Timarión Konstantinápolyból Thessalonikébe utazik, hogy részt vegyen Szent Démétrios ünnepségén, majd hazautazása előestéjén váratlanul súlyosan megbetegszik. Az egyik éjszaka, miközben legyengült állapotában aludni próbál, két alvilági démon tévedésből elragadja és a holtak birodalmába vezeti a lelkét. Miközben Timarión sajátos katabasisa során találkozik mitológiai alakokkal, uralkodókkal, filozófusokkal és szónokokkal, egy szabályos bírósági tárgyalás keretében korábbi mestere, a smyrnai Theodóros segítségével sikerül bizonyítania, hogy valójában még nem is halt meg, úgyhogy visszatérhet az élők közé. Dióhéjban ennyi a Timarión című szatirikus dialógus tartalma.

Bár a hosszabb elbeszélő részek miatt a szöveg döntően monológ formájú beszámoló, a műfaj szigorúan véve mégis dialógus, hiszen az alvilágot megjárt főhős barátjával, a kíváncsiskodó Kydiónnal beszélgetve, annak ismétlődő buzdítására meséli el hányattatásait. A fő téma, vagyis az alvilágjárás mellett a dialógus forma is minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a mű a Halottak beszélgetései című párbeszéd-sorozatával a dialogos nekrikos műfaját megteremtő Lukianos (kb. 120–180) műveivel egy kéziratban hagyományozódott.¹ A Lukianosszal való kapcsolatot tovább erősítette a mű harmadik, legalább ennyire meghatározó jellemzője, a szatirikus stílus is, mely a samosatai szónok legjobb napjait idézte. Nem túlzás ugyanis azt állítanunk, hogy a Timarión a görög nyelvű prózairodalom gyöngyszeme, szónoki bravúrok sorozata, mégis olvasmányos, humoros, szórakoztató írásmű, mely felveszi a versenyt a hasonló tárgyú Lukianos-dialógusokkal (Filozófusok árverése, Menippos avagy leszállás az alvilágba stb.).²

A Timarión szerzője azonban – és ez már egyszeri felületes olvasás alapján is kijelenthető – biztosan nem Lukianos, hiszen az alvilágban felbukkanó, részben nevesített, részben az utalások alapján azonosítható szereplők jelentős része Bizánchoz köthető. A mű keletkezési idejének meghatározásához, vagy legalábbis a hozzávetőleges terminus post quem megállapításához éppen ezek a bizánci személyek és a hozzájuk kapcsolódó történeti események szolgálhatnak támpontként. Ezúttal nem tárgyunk a Timarión datálásával és szerzőségével kapcsolatos elméletek, érvek és ellenérvek részletes elemzése, munkahipotézisként fogadjuk el, hogy a mű valamikor a XI. század utolsó évtizede és a XII. század második évtizede között keletkezett.

Hogy ténylegesen ki volt a szerző, csak találgatni tudjuk. A kutatás története során több név is felmerült, mindenekelőtt maga a címszereplő, akit néhányan valós személynek tekintettek,³ bár erre tulajdonképpen semmiféle bizonyíték nincs. A jelöltek közül nem maradhatott ki a szatíra műfajának bizánci fejedelme, Theodóros Prodromos (kb. 1100–1168) sem,⁴ akinek életművében egyébként is több Lukianos-utánzat maradt fenn. Mások a szöveg kiterjedt orvostudományi vonatkozásai miatt arra gyanakodtak, hogy a Timarión szerzője egy orvosi képzettséggel rendelkező költő lehetett, nevezetesen Nikolaos Kalliklés (XII. század első fele),⁵ esetleg a Pantokratór kórház orvosa, Michaél Italikos (kb. 1090–1157),⁶ de név nélkül felmerültek már mások is, mint például smyrnai Theodóros valamelyik tanítványa.⁷ A sort még tovább is folytathatnánk, de ennyiből is jól látszik, hogy a felsorolásnak nincs sok értelme, a kérdésben aligha fogunk bizonyosságot szerezni.

