1. A Winchester Psalter és a tanulmány témáját ábrázoló jelenet ismertetése

A Winchester Psalter (Cotton MS Nero C. IV), más néven Henry of Blois zsoltároskönyve kétnyelvű pergamen kódex a XII. század közepe – XIII. század második feléből.³ A ma a British Library gyűjteményében található zsoltároskönyv a benne lévő kalendárium alapján Winchesterben készült, valószínűleg István király (1135–1154) öccse, Henry of Blois (1096 k. – 1171), Winchester püspöke (1129–1171) megbízásából.⁴ A kalendáriumhoz való hozzátoldások alapján innen a Shaftesbury Apátság (Dorset) bencés zárdájába került, legkésőbb a XIII. század közepén.⁵ A zsoltárok szövege latin és anglo-normann francia nyelven, egymás mellett két hasábban, párhuzamosan olvasható.

A kódex gazdagon díszített: 38 egész oldalas, 1–3 regiszterre osztott miniatúrát tartalmaz, amelyek az Ószövetség és az Újszövetség válogatott történeteit beszélik el.⁶ A zsoltárok szövege a 40. folio rectóján kezdődik, innen a dekoráció már nem tartalmaz nagy méretű miniatúrákat, hanem díszes kezdőbetűkre, az alapszövegtől eltérő színű, kék, zöld, pirosas árnyalatú tintával írt betűkre, valamint a lapok szélein található, kisebb méretű, embereket, állatokat, képzeletbeli állatokat, növényeket, absztrakt elemeket tartalmazó díszítésekre korlátozódik. A kódex első részletes monográfiáját jegyző Francis Wormald szerint a kötet elejének nagy alakú narratív miniatúrái eredetileg rectók és versók voltak vegyesen, eltérően a könyv jelenlegi elrendezésétől, egy átkötés során ugyanis ezeket a jeleneteket rectókra rendezték.⁷

A Jézus megkísértését ábrázoló miniatúra⁸ a bibliai narratívát (Máté 4:1–11, Márk 1:12– 13, Lukács 4:1–13), azok közül is Máté evangéliumának változatát követve készült.⁹ A három kísértés két regiszterbe rendezve jelenik meg a kódex 18. foliójának rectóján (1. kép). A felső regiszterben látható az első két kísértés: baloldalt Jézus jelenik meg, mellette balra pedig az ördög, aki azzal kísérti meg a böjtölő Jézust, hogy arra buzdítja, változtassa a köveket kenyérré. A regiszter a második kísértéssel folytatódik: Jézus itt a jeruzsálemi templom oromzatán látható, amint az ördög arra akarja rávenni, bizonyítsa be, hogy valóban ő az Isten fia, és vesse le magát a mélybe, hiszen a Gondviselés nem fogja engedni, hogy bántódása essen. Az alsó regiszterben Jézus egy hegy tetején áll,¹⁰ ahol az ördög megmutatja neki a világot: állatokat, növényeket, a gazdagságot és hatalmat szimbolizáló kincseket, azt ígérve neki, ez mind az övé lesz, ha őt imádja és őt szolgálja. Jézus mindhárom kísértésre bibliai szöveghellyel válaszol, amire elhagyja őt az ördög.

Most fordítsuk a figyelmünket a szereplők ábrázolása felé. A történet cselekménye három különböző helyszínen játszódik, így a f. 18^r miniatúrája is a különböző helyszíneken egy-egy Jézust és ördögöt, összesen tehát három Jézust és három ördögöt ábrázol. Jézus alakja következetesen ugyanazt a mintát követi, felsőtestének testtartása végig ugyanolyan: fejével az ördög felé hátrahajolva, ám teljes testtartásával és különösen felsőtestével attól elfordulva, azonos arckifejezéssel jelenik meg, minimális eltérés csak a haj, fül, szakáll és a glória részleteinek elrendezésében látható. Az illuminátor a cselekmény eltérő színhelyeihez alkalmazkodva, változatosan ábrázolja Jézus altestének helyzetét, valamint kéz- és kartartását is. Jézus beszédét a száj mozgása nem jelzi, ellentétben az ördöggel, akit a mester mindhárom jeleneten nyitott szájjal ábrázolt. Jézus beszédére ugyanakkor annál erősebben utal a könyv és a tekercs ábrázolása, Jézus ugyanis a Szentírás igéjével válaszol az ördög kihívó szavaira. A könyv és a tekercs mindkét esetben mintegy pajzsként, közte és az ördög között helyezkedik el. Jézus a képeken mezítláb látható, és mindhárom jeleneten ugyanazt a ruhát viseli.

Ennél a kiforrott ábrázolásnál jóval kevésbé egységesen jelenik meg a kísértő alakja a három jeleneten. A közös bennük az, hogy mindháromszor egy olyan összetett figurát látunk, amely bár két lábon, kiegyenesedve áll, nem ember, hanem valamiféle zöld színű, összetett keveréklény. A felső regiszter bal oldalán az ördögöt¹¹ Jézus felé fordulva, szemből láthatjuk, amint bal kezével a földre festett kövekre mutat, jobb kezével pedig gesztikulál. Száját szólásra nyitja, ám az illuminátor nem olyan arckifejezéssel ábrázolta, mint amilyen a beszéd közben megszokott, hanem úgy, mint aki a nyelvét ölti ki. A furcsa grimaszhoz szokatlan, duplasoros vagy vastag szemöldököt festett a mester. Az állatias arcvonásokat vöröses, lángnyelvekre hasonlító szakáll és bajusz keretezi, a fej tetején lángvörös, koronára hasonlító fürtök merednek az ég felé, egészében az oroszlánsörény benyomását keltve. Fején a tehenekét idéző fülek fölött sárgásvöröses szarvak nőttek. Teste, lába és karja emberszerű, de végtagjai állati ujjakban és karmokban végződnek, kezei madárlábszerűek, lábai pedig a kutyáéhoz hasonlók. Zöldes színű testén a fej kivételével fekete foltmintázat látható. Ruhát is visel, ám ez nem hasonló Jézus ruhájához: két részből áll, amelynek felső része rövid, a hasat már nem fedő, homokszínű kapucnis darab, alsó része pedig egy rojtosra szabdalt, felül sárgás, övszerű, majd zöldeshomokszínűbe átváltó és zöldesfekete foltos szoknya. A kép keretén túlnyúlik a szoknya alól előbújó pamacsban végződő, oroszlánéhoz hasonló farok.

A második ördög első pillantásra olyan, mintha még az első kísértéshez tartozna, és két ördög fogná közre Jézust, de ez az ördög valójában már a következő epizódhoz tartozik. Feltekint maga mögé, a templom tetején ábrázolt Jézusra, kicsavart jobb kezével beszédet kísérő mozdulatot téve, akárcsak az első jeleneten. Felsőtestét kicsavarva, fejét profilban láthatjuk. Arca azonban másképp fest, mint az előző ördögé: a szemöldök egyvonalúvá válik, és bár a szarvak itt is megvannak, a haj és szakáll inkább barnás színű. A haj inkább emberi, csak a szakáll őrizte meg a bozontos, állatias jellegét. Oldalról ábrázolva az orr hegyes, a szem is emberi szem, és már nemcsak a pupillát festette meg a mester, hanem az íriszt is. A fül ember-szerű, a száj beszédre nyílik, a ragadozószerű fogak egyesével látszódnak. A zöld testen csak közelről nézve látható mintázat, az előbbihez képest szőrszerűbb (hegyesebb végű) és jóval halványabb foltok képében. Az ördög ezúttal nem kétrészes ruhát, hanem csak egy homokszínű szoknyát visel, amelyet felül és alul díszített csík (felül kör alakú mintával, alul pedig a levélhez hasonló, hegyes végű mintával körbefuttatott csík, talán öv?) fog át. Az oroszlánfarok ugyanúgy megtalálható, a vádlik felső része azonban állatiasabb, hátrafelé szögletes kitüremkedéssel indul.

Az alsó regiszteren található harmadik ördög megint más képet fest: fejét és felsőtestét oldalról, altestét pedig hátulról láthatjuk, így fordul a jelenet jobb oldalán ábrázolt Jézus felé. Szembetűnő, hogy ennek az ördögnek szárnyai is vannak, a tollak vöröses, zöldes és homokszínű sorokba vannak rendezve, és olyan nagyok, hogy a jobb szárny ki is lóg a kép keretén túlra. Feje profilban, az első jeleneten megfigyelt oroszlánszerű sörényes-szakállas ábrázolásban jelenik meg, ám ezúttal nem vörösesre, hanem – testének többi részéhez hasonlóan – zöldes színűre festve. Szemöldöke ismét hangsúlyozott, duplasoros vagy vastag, orra már-már kampós, füle állatias, akárcsak szarvai. Szája beszédre nyílik, a hegyes fogak jól láthatók. Testét sötét, a második kísértőhöz hasonló szőrszerű foltok borítják, oroszlánfarka homokszínű. Egyrészes, harang alakban végződő hosszú ujjú ruhát visel, amelynek felső része kivágott és elülső része fűzőszerűen megkötött, alsó része pedig hosszú, a földig ér, felsliccelt vagy szétnyílt hátsó résszel. A ruha két ujja aszimmetrikus. A ruha bal ujján és az alsó részen csomó látható. Bal kezében karkötőt tart, a jobb kezében pedig tekercset, amelyen az általa mondott szavak olvashatók.

Jézus mindvégig egységes ábrázolásával összevetve olyan, mintha az ördögnek háromféle változata jelenne meg egyazon narratíva illusztrációjában. Véleményem szerint a három változat bizonyos elemei nem csupán középkori előképekre vezethetők vissza, mert az első kísértő alakja mögött egy ókori egyiptomi istenség rejtőzik.

2. A kísértő ábrázolása a korabeli kódexekben

Mint említettem, a Winchester Psalter angliai készítésű, 1150 körül összeállított kézirat. Az összehasonlítás során ezért az angliai készítésű kódexekkel vetem össze. A kézirat román stílusú, ezért a Claus M. Kauffmann által meghatározott korszakot veszem alapul, tehát elsősorban az 1066–1190 közötti időszakot¹² vizsgálom. Mivel azonban a kéziratok stílusa képlékenyebb annál, mint hogy feketén-fehéren be lehessen szorítani őket korszakhatárok közé, a dolgozatban ráhagyok egy-egy évtizedet a Kauffmann által meghatározottra, így a vizsgált időszak 1050 körültől 1200 körülig terjed – ezzel bevonok a gyűjtésbe néhány kései angolszász és korai gótikus stílusú munkát is.

