Author:
Attila Simon Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék, Magyarország

Search for other papers by Attila Simon in
Current site
Google Scholar
PubMed
Close
Open access

Sapphó 137. töredéke az „Alkaios” és „Sapphó” közötti párbeszéddel Aristotelés Rétorikájában (1367a6‒9) maradt fenn. A filozófus erkölcsi kontextusban idézi a töredéket, és moralizáló értelmezést ad neki, mondatait szó szerinti értelemben, kissé naivan olvasva, nem véve tudomást az elhallgatás (aposiópésis) alakzatának feltűnő jelenlétéről a szövegben. Gregor Vogt-Spira ennek a sajátos vakságnak a magyarázatát abban látja, hogy Aristotelés a „hallgatva beszélés” jelenségében amphibolián alapuló paradoxont, adott esetben érvelési hibát lát. Ebben a magyarázatban ugyan van valami, de ha az idéző kontextus teljes szövegére érvényesnek akarjuk tekinteni, akkor nem kielégítő. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a versben kidolgozott ellentétező szerkezet az, ami eltereli Aristotelés figyelmét a nyíltan is jelzett elhallgatás alakzatától, és ez illeszkedik jobban a lírai szöveget tartalmazó Rétorika I, 9 szűkebb kontextusába is. Aristotelés rétorikai antitézisen alapuló morális értelmezése meghatározta a töredék későbbi olvasatait is, egészen a bizánci kortól máig. Tanulmányom második részében ebből a gazdag hagyományból két XII. századi bizánci Aristotelés-kommentátor magyarázatát mutatom be közelebbről, fölvetve annak lehetőségét is, hogy talán mégsem annyira egynemű ez az értelmezői hagyomány.

Sappho fr. 137, with its dialogue between ‘Alcaeus’ and ‘Sappho’ was preserved in Aristotle’s Rhetoric (1367a6‒9). The philosopher quotes the fragment in a moral context and imposes a moralizing interpretation on it, reading its statements in the literal sense, somewhat naively or straightforwardly, as it were, overlooking the prominent presence of the figure of reticence (aposiopesis) in the text. Gregor Vogt-Spira gives the explanation for this particular blindness in the fact that Aristotle sees in the phenomenon of ‘speaking in silence’ a paradox based on amphiboly, which in some cases can be a cause of fallacy of reasoning. There is something in this explanation, but if it is to be taken as valid for the whole quoting context, it is not satisfactory. Rather, it may be that it is the contrasting structure elaborated in the poem that distracts Aristotle from the figure of reticence that is overtly indicated, and this also fits better into the narrower context of the lyric fragment in Rhetoric I, 9. Aristotle’s moralizing interpretation, based on rhetorical antithesis, has determined later readings of the fragment, from the Byzantine period to the present day. In the second part of my study, I will take a closer look at two 12th century Byzantine commentaries on Aristotle’s Rhetoric, raising the possibility that this rich interpretative tradition may not be so homogeneous after all.

Abstract

Sapphó 137. töredéke az „Alkaios” és „Sapphó” közötti párbeszéddel Aristotelés Rétorikájában (1367a6‒9) maradt fenn. A filozófus erkölcsi kontextusban idézi a töredéket, és moralizáló értelmezést ad neki, mondatait szó szerinti értelemben, kissé naivan olvasva, nem véve tudomást az elhallgatás (aposiópésis) alakzatának feltűnő jelenlétéről a szövegben. Gregor Vogt-Spira ennek a sajátos vakságnak a magyarázatát abban látja, hogy Aristotelés a „hallgatva beszélés” jelenségében amphibolián alapuló paradoxont, adott esetben érvelési hibát lát. Ebben a magyarázatban ugyan van valami, de ha az idéző kontextus teljes szövegére érvényesnek akarjuk tekinteni, akkor nem kielégítő. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a versben kidolgozott ellentétező szerkezet az, ami eltereli Aristotelés figyelmét a nyíltan is jelzett elhallgatás alakzatától, és ez illeszkedik jobban a lírai szöveget tartalmazó Rétorika I, 9 szűkebb kontextusába is. Aristotelés rétorikai antitézisen alapuló morális értelmezése meghatározta a töredék későbbi olvasatait is, egészen a bizánci kortól máig. Tanulmányom második részében ebből a gazdag hagyományból két XII. századi bizánci Aristotelés-kommentátor magyarázatát mutatom be közelebbről, fölvetve annak lehetőségét is, hogy talán mégsem annyira egynemű ez az értelmezői hagyomány.

BEVEZETÉS

Sapphó 137. töredékének szövege a következő:

θέλω τί τ’ εἴπην, ἀλλά με κωλύει αἴδως …………

…………………………………

αἰ δ’ ἦχες ἔσλων ἴμερον ἢ κάλων

καὶ μή τί τ’ εἴπην γλῶσσ’ ἐκύκα κάκον,

αἴδως κέ σ’ οὐ κάτηχεν ὄππατ’,

ἀλλ’ ἔλεγες περὶ †τὼ δικαίω†1

A töredék Devecseri Gábor fordításában így szól:

Szólnék tehozzád, s fékezi nyelvemet a szégyen ……

……………………………………….

Ha szép, ha kedves volna, amit kivánsz,

s csúf beszéd nem volna nyelveden,

szemedre szégyen nem borulna,

szólana szád helyesen s azonnal.2

Ez a töredék az „Alkaios” és „Sapphó” közötti párbeszéddel olyan szövegkritikai, attribúciós és értelmezési kérdéseket vet föl, amelyek máig nincsenek megnyugtatóan tisztázva. Másutt megkíséreltem ennek a szövegnek olyan értelmezését adni, amely a nyílttal ellentétes, rejtett értelmet állította előtérbe, és a két értelem közötti eldönthetetlenség mellett érvelt.3 Eszerint az első megszólaló elhallgatásra tett utalását érthetjük szó szerint is, mint a szégyen, az aidós bevallott megnyilvánulását, de ugyanígy rafinált udvarlási gesztusként is, hiszen az elhallgatás szóba hozása éppenséggel, legalábbis hozzávetőleg, sejtetni engedi, mi is lehetett itt elhallgatva. Ehhez hasonlóan a második beszélőtől érkező válasz is olvasható egyenesen, a feddés, a rendreutasítás megnyilvánulásaként, de ugyanígy kacér, az erotikus játékba belebocsátkozó kokettálásként is.

Ebben a tanulmányban a töredék idézési kontextusát vizsgálom, amely közvetítette számunkra a lírai szöveget, és nagy részben meghatározta későbbi értelmezéseit is. A filozófus erkölcsi összefüggésben idézi a töredéket, és moralizáló értelmezést ad neki, mondatait szó szerinti értelemben, kissé naivan olvasva, nem véve tudomást az elhallgatás (aposiópésis, reticentia) alakzatának feltűnő jelenlétéről a szövegben. Fő állításom ezzel kapcsolatban az lesz, hogy ennek a különös vakságnak az oka nem csak vagy akár egyáltalán nem az, hogy Aristotelés a „hallgatva beszélés” jelenségében amphibolián alapuló paradoxont, adott esetben érvelési hibát lát. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy a versben kidolgozott ellenté tező szerkezet (antithesis, oppositio) az, ami eltereli Aristotelés figyelmét a versben nyíltan is jelzett elhallgatás alakzatától. Ez a magyarázat jobban illeszkedik a lírai szöveget tartalmazó Rétorika I, 9 szűkebb kontextusába is. A tanulmány második felében pedig két bizánci Rétorika-kommentár magyarázatát vizsgálom meg, amelyet Aristotelés értelmezéséhez fűztek. A két kommentátor nemcsak az attribúció kérdésében tér el Aristoteléstől, hanem a korábbi szerző – akinek kilétét a kutatás mindeddig nem tudta megállapítani – a Sapphó-szöveg parafrázisában előrajzolja egy olyan értelmezés lehetőségét, amely részben Aristotelés moralizáló tendenciájától is különbözik. A másik kommentátor pedig, aki feltehetőleg Stephanos Skylitzés, a XII. századi bizánci grammatikus volt, jóllehet morális horizontban tartja értelmezését, sőt megerősítve ki is bővíti némileg ezt a horizontot, mindazonáltal fölveti egy olyan értelmezés lehetőségét, amely már nem két konkrét történeti személyre szűkíti a költemény mondandójának érvényét, hanem egy általános emberi helyzet kifejezését látja benne.

