A VERS HELYZETE BABITS ÉLETMŰVÉBEN

Propertius nevének, illetve személyének előfordulása Babits életművében meglehetősen ritka. Az egyetlen ismert fordítása az aranykori szerzőtől a II, 15 elégia, amelyben Propertius a Cynthiával töltött boldog éjszakáról számol be, miközben az együttlét gyönyörűségeit állítja szembe a polgárháború szörnyűségeivel. Talán nem véletlen, hogy a háborúellenes Babits ezt a költeményt az I. világháború után megjelenő Erato című fordításkötetben jelentette meg először. ¹ Néhány forrás azonban rendelkezésre áll a korábbi időszakból, így például a Babitskronológiában és a levelezésében is lehet találkozni Propertius említésével. A fordítás és a szövegforrás intertextuális viszonyának bemutatásához érdemes röviden megjeleníteni azt a néhány előfordulást, amely rendelkezésre áll.

A Babits-kronológiából csupán Némethy Géza nevét lehet összefüggésbe hozni Proper-tiusszal, ugyanis az ismert klasszika-filológus a római elégia szakértőjeként több művében foglalkozik a témával, ² Babits életében pedig fontos szerepet játszott mint a költő egyetemi tanára. Az 1904/1905-ös tanév második félévében Babits Némethy Propertius-óráján vett részt hallgatóként. ³ Ezután azonban Propertius nem kerül elő többször a Babits-kronológiában, csupán Babits leveleiben bukkan fel újra.

Az első említés 1904. augusztus 20-án (Szent István ünnepén) keltezett levélből van, amelyet Babits Szekszárdról írt Kosztolányinak:

„Michael Babitius Desiderio Costolanio salutem et dextram! Ez ünnepi és klasszikus irásomat illett talán nyelveden kezdeni, Propertius! Aki vad, és szőrös és alkalmasint sokistenhivő atyáinkat görbe <<b>>pásztorbottal ólokba hajtván először tette birkákká: annak van ma ünnepe; – de én másról beszélek!” ⁴

A levél nyitósoraiban Propertius mint a latin nyelv szimbóluma jelenik meg, de utána nincs is több szó róla, hanem Babits rögtön Szent István ünnepére tér át, miközben államalapító királyunk hittérítő működését pásztorallegóriává alakítva mutatja be. Valószínűsíthető, hogy az államalapítás évfordulója, a pásztorallegória, valamint Propertius említése mind-mind a Palilia (vagy Parilia) ünnepre, vagy egy ehhez kapcsolódó Propertius-helyre (IV, 4, 75 sk.) vonatkozik. A Palilia tisztuló és engesztelő ünnep volt, amelyet Pales istennő tiszteletére rendeztek, és Róma alapításának állítólagos napján, április 21-én tartottak meg. ⁵ A párhuzamok alapján egyértelműnek tűnik a kapcsolat: mindkét ünnep a város- vagy államalapításhoz kötődik; a pásztorkodáshoz kapcsolódó Paliliához illik a keresztény hittérítésre vonatkozó pásztorallegória; a tisztuló és engesztelő ünnepi hagyomány pedig párhuzamba állítható a Szent István-napi búcsúk keresztény szokásával, így Babits vélhetően erre az ünnepre utalhatott soraival. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a birka kifejezés használata a magyar ősökre rendkívül dehonesztáló, kifejezetten komikus hatású, ⁶ amire Kosztolányinak négy nap múlva küldött válaszában Priapus említése szintén rájátszik, miközben Propertius neve a válaszlevélben is előkerül:

„Kedves barátom! Ezt a levelet, mint láthatja, nem Propertius, Priapus vagy más ilyen úr ünnepén irom, hanem azon a napon, melyen Szegszárdot >>óriás lelkesedés<<sel, epochális felkiáltással rendezett tanácsú várossá kiáltották ki.” ⁷

Propertius nevének itt nincs különösebb jelentősége, valószínű, hogy Kosztolányi csak reagált Babits bevezetésére. Ezután három hónapnak kellett eltelnie, hogy ismét Propertiusról írjon levelezésében Babits, ezúttal is Kosztolányinak címzett írásában (1904. november 17.):