A források összegyűjtéséhez Elżbieta Temple, Claus M. Kauffmann és Nigel Morgan katalógusaiból indultam ki és számos digitalizált kódexgyűjteményt használtam fel.¹³

Cotton MS Tiberius C VI. A Tiberius Psalter a XI. század harmadik negyede – XII. század második fele között, a zsoltároskönyvünkhöz hasonlóan Winchesterben készült és ma a British Libraryben található.¹⁴ Csak egy miniatúra foglalkozik a kísértés történetével, amelyen a harmadik epizód látható (f. 10^v; 1. táblázat I.2/1). Az ördög a jelenet jobb oldalán, profilban jelenik meg, alakja emberszerű. Haja tincsekben az ég felé mered, szemöldöke hangsúlyozott, orra denevérszerű, füle emberfül, száját beszédre nyitja, fogai nem látszódnak. Ujjai madárkarmokban végződnek, ám nem lehet eldönteni, beszédhez gesztikulálnak, vagy védekező mozdulatot tesznek. Szárnyain szemek jelennek meg. Felsőteste csupasz, köldöke jól látható. Szoknyát visel, amelynek felső része övszerű szövet, alsó része pedig csíkokra szaggatott, mint a Winchester Psalter ördögének szoknyája. Lábai térdnél behajlítva, vádlija szögletes indulással látható, lábujjai madárkarmokban végződnek. Az alakok nincsenek kiszínezve, a körvonalak barnák, az ördög testének csupasz részei sárgás színnel vannak átrajzolva, üstöke és szoknyája pedig kékkel van megerősítve. A szárnyak tollait sárgával, a szemeit pedig kékkel kiemelve festette meg a mester.

Hildesheim, D St Godehard 1. A St. Albans Psalter 1119–1146 között készült.¹⁵ Jézus megkísértésének mindhárom jelenete külön oldalon jelenik meg (33–35. oldal). Az első kísértés (33. oldal; I.2/2a) szürke, szőrös ördögöt ábrázol, denevérszerű arccal, hegyes, horgas orral, száját beszédre nyitva. Szakálla, üstöke, szarva nincs. Ruhát nem visel, teste emberszerű, lábai madárlábakban végződnek, kezeinek ujjai hosszúak és vékonyak. Szárnyainak tollai rózsaszín, narancssárgás és fehér színű sorokba vannak rendezve, rövid farkán nincs pamacs. Bal kezében köveket tart, jobb kezének hosszú ujjaival pedig a vele szemben, nekünk balra álló Jézus felé gesztikulál. A második kísértést ábrázoló jeleneten (34. oldal; I.2/2b) már két ördög jelenik meg, az egyik a templom tetején, Jézus mögött látható. Ez az ördög az előzőhöz ha sonló, csak a színvilágában különbözik tőle: nem szürke, hanem barna színű, szárnyain a tollak pedig zöld, rózsaszín, valamint vörös-vajszínű (pergamenszínű) sorokba rendezettek. Jézus előtt egy másik ördög is látható, őt repülés közben ábrázolta a festő, amint Jézust leugrásra buzdítja. Ez az ördög is az eddigi típust követi, de kék színű, szárnyai pedig lila, rózsaszín és piros-vajszínű sorokban pompáznak. Az utolsó jeleneten (35. oldal; I.2/2c) az ördög jobboldalt, Jézussal szemben látható, repülés közben. Szintén kék színű, ám nyakának mintázata, valamint a feje eltér az előző ördögökétől, feje ugyanis barnássárga színű, üstöke pedig bozontos, ahogy szakállának fürtjei is jobban kivehetők. Szárnyai lila, zöld és kék színűek. Összességében elmondható, hogy a jeleneteken mindegyik ördög oldalról látható, egyik sem visel ruhát, nem borítja a testüket sötét foltmintázat sem, a szőrt az illuminátor más módon, a körvonalak segítségével érzékelteti.

Add MS 37472. A három kísértés-jelenet egymás mellett látható a British Library Add MS 37472 számú, 7 illuminált kódexlapot tartalmazó kollekciójában, az első lapon (f. 1, 2. regiszter, 1–3. kép; I.2/3a-c).¹⁶ A kódexlapok a XII–XV. században készültek, a kísértés-jelenetet ábrázoló lap készítése (a cambridge-i Trinity College-ban található, MS R.17.1 számú kézirat többi foliója alapján) 1150-re tehető. Az ördög mindhárom kísértésben ugyanolyan jellegzetességekkel jelenik meg, csak a részletek kidolgozása tér el kismértékben. A jeleneteken mind-egyikük jobboldalt, profilban, járás közben (1. kísértés), illetve álló helyzetben (2–3. kísértés) látható. Színük kékesszürke, orruk horgas, hajuk csapzott és a fürtök jól elkülönülnek, fülük nem kivehető, szárnyuk nincs. Testarányuk az emberéhez hasonló, de nyak nélkül, farokkal, kezükön hosszú ujjakkal és madárszerű lábakkal rajzolta meg őket a művész. Kis eltérés csak a nyitott szájban látható fogak megjelenítésében, valamint a térdből kiálló hegyes kinövések ábrázolásában fedezhető fel.

Sp Coll MS Hunter U.3.2 (229). A Hunterian Psalter 1170 körül készült, és a Glasgow University Library gyűjteményében tekinthető meg.¹⁷ A kódexben a kísértések közül csak a 3. epizód jelenik meg (f. 11^v; I.2/5). Az ördög Jézussal szemben, jobbra, oldalnézetből látható, száját beszédre nyitja, mondandóját pedig a kezében látható tekercsen tartva kísérti Jézust, míg másik kezével a körülöttük elterülő világ kincseire mutat. Teste szürke, és ugyanolyan színű tollas szárnyakat visel. Bivalyszerű fején egy pár fehér szarv látható. Testét szőr borítja, amelyre a hasán lévő tincs, valamint a fej és a farok barázdái utalnak. Kezének ujjai hosszúak, lábfeje akár a ragadozó madáré. Nyaka nem látható, és feje lejjebb is csúszik, ahogy lehajol a magaslatról. Ez a példány kelti a leginkább bestiális benyomást az eddigi ördögök között, már a testének arányai sem hasonlítanak az emberéhez.

BnF. Département des Manuscrits. Latin 8846. Valósággal bővelkedik a különböző stílusú kísértés-jelenetekben az 1176–1200 közötti Angliában készült, és ma a Bibliothèque Nationale de France-ban őrzött Psalterium Cantuariense (Psautier de Canterbury).¹⁸ Mind a három kísértés látható a 3. folio rectóján. Noha van a kísértés-ábrázolásnak egy második sorozata is a könyvben (az első kísértés a 144. folio versóján, a második és a harmadik kísértés pedig a 163. folio rectóján), a kódex ezen részének díszítése a XIV. században fejeződött be, így elemzése nem kerülhet bele a tanulmányba.¹⁹ Az első sorozat (f. 3^r, 2. regiszter, 2–3. kép, 3. regiszter, 1–2. kép; I.2/6a-c) külön ábrázolja a kísértéseket, de méretbeli okok miatt a harmadik kísértés két rácsban kapott helyet, a sor végén a történet Máté evangéliuma szerinti lezárásával. Bár mindegyik jeleneten más-más ördögöt látunk, mindegyik összetett keveréklény, és az eddigiekkel ellentétben egyikük sem nyitja szólásra a száját, mondandójukat csak a kezükben tartott nyitott tekercs ábrázolja. Az első epizód (f. 3^r, 2. regiszter, 2. kép; I.2/6a) ördöge félelmetes, emeletes barna szarvakat viselő alak, arca, mint a ragadozóké, füle hátracsapva, szemei összeszűkülve merednek Jézusra. Egész feje szőrös, pofája körül és a füle oldalán barna mintázat látható, arca és füle vajszínű. Szájából agyarak lógnak ki. Felsőteste meztelen embertest, emberkezeiben színes köveket és a már említett tekercset tartja. Áttetsző, szürke nadrágot visel, amelynek felső része hasonlít a Winchester Psalter és a Tiberius Psalter szaggatott szoknyájához, és a nadrág szárainak alja is hasonlóképpen szaggatott. Lábai madárkarmokban végződnek. A második kísértésen (f. 3^r, 2. regiszter, 3. kép; I.2/6b) két ördög látható, mint a St. Albans Psalter jelenetén: egyikük hátulról fogja Jézust a templomtorony tetején. Ez az ördög szürke, csupasz, feje denevérszerű, szarvai barnásak, hosszúak, vékonyak és enyhén íveltek, fülei hosszúak. Szárnyai a denevérhez hasonlóan csupaszok, lába kutyalábfejben végződik, farka rövid és bojt nélküli. A Jézus előtti ördög kacsaszerű vonásokat mutat: csőre kacsacsőr, feje madáréra emlékeztet, lábujjait is a vízimadáréhoz hasonló úszóhártya kapcsolja össze. Ezt leszámítva teste és végtagjai emberszerűek, ujjai is teljesen mint az emberé, a már másutt látott hosszú karmok, eltúlzottan hosszú ujjak nélkül. Teste kékes színű, és a fej toll- vagy szőrborításán, valamint az oroszlánfarok bojtján kívül nem borítja szőr, felsőtestét a mellrészig piros ruha fedi, aminek kapucnija a fejére van húzva. Csőréből agyar kandikál ki, hasának alsó részét pedig szörnyfej foglalja el. Bal kezében tekercset fog. A harmadik kísértés két jeleneten látható: az első képen (f. 3^r, 3. regiszter, 1. kép; I.2/6c) Jézus a hegy tetején áll, amint két Ördög kísérti; a világ pedig, amit megmutatnak neki, a következő képre (f. 3^r, 3. regiszter, 2. kép; I.2/6c) került. Jézus mögött egy vaj- vagy festetlen pergamenszínű ördög látható, amint két karjával belékapaszkodik. Feje denevérszerű, szamárfülekkel és kosszarvakkal. Teste emberszerű és csupasz, lába a kutyáéhoz hasonló. Farka nem látszik, ám két pár szárnya annál szembetűnőbb: mindkét pár fejjel lefelé látszik, egyik pár a hátából, a másik pedig a lábszára alsó részéből, valószínűleg a bokájából bújik ki, a tollak kék, sárga, vörös és barna sorokba vannak rendezve. A másik kísértő Jézus előtt áll, teste csupasz és sötétszüke árnyalatú, háttal és oldalról megjelenítve. Feje, mint egy hüllőé, szemei kicsik, fogai jól láthatók, füle vörös. Teste emberszerű, jobb kezében tekercset tart, bal kezével pedig hívó mozdulattal int Jézus felé. Bordái hangsúlyozottak, hasa helyén szörnyfej látható. Termetes tompora fölött látható szarvas kígyófejben végződő farka. Lábai madárkarmokba torkollnak. A történet lezárása a regiszter utolsó képén kapott helyet (f. 3^r, 3. regiszter, 3. kép; I.2/6c), ahol Jézus az angyalokkal látható.

