAI a 950-es évek közepén készült, és Konstantin nászajándéknak szánta fiának, az Anastasia Theophanóval kötött házassága alkalmával. Annyit azonban bizonyosnak tart, hogy még Konstantin életében állították össze a művet, valamikor 952 és 959 között (Shchavelev: i. m. [110. j.] 687).
Sode szerint Basileios Lekapénos parakoimómenos idején, Mondrain viszont azt feltételezi, hogy csak Ióannés Dukas kaisar számára másolták le először.
Ennélfogva a tanulmány megszövegezése során – a régebbi szakirodalommal szemben – nem említettük Bíborbanszületett Konstantint a DAI szerzőjeként. Lásd Farkas Z.: A magyar honfoglalás korának bizánci forrásai. In: Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. (MTA BTK MŐT Kiadványok 1) Szerk. Sudár B. – Szentpéteri J. – Petkes Zs. – Lezsák G. – Zsidai Zs. Budapest (2014) 267–271, ebben 268.
Kapitánffy I.: Konstantinos magyarokra vonatkozó tudósításainak forrásai. AntTan 43 (1999) 283–285. (= Kapitánffy I.: Hungarobyzantina. Bizánc és a görögség középkori magyarországi forrásokban. Szerk. Mayer Gy. – Farkas Z. Budapest (2003) 139–144.)
A korábbi nézetek összefoglalását és a 948-as dátum részletes indoklását lásd: Moravcsik Gy.: Görögnyelvű monostorok Szent István korában. In: Szent István-Emlékkönyv. I. Szerk. Serédi J. Budapest (1938) 387–422, ebben 391–397. (Rövidebben: Moravcsik Gy.: Studia Byzantina. Budapest [1967] 329.)
Bury: i. m. (5. j.) 538.
Moravcsik (1950): i. m. (1. j.) 11.
Megjegyzendő, hogy az editio princeps-ben – és annak nyomán a többi latin fordításban – csak a második, az Árpád fiairól tudósító mondat kezdődik sciendummal (sciendum vero), a többi mondat elején az Et kötőszó, a rursus adverbium, a -que simuló kötőszó, illetve az autem kötőszó jelzi, hogy a sciendum tulajdonképpen a többi mondatra is vonatkozik. (Az első Ἰστέον, ὅτι-val kezdődő mondatot a latin fordításban Et kötőszó vezeti be.) Ez azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy a latin fordítás a hat mondatot összefüggő szövegként értelmezi.
J. Signes-Codoñer: Los eslavos en las fuentes bizantinas de los siglos IX–X: el ’De administrando imperio’ de Constantino Porfirogéneto. Ilu. Revista de Ciencias de las Religiones 13 (2004) 115–131, ebben 126–127 [non vidi].
Shchavelev: i. m. (118. j.) 691.
A műben szereplő dokumentáris források létrejötte során a tolmácsok közreműködésére már Bury is felhívta a figyelmet: Bury: i. m. (5. j.) 540; Györffy Gy.: A honfoglaló magyarok települési rendjéről. Archaeologiai Értesítő 97 (1970) 198. a magyarokról szóló híradások mögött szláv tolmácsot sejtett, sőt később odáig ment, hogy „egy morva misszión nevelkedett bolgár pap” volt a tolmács (Györffy [1984]: i. m. [29. j.] 682.). Harmatta János is egyetértett egy szláv tolmács feltételezésével (Harmatta: i. m. [33. j.] 109.), Kristó Gyula viszont erősen kritizálta Györffyt, amiért közvetítő szerepét feltételezte (Kristó: i. m. [32. j.] 38.).
A nemzetközi színvonalú hazai bizantinológiai kutatások követendő irányát vázolva Farkas Zoltán rámutatott arra is, hogy a bizánci források szövegének megállapításához és megértéséhez elengedhetetlen, hogy tágabb (bizánci) összefüggésben vizsgáljuk a szövegeket. Az eredeti kézirat(ok) tüzetes vizsgálatával, az adathordozó, az írás és a kontextus együttes figyelembevételével, a bizánci szerzők és másolók céljait és munkamódszereit szem előtt tartva, a legújabb kutatási irányzatok és módszerek alkalmazásával kell megkísérelnünk helyreállítani a szövegeket (Farkas Z.: A magyar őstörténet bizánci forrásai. In: Annales. Az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete Évkönyve I. [2013–2014] Szerk. Kis A. F. Piliscsaba [2015] 127–138, ebben 135–136.).
Talán a hatalomnak a „mostani fejedelem” utáni várományosát akarták hangsúlyozni vele (s emiatt kerülhetett a genealógia a szövegbe). Ezért Ezeleg fiát sem kell hiányolnunk, s az ifjabb fiúgyermekek sem bírtak jelentőséggel a bizánci diplomácia szemszögéből.
Lásd például a sokat vitatott Ἀτελκούζου 38,30 (110r 9. sor) – Ἐτὲλ καὶ Κουζοῦ 40,24 (114r 7. sor) problémáját.
A családfa utóéletéhez még egy adalék: A párizsi kéziratról készült vatikáni másolatban hiányzik az az adat, hogy ki volt Ielech fia. A ὁ δὲ δεύτερος υἱός, ὁ Ἰέλεχ ἐποίησεν υἱὸν τὸν Ἐζέλεχ tagmondatból kimaradt ugyanis az ἐποίησεν υἱὸν τὸν Ἐζέλεχ szakasz. Az azonos végződés miatt (-έλεχ) feltehetőleg „megugrott” a másoló szeme (lapsus oculorum), és Ἰέλεχ neve után az Ἐζέλεχ-et követő résszel folytatta a másolást. Mivel az editio princeps a vatikáni kézirat alapján készült, száz évig, az újabb kiadás elkészültéig csonka volt a szöveg.