I

A töredék Aristotelés Rétorikájában (1367a6‒9) maradt fenn, a következő szövegkörnyezetben:

καὶ τὰ ἐναντία ἢ ἐφ’ οἷς αἰσχύνονται· τὰ γὰρ αἰσχρὰ αἰσχύνονται καὶ λέγοντες καὶ ποιοῦντες καὶ μέλλοντες, ὥσπερ καὶ Σαπφὼ πεποίηκεν, εἰπόντος τοῦ Ἀλκαίου…

Továbbá [dicséretet érdemlők, mivel szépek, nemesek, kala] az ellentétei azoknak, amik miatt szégyenkezni szoktak. Mert a rút dolgok miatt szégyenkeznek az emberek, amikor ilyeneket mondanak vagy tesznek vagy készülnek tenni. Ahogyan Sapphó is mondja a költeményében, válaszul Alkaiosnak ezekre a szavaira: … (1367a6‒9)

Aristotelés az idézetet tartalmazó I, 9 fejezetben a bemutató beszédről (genos epideiktikon) adja elő mondandóját, amely a dicséret vagy a feddés (enkómion vagy psogos) eszközével él, és fő tárgyai az erények (aretai) és a szép vagy tiszteletre méltó tettek (kala), illetve ami ezekkel ellentétes. Az okfejtés nyilvánvalóan erkölcsi eszmék összefüggésében mozog. A töredék idézésének morális kontextusából világos, hogy Aristotelés az általa Alkaiosnak tulajdonított sorokról ‒ a töredék első két soráról ‒ úgy véli, valamiféle illetlen (nem kalon) kérésre vagy ajánlatra utalnak, ezért hallgattatja el kimondójukat a szégyen. A válaszoló pedig (Aristotelés szerint itt, a töredék 3‒6. sorában Sapphó beszél) rendreutasítja az első megszólalót. Aristotelés az idézett szakaszt illemtani, sőt egyenesen morális szempontból értelmezi, az aretai és a kala, illetve ennek ellentéte, az aischra szempontjából, és egyértelműnek látja, hogy a szöveg jelentése kizárólag ebben a szemantikai horizontban helyezhető el. Ez a moralizáló interpretáció a beszélői szándékok felől értelmezi a szöveget ‒ amelyeket nyilvánvalónak, világosnak tételez ‒, és egyenesen, sőt némileg naivan, készpénznek véve olvassa a kijelentéseket, amelyek mögött nem húzódhat meg semmiféle más, rejtett értelem. Fontos az is, hogy az idézetet tartalmazó fejezetben a szerző a kalont ellentétének, a rútnak, a szégyenletesnek (aischron) a szempontjából magyarázza. Erre a megfordításra, az ellentétes felől történő megközelítésre még visszatérek, mert a Sapphó-szöveg idézési kontextusának legfőbb jellemzőjére éppen ebben a megfordításban találhatjuk meg a legjobb magyarázatot.

Távolabbról kezdve azt mondhatjuk, hogy Aristotelés olvasata nem számol azzal a lehetőséggel, amely mindenféle nyelvi megnyilvánulás jelentésének stabilitását fenyegeti: azzal, hogy a kijelentés és a megnyilatkozás értelemtartalma eltérhet egymástól. Jelen esetben ez mindjárt az idézet első megszólalójának („Alkaiosnak”) a szavaiban azzal függ össze, hogy Aristotelés az első beszélő kijelentésében körülírt elhallgatást („mondanék neked valamit, de megakadályoz a szégyen”) kizárólag a kijelentés elsődleges értelmében veszi: a beszélő nem mondja ki, amit szeretne, mert a szégyen elhallgattatja őt. Csakhogy az elhallgatás, a beszéd akadályoztatásának kimondása nemcsak szó szerinti értelemben, hanem alakzatként is olvasható: az elhallgatás alakzataként (aposiópésis, reticentia). Amikor Aristotelés nem számol ezzel a lehetőséggel, akkor azt hagyja figyelmen kívül, hogy a beszéd megszakítása, valaminek a ki nem mondása éppenséggel utalhat, jelzést adhat arra, ami szavakban nincsen kimondva.

Annak megértéséhez, hogy Aristotelés miért hagyja figyelmen kívül az elhallgatás alakzatát, fontos tudni, hogy miközben az alakzat költői használata már Homérosnál megjelenik (például Il. I, 342), aközben maga a kifejezés szaknyelvi terminusként mai tudásunk szerint csak a késő köztársaságkori (Cicero és a Rhetorica ad Herennium) és császárkori szónoklattaníróknál bukkan föl (például Celsusnál, Quintilianusnál, Démétriosnál, Plutarchosnál, Hermogenésnél).4 Aristotelés Rétorikájában sem az aposiópésis, sem más, rokon alakzat nem jelenik meg.5 Így az első beszélő („Alkaios”) szavait idézve Aristotelés figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az aposiópésis figuráját használó beszélő bizonyos mértékig kinyilváníthatja ‒ és ebben az esetben viszonylag egyértelműen ki is nyilvánítja ‒ azt, amiről azt állítja, hogy hallgat róla, mégpedig a szégyen miatt (με κωλύει / αἰδώς). Vagyis Aristotelés nem ügyel arra, hogy a hallgatás vagy elhallgatás egyenértékű lehet a beszéddel, sőt adott esetben ‒ Démétrios és Quintilianus is így látja ‒ valaminek az elhallgatása akár még nagyobb nyomatékot is adhat annak, amit elhallgat.6

Az elhallgatás egyik sajátos esete az, amelynek indokaként ‒ éppen mint Aristotelésnél ‒ a szónok által jelzett (vagy nem jelzett, de kitalálható) módon a szégyen vagy szégyenérzet (aidós, aischyné) fogható föl, amelyet az vált ki, hogy a beszélőnek valami csúf vagy szégyenletes dolgot (aischron, turpe) kellene kimondania, és az elhallgatással, a beszéd megszakításával ennek kimondását kerüli el.7 Alexandros, a Kr. u. II. század első felében élt rétor Az alakzatok (Peri schématón) című munkájában az aposiópésis mint beszédalakzat vagy beszédforma (logos) funkcióinak felsorolásakor Démétrioshoz és Quintilianushoz hasonlóan említi a nyomatékosítást, az elhallgatottnak (éppen az elhallgatás által történő) kiemelését (ἐπιτείνων τὸ παρασιωπώμενον), a már tudottnak a kihagyását (παραλείπων τὸ γινωσκόμενον), emellett a rútnak, a szégyenletesnek az elhallgatását (σιωπῶν τὸ αἰσχρόν).8 A Kr. u. III. században élt Aquila Romanust idézve: „Ἀποσιώπησις, reticentia az, amikor magunkba fojtjuk azt, amit a közönség számára úgy tűnt, hogy éppen mondani készülünk, vagy mert rút/szégyenletes, vagy mert irigységet kelt, vagy egyéb okból nehéz kimondanunk.”9 A Rétorika idézett helyén Aristotelés maga is az aischront és az aischynét említi, figura etymologicával tudatosítva a két szó kapcsolatát (τὰ γὰρ αἰσχρὰ αἰσχύνονται…; „a rút dolgok miatt szégyenkeznek az emberek”), ugyanakkor ‒ ahogyan már mondtam ‒ magának az elhallgatás alakzatának az azonosítása nélkül.