BPL 76 A. Az Észak-Angliában, 1190-ben készült, ma Leidenben őrzött zsoltároskönyv 21. foliójának rectóján mindhárom kísértés illusztrációja elválasztás nélkül látható (f. 21^r; I.2/7a– c).²⁰ Az első kísértést a miniatúra alsó részén ábrázolták. A feketés színű ördögben egyszerre fedezhetők fel a sakál, az ember és a ló vonásai, bal kezében követ fog, jobbjával pedig a közte és Jézus között látható kövekre mutat. A második kísértés a miniatúra felső részén, jobboldalt kapott helyet. Az ördög barnára van festve, a testében az emberi vonások a meghatározóak, feje viszont leginkább egy madáréhoz hasonlít. Barna szárnyai tomporából nőnek ki. Mögötte látható a harmadik kísértés jelenete, ahová ismét egy fekete ördögöt festett a mester, ember-szerű testtel, lófarokkal, hasán pedig kutyaszerű szörnyfejjel. A keveréklény hátából szárnyak merednek a magasba. A lény feje nem hasonlít egyetlen létező állathoz sem, orra már-márormányszerű kampós csőr, fülei vagy szarvai pedig hátrafelé néznek. Jézussal folytatott diskurzus közben, hevesen gesztikulálva rajzolta meg a művész. A három ördög tehát mind egyegy keveréklény, akiket oldalvást, Jézus felé fordulva festett meg a mester.

New Testament Picture Book. Erről az 1200 körül készült forrásról Nigel Morgan tudósít, jelenleg egy magángyűjteményben található.²¹ Az Észak-Angliában készült kódexben mind-három kísértés egész oldalas miniatúrán szerepel, az első az 54. folio versóján (I/2.8a), a második az 57. folio rectóján (I/2.8b), a harmadik pedig az 58. folio versóján (I/2.8c). A jelenetekről bővebb leírást és elérhetőséget nem sikerült találnom.

MS. Gough Liturg. 2. A Bodleian Libraryben őrzött, 1200 körül készített kézirat a kísértés mindhárom jelenetét egész oldalas miniatúrán ábrázolja.²² Az első epizód (f. 22^r; I.2/9a) ördöge sötétkék színű, Jézustól balra látható. Barna hajjal, sárga szarvakkal, bozontos szakállal, pergamenszínű arccal, hosszú, emberi orral, széles száját vigyorra húzva festette meg a mester. Emberi felsőteste és pocakja mezítelen, altestét sötétkék szoknya fedi. Nagy, tollas szárnyai sötétkék és zöld színűek. Baljában követ fog, jobbjával pedig beszédet kísérő, figyelemfelkeltő mozdulattal int Jézus felé. Lábai patákban végződnek. A második kísértés a következő oldalon kapott helyet (f. 23^r; I.2/9b). Ennek az ördögnek az arca, bár ugyanúgy oldalról látható, más hatást kelt, mint az előző, az illuminátor ugyanis más stílusban festette meg. Az orr kisebb, a beszédre nyílt szájban nem látszódnak a fogak, inkább a nyelv festése sejlik. Az arc és a test egységesen sötétkékben jelenik meg, a haj is, amelynek tincseit vöröses vonásokkal különítette el a mester. Szamárfület és vörös kötényt visel. A harmadik jelenet (f. 24^r; I.2/9c) ördöge fejjel lefelé látható a képen. Teste inkább szürkés árnyalatú, mint kék, szoknyája ismét vöröses. Madárkarmos lábaiból szürke szárnyak nyúlnak ki, kezeit maga elé nyújtja, feje lefelé néz, szája nyitva, és tömpe orral, talán kapucnival a fején formálta meg a készítő (a részletek a kép mai állapotában nehezen vehetők ki). Könyökéből kinövés meredezik.

MS. 091 PSA 8/45329. A Liverpool Public Library tulajdonában lévő zsoltároskönyv Winchesterben készült 1200–1210(?) között.²³ Jézus megkísértése az 52. zsoltárt kezdő D betűt díszíti (f. 92^v; I.2/10). Bővebb leírását és elérhetőségét nem sikerült megtalálnom.

Royal MS 1 D X. A zsoltároskönyv 52. zsoltárának kezdő D betűjét díszítő kép (f. 52^v; I.2/11) Jézus kísértéseit foglalja össze az első epizód párbeszédének kezdetéből és a harmadik epizód párbeszédének zárásából idézve, a szereplők kezében tartott tekercsen olvasható írások szerint.²⁴ Az 1200–1220 között készült kézirat ördöge Jézussal szemben, baloldalt látható, profilból ábrázolva. Barna színű, szeme vörös, szemöldöke hangsúlyozott, orra hegyes, kampós, száját beszédre nyitja, fogai jól látszódnak. Haja göndör hatást kelt, de csak a sziluettje látható. Testének arányai megfelelnek az emberi arányoknak, hasa kitüremkedik, köldöke sötétebb árnyalatú, farka van és térdeinél hegyes kinövést figyelhetünk meg. Lábfeje nem látszik. Jobb kezében tekercset tart, bal kezében pedig köveket nyújt Jézus felé. Az ördög feje fölött a betűt sárkány díszíti.

Arundel MS 157. Következő kéziratunk az Arundel MS 157, amely a XIII. század első negyedéből származik, és négy kísértés-jelenetet is felvonultat.²⁵ Ez a zsoltároskönyv már Mária hóráit is tartalmazza. Az első epizódban (f. 5^v, alsó regiszter; I.2/12a) az ördög a kép bal oldalán áll, teste barna színű, emberszerű felépítéssel. Feje torz, orra óriási, száját beszédre nyitja, szemöldöke hangsúlyozott, fürtjei már-már tüskeszerűen meredeznek az ég felé, füle állatias. Hátából egy-egy pár szárny ered, az egyik pár fehér, a másik barna. Hasa kidülledt, köldökénél spirálszerű mintával. Farka csapzott lófarokhoz hasonlítható, lábai madárszerűek. Kezeiben kövek vannak. A kísértések a következő oldalon folytatódnak. A második epizódban (f. 6^r, felső regiszter; I.2/12b) baloldalt egy halványabb barna, szőrös ördög jelenik meg. Fürtjei tüskeszerűek, arcát frontálisan láthatjuk, kicsit balra fordítva. Állatfülei hegyesek, és szinte az arcából nőnek ki, szája széles, nem nyitja szólásra, beszédét a bal kezében tartott nyitott tekercs jelzi. Nyaka nem látszik. Bal kezével int Jézus felé. Teste emberszerű, farka oroszlánfarok, térdein hegyes kitüremkedés látható, vádlijából hátrafelé zöld szárnyak állnak ki. Alább találjuk a harmadik kísértést (f. 6^r, alsó regiszter; I.2/12c) a rozsdaszínű ördöggel. Haja taréjszerű, füle az arcán egész mélyen lent kezdődik, szemöldöke összevonva, orra horgas, száját beszédre nyitja, fogai jól kivehetők, szakállának szőrzete egy irányba tart. Hajlott hátából egy pár vörös, ám formáját tekintve az angyalokéhoz hasonló szárny ered. Bal kezének ujjával int Jézusnak, jobbjában pedig tekercset tart. Farka a földet éri, bojt és fürtök nélküli. Lábai madárlábakba váltanak.

Az 52. zsoltárt kezdő D betű iniciáléján is láthatjuk Jézust az ördöggel, ismét az első epizód jelenetén (f. 52^r, I.2/12d). A kép bal oldalán egy fekete színű, szőrös ördög kísérti meg Jézust. Fejét szemből ábrázolta a mester, és széles, emberszerű orrot és széles szájat festett neki, amelyben a fogak jól láthatók. Bozontos és szakállas, farka hosszú és szőrös, térdén láthatjuk a szokásos hegyes kinövést, ami szőrré szelídül, lábfeje állati jellegzetességeket mutat és karmokban végződik. Állatmancsaiban egy-egy követ tart.

BSB Clm 835. A kéziratok áttekintését a müncheni zsoltároskönyv kísértés-jeleneteivel zárom.²⁶ Az Oxfordban, a XIII. század első negyedében készített kódex a 65. folión mutatja be mindhárom kísértést. Az első kísértés (f. 65; I.2/13a) az oldal alsó részén, jobbra látható. A barna színű ördög emberi testarányokkal rendelkező lény, baljában köveket, jobbjában a mondandóját tartalmazó tekercset fog. Bár kezei és karja emberiek, lábfeje a madarakéhoz hasonló, és sarkából szarvak állnak ki. Hosszú farka van, nyaka nincs. Feje leginkább a denevérre emlékeztet, de oldalt tűzött, hosszú fülét, haját, szarvait és hegyes orrát máshonnét merítette. A második kísértés (f. 65; I.2/13b) a miniatúra felső részét foglalja el. Ez az ördög fekete és púpos, szarvai és fülei a kecskééhez hasonlóak, akárcsak szakálla, mégis ennek az arca kelti leginkább az emberi hatást a képen. Neki is hosszú farka van, lábfeje pedig a madarakét idézi. Baljában tekercset tart, jobbjával beszédet kísérő mozdulatot tesz. A harmadik epizód (f. 65; I.2/13c) középütt, balra jelenik meg. Az ördög fekete színű, arca egyszerre szörnyszerű és gyermeki, szólásra nyitott szájában látszódnak a fogai. Teste szőrös, baljában tekercset tart, jobbjával gesztikulál, lábai patákban végződnek. Ezen a folión is mindhárom ördög oldalról ábrázolt, sötét színű keveréklény.

Az eddig bemutatott kísértés-jelenetek ördögeinek leírásából sejthető, hogy a Winchester Psalter idején, Angliában keletkezett zsoltároskönyvekben nem volt olyan ördögtípus, amely az ikonográfiát tekintve egyeduralkodó vagy egyértelműen meghatározó lett volna. Felsorolhatunk közös vonásokat, mint amilyen a kampós orr, a ragadozó madarak karmai, a szőrös és többnyire fedetlen, emberi test, ám ezek a jellemzők nem kizárólagosak, és láthatunk jóval inkább állatokra vagy szörnyekre hasonlító keveréklényeket is, agyarakkal, szarvakkal és szárnyakkal. Színük a feketétől a pergamen világos színéig váltakozik. A Winchester Psalter első ördögéhez hasonló példánnyal nem találkozunk. Közös vonása az ördögök többségével az emberi testarányok alkalmazása, a szólásra nyitott száj és a beszédet kísérő gesztikuláció, illetve a Tiberius Psalter ördögéhez hasonló szoknya viselése. Forduljunk most a Winchester Psalter többi ördöge felé, hogy megtudjuk, mennyiben változik az ördög ábrázolása egyazon kódex miniatúrái között.

