Author:
Tamás Mészáros ELTE Eötvös József Collegium, Homonoia Hellénológiai Központ, Magyarország

Search for other papers by Tamás Mészáros in
Current site
Google Scholar
PubMed
Close
Open access

Jelen dolgozat célja, hogy bemutassa a samosatai Lukianos Mássalhangzók pereskedése című művét. A cselekmény szerint a megszemélyesített Sigma betű vádat emel Tau ellen javainak erőszakos elrablása miatt a magánhangzók bírósága előtt. A nyelvi jelenségek bemutatásán alapuló humoros mű valójában támadás az atticista stílusirányzat szélsőséges képviselői ellen.

The aim of the present paper is to introduce the work of Lukianos of Samosata, entitled Consonants at Law. According to the plot, the personified letter Sigma prosecutes Tau for violent assault of his possessions before the court of vowels. This humorous work, based on the representation of linguistic phenomena, is in fact an attack on the extremists of the Atticist stylistic movement.

Abstract

Jelen dolgozat célja, hogy bemutassa a samosatai Lukianos Mássalhangzók pereskedése című művét. A cselekmény szerint a megszemélyesített Sigma betű vádat emel Tau ellen javainak erőszakos elrablása miatt a magánhangzók bírósága előtt. A nyelvi jelenségek bemutatásán alapuló humoros mű valójában támadás az atticista stílusirányzat szélsőséges képviselői ellen.

I

A hajdan Magyar Helikon néven működő könyvkiadó legendás Bibliotheca Classica sorozatában 1974-ben, két vaskos kötetben adta közre a samosatai Lukianos összes művét. Pontosabban majdnem az összeset. Ahogyan a monográfia terjedelmű utószó szerzője, Szilágyi János György fogalmazott (II. kötet, 723), a magyar kiadás „a teljes ún. lukianoszi corpust tartalmazza, három olyan kisebb munka kivételével, amelynek középpontjában görög nyelvészeti jelenségek tárgyalása áll, és lényegükben lefordíthatatlanok (Mássalhangzók a törvényszék előtt, Az álszofista és A szóparádézó).” Valójában nem egészen ez a helyzet, ugyanis az eredeti Lukianos-művek és az egészen biztosan mástól származó, „apokrif” darabok elválasztása nem történt meg maradéktalanul. Ha el is tekintünk a vitatott eredetiségű daraboktól, a kiadás – szerencsére – tartalmazza például a Charidémos (magyarul: Kharidémosz avagy a szépségről) és a Philopatris (magyar fordításban: A hazafi) című, bizánci korban keletkezett szatirikus dialógusok fordítását, valamint egy nyilvánvaló utánzatot, a Nerónt (a fordításban: Neró terve az Iszthmosz átvágásáról), ugyanakkor kimaradt a XI–XII. századra datálható, ugyancsak anonim szerzőségű Timarión. A döntés okait nem ismerjük. Ma már csak találgatni tudjuk, milyen szempontok alapján született meg a végeredmény, amely kétségkívül a magyar klasszika-filológia fénykorának egyik nagyszerű műfordítói teljesítménye.

Ami a három „nyelvészeti tárgyú” írást illeti, a Lukianos-művek hagyományos sorrendjében, az úgynevezett vatikáni corpusban a 18. sorszám alatt számontartott Ψευδοσοφιστής – ez Szilágyinál Az álszofista1 –, a 46. Λεξιφάνης (A szóparádézó) és a jelen dolgozat tárgyát képező 16. Δίκη συμφώνων (erre utal Szilágyi a Mássalhangzók a törvényszék előtt címen)2