Annak magyarázata, hogy Aristotelés sehol nem tárgyalja az aposiópésis kérdését, Gregor Vogt-Spira szerint abban rejlik, hogy a filozófus érvelési hibának tekinti, ha a hallgatást a beszéd egyik formájaként fogjuk föl, vagyis ha lehetségesnek tartjuk szavak nélkül mondani valamit. Vogt-Spira szerint Aristotelés ezért hagyhatja figyelmen kívül az elhallgatást mint rétorikai alakzatot. Ha a „hallgatva beszélni” kifejezés „még paradoxonként sem fogadható el, sőt éppenséggel hibának van tekintve, akkor úgy tűnik, hogy a [beszéd és hallgatás közötti] szakadék nem hidalható át. A »szavak nélküli nyelv«, ez a manapság gyakori kifejezés, Aristotelésnél szigorúan ki van zárva.”10 Aristotelés szerint az említett hiba a kétértelműségben, közelebbről annak grammatikai változatában, az amphiboliában gyökerezik (ἀμφιβολία Soph. El. 165b26, 166a6).

Szofisztikus cáfolatok című munkájában Aristotelés szofizmaként utasítja el hallgatás és beszéd lehetséges egybeesésének Platón Euthydémosában (300b‒d) előkerülő paradoxonát.

“ἆρ’ ἔστι σιγῶντα λέγειν;” διττὸν γὰρ καὶ τὸ σιγῶντα λέγειν, τό τε τὸν λέγοντα σιγᾶν καὶ τὸ τὰ λεγόμενα.

„Akkor lehetséges hallgatva beszélni?” Ez kettős értelmű, mert jelentheti azt is, hogy az hallgat, aki éppen beszél, és azt is, hogy az hallgat, amiről a beszélő beszél. (Soph. El. 166a12‒14)

A Szofisztikus cáfolatok magyar fordításához írott jegyzet így magyarázza a szofizmát: „Ebben a következtetésben a kezdőtétel ‒ amelyet a válaszolónak kell képviselnie ‒ az, hogy A szótlan nem beszél. A cáfolat ennek a tagadását (A szótlan beszél) bizonyítja. Azért látszólagos cáfolat, mert konklúziója kétértelmű.”11 A szofisták által kihasznált hamis nehézség vagy hamis cáfolat (ψευδής ἔλεγχος 171a4) ebben az esetben a σιγῶντα λέγειν kifejezés amphiboliájában rejlik: a σιγῶντα participium jelölheti a masc. sing. accusativust éppúgy, mint a neutrum plur. accusativust (esetleg nominativust). Ilyen módon a σιγῶντα λέγειν kifejezés egyaránt jelentheti azt, hogy a beszélő ‒ esetleg a beszélő dolgok ‒ hallgat(nak), vagy azt, hogy azok a dolgok hallgatnak, amelyekről valaki beszél.12 Aristotelés magyarázatában az első esetben a σιγῶντα a λέγειν (egyes vagy többes számú) alanya, míg a második esetben annak tárgya, és ez a grammatikai kétértelműség (vagyis amphibolia) az, ami ellentmondáshoz vezet (Soph. El. 166a12‒14, 177a11‒12; az ellentmondás, ἀντίφασις: 171a8).13 Vogt-Spira az aposiópésis hiányának magyarázatát ennek az argumentatív falláciának az aristotelési leleplezésében és a tanulság következetes érvényesítésében találja meg.

Megjegyzendő azonban, hogy annak az értelmezésnek a horizontjában, amelyet Aristotelés a Szofisztikus cáfolatokban elővezet, a „hallgatva beszélni” egyáltalán nem rétorikai kérdésként, hanem logikai problémaként jelenik meg. Habár Aristotelés a kifejezés referenciális olvasatát kétértelműnek tartja, a „szavak nélküli nyelv” rétorikai alakzatként kezelhető vagy legalábbis azonosítható lehetne számára a Rétorikában. Figyelemre méltó, hogy Aristotelés mestere ezen a ponton mintha jobban tudatában lenne logika és rétorika ilyen típusú szétválásának is. Legalábbis Platón eljátszik a „hallgatva beszélni” szó szerinti és figuratív használatában rejlő (tárgyiasíthatatlan) különbséggel: „ἀλλά μοι δοκεῖς, Εὐθύδημε, οὐ καθεύδων ἐπικεκοιμῆσθαι καί, <εἰ> οἷόν τε λέγοντα μηδὲν λέγειν, καὶ σὺ τοῦτο ποιεῖν. („Az a véleményem rólad, Euthydémos, hogy álmodsz, pedig nem is alszol. És ha lehetséges beszélni úgy, hogy az ember semmit se mondjon, akkor te azt teszed.” Euthd. 300a6‒8; ford. Steiger Kornél. Itt persze nem a némaság szemantikai telítettsége kerül előtérbe, hanem éppen ennek inverze: a beszéd üressége. Mindenesetre hallgatás és beszéd viszonya itt is paradoxnak, egymást cáfolónak mutatkozik.)14 Magát a jelenséget tehát Aristotelés is bízvást ismerhette ‒ nem feltétlenül Platóntól, hanem akár a mindennapi nyelvhasználatból, nem is szólva például a drámai szövegek különböző, összetett és nagyon is emlékezetes hallgatási aktusairól.15 Ennélfogva Vogt-Spira magyarázata nem kielégítő.

Ha jobb magyarázatot akarunk találni erre a sajátos hiányra, a hallgatásról való hallgatásra, akkor a Rétorika I, 9 érvelésének menetét kell közelebbről szemügyre vennünk. Melpomeni Vogiatzi szavait idézve: „Az ebben a fejezetben bemutatott toposokon keresztül válik képessé az epideiktikus beszédet tartó szónok arra, hogy valakiről mint erényes emberről mondjon dicsérő beszédet. Ezeknek a toposoknak azonban van egy másik szerepe is: ahhoz is hasznosak, hogy a szónok erényesként mutassa meg magát.”16 Az erények itteni tárgyalása során Aristotelés eltér a Nikomachosi etikában róluk adott magyarázatától, amennyiben „az erényeket itt a hozzájuk tartozó hitványságokkal együtt mutatja be, anélkül, hogy utalna arra a mintázatra, amelyben az erény két szélsőség közötti közép. Ezért a Rétorikában a bátorság a gyávasággal, a mértékletesség a mértéktelenséggel, a lelki nagyság a kishitűséggel stb. áll szemben.”17 Ezzel összhangban Aristotelésnek a versidézethez fűzött rövid megjegyzéséből a két elemet szembeállító szerkezet bizonyul a legfontosabb pontnak. Emlékezhetünk, Aristotelés a kalát itt annak ellentétével azonosítja, ami az aischyné érzését kelti föl bennünk: „[kala] az ellentétei azoknak, amik miatt szégyenkezni szoktak (τὰ ἐναντία ἢ ἐφ’ οἷς αἰσχύνονται etc.)”, és ezek a szégyenkezést kiváltó dolgok azonosak az aischrával (τὰ γὰρ αἰσχρὰ αἰσχύνονται). Miért hozza elő itt, a kala magyarázatára használt példák között Aristotelés azt a némileg hajánál fogva, de mindenképpen az ellenkező oldalról előrángatott példát és magyarázatot, hogy kala az, ami ellentétes azzal, ami aischra?