3. Az ördögök további ábrázolásai a Winchester Psalterben

Az előző fejezet áttekintéséből láthattuk, mennyire változatos és fantáziagazdag volt az ördög ábrázolása az 1050 k. – 1200 k. között készült zsoltároskönyvek lapjain. A skála egyik végén az ördög a szörnyek szörnye, aki az emberi és állati vonásokat torzított formában egyesíti magában a leginkább félelmet vagy viszolygást keltő elemek ötvözésével. Sőt, még annál többet is, hiszen példáink közül a hasszörnyek (Psalterium Cantuariense, Leideni zsoltároskönyv), a szárnyakon leselkedő szemek (Tiberus Psalter), a zsoltároskönyvek, bibliák és az ebben a korszakban önállósuló hóráskönyvek lapszéli díszítésein, iniciáléinak kitöltésein szereplő szörnyek ismerős elemeinek átvételei, amely még inkább kifejezi a kísértő kitaszított, torz, nem emberi és nem is állati, alantas, nem evilági voltát. A skála másik végén az a kísértő áll, amely kevésbé összetett, és inkább „emberszerű”. Ez az ördög fondorlatos ravaszságával közelít Jézushoz, nem taszítani akarja, hanem szép szavakkal maga mellé édesgetni, csapdába csalni és romlásba dönteni az Isten Fiát. Az ördög ábrázolásának ilyetén skálája azt mutatja meg, hogy az ördög maga mennyire különböző lehet, mennyi szerepet ölthet magára, milyen sokféle formában jelenhet meg nap mint nap a zsoltároskönyv mindenkori olvasójának életében. Jézus alakjának egységessége ennek fényében még inkább szembetűnő.

Descensus Christi ad inferos. A Winchester Psalter azonban nemcsak kísértőként jeleníti meg az ördögöt. További három folión találkozhatunk ördögábrázolásokkal (f. 24^r felső regiszter, f. 38^r mindkét regisztere, f. 39^r egész oldalas jelenete). Ezeken a jeleneteken olyan ördögöket láthatunk, akik nem kihívói Jézusnak, ők nem a nagybetűs ördög, hanem démonok, ördögfajzatok, akik a létezés különböző szintjein, a pokol más-más bugyraiban leledzenek. Az első ilyen ábrázolás Jézus alászállása a poklokra (f. 24^r, 1. regiszter; 2. táblázat, I.3/2).²⁷ Ezen a jeleneten rögtön két ördög is látható. A kép jobb oldalára festett, nyitott szájú lény a poklot, az emberek testét-lelkét felfaló szörnyet jeleníti meg.²⁸ Ide száll alá Jézus és innen emelkedik föl, vissza az emberek, majd az Isten szférájába. A pokol kapujának őrei is láthatók a képen, és hasonlítanak egymásra: az első egy béklyókba vert, barnás színű, fekvő alakként van ábrázolva, karja, törzse és lábai emberszerűek, de testét mindenütt szőr fedi, amelyet a korábban már látott foltokkal jelez a festő. Feje elmosódott, macskaszerűnek látszik²⁹, kezei karmokban, lábai pedig patákban végződnek. A jeleneten látható másik ördög is ugyanilyen vonásokat mutat, csak a színe zöldes. Őt a mester a társa mögött kuporogva ábrázolta, rettegve, ahogy megadja magát az angyal (Szent Mihály) rászegezett lándzsájának. Arca, mint az emberarc egy macska fején. Erre a jelenetre bővebben visszatérek majd a dolgozat harmadik részében.

Utolsó Ítélet (1). Három ördög látható az utolsó ítélet egyik mozgalmas jelenetén a pokol valamelyik bugyrában (f. 38^r, 1. regiszter; I.3/3a).³⁰ A bal oldali ördög egy pokolbeli nőt cipel, és kitekert testtartásban jelenik meg, amint visszatekint a jelenet jobb oldala felé. Feje oldalról van ábrázolva, felsőteste szemből látható, altestét pedig a jelenetből kifelé irányított lépés közben, keresztezett lábakkal festette meg a mester. Teste barnás-zöldes színű. Emberfejű, embertestű lény, akinek szőrborítását a készítő a már ismert módon jelezte. Haja az emberi hajhoz hasonló, szakálla bozontos, szemöldöke szimpla, orra horgas, nyitott szájában a fogai is látszódnak. Hátából szárnyak állnak ki, tollai három sorba rendezettek, ujjai egyszerre állatiak és emberiek, könyökeiből egy-egy sárga szarv meredezik. Szaggatott szoknyát visel, olyat, mint amilyet a kódex első kísértőjén is láthattunk, övvel összefogva. A szoknya és az öv az ördög testével megegyező színű, a szoknya alól hosszú, bojtos farok bújik ki. Térdein szárnyak láthatók, bokájából nyitott csőrű, hosszú fülű madár- vagy sárkányfejek figyelik izgatottan az eseményeket. Lábai madárujjakban végződnek. A második ördög a kép közepén jelenik meg, szintén kicsavart testtartásban: balra halad a képen, ám felsőtestével visszafordul, szemei hátratekintenek, kezeivel segíteni próbál társának. Feje barnás-zöldes, teste zöld és sötét foltokkal borított. Szaggatott, zöld színű, öves szoknyát visel. A feje leginkább egy birkáéra hasonlít, fülei közepesen hosszúak, szemöldöke egyszerű, száját felkiáltásra nyitja. Bal karjával a pokollakó nőt próbálja lefejteni társának botjáról, jobbjában sárga fejben végződő pálca látható, amellyel a kezét üti. Szoknyája alól farok bújik elő. Vádlijából hátrafelé egyegy sárga szarv nő ki, lábfeje a madáréhoz hasonlít. A harmadik ördög a jelenet jobb szélére került, mégis minden mozgás feléje irányul: kétségbeesetten vív a nővel, aki két kezével a botjába kapaszkodik, hogy elvegye tőle. Ez az egyetlen olyan ördög a képen, akit nem kicsavart testtartásban ábrázolt a mester, de visszaadja a jelenet dinamikáját azzal, hogy kibillenti a testét az egyensúlyi helyzetből. Feje a kísértés-történet ördögeiéhez hasonló: lángnyelves, koronaszerű sörényt visel, szarvai sárgák, füle tehénszerű. Szemöldöke szimpla, szája az ütközet hevében nyitva látható, fogai jól kivehetők. Feje egyszerre kecskeszerű és emberarcú, szakállat visel. Jobb kezével megragadja támadója jobbját, balja ernyedten lóg maga mellett. Keze és ujja a társaiéhoz hasonló, könyökéből egy-egy sárga szarv emelkedik ki. Testét kétrészes ruha fedi, amelyből hátul szárnyak csapnak fel, a tollak három részbe rendezve jelennek meg. Ruhájának fölső része zöld és áttetsző, látni alatta a szőrt jelző mintát. Szoknyája zöld és egy karimában barnászöld színű, kétoldalt felsliccelt, mintha elöl-hátul egy-egy kötény lenne, az ezeket összefogó felső rész pedig övszerű csíkban fut végig. Behajlított lábaiból térdnél és bokánál egy-egy sárga szarv áll ki. Lábai patákban végződnek.

Utolsó Ítélet (2). Az Utolsó Ítélet másik jelenete ugyanitt az alsó regiszteren látható (f. 38^r, 2. regiszter; I.3/3b), és az emberek kínzását ábrázolja.³¹ Öt ördögöt figyelhetünk meg. Az első ördögöt oldalról láthatjuk, egy cselekménysorban a mellette lévő társával egy ember második kezének levágása közben.³² A bal oldali ördög zöld színű, testét szőr borítja, amelyet az illuminátor a már ismerős módon jelzett. Feje emberfej, barnás-zöldes üstökkel és bozontos szakállal. Nem egy, hanem két pár szarvat visel. Szemöldöke két sorba rendezett, mint az első kísértőnél. Két kezét felemeli, hogy a bennük fogott fejszével lesújtson. Csuklója és könyöke hangsúlyozottan szőrös. Kötényszerű szoknyát visel, amelyet pánt vagy öv fog össze felül, mint az előző képen, benne botot tart. Farka madár- vagy sárkányfejben végződik. Lábai patásak, bokáiból szárnyak nyúlnak hátra. Társa, a kép második ördöge barna színű, mintázata újszerű: a szőrt az illuminátor ezúttal összefüggő cikcakkos sorokban jelezte. Ruha nem is fedi a testét. Feje emberszerű, arca grimaszba torzul, emberfüle fölött szarv nyúlik magasra, szakálla bozontos, haja göndör. Egy eszköz segítségével szorítja le az áldozat karját a kézfej levágásához. Farka rövid és bojtos, lába madárujjakban végződik. Mögötte látható a harmadik ördög, aki a jelenet másik eseményére tekint: jobbra ugyanis két társa embereket főz egy üstben. A középső ördög errefelé fordulva áll, egy meztelen nőt a hátára vetve, akit valószínűleg az üstbe szán. Feje oldalról van ábrázolva, és olyan, mint egy sárkányé vagy egy kutyáé, fülei hátracsapottak, hajának tincsei szabályosan, két sorba rendezve láthatók. Szarvai az orra felett, a homlokából nőnek ki és előrefelé merednek. Szakálla, akárcsak üstöke, barnásra van színezve, elöl két hosszabb fürt elkülönül. Teste zöldes színű, mintázata ötvözi a szőr ábrázolásához alkalmazott két technikát. Ruhát nem visel. Mancsaival fogja a szerencsétlen sorsú nő karjait. Lábfeje takarásban van. A kép jobb oldalán két ördög látható egy üst mellett, amelyben elkárhozott embereket főznek, és eközben lenyomják és visszahúzzák az embereket az üstbe. A balra álló ördög szürkés színű, botjával húzza vissza az üstből kiugró nőt. Emberfeje féloldalt látszik, arca vicsorba torzul, szemei vörösek, üstöke barnás és sörényszerű, füle, mint a tehéné, szakálla pedig egyszerű barna emberi szakáll. Ruhája vörösesbarnás, amely csak felsőrészből áll, és hasonlatos az oroszlán mellkasán futó többsoros, hosszú sörényhez. Bőrét szürkés, kör alakú mintázat fedi, ami göndör szőr vagy pikkely is lehet, lába comb alatt már nem látszik. Farka rövid. A mögötte álló ördög a kép jobb szélén látható, felfelé tekint, és feje rálóg a keretre, ami elválasztja a jelenetet a felső képtől. Száját szólásra nyitja, talán a fenti szín izgalmait kommentálja. Feje bestiális, fürtös körszakálla fent a szarváig ér. Szemöldöke hang-súlyozott. Feje és teste vörösesbarna, a szőrt a már megszokott hegyes levél- vagy fürtszerű minta jelzi. Két kezében villát tart, amellyel az embereket (jobbról balra: barátot, királyt, öreget és ifjút?) az üst mélyébe nyomja. Lábfeje nem látszik, farka hosszú és bojt nélküli.