csakugyan kemény próbatételt jelent a mindenkori fordító számára. Ennek elsődleges oka, hogy a humor forrása minden esetben többnyire valamilyen nyelvi jelenség pellengérre állítása. Az álszofista korai Platón-dialógusokra emlékeztető szópárbajában a beszéd során elkövetett nyelvi hibákról elmélkednek a szereplők, csakhogy ezeknek a hibáknak a többsége még a görög fül számára is nehezen volt érzékelhető (szórend felcserélése, névelő helyett vonatkozó névmás használata stb.). Felismerésükhöz óvatosan fogalmazva is túlfejlett kritikai érzék szükségeltetett. A Lexiphanés címadó főszereplője az attikai stílus megszállottja, aki annyira keresetten halmozza beszédében a ritka szavakat, elavult fordulatokat és többértelmű kifejezéseket, hogy mondanivalója jóformán az érthetetlenségig homályos. Ehhez képest már-már üdítő, ahogyan a Mássalhangzók pereskedésének – magunk ezt a címet használjuk – megszemélyesített betűi torzsalkodnak egymással egy-egy szó helyes alakját illetően. Obskúrus nyelvtani hibák, erőltetetten választékos beszédmód és nyelvjárási változatok: aligha olyan témák, amelyektől az olvasó könnyei potyognának a nevetéstől.3 Pedig humor ez a javából. Minden sorából látszik, hogy szerzője iskolázott, nagy olvasottsággal rendelkező személy, aki messzemenőkig járatos a paródia vagy – ha úgy tetszik – paignion műfajában is. Igazi Lukianos, mondhatnánk, még ha az eredetiség kérdése ezekkel a művekkel kapcsolatban is felvetődik időről időre.4

II

Áttérve immár a jelen vizsgálódás tárgyául választott fiktív vádbeszédre, érdemes először is nagy vonalakban áttekinteni azt a „nyelvészeti hátteret” – nevezetesen a görög fonetikának a hangok csoportosítására vonatkozó nézeteit –, amely elengedhetetlen a Mássalhangzók pereskedésének megértéséhez.

Aristotelés a Poétika második részében, a nyelvezetről szóló fejezetben a következőket írja a hangokról:

„Magánhangzó az, amelynek odaillesztés nélkül hallható hangzása van, félighangzó az, amelynek odaillesztés mellett van hallható hangzása, mint például az sz és az r, néma hang pedig az, amelynek önmagában ugyan odaillesztés mellett sincs semmiféle hang-zása, de azokkal együtt, melyeknek van valamilyen hangzása, hallhatóvá válik, mint például a g és a d.”5

A mondat pontos megértéséhez két terminus technicus értelmezése szükséges. Az „odaillesztés”6 – görögül προσβολή (máshol προσθήκη) – szakkifejezés a nyelv, a fogak és az ajak „érintkezését” jelenti az egyes hangok képzése során. Az elsőre különös hangzású „félighangzó” (ἡμίφωνον) terminus pedig ügyes fordítói lelemény, amely annak az ellentmondásnak a feloldását szolgálja, ami a görög szó aristotelési értelme és a leíró nyelvtanokban szokásos általános használata között fennáll. A „félhangzó” ugyanis – ezt jelenti pontosan a görög kifejezés – a szó elterjedt használata szerint annak a két hangnak, nevezetesen az iótának és az ypsilonnak a gyűjtőneve, amelyek hol magán- (i és ü), hol mássalhangzóként (j és v) viselkednek egy adott szóban elfoglalt pozíciójuknak megfelelően. Aristotelés viszont, ahogyan a fenti mondatból kiderül, mást ért ἡμίφωνον alatt, mégpedig egy nyolc elemből álló mássalhangzócsoportot, amelynek tagjai valamilyen „odaillesztés” segítségével ejthetőek ki. Ezek a nasalisok, vagyis orrhangok (my, ny), a folyékonyak, vagyis liquidák (lambda, rhó), továbbá a sigma, valamint a sigmával összetett kettős mássalhangzók (zéta, xi, psi). Csakugyan indo-kolt tehát a ἡμίφωνον fordítására új megfelelőt keresnünk, a „félighangzó” pedig pontos és jó megoldásnak tűnik. Mindebből hallgatólagosan az is következik, hogy az ióta és az ypsilon az aristotelési rendszerben magánhangzónak számít, és a rövid és hosszú valódi magánhangzókkal (alpha, epsilon, éta, omikron és ómega) együtt alkot egy hét elemből álló osztályt. Egyszerűbb a dolgunk a harmadik aristotelési csoport tagjainak azonosításával, a helyzet itt ugyanis egyértelmű. A görögben néma hangnak (ἄφωνον, azaz muta) mind Aristotelés, mind a hagyományos fonetikai felfogás szerint ugyanazt a kilenc hangot tekintjük, mégpedig a három-három zöngétlen, zöngés és hehezetes K, P és T hangot (kappa, gamma, chi; pi, béta, phi; tau, delta, théta).