Azt állítom, hogy ez az eljárás a példa leírása után beidézett költemény második részének (3‒6. sor) ex negativo argumentációs és rétorikai szerkezetével magyarázható. A vers második beszélője azt állítja, hogy ha az első beszélő teljesítene bizonyos feltételeket, akkor nem fogná el a szégyen, nem szégyellné el magát, így rá tudna nézni és el tudná mondani neki, amit akar. Mivel azonban a szégyen állapota bekövetkezett (az első beszélő elszégyellte magát: elnémult és lesütötte a szemét), az első beszélő nem felel meg az említett feltételeknek. A második beszélő sem a következtetés második premisszáját, sem pedig a konklúziót nem mondja ki (ami szintén az elhallgatás egy esete), de nyilvánvalóan ennek a premisszának a fölvételére és ennek a következtetésnek a levonására van szükség ahhoz, hogy a következtetés alakzata és vele a vers (elsődleges, szó szerinti) értelme teljessé váljon. A versbeli kijelentés érvényes logikai alakzatot, úgynevezett kontrapozíciót alkalmaz (skolasztikus terminussal modus tollenst: ha p, akkor q; nem q; tehát nem p), amelynek odaértendő konklúziója tehát az, hogy az első megszólaló beszéde vagy pusztán a (végül ki nem mondott) szándéka helytelen, szégyenletes, nem kala volt. Aristotelés ezt a szerkezetet a maga okfejtésében azzal az állítással követi, hogy azok a dolgok, amelyek kala, ellentétei (ἐναντία) azoknak, amelyek miatt szégyent érzünk, vagyis amelyek aischra. Az ἐναντία itt aligha meghatározott logikai értelemben szerepel, hanem minden bizonnyal egyszerűen arra utal, hogy ami miatt szégyent érzünk, az biztosan nem lehet kala; a szégyenletes és a tiszteletre méltó kölcsönösen kizárja egymást. (Ami persze nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy valami olyasmi is lehet nem tiszteletre méltó, ami miatt nem érzünk szégyent.)

Következésképpen Aristotelés némileg leegyszerűsítő Sapphó-olvasata ‒ ez az én értelmezési javaslatom ‒ nem elsősorban az aposiópésis elmulasztott terminológiai azonosításának köszönhető. Hiszen valószínű, hogy az ennek megnevezésére szolgáló kifejezés nem állt rendelkezésére a korai technai nómenklatúrájából, és hogy ő maga sem alkotta meg ‒ annak ellenére sem, hogy magával a jelenséggel esetleg tisztában lehetett. Mindenesetre, ahogyan már említettem, az elhallgatást megnevező rétorikai terminológia nem ismert számunkra a Kr. e. I. századnál korábbról. Azt is láttuk, hogy Aristotelés számára a „hallgatva beszélni” jelensége és a belefoglalt ellentmondás problémája egyáltalán nem a rétorika kérdéseként, hanem ‒ a σιγῶντα λέγειν Platóntól átvett példájában ‒ amphiboliaként, azaz logikai hibaként jelenik meg, amely már magában a jelenségre utaló és azt közvetlenül megnevező szókincsben benne rejlik. Sapphó költeménye egyoldalú értelmezésének oka eszerint ‒ eltérően Vogt-Spira magyarázatától ‒ inkább az lehet, hogy Aristotelés szó szerint veszi a második beszélő kijelentéseit (ahogyan az első beszélő kijelentéseit is szó szerint vette), és az erkölcsi rendreutasításból azt a tézist alkotja meg a maga szónoklattani céljai számára, hogy a beszélő a kala ellentétének, az aischrának a tagadásából is levezetheti a kalát, és ezen a kerülőúton, vagyis egy szembeállításon, ellentétezésen keresztül (ἐναντία) bizonyos cselekedeteket vagy tulajdonságokat is nemesként, szépként, tiszteletre méltóként (vagyis kalaként) mutathat be hallgatóságának.

Ekkor pedig azt mondhatjuk, hogy a Rétorika I, 9-ben az idéző és az idézett szöveg közötti kapcsolat bonyolultabb, mint az egyébként szokásos hierarchikus, egyirányú, az idézetet merőben eszközként, az elméleti okfejtés illusztrálására használó kapcsolat. Legalábbis anynyiban, hogy az idéző szöveg itt nem minden tekintetben uralja az idézetet, hanem éppen ellenkezőleg, az idézett szöveg határozza meg az idéző szöveg érvmenetének egy adott lépését. A vers második részének rétorikai megfordítása ‒ a logika nyelvén szólva kontrapozíciója ‒ „írja elő” az idézet magyarázatát és a fejezet egész érvelési menetének ezt a szakaszát. Ezért magyarázza Aristotelés a kalát a szégyenletes dolgok (aischra, aischynesthai) ellentéteként: „[kala] az ellentétei azoknak, amik miatt szégyenkezni szoktak (τὰ ἐναντία ἢ ἐφ’ οἷς αἰσχύνονται etc.).” És mivel az egész okfejtés középpontjában a kala megértése és releváns toposainak számbavétele áll, mégpedig abból a célból, hogy a beszélő könnyebben felidézhesse a hallgatóságban a kala fogalmát és megnyilvánulásait, Aristotelés figyelmét elkerüli, hogy Sapphó szövege potenciálisan összetettebb rétorikai struktúrát tartalmaz, mint amit egy naiv, szó szerinti olvasat képes meglátni benne, és felszínre hozni belőle jelentésként.

II

A Rétorika Sapphó-idézetet tartalmazó helyét később két bizánci szerző kommentálja részletesebben.18 A két kommentátor a XII. század első felében Bizáncban alkotott, azokban az évtizedekben, amikor a korábbi századok csaknem tökéletes csendjével szemben Aristotelés Rétorikáját intenzíven olvasták a bizánci tudósok.19 A két szerző elsősorban nem gyakorlati szónoklattani, hanem filozófiai, tanító céllal írta meg kommentárjait.20 Az egyik szerzőről jószerével semmit nem tudunk,21 a másik valószínűleg a XII. századi bizánci Stephanos Skylitzés.22 Stephanos közvetlenül a szakirodalomban Anonymus jelzéssel megjelölt szerző után írhatta meg kommentárját, és ismerte is ezt a korábbi kommentárt.23 Mindkét kommentátor teljes egészében Sapphónak tulajdonítja az idézett verssorokat ‒ vagyis eltérnek Aristotelés attribúciójától, aki a részletet megosztja Alkaios és Sapphó között. Tehát a szöveg mindkettejük szerint fiktív dialógust tartalmaz. Az Anonymus ugyanakkor a történeti költői alakokkal, vagyis Alkaiosszal és Sapphóval azonosítja a beszélőket, Stephanos viszont bizonytalanabb a beszélők tényleges azonosíthatóságát illetően, és inkább ἐρῶν-ról és ἐρωμένη-ről, vagyis férfi szeretőről/udvarlóról és szeretett nőről, az udvarlás női „célpontjáról” beszél, általánosan érvényes emberi helyzet előadásaként olvasva a költeményt. Ezen túlmenően a verstöredék értelmezéséről jószerével semmit nem mondanak.

Az ismeretlen szerző Aristotelés Rétorikáját kommentálva a következőt mondja a helyről:

πεποίηκε γὰρ ἡ <Σαπφὼ> λέγοντα τὸν Ἀλκαῖον

“θέλω τί τ’ εἰπεῖν, ἀλλά με κωλύει αἰδώς”

“αἴθ’ ἧκες ἐς ἐσθλῶν ἵμερον”,

ἤτοι αἴθε ἦλθες ἐς ἵμερον τῶν ἀγαθῶν. εἶτα πάλιν ἕτερον ἔπος

“καὶ μὴ τί τ’ εἰπεῖν γλῶσσ’ ἐκύκα κακόν,

αἰδώς κέν σε οὐκ εἶχεν ὄμματα,

ἀλλ’ ἔλεγες περὶ ὧ δικαίω”.