Utolsó Ítélet (3). Az Utolsó Ítélet záró színén (f. 39^r; I.3/4) ismét a pokol látható.³³ A poklot megjelenítő szörny fejét kiterítve ábrázolta a festő, hogy nagyobb területen láthassuk, mi is zajlik odabent. Itt igazán szabadjára engedte fantáziáját a mester. A kárhozott lelkek között több ördög látható, én nyolcat számoltam meg. A koronák, pálcák, belógó agyarak, valamint a szőr és haj kivételével minden alak halványzöld színű, és az alul középütt ábrázolt példányon kívül mind meztelen. Most az eddig ismertetett ábrázolásoktól eltérő ördögök néhány, még nem látott vonására fogok csak kitérni. Az egyik a jobb oldali, nagy szőrös ördög, akinek a jobb szeme torz vagy sérült, és három pár szarvat visel. Érdekesség, hogy fülből is két pár van neki, felül állatfüle, lejjebb pedig emberfüle van. A másik érdekes ördög alatta látható, és mindössze egy, patás lába van. A mögötte, lentebb látható ördög feje olyan, mintha egy denevér és egy nyúl vagy szamár keresztezéséből alkotta volna meg a festő, teste szürke pontozással borított, amelyet látni enged áttetsző, hosszú ujjas fölsője.

A sokféle ördögábrázolás tehát ugyanazon zsoltároskönyvön belül is folytatódik. A képeken az ördögtől mint kísértőtől eltérő, egyszerűbb és összetettebb vonásokat mutató ördögöket is láthatunk. A vonások gyakran ismétlődnek. Van azonban egy olyan jellegzetesség, amit a kódexben csak egyetlen ördögön figyelhetünk meg: a kísértés-jelenet első ördöge ugyanis kiöltött nyelvvel szerepel (f. 18^r, felső regiszter, balra; I.3/1a). Ezt az ördögöt ráadásul szemből láthatjuk, ami kevésbé jellemző a kódex ördögábrázolásaira (öt teljesen vagy részben frontálisan megjelenített példányt láthatunk az összesen huszonegy ördög között). Érdemes tehát közelebbről is szemügyre venni az első ördög ábrázolását: elképzelhető ugyanis, hogy valamilyen előképet követ, és egy létező alak vonásait veszi át. Gyanúm szerint ez az alak nem más, mint az ókori egyiptomi istenség, Bész.

4. Bész mint ördög a Winchester Psalterben. A képi elemek megfeleltetése

Kicsoda Bész (2. kép, 3. kép)?³⁴ Ő a szerelem, termékenység, szexualitás, szépség, zene, tánc, bor, és még sorolhatnánk, hogy mi mindennek a patrónusa. A várandós nők és újszülöttek ókori egyiptomi védelmezője, aki elűzi a démonokat és távol tartja a kígyót, skorpiót és más veszedelmes sivatagi lényt az éj leple alatt. Ábrázata inkább mulatságos, torz és félelmetes, mint isteni és méltóságot sugárzó, noha ez utóbbi formájában, az egyiptomi istenábrázolás kánonjába illeszkedő, az emberi test arányainak jobban megfelelő formában is megjelent. Furcsa ábrázatának is köszönhetően hamar elterjedt a térségben, először az egyiptomi befolyás alatt álló területeken, majd keleten is egyre inkább észak felé, át Mezopotámiába. Eközben helyi változatai alakultak ki, és jellegzetességei a helyi istenekre és démonokra is hatást gyakoroltak. A perzsa, görög és római hódítók is találtak kedvükre valót az egyiptomi istenségben, ezért Bész kultusza nem csökkent az egyiptomi birodalmi hanyatlás után sem, sőt, inkább tovább erősödött, és eljutott Európába is.

De miért sejthetjük azt, hogy Bész inspirációs forrása lehetett a Winchester Psalter kísértőjének? Nézzük meg alaposan a Winchester Psalter f. 18^r-ján található jelenet első ördögét, és vegyük sorra az ikonográfiai elemeit. A fej ábrázolása: (1) frontális ábrázolás, (2) kiöltött nyelv, (3) koronaszerűen magasba meredő, fürtös, vörös oroszlánsörény és oroszlánszakáll, (4) szarvak, (5) tehénfül, (6) hangsúlyozott szemöldök. A test ábrázolása: (1) zöld szín és sötét foltos kültakaró, (2) ruházat: rövid felsőrész és szaggatott hatású szoknya, (3) állatmancsok, (4) oroszlánfarok.

A. Megfeleltetés a kódex első ördögének képi elemeivel

B. Megfeleltetés a kódex többi ördögének képi elemeivel

Bár az azonosítás az első kísértő esetén látszik egyértelműnek, Bész hatásai a zsoltároskönyv néhány későbbi ördögén is nyomokban felfedezhetők, leginkább a kísértés többi epizódjának ördögein, vagy kevésbé például az Utolsó Ítélet elemzett jelenetein is. Az első kép (2. táblázat, I.3/3a) mozgalmas jelenetének ördögei hasonló elrendezésben jelennek meg, mint a háromszor egymás mellett ábrázolt Bész-alakok, ahol tánc közben, többféle mozgásban láthatjuk az istenséget (3. táblázat, I.4/13). Ugyanitt (2. táblázat, I.3/3a) a bal oldali és a középső ördög Bész szoknyájához hasonlót visel. A harmadik ördög hajkoronája, és annak megkülönböztetett színezése is Bész vonásait idézik. A folio alsó képén (I.3/3b), balra látható ördög a négy szarvval Bész papiruszkoronáját juttatja eszünkbe, az üstök és a szakáll színezése, különösen az utóbbi ábrázata talán ismét az egyiptomi előképet idézik, akárcsak a hangsúlyozott és dupla vonalas szemöldök.

Az Újbirodalomtól kezdve Bészt szárnyakkal is ábrázolják (3. táblázat, I.4/9). A zsoltároskönyv több ördöge (2. táblázat, I.3/1c, I.3/3a–b) is szárnyakat visel. Ez azonban gyakori jelenség a többi korabeli kísértőnél is (1. táblázat, I.2/1, I.2/2a–c, I.2/5, I.2/6b–c, I.2/7b–c, I.2/9c, I.2/12a–c), akárcsak a hosszú, bojtos farok (2. táblázat, I.3/1a–c, I.3/2, I.3/3a–b, I.3/4, 1. táblázat, I.2/6b, I.2/12b, I.2/12d). Megállapíthatjuk tehát, hogy noha ezek a jellemzők Bésznek is sajátjai, nem tőle származnak, hanem a korszak ördögábrázolásának megszokott elemei.

Ha összeadjuk a fentebb áttekintett ikonográfiai elemeket, világossá válik, mi teszi egyedülállóvá a Winchester Psalter első kísértőjét, egyben a zsoltároskönyv első ördögét. Az első ördög ikonográfiai jellegzetességei az egyiptomi Bész ábrázolását idézik, a tény pedig, hogy a vonások együttesen jelennek meg, és ilyen pontosan követik Bész alakjának részleteit, közvetlen átvételre utal. Néhány Bész-jellegzetesség ugyan a kódex többi ördögén is megjelenik, de nem ilyen kombinációban, ami Bész a kísértés-jelenet, azon belül is az első kísértés ördöge mögötti különleges képzettársítást jelzi. Ha visszaemlékszünk az előző fejezet elemzésére, megállapíthatjuk, hogy a korabeli kódexek ördögábrázolásai között nem voltak olyanok, amelyek egyértelműen a winchesteri ördögöt idézik. Ez a Winchester Psalter és Bész egyedülálló kapcsolatát mutatja.

1. Három kérdés egy válaszért

Ahhoz, hogy megtudjuk, mit is keresett az ókori egyiptomi Bész egy középkori angliai zsoltároskönyvben, három kérdésre kell megtalálnunk a választ. Az első, hogy honnan ismerte a kódex készítője Bészt? Az, hogy az első ördög ábrázolása ennyire részletekbe menően és ilyen pontosan követi Bész jellegzetességeit, nem közvetett átvételre, hanem közvetlen átvételre utal. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy volt a mester környezetében egy Bészt ábrázoló tárgy, amiről a kódex kísértőjét mintázta. De hogyan lehetséges ez? Hol volt ez a tárgy? Hogyan került Angliába? Mi történt vele később? Milyen tárgytípust keresünk egyáltalán? Mi a különleges kapcsolat magyarázata Bész és a Winchester Psalter között? A második kérdés, hogy milyen ismeretekkel rendelkezett a mester Bészről? Tudta, hogy kicsoda Bész? Tudta, honnan jön? Ismerte a funkcióit? Mennyire volt tisztában Bész fáraókori és késő antik sajátosságaival, és hogy miként kapcsolódhatott össze akár ikonográfiailag, akár funkcióját tekintve azzal a zsoltárral, amelyet Jézus második kísértésekor idéz az ördög? Ha voltak erről ismeretei, miért nem a második ördög megformálásához használta fel Bészt? A harmadik kérdés, hogy miért éppen Bészre volt szükség az első kísértés ördögének megformálásához? Mit látott meg benne a festő, ami miatt kiválasztotta, ami alkalmassá tette erre a feladatra? Mit keresett a mester? Miben rejlik az egyedi kapcsolat Bész és az első kísértés-jelenet között? A továbbiakban erre a három fő kérdésre keresem a választ.