Hogy a huszonnégy betűből álló görög ábécének miért éppen ezt a felosztását idéztük most fel a több közül, arra a szerző tekintélye mellett egy másik ok is magyarázatul szolgál: a samosatai Lukianos a Mássalhangzók pereskedése című rövidke írásában történetesen szintén a fentebb idézett aristotelési beosztást követi, sőt műve 5. fejezetében, amikor az egyes hang-csoportokat rangsorba állítja, jóformán szó szerint hivatkozza annak tartalmát. A cselekmény szerint a tárgyalóteremben fellépő Sigma ugyanis a hangok tulajdonságairól és képességeiről elmélkedve a következő szavakkal fordul a bíróságot alkotó hét (!) magánhangzóhoz:

„Nektek adták, tisztelt bírák, az előkelőbb rangot, mert titeket önállóan ki lehet ejteni, a félighangzóknak pedig a sorban következőt, mert esetükben érintkezés szükséges ahhoz, hogy hallhatóak legyenek, végül úgy gondolták, hogy mind közül a legutolsó hely az összes betűből azé a kilencé legyen, amelyeknek önmagukban egyáltalán nincs hangjuk.”7

Lukianos művében azonban nem kizárólagosan az aristotelési szemlélet jelenik meg a betűkkel és a hangokkal kapcsolatban. Ha részleteiben nem is, de egyes pontokon – érzésünk szerint – kitapinthatjuk más elméletek nyomait. Halikarnassosi Dionysios például stilisztikai értekezése, a hagyományosan latin címén emlegetett De compositione verborum (Περὶ συνθέσεως ὀνομάτων) 14. fejezetében így ír:

„Az elemek és betűk nem mind azonos természetűek. A köztük lévő különbségek közül az első, ahogy a zenei teoretikus Aristoxenos mondja, hogy egyesek hangokat adnak, mások pedig zajokat: hangot az úgynevezett magánhangzók, zajt pedig az összes többi.”8

Amikor beszéde elején Sigma keservesen kifakadva saját jövőbeli pusztulását vizionálja, amely Tau agresszív fellépése miatt vélhetően elkerülhetetlen, a következőket mondja:

„A félelem, amit eltörlésem miatt érzek, nem elhanyagolható, mert ha ő [ti. Tau] a korábbi szerzeményeit folyamatosan valami újabbal gyarapítja, végül teljesen ki fog szorítani az engem megillető helyről, úgyhogy már csak egy hajszálon múlik, hogy némaságra kárhoztassanak, ne tartsanak számon a betűk között, és ne legyek más, mint egy sziszegés.”9