„Homeros. Odyssea. Tetszenék nagyon, ha oly irgalmatlanul nem kűzdenék a nyelvvel. A görögök közül még Platot és Aischylost forgatom. Catullus, Tibullus, Propertius. Adagonkint.” ⁸

Ebben a félévben Babits Ponori-Thewrewk Emil óráin (A római irodalom története; Római grammatikusok; Interpretáló gyakorlatok) foglalkozhatott római szerzőkkel az egyetemen, ⁹ s bár egyik óra sem kapcsolódik kiemelten Propertiushoz, valószínű, hogy ezek az egyetemi órák inspirálták az említett szerzők olvasására.

A negyedik alkalommal (és egyben utoljára) 1905. augusztus 3. előtt említi meg Babits Propertiust Juhász Gyulának írt levelében:

„[…] minden kor objektiv költői egyéni módon látták a világot s szubjektív költői (az úgynevezett lírikusok egyéni reakciójukat fejezték ki – Pindarus lelkesedését, Catullus dühét, Propertius érzéki indulatát –, de mindig a világért és a világ ellen; szemét behúnyni még a félénk Tibullusnak sincs esze ágában sem.” ¹⁰

Nyár előtt, a tavaszi félévben már volt Babitsnak Propertius-témájú órája Némethy Gézá val, vagyis az őszi félév novembere óta eltelt időben ez is hatással lehetett a költő iránti érdeklődésére. Mindenesetre érdekesnek tűnik, hogy a Propertiusszal kapcsolatos említések erre az 1904. augusztus és 1905. augusztus közötti időszakra korlátozódnak Babits életében. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a Kosztolányival váltott első két levélben volt a római költőnek kitüntetett szerepe, a másik két levélben már csak második-harmadik latin szerzőként jelenik meg.

Érdemes megjegyezni, hogy a négy idézett levél közül Babits csak az utolsóban ír jellemzést Propertiusról. Tehát Babits szerint Propertius „szubjektív költő, lírikus” és a verseiben kifejezett egyéni reakciója az „érzéki indulat”. ¹¹ Babits szavait érdemes összehasonlítani Az európai irodalom története római elégiaszerzőkkel foglalkozó részével, ahol Propertiusról a következőket mondja (a levélhez viszonyítva több mint 30 évvel később):

„Tibullus lágy, édes, egy kissé dekadens és siránkozó; Propertius érzéki, forró, s tele mitológiai szárnyalással, akár Kallimakhosz.” ¹²

Az érzéki szó tehát Babitsnál visszatérő jelző Propertius költészetével kapcsolatban, ami fontos lehetett az Erato verseinek válogatásakor, és megmagyarázhatja azt is, hogy az „egy kissé dekadens és siránkozó” Tibullust miért hagyta ki az Eratóból. ¹³ A római elégikusokkal kapcsolatban Babits fontosnak tartja megemlíteni, hogy Tibullusban, Propertiusban és Ovidiusban is közös, hogy „meg sem kísérlik a nemzeti ügynek szolgálatára lenni verseikkel”, ¹⁴ vagyis ezek a szerzők közügyek helyett inkább a szerelmi témák felé fordulnak. Propertiusszal kapcsolatban Babits még több mint egy évtizeddel később is a II. könyv 15. elégiáját hozza példaként: „Propertius pedig őszintén megvallja, hogy a szép Cynthia több neki, mint Augustus, minden diadalaival.” ¹⁵

Mivel Babits középiskolában is tanult latint, és ő maga is latintanár lett, a fent említett fontosabb életrajzi források után érdemes rövid kitekintést adni Propertius tanításának magyarországi helyzetéről. A téma többek közt azért is fontos, mert a latintanár Babitscsal kapcsolatban joggal merülhetne fel a gondolat, hogy a jól ismert költőtől esetleg egy középiskolai tankönyvből választott szöveget. Propertius tanítását Magyarországon Váradi Eszter 2005-ös tanulmánya rendkívül részletesen és gazdagon mutatja be a kezdetektől egészen 1945-ig, ¹⁶ így Babits középiskolás éveire vonatkozóan is vannak benne fontos tájékozódási pontok.