τινὲς δὲ οὕτω λέγουσιν “αἴδ’ ἧκες. ἐὰν δ’ ἧκες ἐς ἐσθλῶν ἵμερον καὶ μὴ ἐκύκα γλῶσσά

σού τι κακὸν εἰπεῖν, οὐκ ἂν εἶχέ σου τὰ ὄμματα αἰδώς”.

Ugyanis ‹Sapphó› írt egy verset, melyben Alkaiosszal ezt mondatja: [idézi az 1‒2. sort, mint amelyeket Alkaios mond, majd a 3. sort is, ezt már nyilván Sapphónak mint beszélő alanynak tulajdonítva. A sorokat attikai dialektusba teszi át, kivéve az αἴθε-t (erről mindjárt); az ἦχες ἔσλων ἴμερον ἢ κάλων helyett ἧκες ἐς ἐσθλῶν ἵμερον-t írva, vagyis az ἔχω-t ἥκω-ra cserélve és az ἢ κάλων-t elhagyva, ami megítélésem szerint nem je-lent lényegi értelmi módosulást].24 Vagy pedig azt, hogy „bárcsak jó dolgokra vágynál”. [Az αἴθε itt is változatlanul marad, a ἧκες-t ἦλθες-re (az ἔρχομαι-ból), az ἐσ(θ)λῶν-t pedig τῶν ἀγαθῶν-ra cserélve; az utóbbiak megint csak dialektális és szóhasználati változtatások, számottevő értelmi módosulás nélkül.] Ezután megint másik szövegrész következik: [vv 4‒6, ez is áttéve attikaiba]; vannak, akik így olvassák: „ha vágynál (αἴδ’ ἧκες)”; ‹vagyis ekkor ezt jelenti:› „ha jó dolgokra vágynál, és nyelved nem kavarna fel, hogy valami rosszat/rútat mondj, akkor nem fedné be szemedet a szégyen.”25

Az ismeretlen szerző változata legnagyobbrészt olyan apróbb szóhasználati és dialektális változtatásokat mutat, amelyek nem befolyásolják jelentősen a töredék értelmezését. Az már komolyabb eltérésnek látszik, hogy az Anonymus ‒ Aristotelésszel szemben ‒ a költeményt teljes egészében Sapphónak tulajdonítja. Ekkor pedig „Alkaios” és „Sapphó”, vagyis a vers két imitált lírai hangja egy fiktív dialógus részese volna, ugyanakkor Sapphó mint lírai persona és Sapphó mint az egész vers szerzője közel kerülne egymáshoz.

Van azonban egy olyan szóhasználati módosítás az Anonymus kommentárjában, amely lényegi eltérést jelenthet attól, ahogyan Aristotelés érti a verset. Miközben ugyanis Aristotelés idézetében a 3. sorban αἰ + ind. praet. szerepel (αἰ δ’ ἦχες ἔσλων ἴμερον ἢ κάλων), ami jelen idejű irreális feltételes mondatot vezet be (attikaiban εἰ állna az αἰ helyén),26 addig az Anonymusnál az αἰ αἴθ’-ra módosul. Az αἴθε pedig (= attikai εἴθε) mellékidejű igével (például, mint itt, praeteritum imperfectummal) kívánságot fejez ki.27 Az irreális feltételes mondatból ily módon óhajtó mondat lesz. Figyelembe véve az Anonymus rekonstrukciójának ügyetlenségét és az általa hozott szövegalak metrikai lehetetlenségét, az αἰ-nak ez az αἴθε-re módosítása semmiképpen nem lehet szövegváltoztatási javaslat alapja. Mindössze arra szeretnék utalni vele kapcsolatban, hogy ezek szerint a töredéknek akadt olyan olvasója, aki a második beszélő (az Anonymusnál is: Sapphó) megnyilatkozását nem irreális feltételes mondatként, hanem óhajtást kifejező megnyilatkozásként értette. Ekkor pedig a vágy, a sóvárgás érzése is okkal merülhet föl a második beszélővel kapcsolatban is. Mindenesetre az Anonymus komolyan gondolja a töredéknek ezt az értelmezési lehetőségét ‒ amit az is mutat, hogy kommentárjának végén megemlíti, hogy mások szerint a szintagma inkább így olvasandó: αἴδ’ ἧκες. Vagyis az αἴθε helyén itt az Aristotelés változatában is olvasható αἰ állna. Erről az αἰ-ról pedig a kommentátor további magyarázatából az derül ki, hogy az ἐὰν δ’ ekvivalenciája, vagyis jelentése „de ha” volna. Így viszont teljesen nyilvánvaló, hogy az αἴθε a kommentátor szándéka szerint ezzel szemben „bárcsak” jelentésben veendő, és a mondat ekkor nem azt jelentené, hogy „ha viszont jó dolgokra vágynál”, hanem hogy „bárcsak jó dolgokra vágynál.” Hogy ez az Aristotelés magyarázatától eltérő parafrázis milyen értelmezés alapjául szolgált volna, azt nem tudhatjuk. A bizánci kommentátor explikációja mindenesetre összeegyeztethető a másutt általam előadott értelmezéssel, amely szerint Sapphó szólama az erotikus játékba belebocsátkozó, kacérkodó magakelletésként is érthető, nem feltétlenül csak erkölcsi kioktatásként.28 Hogy az Anonymus is valóban ebben az irányban értelmezte volna-e tovább a töredéket, azt nem lehet eldönteni, mert ez a néhány parafrazáló szó nem igazít el jobban.

A másik említés, amely figyelmet érdemel, Stephanos Skylitzéstől, a XII. századi bizánci grammatikustól való.

Εἴτε ὁ Ἀλκαῖος ὁ ποιητὴς ἤρα κόρης τινὸς ἢ ἄλλος τις ἤρα, παράγει οὖν ὅμως ἡ Σαπφὼ διάλογον· καὶ λέγει ὁ ἐρῶν πρὸς τὴν ἐρωμένην “θέλω τι εἰπεῖν πρὸς σέ, ἀλλὰ ἐντρέπομαι, αἰδοῦμαι, αἰσχύνομαι”, εἶτ’ αὖθις ἀμοιβαδὶς ἡ κόρη λέγει πρὸς ἐκεῖνον “ἀλλ’ ἐὰν ἦς ἀγαθὸς καὶ ὃ ἔμελλες πρὸς μὲ εἰπεῖν ἦν ἀγαθόν, οὐκ ἂν ᾐδοῦ καὶ ᾐσχύνου οὕτως, ἀλλὰ μετὰ παρρησίας ἔλεγες ἂν βλέπων πρὸς μὲ ἀνερυθριάστως”.

Akár a költő Alkaios szerelmes egy lányba, akár valaki más, Sapphó mindenesetre egy dialógust ad elő. Ebben pedig így szól a szerelmes férfi a szeretett nőhöz: „szeretnék mondani neked valamit, de vonakodom, [mert] szégyenkezem, szégyellem magam”.