A beszélő kétségbeesett segélykiáltását záró fordulat, a „ne legyek más, mint egy sziszegés” (ἐν ἴσῳ δὲ κεῖσθαι τοῦ ψόφου; szó szerint kb. „zajjal egyenlőnek lenni”), ugyanazt a terminus technicust, a ψόφος-t (zaj) tartalmazza, mint Dionysios meghatározása. Mindez aligha véletlen. Sokkal inkább tudatos allúzió, amely a ψόφος szó egyszerű köznyelvi használata és szakszó értelemben vett jelentése közötti különbségre játszik rá, azt tekinti a humor forrásának. A kifejezés az Aristoxenosra visszamenő műszó értelmében tulajdonképpen a mássalhangzó szinonimájának is tekinthető, de talán kicsit több is annál. Valahogy úgy kell elképzelnünk, mint amikor megpróbáljuk a mássalhangzókat szándékosan magánhangzó nélkül kiejteni: a végeredmény mindenképpen egy erőltetett, értelmetlen hang – ha úgy tetszik, zaj –, de minden mássalhangzó esetében másféle hang vagy zaj. A sigma esetében például egy sziszegésre emlékeztető, elnyújtott sz hang. Lukianos panaszkodó Sigmáját tehát nem az a veszély fenyegeti, hogy Tau erőszakos térnyerése folytán közönséges mássalhangzó (ψόφος) lesz, hanem hogy teljesen elveszítve lényegét értelmetlen, puszta zaj (ψόφος) válik belőle.

Ugyanakkor a Platón Kratylosában megfogalmazott problémák a nyelv és a valóság viszonyáról, valamint a dolgok és a nevek kapcsolatáról kevéssé hagytak nyomot Lukianos munkáján. Bár a sókratési elmélet szerint a betűk mint a nevek elemi alkotórészei maguk is rendelkeznek meghatározott jellemzőkkel – a gondolatmenet ennyiben a Lukianosnál mármár emberi tulajdonságokkal felruházott hangok tárgyalótermi összecsapását idézi –, hogy kifejezésre juttathassák a dolgok lényegét, az egyes betűkhöz kapcsolt sajátosságok nem köszönnek vissza a samosatai szónok szereplőinél. Magunk legalábbis nem találtuk jelét annak, hogy Sigma viselkedése szorosabb kapcsolatban állna a mozgással vagy a hangutánzással és így tovább.10

A sort bizonyára folytathatnánk még ismert és kevésbé ismert szofisták vagy görög gram-matikusok töredékeinek felidézésével, de most talán ennyi is elegendő. Mindenképpen ki kell térnünk azonban egy másik nyelvi jelenségre, mégpedig a nyelvjárások kérdésére, hiszen a Sigma által felhozott vádak jelentős része éppen ezen alapszik. A konkrét „rablások” ugyanis, amelyeket a méltatlankodó vádló kezdetben peres ellenfele fejére olvas, leginkább egyes szavak dialektális változatainak használatát jelentik, később pedig – ahogy az indulat egyre jobban elragadja a szónokot – időnként már a nyelvjárási változatok analógiájára kigondolt fikciók.11 Az „eltulajdonított szavak” 7–10. fejezetekben felsorolt katalógusának meghatározó részét ráadásul a régebbi attikai nyelvjárásban éppenséggel két tauval írták, míg a Kr. e. IV. században – részben Thukydidés nyomán – elterjedtebbé nem vált a két sigmát használó módozat.12 Más kérdés, hogy utóbbi az idealizált atticista nyelvhasználatnak köszönhetően aztán mértékadó stilisztikai normává alakult, amelyet az irányzat radikális képviselői olykor túlzásokba menően hajszoltak. Lukianos személy szerint, mint azt a részletes nyelvi elemzés kimutatta, más műveiben a ττ-formákat részesítette előnyben, de ezt magunk nem tekintjük a mű eredetisége ellen szóló bizonyítéknak. Éppen ellenkezőleg: Lukianos feltehetően az említett túlhajtott atticista törekvéseknek, illetve a modoros, keresett stílusban deklamáló szónokoknak kívánt görbe tükröt mutatni művével.