Bár a kiegyezés előtti latinoktatásban egyértelműen jelen volt Propertius életműve, a leggyakoribb előfordulások mégis a kiegyezés utáni időszakban találhatók, ¹⁷ vagyis megállapítható, hogy Babits olyan korszakban tanult latint, amikor már Propertius iskolai tananyag volt. Természetesen a Tibullus- és Propertius-antológiákra már ekkor is jellemző volt, hogy „gyakran mellőznek bizonyos részleteket az elégiákból, úgy mutatván be Tibullus és Propertius költészetét, hogy közben a diákok erkölcseit még véletlenül se veszélyeztessék”. ¹⁸

Váradi tanulmánya szerint az említett két költő közül Propertiustól több verset idéznek a tankönyvszerkesztők, de nagy az átfedés a válogatásban, annak ellenére, hogy ekkoriban még nem volt annyira részletesen szabályozva a tanterv, mint ma: „13 olyan elégia van, amely csupán egyszer fordul elő összesen, további 8 elégia pedig 2–3 előfordulással szerepel.” ¹⁹ Ba-bits VIII. osztályban diákként a Pirchala-féle Anthologia Latinát használta, ²⁰ bár Váradi ezt a könyvet csak a mellékletben említi meg. ²¹

A fentiek alapján nagyon úgy tűnik, hogy Propertius költészetének hatása nagyon jól körülhatárolhatóan jelent meg Babits életében: először a középiskolás évei alatt, utána az egyetemi évei alatt az 1904/1905-ös tanév körül, majd az Erato, illetve Az európai irodalom története megírásakor. Mivel az Erato előtt nem volt olyan előfordulás Propertiusszal kapcsolatban, amely közvetlenül vagy közvetve a II, 15 elégiára utalhatott volna, nagyon valószínűnek tűnik, hogy az Erato gyűjteményének válogatásakor merült fel először, hogy Babits pontosan ezt a verset fogja választani.

A LATIN SZÖVEG ÉS BABITS FORDÍTÁSÁNAK VISZONYA

Ahhoz, hogy a Propertius elmondja gyönyörűségeit szövegének forrását megalapozottan lehessen azonosítani, ²² érdemes a Babits korában ismert, és már az Erato megjelenése előtt létező, modern Propertius-kiadásokat textológiai szempontból rendszerezni, és megvizsgálni azokat a kulcsjelentőségű sorokat, amelyek szerepet játszhatnak a szövegforrás megtalálásában. Ebben a munkában Enk 1911-es latin kommentárja alapos segítséget nyújthat. Enk szerint a Propertius-kiadással foglalkozók közül többen is megfogalmaztak néhány olyan javaslatot, amely a soroknak ma ismert sorrendjét jelentősen befolyásolta volna. Például Housman 1–8., 37–40., 9–24., 49–50., 29–30, 27–28., 25–26., 51–54., 41–48. és végül 31–36. sorok sorrendjét javasolta. ²³ De Dousa, Fonteinius, Otto és Risberg is több sorcserére tett javaslatot, ²⁴ ezek ismertetésétől mégis eltekintünk, mert Babits fordítása alapján egyértelműnek tűnik, hogy a fordításhoz olyan kiadást használt, amely a ma is ismert sorrendet követi.

A sorok elrendezésén túl két textológiai kérdést érdemes kiemelni Enk kommentárjából: a 49. sorban a lucet/licet, illetve az 53. sorban a spiramus/speramus szövegváltozatokat. ²⁵

A 49. sor Enk szerint a következő:

tu modo, dum licet, o fructum ne desere vitae. ²⁶

A dum licet helyett dum lucet kifejezés mellett érvel Brandt, mert úgy véli, hogy a nappal-élet és éjszaka-halál metaforikus kapcsolat szép gondolat, ami a dum lucet ’amíg fénylik’ kifejezésből könnyen kiolvasható. ²⁷ Ezzel szemben Housman azzal érvel, hogy bár a modern ízlés számára költőinek tűnik a lucet metafora, valószínűtlennek tartja, hogy a latin szerző ilyet írjon anélkül, hogy valamivel felvezetné ezt a költői képet. ²⁸ Enk ezzel egyetértve, Müller kiadását ²⁹ követve a dum licet változatot fogadja el. ³⁰

Bár úgy tűnik, hogy Housman érve lezárta a textológiai vitát a dum licet javára, valójában a dum lucet verzió sokkal elterjedtebb. Müller és Enk változatával szemben legalább tíz olyan kiadás vagy fordítás ismert, amelyek a dum lucet vagy annak lefordított változatát támogatják. Ezeket az 1. táblázat foglalja össze elkülönítve az Erato előtti és utáni szövegeket.