Majd mindjárt ezután a leány ezt mondja a férfinak válaszképpen: „de ha rendes ember volnál, és rendes dolog volna, amit mondani akarsz nekem, akkor nem szégyellnéd magadat és nem szégyenkeznél, ahogyan mondod, hanem nyíltan megmondanád, és pirulás nélkül néznél rám.”29

Először is: Stephanos ‒ miként kommentátor elődje ‒ Sapphót teszi meg az egész vers szerzőjének. Másodszor: nem zárja ki, de nem is terjeszti elő kizárólagos érvénnyel (miként kommentátor elődje), hogy itt egy Sapphó és Alkaios közötti párbeszédről volna szó. Sőt, amennyire ez egy ilyen rövidke szövegből megállapítható, tendenciájában mintha inkább arra hajlana, hogy a szöveg értelmének megállapítása szempontjából mindegy, hogy a két híres költőről vagy tetszőleges szereplőkről van-e szó („Akár a költő Alkaios… akár valaki más… stb.”). Harmadszor, és ez a legfontosabb, a kommentátor szerint Sapphó dialógust alkotott, tehát két szereplőt léptetett színre, és Stephanos azt is tudni véli, hogy ezek egyike ‒ aki mondani szeretne valamit, de a szégyen megakadályozza ebben ‒ férfi, a másik pedig nő (leány, κόρη), aki annak rendje és módja szerint rendreutasítja partnerét. Miközben a beszélők neme az Aristotelés által idézett görög szöveg nyelvi jelei alapján nem állapítható meg. Ami ezt az értelmezést mégis kellően motiválja, az a társadalmi nemi szerepek konvencionális eloszlása: a férfi udvarol, a nő szemérmeskedik, és elutasítja a közeledést. (Esetleg úgy utasítja el, hogy abból világossá válik: voltaképpen elfogadja azt.) Negyedszer, az is említést érdemel, hogy Stephanos parafrázisa különös hangsúlyt helyez a parafrazált szöveg morális és affektív jelentéssel bíró elemeire: a szégyenérzést ‒ a férfi szájába adva ‒ először három kifejezéssel írja körül (ἐντρέπομαι, αἰδοῦμαι, αἰσχύνομαι). Ezután kétszer is megismétli, immár a leánynak tulajdonítva, irreális feltételként vagy kontrafaktuális érvként, hogy ha a másik „jó” (nemes, derék, ἀγαθὸς) ember lenne, és ha „jó” (ἀγαθόν) lenne, amit mondani akar, akkor nem fogná el a szégyen, és a szégyen e második említésekor a leány is két szót használ (ᾐδοῦ καὶ ᾐσχύνου). Végül pedig a parrhésia ugyancsak morális töltésű, a beszéd nyíltságára, őszinteségére, mindenféle hátsó szándékot nélkülöző jellegére vonatkozó szavával a kimondás és a hallgatás diszkurzív (és morális) feszültségterébe helyezi a töredéket. Ennek párhuzamaként pedig, a kommentár zárásaként, a látás és a látottság nem diszkurzív, de szemiotikailag és ‒ megint csak ‒ morálisan nagyon is telített minőségére utal: az elpirulásra mint a szégyen látható jelére (negatív formában: ἀνερυθριάστως). Stephanos szerint tehát két szereplő, egy férfi és egy nő közötti párbeszédről van szó: a férfi udvarolni akarna, de visszatartja a tisztelet vagy a szégyen, amit a megudvarolni szándékozott nő az elhallgatott beszéd feltételezett tartalma miatt feddőleg vesz tudomásul.

Sapphó 137. töredékének idézési kontextusát (Arist. Rh. 1367a6‒9) vizsgálva megállapítható, hogy Aristotelés moralizáló interpretációja jelentősen szűkíti a töredék értelmezési lehetőségeit. Ennek nemcsak ‒ sőt talán nem is elsősorban ‒ az elhallgatás (aposiópésis) alakzatának figyelmen kívül hagyása az oka, hanem mindenekelőtt az, hogy a Filozófus a költemény második beszélőjének szólamát is szó szerinti értelemben veszi. A Sapphó költeményében itt alkalmazott ellentétező szerkezet pedig hatással lesz Aristotelés okfejtésére is. A szónoklattani munkának a szépet, nemeset, értékeset (kala) az ellentétéből, a rútból és szégyenletesből (aischra) magyarázó szakasza éppen a költemény ellentétező szerkezetét (antithesis) veszi át, és az éles (élesnek föltételezett) szembeállítás megakadályozza, hogy a vers lehetséges kétértelműségére figyelemmel legyen. A Rétorika bizánci kommentátorai ‒ miközben az attribúcióban eltérnek Aristoteléstől ‒ alapvetően követik az ő moralizáló értelmezését. Ugyanakkor az Anonymus kommentátor parafrázisa (CAG 21, 2: 51, 22‒31) fölveti azt a lehetőséget, hogy a vers második beszélője nem az erkölcsi fölény, a rendreutasítás helyzetéből beszél udvarlójával, hanem nagyon is belemegy az erotikus játékba. Ezt az értelmezést a szöveg magyarázója mindenesetre nem dolgozza ki, parafrázisa csíraformában utal erre. A másik kommentár pedig (CAG 21, 2: 280, 30‒5), amelynek szerzője vélhetőleg Stephanos Skylitzés, egyrészt további morális aspektusokkal bővíti az értelmezést, másrészt képes elvonatkoztatni a párbeszéd Aristotelés által megjelölt, „eredeti” szereplőitől, „Alkaiostól” és „Sapphótól”, és egy általánosan érvényes emberi helyzet kifejeződését látja a költeményben.

1

A szöveg Neri (2021) alapján. A költeményhez legutóbb, a legfontosabb korábbi irodalommal: Neri (2021) 813‒816; Rösler (2021) 65‒66.

2

Németh (1990) kiadásából.

4

Rhet. ad. Her. IV, 41 (praecisio); Cic. de or. III, 205 (reticentia); Celsus frg. rhet. 16 Marx (obticentia); Quint. Inst. IX, 2, 54; Demetr. Eloc. 253‒254; Alex. Fig. III, 22, 7‒20 (Spengel); Plut. Platonicae Quaestiones 1009e; Hermog. Id. II, 7, 226‒231. Áttekintésért lásd Lausberg (2008) 438 (§ 888); az alakzat rövid történetéhez: Drews (1992); a magyar szakirodalomban Pap (2016) tárgyalja a használatát Cicero Piso elleni beszédében.

5

Az elhallgatáshoz kapcsolódó alakzatok (például paraleipsis, hyposiópésis, praeteritio, circumlocutio) elhatárolása nehéz, és szerzőnként változik. Montiglio (2000) 137‒138 (lásd még 130, 132‒133, 134) szerint az aposiópésis tényleges és teljes elhallgatást tartalmaz, a paraleipsis színlelt elhallgatást, a hyposiópésis pedig részlegest.

6

Demetr. Eloc. 253‒254: σχεδὸν ὁ σιωπήσας ἐνταῦθα δεινότερος παντὸς τοῦ εἰπόντος ἄν· καὶ νὴ τοὺς θεοὺς σχεδὸν ἂν καὶ ἡ ἀσάφεια πολλαχοῦ δεινότης εἴη· δεινότερον γὰρ τὸ ὑπονοούμενον, τὸ δ’ ἐξαπλωθὲν καταφρονεῖται („az elhallgatástól erőteljesebb, mint ahogyan itt bárki beszélni tudna. És, az istenekre, sokszor még a homályosságból is származhat erőteljesség. Amit csupán sejtetnek, az erőteljesebb, ami viszont ki van fejtve, azt semmibe veszik.” Fordította Mayer Gy.; a fordítás innen: Démétrios [1995]). Quint. Inst. IX, 2, 65: in quo per quandam suspicionem quod non dicimus accipi volumus, non utique contrarium, ut in εἰρωνείᾳ, sed aliud latens et auditori quasi inveniendum. Quod, ut supra ostendi, iam fere solum schema a nostris vocatur, et unde controversiae figuratae dicuntur. („Lényege, hogy nem mondjuk ki azt, amit mások tudomására akarunk hozni, csak sejtetjük. De nem is az ellenkezője annak, amit mondunk, mint az irónia esetében, hanem olyan rejtett értelem, amelyet a hallgatóságnak kell kitalálnia. Ma szinte egyedül ezt tartják alakzatnak, ahogyan már említettem, s innen származik az alakzatos viták elnevezés is.” Fordította Adamik T.; Quintilianus [2008].)

7

Szégyen és elhallgatás kapcsolatával a szónoklattanokban részletesebben foglalkoztam itt: Simon (2023).