2. Henry of Blois műgyűjtő tevékenysége

Ahhoz, hogy megtudjuk, hol találkozhatott a mester Bész alakjával, meg kell ismernünk Henry of Blois-t, a zsoltároskönyv feltételezett készíttetőjét. Henry of Blois (1096 k. – 1171), I. (Hódító) Vilmos unokájának kalandos életét a jelen írás keretei között nincs lehetőségem részletekbe menően bemutatni. Nem mindennapi egyéniségét sejteti az, amit a korabeli források árulnak el nekünk, amelyekből lássunk most néhány szemelvényt: felerészt szerzetes, felerészt lovag,³⁸ céltudatos ember,³⁹ akivel számolni kell,⁴⁰ és aki ékesszólásban kivételes képességekkel megáldott⁴¹ – avagy olyan, aki a nyelvével két nemzetet is képes megrontani,⁴² Winchester vén csábítója,⁴³ aki a Sátán előtt jár,⁴⁴ Cluny legnagyobb jótevője,⁴⁵ aki bőkezűen osztogatja javait az egyháznak és a szegényeknek,⁴⁶ és aki szívén viseli a szent érdekek érvényesülését és a szent helyek felékesítését⁴⁷ – milyen szerencsések Glastonbury szerzetesei, hogy ő az apátjuk!⁴⁸ Henry of Blois, a Clunyben nevelkedett pap, királycsináló,⁴⁹ Glastonbury apátja, Winchester püspöke meghatározó alak volt az angol nagypolitikában a XII. század második harmadában. Királyi sarjként, majd püspökként mind anyagi tőkéjét, mind kapcsolatait tekintve óriási erőforrásokkal rendelkezett – ezeket pedig tehetsége révén tovább építette, kamatoztatta és ki is használta.⁵⁰ Felékesítette templomait:⁵¹ nagyvonalúságáról egy 63 tételes winchesteri ajándéklista, valamint egy clunyi és egy glastonburyi lista is tanúskodik.⁵² Maga is lelkes műgyűjtőnek számított,⁵³ római műkincsvásárlásáról – némi gúnnyal fűszerezve – John of Salisbury tudósít.⁵⁴ Érdekes, hogy Henry of Blois mivel indokolja a vásárlást: elejét akarta venni annak, hogy a rómaiak a szobrokhoz köthető kultuszt gyakorolják.⁵⁵ John of Salisbury idoloknak nevezi ezeket az alkotásokat (korábban: „veteres statuas”). Ezek között a műkincsek között úgy tűnik, több régi darab is volt,⁵⁶ amelyek közül egy antik cameo feltűnik a winchesteri ajándéklistán.⁵⁷ Ugyanitt Edmund Bishop egy ezüstserleget⁵⁸ is antiknak valószínűsít. Jeffrey West további néhány antik (szobor?)töredéket említ meg a Wolvesey Palotából.⁵⁹ Edmund Bishop azonosít két aranygyűrűt is,⁶⁰ az egyik egy apostoli gyűrű, a másikról pedig az derül ki, hogy korábban I. Szilveszter pápához tartozott, Szent Péter és Szent Pál hajszálát rejtette, és valószínűleg a korai IV. századra datálható.⁶¹ West azt a rejtélyes tárgyat is antiknak tartja, amely egy Henry of Blois és Cluny közti kölcsönszerződésben szerepel („constantinus argenteus”).⁶² Személyes pecsétje nem maradt fent, lenyomata azonban igen, ami alapján az is antik darab, egy gemma lehetett, talán Ízisz és Szerápisz ábrázolásával.⁶³ Összesen tehát hét olyan tárgya bizonyosan volt Henry of Blois-nak, ami ókori eredetűnek tekinthető,⁶⁴ és egy részük az említett római vásárlásból származott.

A római vásárlás azonban csak az egyik alkalom lehetett, hogy műgyűjtő kedvtelésének hódoljon. Ha ókori műkincsekre vágyott, az első (1096–1099) és második keresztes hadjárat (1147–1150) keleti kereskedelmet fellendítő hatásai is a segítségére voltak.⁶⁵ A zsoltároskönyv díszítésében Francis Wormald és Kristine E. Haney is keleti vonásokat talált⁶⁶ és Francis Wormald a Sínai-félszigeti Szent Katalin kolostorral fedezett fel közvetlen kapcsolatot, amelyet a püspök kiterjedt kapcsolati hálóját tekintve könnyen elképzelhetőnek tartott.⁶⁷

3. A mester ismeretei

Mit tudhatott a mester Bészről? Mennyire volt tisztában azzal a több évezredes történettel, ami a szobor alakja mögött rejlik? Látta-e már korábban is valamilyen formában? Mit tudhattak Bészről a XII. század derekán akár Egyiptomban, akár Angliában? Csupa olyan kérdés, amelyet nehéz megválaszolni. Napjainkban is, több évszázadnyi kutatással a hátunk mögött, rengeteg a kérdés Bésszel kapcsolatban. Hogy mit tudhattak róla a XII. századi Angliában, lehetetlen megmondani. Éppen ezért úgy válik megfoghatóbbá a kérdés, ha inkább azt keressük, mit kellett tudnia a mesternek ahhoz, hogy Bész modellé váljon a kódex illuminációjában. Három dolog van, amivel bizonyosan tisztában volt, mikor meglátta a műkincset Henry of Blois gyűjteményében: (1) ősi alakról van szó, (2) Keletről jön, és (3) egy pogány istenséget ábrázol.

Henry of Blois műkincseket gyűjtött, amelyek egy részét a Winchesteri Katedrálisnak ajándékozta. A püspöknek azonban kiterjedt kapcsolati hálója volt, amely az angol királytól több angliai egyházkerületen át, a francia Clunyn keresztül egészen Rómáig és a Pápáig terjedt. Bár adományozott műkincseket Winchesternek, Glastonburynek és Clunynek,⁶⁸ nem tudhatjuk, hová adott még belőle, és pontosan kik és hogyan részesültek a vagyonából, amelyet oly bőkezűen osztott szét a halála előtt.⁶⁹ Így azt sem tudhatjuk, mi lett a tárgy sorsa.⁷⁰ Az egyetlen biztos pont, hogy a mester hozzáfért ehhez a darabhoz, és talán más darabokhoz is 1150 körül, amikor készítette a zsoltároskönyvet. Henry of Blois maga is hozott keleti istenség-szobrokat Angliába, amint az ismertetett római vétele bizonyítja. Így a mesternek tudnia kellett, hogy egy ősi, egzotikus, keleti idolt tart a kezében.

Mindez azonban kevés ahhoz, hogy felfigyeljen rá a festő. Volt ugyanis még valami Bész alakjában – akár tudta a festő, akár nem, hogy pontosan kiről is van szó –, ami miatt rá esett a választása, mikor inspirációt keresett az első kísértés ördögének megformálásához. A mesternek ugyanis éppen erre a dologra volt szüksége.

4. Bész felhasználásának okai

Erwin Panofsky a „principle of disjunction”, illetve a „law of disjunction” fogalmak használatával írja le azt az alapelvet, amely mentén a középkori művészet átveszi és saját környezetébe illeszti a klasszikus művészet motívumait.⁷¹ Az átvétel során a motívum keresztény értelmezést (interpretatio Christiana) kap, és az új környezetben középkori szokásokat és külsőségeket vesz fel (például a ruházatot vagy fegyverzetet illetően).⁷² Panofsky hoz azonban két olyan példát is, ahol a művészeti szétválasztás elve nem érvényesül. Az első egy tárgytípus, mégpedig a vésett drágakövek és féldrágakövek csoportja, amelyek a középkorban (is) mágikus jelentést hordoztak, így motívumaik középkori cameókra másolva is meg tudták őrizni eredeti ikonográfiájukat és kialakításukat.⁷³ A második példa az olyan istenségek csoportja (különösen a pogány idolok), amelyek a művészeti alkotás narratívájának szempontjából valamilyen fontos térséghez vagy helyhez kötődnek.⁷⁴ Rendszerint az ilyen idolból lesz a középkorban az idol „par excellence”, amely valamely rossz tulajdonság vagy bűn mint olyan megtestesítőjévé válik.⁷⁵ Bész, a Keletről jött, ősi istenség – az interpretatio Christiana szerint bálvány – éppen megfelelő volt Krisztus antagonisztikus ellentétének, az ördögnek a megformálásához.

A három ok mellett Bésznek volt egy olyan jellegzetessége is, amely már első látásra valósággal predesztinálta őt arra, hogy a pusztában megjelenő ördög modellje legyen. Az ördögöt a kereszténység ugyanis – a kígyó mellett – leginkább az oroszlánnal és a sárkánnyal azonosította.⁷⁶ Bész külsejének oroszlán-jellegzetességei adhatták azt a pluszt, amely beemelte őt a zsoltároskönyv programjába. A megfelelés olyannyira nyilvánvaló, hogy az is lehet, a püspök maga kérte a mestert a darab felhasználására, és a rendelkezésére bocsátotta a gyűjteményéből. Bész alakjának beépítése egyben személyre szabottá tette a zsoltároskönyvet, egyértelművé téve a megbízó kilétét. Ez magyarázatot ad arra is, hogyan fért hozzá a kódex készítője Henry of Blois műkincséhez.

1. Bész beillesztése a zsoltároskönyv programjába

A tanulmány II. részében arra kerestem a választ, hogy az ókori egyiptomi Bész miért tűnik fel a Winchester Psalterben. Most azt fogom vizsgálni, hogyan illesztette be a mester Bészt a kódex programjába. Ehhez először a kísértés-jelenetet veszem szemügyre, azután elidőzök annál a miniatúránál, amellyel, mint látni fogjuk, válaszol a mester az első ördög szokatlan ábrázolására, és amellyel véglegesen beilleszti Bészt a zsoltároskönyv jellegzetesen angliai programjába.

A. Az első kísértés

Láttuk, hogy négy oka is volt a mesternek arra, hogy felhasználja Bészt az ördög alakjának megújításához, mégpedig, hogy Bész egy ősi, keleti és pogány istenség volt, aki ráadásul oroszlán-jellegzetességekkel bírt, ahogy a kereszténység ördöge is. Az, hogy az oroszlán maga is a pusztához kötődik, ismeretes volt Szent Pál és Szent Antal életének epizódjaiból, amelyek írásos formái már a kereszténység angliai elterjedésének korai szakaszában megtalálhatóak voltak a térség kéziratai között (Szent Pál élete már a VIII. században nagy népszerűségnek örvendett Angliában, Szent Jeromos Vita S. Pauli Primi Eremitae című munkájából is).⁷⁷ Ez és az oroszlánszerű vonások segítették a mestert abban, hogy Bészt a kísértés kontextusába helyezze, hiszen Jézus a pusztában böjtöl, amikor megkísérti az ördög. De miért éppen az első kísértésben jelenik meg Bész, és nem a másodikban, a harmadikban, vagy mindháromban? Miben rejlik az egyedi kapcsolat Bész és az első kísértés-jelenet között?

Ha visszaemlékszünk az angliai kódexek kísértés-jeleneteire, feltűnhet, hogy az ördög ábrázolása sehol sem volt annyira oroszlánszerű, mint a Winchester Psalterben, ott is az első ördög ábrázolásában. Ez azt mutatja, hogy Angliában a keresztény ördög oroszlán meghatározottsága nem épült be a román stílusú kódexek kísértés-jeleneteinek ábrázolásába. Jézus viszont gyakran látható olyan ördögök társaságában, amelyek az oroszlán és más, pusztához köthető veszedelmes állat formáját veszik fel. Ez a különleges jelenettípus a korabeli zsoltároskönyvek felosztása szerinti 90., mai Bibliánkban pedig a 91. zsoltár 13. verséhez kötődik: „Eltaposod az oroszlánt és a viperát, eltiprod a fiatal oroszlánt és a tengeri szörnyet.” A jelenet vizuális megjelenítése nagyon népszerű volt, és bár felfutása a Karoling-korszakhoz köthető, ikonográfiája egészen az ókorig nyúlik vissza.⁷⁸ A Jó és Rossz harcát ábrázolja, amelyben a feltámadott Krisztus megtapossa a Sátánt és győzedelmeskedik fölötte. Ha megnézzük, milyen formában kerül be a motívum az angliai kódexek programjába, a következőt láthatjuk: miniatúraként is ábrázolják (4. táblázat, III.1/4–6, III.1/10–11), és iniciálé formájában is megjelenik (III.1/1–3, III.1/ 7–9), amikor a jelenet az O, B és Q betűket díszíti. A zsoltároskönyvek programjában kétféle helyen találkozunk vele: a Q betű díszítéseként, minden esetben a 90. (91.) zsoltár iniciáléjában (III.1/1, III.1/8–9), illetve miniatúraként, szinte mindig a Descensus Christi ad inferos jelenetében (III.1/5–6, III.1/11). A 90. (91.) zsoltár azonban nemcsak a győzedelmes Krisztus leírásáról ismert. Ennek a zsoltárnak az előző verseit (11–12. vers) idézi az ördög, mikor megkísérti Jézust: „Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” A 90. (91.) zsoltár tehát nemcsak a győzedelmes Krisztushoz, hanem a Jézust megkísértő ördöghöz is kötődik: a Descensus Christi ad inferos-jelenetek összekötése az ördög megtiprásával az előbbi képi megjelenítése. De vajon látható-e a jelenet a kódexekben a kísértés ábrázolásában, és ha igen, milyen formában?