Ha a magyar fordításokat nézzük, akkor itt is a dum lucet verzió az elterjedtebb, ugyanis Csengeri János („Az élet virágit, míg süt a nap, tépjed”) ³¹ és Tóth Béla is („Élvezd hát élted gyönyörét, míg rád süt a napja”) ³² ezt jeleníti meg fordításában. Velük szemben Vas István egyedüliként a dum licet változatot választotta („Szedd a gyümölcsöt, amíg lehet, és kínálja az élet.”). ³³ Érdekes módon Babits fordítása egyik kategóriába sem sorolható. Sem a lucet, sem licet nem jelenik meg a versében, amelynek 49–50. sora így hangzik:

tu modo, dum licet, o fructum ne desere vitae.

omnia, si, dederis, oscula pauca dabis.

„Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha

mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!”

Azt nem lehet tudni, hogy Babits ismerte-e a textológiai kérdést a 49. sorral kapcsolatban, de az látszik, hogy az időhatározói alárendelés teljesen eltűnt a fordításból, az 50. sor pedig olyan hosszú lett, hogy a mondat eleje az előző sor végére került. Ennek oka az élvezz! élvezz! ismétlése, amely költői eszköz jellemzően többször is előfordul a fordításban: a boldog (1–2. sor), később a hamarább háromszor (31–33. sor), vagy az isteni (28., 40. sor), illetve a gyász (45–46. sor), valamint a látni fogod és a látod (50–51. sor) szavak ismétlődnek anélkül, hogy ennek Propertius versében előzménye lett volna. Babits önkényes változtatásaira még érdemes visszatérni a textológiai kérdések után.

A lucet/licet mellett a másik kérdés a szövegváltozatokkal kapcsolatban az 53. sor spiramus/speramus változata, melyet Enk ebben a formában tart elfogadhatónak:

sic nobis, qui nunc magnum spiramus amantes ³⁴

A spiramus Scaligeri javítása, amelyet Phillimore – Enk szerint nem jogosan – elvetett. ³⁵ A szövegváltozatok helyzete azért is fontos, mert a vers utolsó előtti soráról van szó, amely így még hangsúlyosabb. A korábban említett kiadások, fordítások és tanulmányok alapján úgy tűnik, hogy a többség elfogadja a spiramus változatot, ami ellenőrizhető az alábbi 2. táblázatban. A táblázat elkülönítve mutatja be az Erato előtti és utáni kiadásokat, fordításokat, tanulmányokat:

A magyar fordítások többsége szintén a spiramus verziót részesíti előnyben. A négy ismert fordítás közül Csengeri („Úgy járhatunk, s kik ma szerelmet lehellünk ”) ³⁶ és Vas szövegéből is ez derül ki („így járunk mi, akik ma leheljük a drága szerelmet”). ³⁷ Ezzel szemben Tóth fordításánál nehezen eldönthető, melyik változat érvényesül, mert az árasztja (’leheli’) megfelelhet a spiramusnak, míg a vágy szóban a speramus érvényesül: „Mink is, kiknek a szíve ma még árasztja a vágyat ”. ³⁸

A fentiek után Babits sorait nem egyszerű besorolni a két csoport valamelyikébe:

sic nobis, qui nunc magnum spiramus amantes,

forsitan includet crastina fata dies.

„Éltünk büszke gyönyör, ragyogás; s holnapra mögöttünk

döngve becsapja talán érckapuját a halál.”

Az éltünk szó asszociációs mezőjét vizsgálva a spiramus fordításából könnyebben megmagyarázható, mint a speramusból, de azt be kell látni, hogy a többi magyar fordítás sokkal egyértelműbbé teszi, hogy melyik változatot követi.

