Közel negyven esztendeje, hogy a tudományos közvélemény tudomást szerzett néhány edénytöredékről, amelyek a Kleophradés-festő egy Kr. e. 500–480 körül keletkezett vázaképének részleteit hordozzák.¹ Annak ellenére, hogy a Getty Museumban őrzött leletek szokatlan ikonográfiájára többen rámutattak,² a mű nem keltett élénk visszhangot a kutatásban. Az alábbiakban kísérletet teszek annak bemutatására, hogy a szóban forgó vázakép ikonográfiai sajátosságain túl fontos tanulságokkal szolgál a klasszikus kori athéni tragédiaköltészet, ezen belül az euripidési Bakkhánsnők egy az ókor óta vitatott helyére vonatkozóan is.

A kép, amelyből a töredékek származnak, egy symposionon használatos vizeskanna (kalpis) vállát díszítette, és a „satyros³ alvó mainasszal” jól ismert ikonográfiai típusjelenetét ábrázolta. A kompozíció bal széléhez tartozó töredéken (Malibu 85.AE.188) egy kopasz, szakállas silénos felsőteste jelenik meg, aki bal karját és tekintetét az égre emeli. Egy másik, a kép középső tájáról származó töredéken (Malibu 81.AE.206.C.15) egy alvó, fiatal nőalak fejének, felsőtestének és jobb karjának jól kivehető részlete látható, ahogy két díszes párnának dől a padlón vagy a talajon.⁴ A nőt ikonográfiai analógiák alapján mainasként vagy nimfaként azonosíthatjuk,⁵ aki mellett – és nyilván: akinek láttán – a satyros önkielégítést végez, összhangban az említett típusjelenet kötelezően erotikus vonatkozásaival. A festő nem csupán az ejakuláció pillanatát dokumentálja gondosan, hanem figyelemre méltó módon a silénos szavait is, mégpedig a feje fölött olvasható töredékes felirattal: ΔΥΕΛΙΟ. Ezt a rövid szöveget Henry Immerwahr a Corpus of Attic Vase Inscriptions tárgyleírásában δυ’ ἑλίō-nak, vagyis a δύ’ ἡλίω elliptikus felkiáltásnak olvassa: „két napot (látok)!”

A silénos és autoerotikus cselekedete a bor és a szexualitás egymással vegyülő örömeit testesítik meg, a párnák jelenléte pedig arra emlékeztet, hogy mindezek otthona a symposion világa. A dionysosi világ szerves részét képező satyros már önmagában, puszta kilétével felidézi az alkoholmámor képzetét, ez pedig az előtte feltáruló erotikus látványnak és az ezáltal kiváltott erotikus cselekedetnek köszönhetően láthatólag tovább már nem fokozható csúcspontot ér el.⁶ Ami igazán különös és nagy jelentőségű a vázaképben, az az a tény, hogy a silénos beszél – sőt talán énekel.⁷ Nem csupán egy mámoros állapotban lévő silénost látunk tehát, amelyhez hasonlók különböző korú és alkotói eredetű vázaképeken szép számmal találhatók, hanem mint akinek olvasható-„hallható” megnyilatkozása is tanúskodik tudatváltozásáról. Mint azt a szavai is mutatják – „két napot látok!” –, a Kleophradés-festő ezt a tudatváltozást kettős látásként, vagyis egyfajta hallucinációként konkretizálja, ami figyelemre méltó eltérést jelent a részegségi mámor képi és írott ábrázolásokban bevett megjelenési formáitól: az orgiasztikus, gátlástalan őrjöngéstől vagy a letaglózó bódultság állapotától.

Immerwahr hívta fel a figyelmet a már említett CAVI adatbázis idevágó tárgyismertetésében a tényre, hogy a silénos szavai lényegében megegyeznek a hallucináló Pentheus megnyilatkozásával az euripidési Bakkhánsnők 918. sorában. Thébai uralkodója, akit Dionysos éppen az imént változtatott mainasszá, a következő szavakkal reflektál a változásra, amelyet a bor és a megváltozott tudatállapot (μετάστασις φρενῶν)⁸ istene idézett elő az elméjében:

καὶ μὴν ὁρᾶν μοι δύο μὲν ἡλίους δοκῶ,

δισσὰς δὲ Θήβας καὶ πόλισμ’ ἑπτάστομον (918 sk.)

„s bizony úgy tűnik nekem, két napot látok

és kettőt Thébaiból, a héttorkú erődből is” [saját fordítás].