Annyi azonban biztos, hogy a Timarión szerzője nagy műveltséggel rendelkező, rétorikailag képzett, az antik irodalmat jól ismerő, kitűnő stílus- és humorérzékkel megáldott személy volt. Magunk azt sem zárnánk ki – bár a találgatás közepette ez a gondolat mindeddig nem kapott kellő hangsúlyt –, hogy a szerző szándékosan maradt névtelen, anonimitása nem a szöveghagyomány gonosz tréfája, hanem nagyon is tudatos magatartás eredménye, amit a Timariónban megfogalmazott mondanivaló kényes, esetleg veszélyes természete indokolhat. Más kérdés, hogy miben is áll tulajdonképpen ez a mondanivaló, amit olyan ügyesen sikerült a szerzőnek elrejtenie, hogy még ma is csak tapogatózva keresgéljük. Akadtak, akik a vezető arisztokrata családok, a Dukasok és a Palaiologosok elleni invektívát láttak a nagy körültekintéssel szerkesztett ekphrasisokban, melynek egyféle sajátos pendant-ja a politikai harcban alulmaradt IV. Rhómanos Diogenés (uralk. 1068–1071) alvilági sorsának leírása, mások általános társadalomkritikát véltek kiolvasni a sorok közül, vagy éppen a böjt elleni támadást fedezték fel a szövegben.⁸

Hogy milyen indulatokat válthatott ki, milyen érzelmeket kavarhatott fel a Timarión, vagy éppen milyen következményekkel fenyegethette szerzőjét a mű közzététele, az még a jelen tanulmány címében szereplő Kónstantinos Akropolités hozzávetőleg kétszáz évvel később született leveléből is világosan látszik, annak ellenére, hogy – mint látni fogjuk – a levélíró biztosan nem a műből kibontható, árnyaltan megfogalmazott politikai állásfoglalást nehezményezte.

A rövidke levelet, melyben Kónstantinos Akropolités (kb. 1250–1324) a Timarión című szatirikus dialógussal kapcsolatos észrevételeit ismeretlen barátjának összegezte, két kézirat őrizte meg.⁹ Bár a címzett kilétét nem ismerjük, a levél feladója nem akárki:¹⁰ Kónstantinos, a történetíró Geórgios Akropolités legidősebb fia, egyrészt fontos hivatalokat viselt VIII. Michaél Palaiologos (1261–1282), majd II. Andronikos Palaiologos (1282–1328) császár szolgálatában (előbb a nagyjából a pénzügyminiszternek megfelelő λογοθέτης τοῦ γενικοῦ tisztségben, később afféle főminiszterként, μέγας λογοθέτης rangban működött), udvari tevékenységén túl pedig kifejezetten termékeny szerzőnek bizonyult, elsősorban a hagiográfia műfajában. A szentéletrajzok és enkómionok írása mellett a vallási élettel kapcsolatos egyéb megnyilvánulásai is jól ismertek: tudjuk, hogy ellenezte az egyházi uniót, ő alapította a konstantinápolyi Anastasis-kolostort, stb. Életműve (benne terjedelmes levelezésével) modern kritikai kiadásban nagyrészt nem elérhető,¹¹ ugyanakkor a „Timarión-levelet” az editio princeps után a dialógus szövegéhez kapcsolódó mellékletként többen is kiadták.¹²

A szókimondó, helyenként meglehetősen nyersen fogalmazó levél grammatikai nehézségei ellenére élvezhető, olvasmányos szöveg. Kiderül belőle, hogy Kónstantinos Akropolités egy barátjától kapta meg a Timarión kéziratát, hogy olvassa el és mondjon véleményt róla. Akropolités eleget tett a kérésnek, válaszában pedig a szokásos udvariassági formulák mellőzésével és mindenféle bevezető nélkül azonnal a tárgyra is tér. Mint írja, érezhető, hogy a szerző – akit ő is a címszereplővel azonosít, és Timariónnak nevez – részesült ugyan némi szónoki képzésben, és ügyesen elsajátította a bizánci irodalomban követendő mintának tekintett attikai nyelvhasználatot, de érdemei ebben ki is merültek. Bár a Timarión műfaja dialógus, ami alapvetően alkalmas lenne a filozófiai tanítások könnyed formában történő kifejté- sére, itt a szerző filozófiai képzettségének híján ez teljesen elmarad. Timarión ráadásul hiába választott a cselekmény kiindulópontjának ígéretes témát (Szent Démétrios vértanú ünnepe), a színvonaltalan folytatás miatt mindez mit sem ér. Sőt, egyáltalán nem világos, mi volt a szerző célja műve megírásával. A keresztény vallás kritikája? A pogány mitológia népszerűsítése? Akárhogy is, a végeredmény elkeserítő, a könyv megérdemelné, hogy tűzre vessék, ami be is következett volna, ha Akropolités az utolsó pillanatban meg nem gondolja magát a barátja iránt érzett tisztelete miatt.