A kérdésre Henry of Blois második hazájában, Franciaország északi területein találjuk meg a választ.⁷⁹ Az 1000 körül – 1300 közötti időszakban három olyan francia kódexet találtam, amelyben a Christus super aspidem a kísértés-epizódok ikonográfiájába ágyazva jelenik meg (5. táblázat, III.2/1–3). Az első ábrázolás (III.2/1) egy zsoltároskönyvben, az angliai példákból már ismert környezetben, a 90. (91.) zsoltár kezdő Q betűjének díszítésében látható: a kép az első kísértést ábrázolja, amint az ördög kövekkel kínálja Jézust, Jézus lába alatt azonban egy-egy gyönyörűen megformált oroszlán és sárkány rajzolódik ki, hosszan a betű vonala alá nyúlva. A második példánkban (III.2/2) nem állapítható meg, hogy a kísértés mely epizódját ábrázolja a mester, és bár megjelenik sárkány a képen, Jézus nem tapos rajta, hanem jóval felette, egy szikla tetején áll. A harmadik ábrázolás (III.2/3) viszont ismét Jézus első megkísértését szemlélteti, ezúttal a Máté evangéliumának 4. fejezetét kezdő I betű díszítéseként (ez a fejezet meséli el a kísértés történetét, és Máté evangéliuma az, ami a legbővebben tudósít az eseményekről), az I betű pontjának körvonala pedig egy sárkányt mintáz meg. Két példánk tehát az első kísértéshez, és Jézushoz köti az ördög oroszlán és/vagy sárkány ábrázolását. Bár ez a kép Angliába nem kerül át, a Winchester Psalter kísértés-jelenetei között az oroszlánt mi is az első epizódban találjuk meg. A mester tehát nem emeli át a francia hagyomány győzedelmes Krisztus-képét az első kísértésbe, így az oroszlános jellegzetességek is egyértelműen és kizárólag a kísértő alakjában figyelhetők meg: nem Jézus, hanem az ördög ikonográfiáját újítja meg vele.⁸⁰

Mi lehet a magyarázata annak, hogy a francia példák és a Winchester Psalter is az első kísértéshez köti az ördög oroszlános formáját, akár mint önálló alak, akár mint a Christus super aspidem eleme? Hiszen a kísértés második epizódjában hangzik el a zsoltár két verse, amelyhez a 13. vers győzedelmes Krisztus ikonográfiája is köthető. Az ok Jézus és az ördög párharcának narratívájában, annak időrendjében és a hozzá tartozó magyarázatban rejlik. Jézus és az ördög a kísértés-jelenetben csap össze egymással először, és a küzdelem Jézus kereszthalálát követően fejeződik be, amikor alászáll a poklokra, béklyóba veri a pokol (kapujának) őrzőit és kiszabadítja az arra érdemeseket.⁸¹ Noha a kísértés történetében Jézus még halandó ember formájában van jelen, a francia kódexek felsorolt ábrázolásai előre mutatják a harc végkimenetelét: bár az ördög szüntelenül próbálkozik, nem győzhet, a küzdelem ugyanis az első pillanatban eldőlt.⁸² Ehhez kötődik, és ez jelenik meg a winchesteri mester ikonográfiai újításának elhelyezésében is, hogy csak az első kísértés játszódik a klasszikus értelemben vett pusztában, ahová az oroszlán is köthető. A második epizód Jeruzsálembe, a harmadik pedig egy olyan magaslatra viszi Jézust, ahonnét jól láthatóak a városok, így a mester az első kísértő alakjába vitte át Bész vonásait is. Az első kísértés ördöge Angliában más okból is kitüntetett szerepben volt, amit akkor érthetünk meg, ha jobban megvizsgáljuk a korabeli angliai zsoltároskönyvek felépítését és programját.

B. A válasz: Descensus Christi ad inferos

A francia kódexek ábrázolásához képest a Jó és Rossz harcának másféle megközelítését láthatjuk az angliai zsoltároskönyvek lapjain. Az angolszász korszaktól kezdve megfigyelhető egy, a szigetország kereszténységének sajátos vonásaihoz alkalmazkodó program kialakítása, úgy gondolták ugyanis, hogy a zsoltároskönyv a mindennapi élet gonosz elleni küzdelmének hatékony fegyvere, és ez a tematika vált meghatározóvá az angliai psaltériumok programjában.⁸³ A Jó és a Rossz harcában itt nem csupán Jézus vesz részt, ugyanígy küzd a gonosz ellen Dávid is, aki Jézus ótestamentumi párjaként áll vele párhuzamban⁸⁴ (akár képileg is: 4. táblázat, III.1/7, ahol a gonosszal küzdve, egymás mellett láthatók a két B betű díszítésének jelenetein – ez a kódex is Winchesterben készült). Dávid gonosz elleni harcában az ördög Góliátként, a bárányokra támadó oroszlánként, valamint medve formájában jelenik meg. A Jó és Rossz küzdelmének kulcsjeleneteit a zsoltárok könyvének aktuális felosztásának megfelelően három, négy vagy több kép formájában, meghatározott helyeken találjuk.⁸⁵ Ilyen kulcsjelenetek voltak például Dávid és az oroszlán küzdelme, Dávid és Góliát párbaja, Jézus életéből pedig a kísértés-jelenet és az alászállás a poklokra.⁸⁶ Ha Jézus életét nézzük, a kódexek ördögábrázolásai olyan művészeti eszközökkel dolgoznak, amelyek Jézus és az ördög viszonyának változását is megjelenítik: az első összecsapáskor, amelyben Jézus mint halandó ember vesz részt, az ördög megközelítőleg azonos magasságú vele (1. kép). A kereszthalál után Jézus, a Krisztus már az ördög fölé magasodik, és a termetükben való különbség nemcsak a test-helyzetük eltérésének köszönhető: Krisztus ugyanis Ádámnál, Évánál és a többi embernél is magasabb termetű, és úgy hajol le hozzájuk, mint a gyermekekhez⁸⁷ (2. kép, vö. 6. táblázat, III.3/1–4, III.3/7–8, és a III.3/9-en is sokkal magasabb). A termet növekedése egyúttal Jézus, a feltámadott Krisztus hatalmának növekedését is kifejezi. Ez a winchesteri zsoltároskönyvek programjának jellegzetes megoldása a Jó és Rossz küzdelmének végső szakaszának bemutatására.⁸⁸ A mester kivételes tehetsége viszont abban is megmutatkozik, hogy nemcsak a megszokott módon, a méretarányok megváltoztatásával reflektál a kísértés-jelenetre, hanem az ördögök alakjának megformálásával is, akik nemcsak termetükben mennek össze, hanem megjelenésükben is: olyanok, mint az oroszlán- vagy macskakölykök,⁸⁹ válaszolva az első kísértés oroszlános ördögének alakjára és hatalmának elvesztésére. Ez a jelenetek közötti párbeszéd a másik winchesteri zsoltároskönyvet, a Tiberius Psaltert idézi, ahol ugyanígy egymásra mutat a kísértő és az alászállás-jelenet ördögalakjának kidolgozása.⁹⁰ Összehasonlításképpen a 6. táblázatban gyűjtöttem össze azokat az 1050–1200 között készített angliai kódexeket, amelyekben a kísértés-jelenet és a Descensus Christi ad inferos illuminációja együtt szerepel, és ha alaposan megnézzük a két színt, másutt nincs olyan gazdag diskurzus a megnevezett ördögalakok között, mint a winchesteri psaltériumok két jelenetén.⁹¹ A mester tehát a helyi művészeti hagyományokkal tökéletes összhangban illesztette be Bészt a zsoltároskönyv programjába, és abban, ahogy a 24. folio rectóján kiscicává szelídíti a veszedelmes oroszlánt, ismét megcsillogtatja virtuozitását.

2. Mit nem használt fel a mester, és miért?

Az I. rész 4. fejezetében, az ikonográfiai elemek megfeleltetésekor sorra vettem az első ördög ábrázolásának jellegzetességeit. De melyek azok a vonások, amelyek Bész jellegzetességei, de mégsem kerültek bele az ördög ábrázolásába? Ezek (1) a törpékre jellemző testarányok, és (2) a görbe, kifelé fordított láb (jambes arquées). Nézzük meg most ezeket az elemeket!

(1) Törpékre jellemző testarányok (nagy fej, rövid végtagok, pocak). Bár tudjuk, hogy Bészt nem kizárólag törpeként ábrázolták, hanem átlagos magasságú ember testarányaival rendelkező istenségként is, ókori népszerűségéhez nagyban hozzájárult törpe ábrázata. Nem tudhatjuk pontosan, milyen tárgyról formázta az ördögöt a mester, de jóval nagyobb az esély arra, hogy egy törpe volt az előkép, mint hogy az átlagos testarányokkal rendelkező Bész, hiszen Bész törpe-ábrázolása jóval népszerűbb volt, könnyebben lehetett hozzájutni és több példányban is maradt fenn. A törpe-Bészt gyakran rövid végtagokkal és nagy pocakkal láthatjuk, ennek viszont nyoma sincs az ördögünkön, aki karcsú, végtagjai pedig kecsesek és hosszúak. Ne feledjük, hogy a kódexelemezések során láthattunk pocakos ördögöket (1. táblázat, I.2/9a, I.2/11, I.2/12a, I.2/12c–d, I.2/13b), a mi mesterünk azonban más testalkatot választott.

(2) Görbe, kifelé fordított láb (jambes arquées). Bészt rendkívül gyakran ábrázolják terpeszállásban, behajlított, kifelé fordított térdekkel és esetleg kifelé néző lábfejjel is. Ez valószínűleg egy tánclépés lehetett, amely Bészt mint démonűzőt jeleníti meg.⁹² Az első ördög nem ilyen lábtartásban látható.