Ismereteim szerint az Euripidés-kutatás figyelmét a mai napig elkerülte ez a kapcsolat a vázakép és a szöveg között,⁹ amelynek jelentősége nagyobb, mint első pillantásra tűnhet. A Bakkhánsnők idézett helye kapcsán ugyanis régóta vita tárgya, hogy mi a közvetlen oka Pentheus sajátos víziójának. A kettős látást Alexandriai Kelemennel kezdődően többen egy részeg ember mámoros látomásának tekintették,¹⁰ mások – köztük a legnagyobb hatással E. R. Dodds – az őrület jelének,¹¹ míg egy újabb nézet azt is megkérdőjelezte, hogy a kettős látást valóban vízióként kell-e értenünk.¹² Valamennyi nézet hívei Dionysos boristen mivoltára, valamint az irodalmi hagyomány kettős látást említő helyeinek vizsgálatára alapozták az álláspontjukat. Különös módon azonban meglepően csekély az idevágó prózairodalmi és költészeti helyek száma, és közöttük is azoké, amelyek ezt a sajátos tünetet nem az alkoholfogyasztás, hanem egyéb eredetű tudatállapot-változás tüneteként említik. A szakirodalom által hivatkozott szövegek ráadásul mind a császárkorból, Euripidés művéhez képest több mint négyszáz év távolából származnak,¹³ és – miként erre Seaford helyesen mutatott rá – a szóban forgó szimptómát valamennyi a heves őrjöngéssel, a többé-kevésbé teljes kontroll- és tudatvesztés állapotával társítja. Az utóbbi körülmény éles kontrasztot alkot Pentheus e helyen tanúsított nyugodt, rácsodálkozó és együttműködő viselkedésével, amely paradox, egyszerre feszültség- és jelentésteremtő „lüktetést” mutat az őrület és a józan belátás állapotai között.¹⁴

Mindez együtt kellőképpen aláhúzza az itt tárgyalt vázakép jelentőségét. Elfogadva ugyanis a kézenfekvő lehetőséget, hogy a silénos hallucinatív kettős látása nem kizárólag, sőt nem is elsősorban alkoholos eredetű, úgy a vázaképet a Bakkhánsnők-helyhez meglepően szorosan kapcsolódó, sajátos képi és szövegbeli locus similisnek kell tekintenünk, amely ráadásul a darabhoz térben és időben egyaránt közelről, a kora klasszikus kori Athénból származik. A vázakép feliratának első fontos tanulsága, hogy – amennyiben nem valamely azonosítatlan költői szöveget idéz, amit nincs okunk feltételezni – a Kr. e. V. századi athéni köznyelvet tükrözi, és ezáltal Pentheus két napkorongot emlegető szavait is kollokviális megfogalmazásnak mutatja. Másfelől a sajátos szexuális élménytől mámoros és ezen állapotában kettőzött látású satyros örömteli „transza” igazolja, hogy a kutatás által feltételezett pszichózis (Dodds szóhasználatával: „hisztéria”) vagy a tényleges őrület bármely formája mellett a hallucinatív kettős látás tünetének említése bármely megrendítő élmény által kiváltott, átmeneti mentális diszfunkció és tudatváltozás kollokviális megfogalmazásaként is kiválóan érthető. Instruktív analógiát kínál ehhez a korai líra egy jól ismert szövege, Sapphó klasszikus vallomása (fr. 31 Voigt), ahol a vágy elementáris ereje a beszélő testét és érzékeit egyaránt a teljes bénultság, a „blackout” állapotába helyezi anélkül, hogy bárki a tényleges őrület állapotaként érthetné azt.¹⁵ Dionysos szavai Pentheus „könnyű őrületéről” (ἐλαφρὰ λύσσα, 851) pontosan ilyen korlátozott tudatváltozásként, egy istenség jelenlétének leigázó hatásaként érthető, ami jól illik nyugodt és viszonylag tudatos viselkedéséhez.

Nyilvánvaló, hogy a thébai uralkodó víziójának jelentősége messze túlmutat az aktuális jelenetben kimutatható motivációján, és itt tárgyalt gyakorlati okain kívül fontos és sokrétű konnotációkat hordoz, amit a kutatás méltán hangsúlyoz. A két város képe (918. sor) erőteljes szimbóluma az emberi lét Dionysos alakjában is megjelenő, mélyen gyökerező dualizmusának és ellentmondásosságának, és jól illik a kettősség és kettőződés egész darabot átszövő vezérmotívumaihoz.¹⁶ A dionysosi realitás elől eleddig elzárkózó, most bukása előtt álló uralkodó végül szembesül a valóság azon szféráival, amelyek el voltak zárva a szemei elől – mégpedig abban a sajátosan megváltozott, de kooperatív tudatállapotban, amelyről itt tárgyalt szavai tanúskodnak.¹⁷ A Kleophradés-festő munkájának érdeme nem nagyobb, de nem is kisebb annál, mint hogy fényében a Pentheus viselkedése és császárkori forrásaink között feszülő ellentmondás elveszíteni látszik jelentőségét, és kérdésesnek bizonyulnak mindazok a feltételezések, amelyek Thébai királyát hisztérikus őrültként vagy a dionysosi misztériumok tükörbe bámuló beavatottjaként festik le előttünk.