A rövidke levél irodalomtörténeti érdekessége mellett többek között annak is köszönheti jelentőségét, hogy kritikus szemlélete minden bizonnyal nemcsak a szerző saját álláspontját tükrözi, hanem általános lenyomata annak, hogyan vélekedhetett egy bizánci értelmiségi a XIII–XIV. század fordulóján az antik irodalmi formákat „interpretatio Christiana” (vagy inkább „interpretatio Byzantina”) nélkül átemelő szerzőkről és művekről.

A szerzőre vonatkozó minősítések beszédesek. Akropolités szerint ez a Timarión (Τιμαρίων οὗτοσί) egy vén szkíta (Σκύθης πρεσβύτης),¹³ régimódi (ἔξωρος) alak, akinek a filozófiához egyáltalán semmi köze (πάμπαν ἀμύητος), az sem biztos, hogy nevezhetjük-e egyáltalán embernek (εἴ γε δέον καλεῖν αὐτὸν ἄνθρωπον). Viselkedése túltesz minden elvakultságon (ποίαν οὐχ ὑπερβάλλον ἀπόνοιαν), legfeljebb egy elmeháborodottéhoz mérhető (τίνι τῶν ἐπὶ μωρίᾳ γνωρίμων παραβαλεῖ), de ő még a közismert bolondoknál is rosszabb,¹⁴ mert őrültségét nem elszenvedte, hanem saját maga választotta (τὴν παραφροσύνην οὐ παθών, ἀλλ’ ἑλόμενος), egy szó, mint száz, gyűlöletes és gyalázatos (μισητέος καὶ βδελυκτέος) fickó. Maga a mű pedig szemérmetlen színjáték (ἄκαιρος δραματουργία), locsogás (ληρωδία), megháborodott és eszement személyre valló vállalkozás (ἐμβροντήτου τοῦτ’ ἔργον καὶ παραπλῆγος), ostoba iromány (τὸ δὲ ληρῶδες τουτοὶ βιβλίον).

Ha a sommás értékelés kiváltó okait keressük, már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Elöljáróban szögezzük le, hogy a Timarión szereplői nem tesznek dogmatikai kijelentéseket, és nem foglalnak állást a hitélet egyes kérdéseivel kapcsolatban sem, a szerző mindössze elmesél egy fiktív történetet, amibe az olvasó kis túlzással azt lát bele, amit akar. Annyi világosan kiderül a levélből, hogy minden, ami Akropolités szerint a műben értékelhető, a Timarión első felében olvasható: a Szent Démétrios ünnep és vásár leírását, illetve a vértanú tiszteletére rendezett szertartás bemutatását mint megfelelő kiindulópontot (δεξιὰν ὡσπερεὶ ταυτηνὶ ποιησάμενος ἀπαρχὴν καὶ σεμνολογήσας) expressis verbis ki is emeli. A baj tehát (nem meglepő módon) a második résszel, vagyis a címszereplő alvilágjárásával kapcsolatos. Akropolités azonban csak ködösen, legalábbis kevésbé pontosan fogalmazza meg fenntartásait.

A Timarión alvilágának leírása általánosságban az antik irodalomból jól ismert alvilágtoposzokból építkezik: Hadés a föld alatt található, lejárata valamiféle szűk nyílás, határa az Acherón folyó, törhetetlen kapuját Kerberos őrzi, sötét és világos részekből áll, növényzettel sűrűn borított területe (pl. Elysion mezeje) vízben gazdag. Lakói, a holtak háborítatlanul élnek, és zavartalanul hódolnak kedvteléseiknek, miután az alvilági bírák (Aiakos és Minós) megítélték életüket, bár a földi életre jellemző vagyoni különbségek itt is megmaradnak, és az étkezés tekintetében – ez sarkalatos téma a Timariónban! – kénytelenek alkalmazkodni a helyi lehetőségekhez. Nyilvánvaló, hogy a Timarión fentebb vázolt alvilágképe és az orthodox Kónstantinos Akropolités túlvilági élettel kapcsolatos hitvallása összeegyeztethetetlen egymással, és ez annyira magától értetődő, hogy részben akár ez is okozhatná a kritikai megjegyzések részletezésének elmaradását. Mint Akropolités írja, a szerző szántszándékkal pogány ostobaságokat hajtogat,¹⁵ összezagyválja, ami egyáltalán nem fér össze, és kigúnyolja mindazt, aminek a puszta gondolata is borzongást kelt (ἑκοντὶ λήρους συνείρειν Ἑλληνικοὺς καὶ μιγνύειν ὄντως τὰ ἄμικτα καὶ διακωμῳδεῖν τὰ φρικὴν ἐκ μονῆς ἐμποιοῦντα τῆς ἐνθυμήσεως). Utóbbi megállapítás valószínűleg arra vonatkozik, hogy Akropolités szerint a Timarión csúfot űz a keresztények alapvető eszkatológiai tanításaiból.