Az Enk kommentárjából kiemelt két hangsúlyos textológiai probléma után érdemes megemlíteni néhány olyan szöveghelyet Babits fordításában, amelyek annyira sajátosak, mintha Babits nem is Propertius versét fordítaná. Már a 27. sorban szereplő amor columbae magyarított változata is előzmény nélkül bővül az örök jelzővel (a gerlék egyforma s örök szerelemben), de még látványosabb az eltérés a 28. sorral folytatva:

exemplo iunctae tibi sint in amore columbae,

masculus et totum femina coniugium.

„mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben

csókosan élvezik át isteni életüket.”

A latin és a magyar sor között nincs semmiféle tartalmi kapcsolat, legfeljebb hangulati. A fordításból leginkább az isteni jelzőre érdemes felfigyelni, amely a korábbi örök, illetve a 39. sorban olvasható mennyek, valamint a 40. sorban ismétlődő isteni szavakkal összekapcsolva egyfajta szakralizáló jelleget kölcsönöz a fordításnak. De még ide lehet kapcsolni a 26. sorban megjelenő szent lánc (catena) kifejezést is, ³⁹ amelyből a szent jelző szintén előzmény nélküli a latin szövegben, ahogy a többi felsorolt szó is, a mennyek pedig kifejezetten keresztény vonatkozású fogalom. A politeizmusra emlékeztető deost a 48. sorban Babits egyes számban fordította (istent), ami kissé monoteista hangulatot teremt a fordításban, legalábbis a latin szöveghez képest. A többi idézett résszel együtt pedig már a versre jellemző fordítói tendenciáról, paradigmáról lehet beszélni, amelyek a klasszikus, pogány nyelvhez képest inkább a magyaros, keresztény kultúrkörhöz kapcsolódnak.

Ehhez a mondhatni krisztianizáló tendenciához kapcsolható a 46. sor fordítása is, amelyben a latin szövegben szereplő kiengedett haj (crinis solvere) szimbolikus jelentését az alázna porig kifejezésben jelenítette meg. A kiengedett haj sok mindent jelenthetett az ókorban (pl.: szexuálisan szuggesztív cselekedet, a vallásos áhítat jele, a férjezetlen lányok hajstílusa stb.), ⁴⁰ így többek között ez a gyász jele is, ahogy ebben az esetben a kommentárjában Miller ⁴¹ és a tanulmányában Sullivan ⁴² is megállapították. Valószínűleg ezt Babits is tudhatta, de ő a gyász szimbólumai közül inkább a zsidó-keresztény kultúrára jellemző por- vagy hamuszórást választotta, ⁴³ legalábbis a porig alázna kifejezésben leginkább ezt az értelmet lehet felfedezni a gyásszal kapcsolatban, a haj (crinis) viszont nem jelenik meg a fordításban. Babits vélhetően azért dönthetett a változtatás mellett, mert a kiengedett haj a magyar, illetve a keresztény kultúrában nem ennyire egyértelműen beazonosítható, vagy legalábbis a porszórás sokkal egyértelműbb.

A versen kívüli kapcsolódásként a keresztény témához érdemes felidézni Babits-levelét e tanulmány elejéről, amelyet Kosztolányinak írt, és amely levélben Szent István ünnepén Propertius nyelvére hivatkozott. ⁴⁴ Akkor Babits a római Palilia ünnepre utalhatott, amely a már említett jellemzőiben nagyon hasonlít a magyar államalapítás ünnepére. Érdemes lenne ezt a krisztianizáló tendenciát alaposabban megvizsgálni, mert Babits költészetében valószínűleg nem példanélküli a kereszténység vagy a keresztény irodalom iránti elköteleződés (lásd Amor Sanctus).

Visszatérve az előzmény nélküli fordítói megoldások bemutatására, a következő szembetűnő szövegváltoztatás a 36. sorban olvasható, amelynek konkrét, egyértelmű jelentését Babits metaforikusan adta át:

huius ero vivus, mortuus huius ero.

„Ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!”