8

Alex. Fig. III, 22, 7‒20 (Spengel): Ἀποσιώπησίς ἐστι λόγος ἐπιτείνων τὸ παρασιωπώμενον, ἢ παραλείπων τὸ γινωσκόμενον, ἢ σιωπῶν τὸ αἰσχρόν.

9

Aquila Romanus De Figuris Sententiarum et Elocutionis 5: Ảποσιώπησις, reticentia, cum intra nos supprimus ea quae dicturi videmur, quod aut turpia aut invidiosa aut alioquin nobis gravia dictu sunt. A szégyenről a görög antikvitásban lásd Cairns (1993); Konstan (2006) 91‒110; egyikük sem foglalkozik a szégyen és az elhallgatás kapcsolatával sem a rétorikában, sem a melikus költészetben. A hallgatásról a görög kultúrában alapvető Montiglio (2000).

10

Vogt-Spira (2004) 49, lásd még 55.

12

Platónnál az Euthydémosban a többes számú semlegesnemű alaknak mint ágensnek is van relevanciája, amennyiben a beszéd nála a hangadásra, vagyis „beszélő [hangot adó] dolgokra” vonatkozik. (Euthd. 300b1‒4)

13

Ezeket a szakaszokat vö. Aphrodisiasi Alexandros kommentárjával: Alex. Aphr. in SE ad loc. = CAG 2, 3: 27, 30‒35.

14

A görög szavak átírását a tanulmányban használt formához igazítottam; a fordítás megtalálható itt: Platón (2006).

15

Ennek egyik legismertebb példája lehet az az elhallgatásokkal teli párbeszéd, amelyet Sophoklés Oidipus Kolónosban című tragédiájában a címszereplő és a Kar folytat Oidipus megérkezése után az Eumenisek ligetében. Vagy gondoljunk például Euripidés Orestésére (24‒27), ahol Élektra fogalmazza meg, hogy anyja gyilkos tettének okát neki mint szűznek nem illendő kimondania (παρθένωι λέγειν οὐ καλόν).

18

Rajtuk kívül Anna Komnénénél (XII. század) is előjön (Alex. XV, 9, 1), de ezzel a rövid említéssel nem foglalkozom. Mindenesetre nála is morális értelmezést kap az idézet. A részletesebben tárgyalandó két kommentátor valószínűleg Anna köréhez tartozott (Vogiatzi [2019] 31‒33).

19

Conley (1990) 33; Vogiatzi (2020) 1081 a Rétorika bizonyos mértékű korábbi ismerete mellett foglal állást, bár végül úgy fogalmaz (1085), hogy „we can still see that the study of the treatise was revived in the 12th century, and that the treatise was read and commented on like never before”.

20

Vogiatzi (2020) 1070 (contra Conley [1990]).

21

Mindenesetre nem zárható ki, hogy az ismert bizánci Aristotelés-kommentátor, ephesosi Michaél rejtőzik mögötte, ahogyan Rambourg (2018) és Conley (1990) gondolja. Meggyőzőbben foglal állást ephesosi Michaél szerzősége ellen Vogiatzi (2019) 20‒22. (A Sapphó-töredékről sajnos nincs szó ezekben a tanulmányokban.)

24

Miközben metrikailag természetesen tarthatatlan a 3. sorban végrehajtott változtatás, nem szólva a szinte kimondhatatlanul nyelvtörő és komikusan kakofón jellegéről (ἧκες ἐς ἐσθλῶν). Azt is meg kell hagyni persze, hogy az Aristoteléstől hozott töredékben sem a legjobban hangzó formula az ἦχες ἔσλων.

25

CAG 21, 2: 51, 22‒31.

27

Kühner‒Gehrt (1898) 206‒207; lásd még LSJ s. v. εἰ A VI, 3.

29

CAG 21, 2: 280, 30‒5.

References

  • Arisztotelész (2023). Organon. Logikai értekezések. Fordította Steiger K., a jegyzeteket írta Máté A., Molnár Z. és Steiger K. Budapest.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • CAG (Commentaria in Aristotelem Graeca) 2, 3 = Wallies, M. J. H. (ed.) (1898). Alexandri quod fertur in Aristotelis sophisticos elenchos commentarium. Berlin.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • CAG (Commentaria in Aristotelem Graeca) 21, 2 = Rabe, H. (ed.) (1896). In Aristotelis artem rhetoricam commentarium. Berlin.

  • Cairns, D. (1993). Aidōs. The Psychology and Ethics of Honour and Shame in Ancient Greek Literature. Oxford.

  • Conley, Th. M. (1990). Aristotle’s Rhetoric in Byzantium. Rhetorica, 8: 2944.

  • Démétrios (1995). A nyelvi kifejezésmódról. Fordította Mayer Gy. AntTan, 39: 179209.

  • Drews, L. (1992). Aposiopese. In: Üding, G. (Hg.), Historisches Wörterbuch der Rhetorik I. Tübingen, 828829.

  • Konstan, D. (2006). The Emotions of the Ancient Greeks. Studies in Aristotle and Classical Literature. Toronto.

  • Kühner, R. ‒ Gehrt, B. (1898). Ausführliche Grammatik der griechischen Sprache. Zweiter Teil: Satzlehre. Erster Band. Hannover‒Leipzig.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Lausberg, H. (2008). Handbuch der literarischen Rhetorik. Stuttgart.

  • LSJ (1973). = Liddell, H. G.Scott, R. ‒ Jones, H. S. (eds.), A Greek-English Lexicon. Oxford–New York.

  • Montiglio, S. (2000). Silence in the Land of Logos. Princeton.

  • Németh Gy. (1990). Szapphó fennmaradt versei és töredékei görögül és magyarul. Budapest.

  • Neri, C. (2021). Saffo, testimonianze e frammenti. Berlin‒Boston.

  • Pap, L. (2016). Reticence in Cicero’s Discourse. Acta Universitatis Sapientiae, Philologica, 8: 117125.

  • Platón (2006). Kharmidész, Euthüdémosz. Fordította Papp J., Horváth J., Steiger K. Budapest.

  • Quintilianus, M. F. (2008). Szónoklattan. Fordította Adamik T. és mások. Budapest.

  • Rambourg, C. (2018). Qu’est-ce que le commentaire anonyme des CAG XXI 2? In: Commenting on Aristotle’s “Rhetoric” from antiquity to the present / Commenter la “Rhétorique” d’Aristote de l’antiquité à la période contemporaine. Leiden‒Boston (Mass.), 1440.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Rösler, W. (2021). Sappho and Alcaeus. In: Finglass, P. J. ‒ Kelly, A. (eds.), The Cambridge Companion to Sappho. Cambridge, 6576.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Simon A. (2023). Szégyen és elhallgatás az antik szónoklattanokban. In: Tóth O. (szerk.), A szavak értelme. Tanulmányok Tegyey Imre emlékére. Hereditas Graeco-latinitatis XII. Debrecen, 5871.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Simon, A. (2025). Reading with and against Context (Sappho fr. 137). In: Neger, M. ‒ Di Serio, Ch. (eds.), Greek and Latin carmina minora in Context. The Situational Flexibility of Ancient ‘Minor Poetry’. Berlin‒Boston. Megjelenés előtt.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Spengel, L. von (1856). Rhetores Graeci III. Leipzig.

  • Tzamali, E. (1996). Syntax und Stil bei Sappho. Dettelbach.

  • Vogiatzi, M. (2019). Byzantine Commentaries on Aristotle’s Rhetoric. Berlin‒Boston.

  • Vogiatzi, M. (2020). The Byzantine Reception of Aristotle’s Rhetoric. The 12th Century Renaissance. BZ, 113: 10691088.