A levél szövegében mindössze egyetlen konkrét kifogás szerepel: a Timarión alvilágában a szerző „pogány bírákat léptet fel, és az ő ítéletük alá rendeli mindazokat, akiket teremtő Urunk személyesen váltott meg önnön vérével, és akiknek felajánlotta saját értékes és nagy meghívását” (παῖδας Ἑλλήνων δικαστὰς καθίσαι καὶ ὑπὸ σφᾶς ἄγειν, οὓς αὐτὸς ὁ δημιουργὸς καὶ δεσπότης τῷ οἰκείῳ ἐξηγόρασεν αἵματι καὶ οἷς τὴν τιμίαν ἑαυτοῦ καὶ μεγίστην κλῆσιν ἀπεχαρίσατο).¹⁶ Hogy kiket is kell pogány bírák alatt értenünk, nem egészen egyértelmű. Aiakos és Minós „pogányságához” nem fér kétség, nevük már az alvilági bíróság felé vezető úton is többször elhangzik a szereplők szájából (hagyományosan harmadik társuk, Rhadamanthys a műben nem szerepel!), és csakugyan ott ítélkeznek majd mindketten a tárgyalóteremben. Hasonló a helyzet az ügy sajátos jellege miatt összehívott „orvosszakértői kollégiummal”. A négyfős bizottság (Asklépios, Hippokratés, Erasistratos és Galénos) egyik tagja sem keresztény. De vajon minek tekintsük a bíróság egyetlen bizánci tagját, Theophilos (813–842) császárt, akit smyrnai Theodóros szerint éppen azért tettek meg a testület tagjává, hogy Krisztus követői se maradjanak képviselő nélkül? Köztudott, hogy Theophilos volt az utolsó császár, akinek uralkodása alatt a képrombolás még egyszer utoljára fellángolt. Mind-ez nemcsak a szentképek használatának tilalmát jelentette (erről a császár 832-ben rendeletet adott ki), hanem megmutatkozott a személyi politikában (Ióannés Grammatikos kinevezése kónstantinápolyi patriarchának), valamint a képtisztelő szerzetesség elleni kegyetlen fellépésben is. Így aztán nem csoda, hogy az utókor előtt az egyébként kiváló nevelésben részesített, nagy műveltségű Theophilos valamennyi érdemét elhomályosította ikonoklaszta meggyőződése. Mivel a képrombolás elítélése a bizánci kereszténység hivatalos álláspontja, amit előbb a második nikaiai zsinat (787) mondott ki, utóbb pedig a Theophilos halála utáni intézkedések erősítették meg, talán nem túlzás feltételeznünk, hogy Kónstantinos Akropolités szemében Theophilos személyének megítélése csak annyiban különbözött Aiakos vagy Minós megítélésétől, amennyire egy eretneké egy pogányétól. Más szóval, ha Akropolités ténylegesen nem is mondja ki, minden bizonnyal nehezményezte, hogy az alvilág egyetlen bizánci illetőségű bírája éppen egy képromboló lett. Főleg, ha figyelembe veszszük, hogy míg a Timarión a pogány bírákat és orvosokat kivétel nélkül megsemmisítő kritikában részesíti, addig Theophilost egyértelműen pozitív szereplőként ábrázolja, aki mind külső megjelenése, mind belső értékei tekintetében messze felülmúlja társait: „Theophilos nem viselt semmilyen rikító vagy színes holmit. Öltözéke egyszerű volt, és szerény, fekete ruhát hordott. Úgy hírlik, hogy uralkodása alatt is ilyen volt, megjelenésében rendkívül viszszafogott és mértéktartó, ugyanakkor ítélőképesség és a többi erény dolgában nagyon is fen- séges és nagyratörő. De egyszerű külseje ellenére is kedvességet sugárzott a tekintete, az arca pedig nyájas volt és magabiztos.”¹⁷ A császár tekintélyét tovább növeli, hogy a háta mögött álló különös alak, akit Timarión először eunuchnak vél, valójában egy őrangyal. Theophilost a helyes ítélet meghozatalában az ő tanácsai segítik, vagyis a Timariónban egy képrom boló császár élvez isteni támogatást. De, ismétlem, Akropolités mindezt nem mondja ki, sőt, levelében a Timarión egyetlen szereplőjét sem nevesíti, sem bizáncit, sem más illetőségűt.