III

A Mássalhangzók pereskedése műfaja szerint szónoki beszéd, mégpedig a hagyományos felosztás szerint δικανικὸς λόγος, azaz tárgyalótermi beszéd, azon belül vádbeszéd. A vádló az egyik megszemélyesített betű, Sigma, a vádlott pedig szintén egy emberi tulajdonságokkal felruházott betű, Tau. A vád javak erőszakos elrablása. A helyszín egy athéni bíróság, ahol a bíráskodás feladatát a görög magánhangzók látják el.

Ha valaki olvasott már attikai tárgyalótermi beszédet, pontosan tudja, hogy Lukianos tökéletesen betartja a műfaj valamennyi szabályát, és mesterien alkalmazza a tárgyalóteremben szokásos eszközöket és fordulatokat. Ennek megfelelően a mű szerkezeti felépítése is a szónoki beszédek szerkezetét imitálja. Feltehetően így érezte az az olvasó is, aki utólag betoldotta a szöveg elejére a hagyományosan a szónoki beszédek elején olvasható tartalmi összegzést, az úgynevezett hypothesist (1). Az ezt követő bevezetésben (prooimion, 2–3) Sigma a szokásoknak megfelelően saját tapasztalatlanságát és a bírák felelősségét hangsúlyozza, majd más betűk (Lambda és Rhó, illetve Gamma és Kappa/Lambda) egymás közti, a jelen perhez hasonló tárgyban folytatott csatározásának felidézésével mintegy beharangozza az aktuális ügyet (prodiégésis, 4). Sigma konkrét sérelmeinek ismertetését még megelőzi egy általános kijelentés a hangok világát szabályozó törvények eredetéről (prokataskeué, 5), valamint annak megállapítása, hogy Tau súlyosan vét ezen törvények ellen (prothesis, 6). A beszéd központi része a Tau bűneit példákkal bőségesen illusztráló elbeszélés (diégésis, 7–11), amelyet a szigorú büntetést követelő befejezés zár le (epilogos, 12).

A beszélő felhasználja a tárgyalóteremben szokásos valamennyi toposzt, hogy elnyerje a bírák jóindulatát, és a maga oldalára állítsa a közönséget. Ezek közül az alábbiak a fontosabbak.

  1. A vádló feddhetetlen jellemű állampolgár, míg a vádlott aljas bűnöző. Sigma nem győzi hangsúlyozni, hogy ő alapvetően jó szándékú, köztiszteletnek örvendő személy, aki végtelen béketűréssel és elnézéssel fogadta peres ellenfele nemtelen támadásait. Most azonban akarata ellenére mégis kénytelen pereskedésbe kezdeni, mert a vádlott alattomos módon visszaél jóindulatával, és egyre arcátlanabb módon folytatja gyalázatos tevékenységét.

  2. A vádlott bűne súlyos: nemcsak a vádlóra jelent közvetlen veszélyt, hanem az egész társadalmi rendet, a világ sorsát fenyegeti. Sigma állítása szerint nem egyszerűen rablásról van szó, amelynek ő az egyetlen sértettje, hiszen Tau már több betűvel szemben is hasonlóra vetemedett, sőt az emberi kommunikációt sodorja veszélybe viselkedésével, ráadásul rossz példát mutat a többieknek is.

  3. A vádlott bűneinek felsorolása, részletes bemutatása során a vádló a fokozás, végül a túlzás stilisztikai eszközét használja. Sigma az ellene elkövetett bűnök tételes felsorolása során az enyhének minősített „csínytevésekkel” kezdi, majd ezek száma rohamosan emelkedik. Később a bűncselekmény súlyát az elrabolt javak értéke is növeli, végül pedig már koholt vádak is bekerülnek a bűnkatalógusba.