Mi lehet az oka, hogy ezeket az elemeket nem vette át a mester? Valószínűleg az, hogy nem volt rájuk szüksége. Az ördög ábrázolásának felfrissítéséhez olyan elemeket keresett, amelyek beilleszthetők az általa ismert ördögábrázolások típusaiba, és az oroszlános jellegzetesség, mint fentebb láthattuk, tökéletesen beleillett ezekbe. Ha az ördögöt törpévé varázsolja, hogy lehetett volna Jézus kihívója? A zsoltároskönyvek angliai hagyományai szerint az illuminátornak olyan ördögre volt szüksége, ami azonos termetű Jézussal, hiszen a magassággal mint művészeti eszközzel tudta az alany hatalmát is kifejezni. Ezek az arányok változnak meg Jézus kereszthalálával és feltámadásával, amelyek után Krisztus könnyedén a kiscicává összezsugorodott ördögök fölé magasodik, mikor alászáll a poklokra (2. táblázat, I.3/2). A görbe láb – az átvétel után nem mint tánclépés, hanem információk híján inkább mint testi hiba – ehhez hasonlóan csak az ördög hatalmát csökkentette volna egy olyan jeleneten, ahol ez nem cél.

Ha a festő Bész minden jellegzetességét hozzáadja az ördög ábrázolásához, azt is kockáztatja, hogy a korabeli közönség nem ismeri fel az ördögöt. Az alakot tehát a winchesteri ábrázolási konvenciókkal összhangban és az angliai zsoltároskönyvek programjába illeszkedve kellett megújítania, hogy kísérlete a kívánt hatást érje el, és ne elhibázott próbálkozás legyen.⁹³ A mester bravúrja abban mutatkozik meg, hogy nemcsak ügyesen, az arányok között egyensúlyozva, hanem jó szemmel és okosan emeli át azokat az elemeket Bész ábrázolásából, melyekkel anélkül tudja felfrissíteni az ördög alakját, hogy felismerhetetlenné vagy furcsává tenné azt. Minderre pedig a későbbi, az angliai zsoltároskönyvek programjában meghatározó másik kulcsjelenet, a Descensus Christi ad inferos ördögeinek megformálásában is újítóan és ritka ügyességgel reagál.

Emlékezzünk most vissza, mit is olvastunk Panofskytól a motívumok átvételéről a középkori művészetben fentebb,⁹⁴ a II. rész 4. fejezetében, és vessük össze Bész átvételével. A Winchester Psalter Bész-ördöge egyesíti magában az ókori egyiptomi és a középkori winchesteri ikonográfiai elemek legfontosabbjait úgy, hogy a vonások harmóniában vannak egymással, és az új alakban mindkét entitás egyszerre ismerhető fel. Bész a fej és a kültakaró ábrázolásában manifesztálódik, és a pusztai környezet vonzza be, az ördög pedig a ruházat, testalkat, kezek és lábak winchesteri tradícióját képviselve jelenik meg, a beszédhelyzet minden elemét megőrizve. A középkorban Bész mindenképpen idol, egy pogány, ősi, keleti istenség volt, akit oroszlán jellege a pusztához köt, és aki eredeti formájában még kifejezőbb lehetett volna a gonosz mint olyan megformálásában, mégsem ezt látjuk. Az új ábrázolás a „principle of disjunction” és az interpretatio Christiana mintaszerű példája, benne egy csavarral: az átvétel során a festő nemcsak új külső jellegzetességeket ad az előképnek, hanem ellentétes értelmet is. Nem egyszerűen megváltoztatja az identitását, hanem éppen az ellenkezőjére fordítja azt: egy jótevő démonűzőből, aki eredeti környezetében az egyik legfőbb mentsvár volt a pusztai állatok veszedelme ellen, a pusztai gonosszá, démonná, a legfőbb rosszá változtatja. Így emeli be a mester Bészt a Winchester Psalterbe, hogy ott szunnyadjon évszázadokon át addig, amíg fel nem ismerik, és el nem mesélik az ő történetét.

3. Következtetések

A Winchester Psalter első ördöge, a kísértés-jelenet, a kódex ördögökhöz köthető miniatúrái és a korabeli angliai kódexek hasonló jeleneteinek vizsgálata után az alábbi megállapításokat tehetjük:

(1) A Winchester Psalter első ördögéhez hasonló példánnyal a szemrevételezett kódexanyagban nem találkoztunk.

(2) A kódexben az ördögtől mint kísértőtől eltérő, egyszerűbb és összetettebb vonásokat mutató ördögöket is találtunk, amelyek fizikai jellegzetességei gyakran ismétlődtek. Egyikük sem ismételte meg azonban az összes jellegzetességet egyszerre, és a kinyújtott nyelv is csak az első ördög ábrázolásán jelent meg.

(3) Az első ördög ikonográfiai jellemzői közül a frontális ábrázolás, a kiöltött nyelv, a koronaszerűen magasba meredő, fürtös, vörös oroszlánsörény és oroszlánszakáll, a szarvak, a tehénfül, a hangsúlyozott szemöldök, valamint a zöld szín és a sötét foltos kültakaró, az állatmancsok és az oroszlánfarok az ókori egyiptomi Bész istenség ábrázolását idézik, a tény pedig, hogy a vonások együttesen jelennek meg és ilyen pontosan követik Bész alakjának részleteit, közvetlen átvételre utal.

(4) Az, hogy a Bész-jellegzetességek nem ismétlődnek meg együtt a kódex többi ördögén, Bész és az első kísértés ördöge mögötti különleges képzettársításra utal.

(5) Az, hogy a korabeli kódexek ördögábrázolásai között nem voltak olyanok, amelyek Bészjellegzetességeket mutattak volna, Bész és a Winchester Psalter egyedülálló kapcsolatát jelzi.

(6) Az tette Bészt alkalmassá, hogy az ördög modelljévé váljon, hogy ősi, keleti, pogány istenség volt, aki oroszlán-jellegzetességekkel rendelkezett.

(7) A döbbenetes hasonlóság alapján okkal feltételezhetjük, hogy volt a mester környezetében egy Bészt ábrázoló tárgy, amiről a kódex kísértőjét mintázta.

(8) Henry of Blois-nak olyan műkincsgyűjteménye volt, amelyek között voltak ókori darabok is. Bész felhasználása ezért személyre szabottá tette a zsoltároskönyvet, egyértelművé téve a megbízó és tulajdonos kilétét.

(9) A kódex készítője nemcsak beemelte az idolt a kódex díszítőelemei közé, hanem átgondoltan, az angliai kódexek képi hagyományaival összhangban, a helyi hagyományokhoz alkalmazkodva, zseniális módon újította meg vele az ördög ikonográfiáját. Nem elszigetelt ábrázolás a kódex programjában: a Jó és Rossz küzdelmének egyik kulcsjelenetében használta fel, majd a Descensus Christi ad inferos-jelenetben reflektált rá.

(10) A festő nem vette át Bész minden jellegzetes ikonográfiai elemét, mert azzal felismerhetetlenné tette volna az ördögöt és megsértette volna a helyi hagyományokat. Az új ábrázolás a „principle of disjunction” és az interpretatio Christiana mintaszerű példája, benne egy csavarral: a mester nem egyszerűen megváltoztatta, hanem tudatosan az ellentétére fordította Bész identitását.

Az első kísértő ábrázolásának elemei lehetővé teszik, hogy feltevést fogalmazzunk meg az ókori tárgy kinézetével, korával és típusával kapcsolatban Henry of Blois gyűjteményében. A fej és felsőtest kidolgozása, a kültakaró elemei azt valószínűsítik, hogy a darab az Újbirodalomban, III. Átmeneti korban, vagy a Későkorban, tehát Kr. e. 1550–332 között készült fajanszamulett, esetleg kisszobor lehetett (olyan, mint a 2. és 3. képen, valamint a 3. táblázat, I.4/3–5, I.4/15a–b, I.4/17–18-as darabjainak egyike). Ezek a tárgyak nemcsak Egyiptomban, hanem a levantei területeken is nagy számban kerültek elő, és ma is számos múzeum büszkélkedhet több példányával is. Méreténél fogva könnyen szállítható, és a mester részére könnyen rendelkezésre bocsátható. Feltételezésem szerint a darab Henry of Blois magángyűjteményét ékesítette, mert egy ilyen feltűnő külsejű idolt talán nem is lett volna észszerű egy katedrálisnak adományoznia.⁹⁵

A vizsgált korszak winchesteri kéziratai között a Tiberius Psalterben van kísértés-jelenet (1. táblázat, I.2/1), de az ottani ördögön nem figyelhetők meg Bész vonásai. A Winchester Psalter utáni évtizedekben készült Winchester Bible nem tartalmaz kísértés-jelenetet, és más ördögábrázolásában sem idézi Bészt (4. táblázat, III.1/7). A korszak hozzáférhető winchesteri kódexeinek illuminációjából tehát az derül ki, hogy sem a zsoltároskönyv keletkezése előtt, sem pedig azzal egy időben és azután nem állt a tárgy a mesterek rendelkezésére, azaz Bész vélhetően csak ehhez a könyvhöz állt modellt. Ebből az következik, hogy a műkincs vagy Henry of Blois-nál volt, vagy a gyűjteményébe elzárva tartotta, vagy csak rövid ideig volt a birtokában. A kutatók a Winchester Psalter keletkezését 1150 körülre teszik.⁹⁶ Henry of Blois római műkincsvásárlása 1149–1150-re tehető (ekkor volt ugyanis Rómában).⁹⁷ A püspök 1155-ben, II. Henrik trónra lépésének következményeitől tartva francia területre utazott⁹⁸ és 1157 végéig a kontinensen tartózkodott.⁹⁹ Amennyiben a tárgy nem volt Henry of Blois birtokában a római műkincsvásárlás előtt, akkor 1150–1155-re tehetjük a bedolgozását a kódex díszítésébe. Ha a zsoltároskönyv mégis 1155-öt követően készült, amikor a püspök huzamosabb ideig a kontinensen tartózkodott, akkor pedig azt feltételezhetjük, hogy kihagyták az ábrázolás helyét, és akkor festették bele a Bész-ördögöt, amikor a tulajdonos ismét Angliában volt, vagyis 1157 után.¹⁰⁰ Mint láttuk, Claus M. Kauffmann, Kristine E. Haney és Claire Donovan vélekedése szerint is az 1150 k. dátum a legvalószínűbb a kódex keletkezésére, és ez egybevág azzal a feltételezésemmel, mely szerint a zsoltároskönyv első kísértőjét tartalmazó folio megfestéséhez Henry of Blois angliai jelenlétére volt szükség.