A latin sor szavainak elrendezése egy chiasmust mutat, amelynek tükröző tengelye pont a pentameter határán van, ez azonban a magyar változatban nem látszik. Ehelyett a két napszak (hajnal, alkony) szimbolizálja az élő (vivus) és halott (mortuus) szerelmest. Mindkét metafora felidézi az elégia elején olvasható fényes-sötét ellentétet (nox candida), így a fordítás hangulata líraibb a latin eredetinél. Azonban a 36. sor hajnal-metaforájánál is látványosabb változtatás a fordításban a 38. sor:

illa velit, vitae longus et annus erit.

„s nem sirnék, amikor hivna a csónakos agg.”

A csónakos agg kifejezés egyértelműen Charónra vonatkozik, és a halálra, de a latin szövegben ennek szintén semmilyen előzménye sincs, legfeljebb az élet rövidségére vonatkozó megállapításokból lehet a halálra, és így Charónra asszociálni. Ugyanilyen bővítésnek tűnik a 40. sorban a koldus, amelyet vélhetően a quivisnek lehet megfeleltetni:

nocte una quivis vel deus esse potest.

„koldus is isten lesz isteni karjaiban!”

Ha Babits a Rothstein-féle kommentárt használta, akkor a koldus előzménye az Elendesten (’legnyomorultabb’) lehetett, amely kifejezéssel Rothstein a quivis végletekig elvitt jelentését magyarázta. ⁴⁵ Mivel máshol nem olvasható hasonló magyarázat, ez is a Rothstein-féle kiadás használata mellett szól.

Az előbbi példával szemben az utolsó sor önkényes fordítása nem magyarázható egyik kommentárral sem, azonban Babits korábbi Oscar Wilde-fordításából, a Charmidesből idézett sorokban (I. 9. vszk.) több hasonlóságot lehet felfedezni:

„s lezárta az őr zord keze a sima érckaput.” ⁴⁶

And with stout hands the warder closed the gates of polished brass. ⁴⁷

Alaposabban megvizsgálva a Wilde-verset, a folytatásban újabb kapcsolatot lehet felfedezni Babits Propertius-fordításával, ugyanis az 51. sor corollas szavát rózsaként fordította, amelynek sziromhullása az említett Charmides I. 10. versszakában jelent meg korábban a 3. sorban:

„s hogy hullanak a rózsa szirmai” ⁴⁸

And the rose-petals falling from the wreath. ⁴⁹

A Charmides-fordítás jelentőségét növeli, hogy Babits a Pávatollak előszavában cím szerint megemlíti ezt a verset, mert olyan sok hatás jelenik meg benne saját költészetéből: „És némelyik — mint a Charmides, vagy a Lótuszevők — egészen megtelt igy a saját költészetem képzetvilágával, a saját lelkem színeivel…” ⁵⁰ Az említett fordítás 1911-ben jelent meg először a Nyugatban, ⁵¹ ezért a Propertius-fordításra tett hatását nem lehet teljesen kizárni.

A Prop. II, 15 elégia átfogó elemzése és textológiai kérdéseinek bemutatása után már elegendő ismeret áll rendelkezésre annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy Babits vajon melyik Propertius-szövegkiadásból dolgozhatott. Ha az 1921 (az Erato megjelenése) előtti időszakot nézzük, akkor Gantillon, Csengeri, Rothstein, Phillimore, Müller és Butler szövegei jöhetnének szóba (Enk művét azért kell kizárni, mert nem teljes szövegkiadás, hanem csak kommentár). Azonban, ha feltételezzük, hogy a latintanár Babits latin szöveget használt, akkor ki lehet zárni azokat a szerzőket, akik csak fordításokat jelentettek meg, így már csak Rothstein, Müller és Butler maradt. Közülük Müller és Butler kommentár nélkül adták ki, utóbbi angol fordítással együtt, Rothstein viszont német nyelvű kommentárban rögzítette megjegyzéseit az elégiákhoz.