Még különösebbnek tartjuk, hogy Akropolités egyáltalán nem teszi szóvá a műben a keresztényekre visszatérően használt „galileai” (Γαλιλαῖος) kifejezést. Emiatt ugyanis csakugyan joggal háborodhatott volna fel, mert ez az a lekicsinylő mellékértelmű jelző, amit például a pogány Iulianus császár is következetesen használt a keresztényekre – vélhetően azzal a szándékkal, hogy egy földrajzilag lokalizálható, jelentéktelen szekta hiteként tüntesse fel az egyetemes világvallást. Hogy a melléknév jelentése a Timariónban is pejoratív értelmű, azt jól mutatja a samosi bölcsnek, Pythagorasnak Ióannés Italikos ellen intézett kirohanása az egyik alvilági jelenetben: „A galileaiak ruháját vetted magadra, te gyalázatos alak, mármint amit ők isteni és égi öltözéknek neveznek, és még közénk akarsz tartozni, mikor mi tudománnyal és értelemmel felfogható bölcsességgel foglalkoztunk egész életünkben? Vagy vesd le ezt a tőlünk idegen köpenyt, vagy tágulj a körünkből!” Csakhogy Akropolités ezt a szóhasználatot sem teszi bírálata tárgyává, kritikájának tényleges tartalma tehát – a Timarión bármelyik szöveghelyét vagy kijelentését is vélelmezzük mögötte – konkrétumok híján megfoghatatlan marad.

Mindössze arról lenne szó, hogy a Timarión-féle túlvilág pogány felfogásának egyes elemei vállalhatatlanok egy hívő keresztény számára? Véleményünk szerint nem ez Akropolités fő kifogása. A bizánci irodalom legtöbb műfaja az antikvitásból örökölt előzményeken nyugszik. Különösen igaz ez a prózai műfajokra, a történetírásra, a szónoki beszédekre, a regényre vagy éppen a dialógusra, ahol az ókori előképek szigorú követésének igénye olyan magától értetődő, alapvető elvárás, amely még a kor beszélt nyelvétől igen távol álló attikai nyelvjárás használatát és szókincsét is elvárja a bizánci szerzőktől. Mindez jól ismert volt az iskolázott Akropolités számára is, aki tanulmányai során maga is sokszor küszködhetett a görög mitológiai történeteken alapuló különféle szónoki gyakorlatok (progymnasma) megszerkesztésével, s mivel bizonyára kiválóan ismerte a görög nyelvű antik irodalmat, aligha botránkozott meg, ha a keresztény hitétől idegen, azzal össze nem férő tartalmú mű került a kezébe. Más szóval: olvasott ő már ennél rosszabbat is. Feltevésünk szerint most sem a tartalom – helyesebben nem önmagában a tartalom – okozhatta a felháborodását, hanem az a tény, hogy ezt a tartalmat egy bizánci szerző állította elő. Ami ugyanis egy pogány író esetében még bocsánatos tévedésnek minősülhet, az egy bizáncitól már megbocsáthatatlan bűn. Az Akropolitéstől kölcsönzött kifejezéssel előbbi csak „elszenvedi” (παθών), utóbbi viszont „maga választja” (ἑλόμενος) az őrültséget. A Timarión szerzője ugyanis ókori elődeivel ellentétben már jól ismeri a keresztény tanítást, „amely egyértelműen cáfolja a hazugságot, félreérthetetlenül megerősíti az igazságot, és úgyszólván a szeme elé tárja az igaz hit tanait azoknak, akik nem vakok” (Χριστιανισμοῦ τοῦ τὸ ψεῦδος ἀριδήλως ἐλέγξαντος καὶ κρατύναντος εὖ τὴν ἀλήθειαν καὶ ὑπ’ ὄψιν ὡς εἰπεῖν προθέντος τὰ τῆς ὀρθῆς δόξης τοῖς μὴ τυφλώττουσιν), de mégsem keresztényként viselkedik, csak felölti a kereszténység álarcát (ἐν προσχήματι Χριστιανισμοῦ). Ennek megfelelően minden, amit ír, szándékos meghamisítása az igazságnak, márpedig éppen ez az, ami jóvátehetetlen. Ez az oka tehát, hogy Timariónt méltán tartják szemétdombra való alaknak (ὁ ἐν καρὸς αἴσῃ δίκαιος ὢν τάττεσθαι Τιμαρίων οὗτοσί) – legalábbis Kónstantinos Akropolités szerint.