  • Vogt-Spira, G. (2004). Orator tacens. Some Considerations on a Rhetoric of Silence. In: Timonen, A. ‒ Greisenegger, W. ‒ Kneucker, R. (eds.), The Language of Silence II. Turku, 4858.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Arisztotelész (2023). Organon. Logikai értekezések. Fordította Steiger K., a jegyzeteket írta Máté A., Molnár Z. és Steiger K. Budapest.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • CAG (Commentaria in Aristotelem Graeca) 2, 3 = Wallies, M. J. H. (ed.) (1898). Alexandri quod fertur in Aristotelis sophisticos elenchos commentarium. Berlin.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • CAG (Commentaria in Aristotelem Graeca) 21, 2 = Rabe, H. (ed.) (1896). In Aristotelis artem rhetoricam commentarium. Berlin.

  • Cairns, D. (1993). Aidōs. The Psychology and Ethics of Honour and Shame in Ancient Greek Literature. Oxford.

  • Conley, Th. M. (1990). Aristotle’s Rhetoric in Byzantium. Rhetorica, 8: 2944.

  • Démétrios (1995). A nyelvi kifejezésmódról. Fordította Mayer Gy. AntTan, 39: 179209.

  • Drews, L. (1992). Aposiopese. In: Üding, G. (Hg.), Historisches Wörterbuch der Rhetorik I. Tübingen, 828829.

  • Konstan, D. (2006). The Emotions of the Ancient Greeks. Studies in Aristotle and Classical Literature. Toronto.

  • Kühner, R. ‒ Gehrt, B. (1898). Ausführliche Grammatik der griechischen Sprache. Zweiter Teil: Satzlehre. Erster Band. Hannover‒Leipzig.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Lausberg, H. (2008). Handbuch der literarischen Rhetorik. Stuttgart.

  • LSJ (1973). = Liddell, H. G.Scott, R. ‒ Jones, H. S. (eds.), A Greek-English Lexicon. Oxford–New York.

  • Montiglio, S. (2000). Silence in the Land of Logos. Princeton.

  • Németh Gy. (1990). Szapphó fennmaradt versei és töredékei görögül és magyarul. Budapest.

  • Neri, C. (2021). Saffo, testimonianze e frammenti. Berlin‒Boston.

  • Pap, L. (2016). Reticence in Cicero’s Discourse. Acta Universitatis Sapientiae, Philologica, 8: 117125.

  • Platón (2006). Kharmidész, Euthüdémosz. Fordította Papp J., Horváth J., Steiger K. Budapest.

  • Quintilianus, M. F. (2008). Szónoklattan. Fordította Adamik T. és mások. Budapest.

  • Rambourg, C. (2018). Qu’est-ce que le commentaire anonyme des CAG XXI 2? In: Commenting on Aristotle’s “Rhetoric” from antiquity to the present / Commenter la “Rhétorique” d’Aristote de l’antiquité à la période contemporaine. Leiden‒Boston (Mass.), 1440.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Rösler, W. (2021). Sappho and Alcaeus. In: Finglass, P. J. ‒ Kelly, A. (eds.), The Cambridge Companion to Sappho. Cambridge, 6576.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Simon A. (2023). Szégyen és elhallgatás az antik szónoklattanokban. In: Tóth O. (szerk.), A szavak értelme. Tanulmányok Tegyey Imre emlékére. Hereditas Graeco-latinitatis XII. Debrecen, 5871.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Simon, A. (2025). Reading with and against Context (Sappho fr. 137). In: Neger, M. ‒ Di Serio, Ch. (eds.), Greek and Latin carmina minora in Context. The Situational Flexibility of Ancient ‘Minor Poetry’. Berlin‒Boston. Megjelenés előtt.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Spengel, L. von (1856). Rhetores Graeci III. Leipzig.

  • Tzamali, E. (1996). Syntax und Stil bei Sappho. Dettelbach.

  • Vogiatzi, M. (2019). Byzantine Commentaries on Aristotle’s Rhetoric. Berlin‒Boston.

  • Vogiatzi, M. (2020). The Byzantine Reception of Aristotle’s Rhetoric. The 12th Century Renaissance. BZ, 113: 10691088.

  • Vogt-Spira, G. (2004). Orator tacens. Some Considerations on a Rhetoric of Silence. In: Timonen, A. ‒ Greisenegger, W. ‒ Kneucker, R. (eds.), The Language of Silence II. Turku, 4858.

    • Search Google Scholar
    • Export Citation
  • Collapse
  • Expand

Senior editor(s)

Editor(s)-in-Chief: Horváth, László (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Ógörög Tanszék)

Editor(s)

Editor(s)-in-Chief: Mészáros, Tamás
Eötvös Loránd Tudományegyetem Byzantium Központ

Editorial Board

  • ADAMIK, Béla (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Latin Tanszék)
  • ADORJÁNI, Zsolt (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Klasszika-filológia Tanszék)
  • FARKAS, Zoltán (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Mediévisztika Tanszék)
  • JUHÁSZ, Erika (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Byzantium Központ
  • MAYER, Gyula (Magyar Tudományos Akadémia - Eötvös Loránd Tudományegyetem - Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Ókortudományi Kutatócsoport)
  • NAGYILLÉS, János (Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Klasszika-filológia és Neolatin Tanszék)
  • SIMON, Lajos Zoltán (Eötvös Loránd Tudományegyetem,  Bölcsészettudományi Kar, Latin Tanszék )
  • SZEPESSY, Tibor
  • SZOVÁK, Kornél (Magyar Tudományos Akadémia - Eötvös Loránd Tudományegyetem - Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Ókortudományi Kutatócsoport)
  • TAKÁCS, Levente (Debreceni Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Történelmi Intézet)

 

Advisory Board

  • MARÓTH, Miklós
  • RITOÓK, Zsigmond
  • TAR, Ibolya

 

Horváth László
Address: Eötvös József Collegium - Antik Tanulmányok
Address: H-1118 Budapest, Ménesi út 11-13.
E-mail: 

horvathl@eotvos.elte.hu  

tamas.m.meszaros@gmail.com

Indexing and Abstracting Services:

  • SCOPUS

2023  
Scopus  
CiteScore 0.2
CiteScore rank Q3 (Literature and Literary Theory)
SNIP 0.66
Scimago  
SJR index 0.1
SJR Q rank Q4

Antik Tanulmányok
Publication Model Hybrid
Submission Fee none
Article Processing Charge 900 EUR/article
Printed Color Illustrations 40 EUR (or 10 000 HUF) + VAT / piece
Regional discounts on country of the funding agency World Bank Lower-middle-income economies: 50%
World Bank Low-income economies: 100%
Further Discounts Editorial Board / Advisory Board members: 50%
Corresponding authors, affiliated to an EISZ member institution subscribing to the journal package of Akadémiai Kiadó: 100%
Subscription fee 2025 Online subsscription: 130 EUR / 140 USD
Print + online subscription: 140 EUR / 160 USD
Subscription Information Online subscribers are entitled access to all back issues published by Akadémiai Kiadó for each title for the duration of the subscription, as well as Online First content for the subscribed content.
Purchase per Title Individual articles are sold on the displayed price.

Antik Tanulmányok
Language Hungarian
Size B5
Year of
Foundation
1954
Volumes
per Year
1
Issues
per Year
2
Founder Magyar Tudományos Akadémia  
Founder's
Address
H-1051 Budapest, Hungary, Széchenyi István tér 9.
Publisher Akadémiai Kiadó
Publisher's
Address
H-1117 Budapest, Hungary 1516 Budapest, PO Box 245.
Responsible
Publisher
Chief Executive Officer, Akadémiai Kiadó
ISSN 0003-567X (Print)
ISSN 1588-2748 (Online)

Monthly Content Usage

Abstract Views Full Text Views PDF Downloads
Sep 2024 0 0 0
Oct 2024 0 0 0
Nov 2024 0 60 33
Dec 2024 0 83 16
Jan 2025 0 101 8
Feb 2025 0 61 5
Mar 2025 0 0 0