Ezek alapján még lehetne mindhárom kiadás Babits forrása, mégis Rothstein szövegének használata a legvalószínűbb. A textológiai kérdések közül egyedül az 53. sor spiramus/speramus nyoma látszik Babits fordításán az Éltünk büszke gyönyör kifejezésből, vagyis inkább egy spiramust használó kiadás lehetett a magyar fordítás előzménye. Ezzel a Bulter-féle kiadást ki lehet zárni, mivel ott a speramus jelenik meg (a fordításban: whose hopes are high), ⁵² viszont Rothstein és Müller szövegében is a spiramus olvasható az említett sorban. ⁵³ Müller kiadása mellett nem szól más érv, legfeljebb az, hogy Rothstein változatánál újabb, de Rothstein szövegének második kiadása 1920-ban jelent meg, ⁵⁴ pont egy évvel az Erato kiadása előtt, így a német kommentár komoly aktualitást szerezhetett magának abban az évben. Rothstein mellett szól az is, hogy Babits a 40. sor quivis szavát koldusnak fordította, amelynek előzménye lehetett a kommentár Elendesten ’legnyomorultabb’ szava, ⁵⁵ illetve az is, hogy az 51. sorban a calathisszal kapcsolatban pont azt a Vergilius-eclogát említi Rothstein, amelyet egyedüliként fordított Babits (Verg. Ecl. V). ⁵⁶

A felsorolt érveken túl érdemes ideidézni egy doktori disszertációt, melyet Némethy tanítványa, Schrőder Imre írt Propertius hatása Ovidiusra címmel 1916-ban, ⁵⁷ vagyis 5 évvel az Erato megjelenése előtt. Mivel arról nincs adat, hogy Schrőder és Babits ismerte egymást, nem tűnik valószínűnek, hogy Babits olvasta a disszertációt, legfeljebb a dolgozatról szóló recenziót, ⁵⁸ viszont Schrőder írása bizonyíthatja Némethy hatását annak tanítványaira, így Schrőder mellett Babitsra is. Ezenkívül az 1916-os disszertáció szakirodalma azt is megmutathatja, hogy abban az évtizedben a Propertius-kiadások közül Rothstein 1898-as kommentárja ⁵⁹ és Csengeri János 1897-es fordítása ⁶⁰ volt a legfontosabb forrás, legalábbis Schrőder csak ezeket említette meg a bibliográfiájában, ⁶¹ pedig akkor Müller kiadása már 6 éve létezett, tehát ez a példa is mutatja, mennyire meghatározó volt Rothstein szövege. Figyelembe lehet venni még Némethy Gézának az akadémián elhangzott 1916-os előadását is, amelyet az új Ovidius-kiadásával kapcsolatban mondott el, és amely szerint „[a] négy római elegiaköltő ( Tibullus, Propertius, Lygdamus, Ovidius) művei közül idáig csak a Propertius-féle elegiákhoz rendelkeztünk a mai kívánalmaknak megfelelő kommentárral, a mely Rothstein munkája s Berlinben Weidmannál 1898-ban jelent meg”. ⁶²

Összességben tehát azt lehet mondani, hogy a korszakban kevés Propertius-kiadás volt elérhető, ezek közül is csak Rothstein munkája rendelkezett olyan kommentárral, amely használható volt a fordításban. Az említett változat nem tartalmaz olyan részletet, amely miatt el kellene vetni a lehetőségét annak, hogy Babits ezt használta, viszont vannak olyan fordítói megoldások, amelyek emlékeztethetnek Rothstein szövegére, és a korszakban is ez a változat volt a legnépszerűbb Némethy és tanítványa, Schrőder tanúsága szerint, így tehát nagyon valószínű, hogy Babits is Rothstein kiadását használta.

A tanulmányban bemutatott önkényes fordítások, így például a 28., 38–39., valamint az 54. sor változtatásai egyetlen kiadással sem magyarázhatók, ezekben mind Babits egyéni, költői invenciója olvasható. Bizonyos kifejezésekben, mint például az isteni, örök, mennyek, szent és a nem alázna porig szavakban a keresztény kultúrkör kontextusa jelenik meg, míg a tunica ingként való fordításában a Polgár Anikó által domesztikációnak nevezett fordítói paradigma válik érzékelhetővé. ⁶³ Ezeket a részeket a jövőben érdemes lesz tágabb kontextusban vizsgálni, akár az Erato többi fordítása, akár az életmű szintjén, hogy a megismert tendenciákat rend-szerezve még alaposabban lehessen beszélni a babitsi fordítói paradigmáról.

FÜGGELÉK