  4. A büntetésnek arányban kell lennie a bűn nagyságával, vagyis legyen a legsúlyosabb. Sigma számára nem kérdéses, hogy a büntetés csakis halál lehet, méghozzá stílszerűen kereszthalál. Az egyetlen baj, hogy a halálbüntetést csak egyszer lehet végrehajtani, pedig Tau többször is megérdemelné.13

Szilágyi János Györgynek annyiban kétségtelenül igaza volt, hogy a mű humorát – a bűnkatalógusban sorolt példák miatt – nem lehetséges pontosan visszaadni más nyelven. Kénytelenek vagyunk az eredeti szöveg gördülékenységét a nyelvi jelenségek magyarázatával megakasztani. Utóbbiak azonban, ha nem is kárpótolnak a veszteségért, mindenképpen elősegítik a kis mű pontosabb megértését.

FÜGGELÉK

LUKIANOS: MÁSSALHANGZÓK PERESKEDÉSE.

A SIGMA A TAU ELLEN A HÉT MAGÁNHANGZÓ BÍRÓSÁGA ELŐTT (n. 16)14

(1) A phaléroni Aristarchos15 archónsága alatt Pyanepsión hetedik napján16 Sigma vádat emelt Tau ellen a hét magánhangzó bíróságánál erőszak és javai elrablása miatt, azt állítva, hogy a vádlott az összes két tauval kiejtett szót tőle rabolta.17

(2) Amíg csak apró-cseprő sérelmek értek, tisztelt bíráskodó magánhangzók, az itt megje-lent Tau részéről, aki visszaél a tulajdonommal, és ott tűnik fel, ahol nem lenne szabad, nem vettem zokon a dolgot, sőt a szóbeszéd egy részét még el is engedtem a fülem mellett a békesség kedvéért, amit köztudottan igyekszem megőrizni, ha rólatok és a többi betűről van szó, de miután a telhetetlenségnek és az esztelenségnek olyan fokára jutott, hogy nem éri be azzal, amit időnként szó nélkül átengedek, hanem egyre többet követel, most már kénytelen vagyok őt megidézni színetek elé, hiszen ti mindkét felet jól ismeritek. A félelem, amelyet eltörlésem miatt érzek, nem elhanyagolható, mert ha ő a korábbi szerzeményeit folyamatosan valami újabbal gyarapítja, végül teljesen ki fog szorítani az engem megillető helyről, úgyhogy már csak egy hajszálon múlik, hogy némaságra kárhoztassanak,18 ne tartsanak számon a betűk között, és ne legyek más, mint egy sziszegés.

(3) Helyénvaló tehát, hogy nemcsak ti, akik most ítéletet hoztok, hanem az összes többi betű is valahogy biztonságban legyen a támadással szemben,19 mert ha boldog-boldogtalan megteheti, hogy a saját helyéről erőszakosan máséra tör, és ezt ti, akik nélkül egy árva szót sem lehet leírni,20 megengeditek, akkor nem tudom, mi módon fog fennmaradni a szavak képzése során a hagyományos rend, összhangban azokkal az elvekkel, amelyek a kezdet kezdetén meghatározásra kerültek. De úgy vélem, ti sem fogtok soha a nemtörődömség és a hanyagság olyan fokára jutni, hogy megengedjetek bármit, ami nem jogos, és sértett félként nekem sem szabad annyiban hagynom, ha elutasítjátok a tárgyalás lefolytatását.

(4) Bárcsak a többiek vakmerő követelőzéseit is csírájában elfojtották volna, rögtön törvényszegésük legelején: Lambda nem háborúzna mind a mai napig Rhóval a horzskő (κίσηλις ~ κίσηρις) és a fejfájás (κεφαλαλγία ~ κεφαλαργία) szavak hovatartozását vitatva, Gamma sem hadakozna Kappával, és nem menne ölre kis híján újra meg újra a ványolóműhelyben (γναφεῖον ~ κναφεῖον) a párnatömések (γνάφαλλα ~ κνάφαλλα) miatt, megállították volna őt abban is, hogy Lambdára támadjon, és a nagy nehezen (μόλις ~ μόγις) szót elorozza, pontosabban ellopja tőle, és a többi betű is tartózkodott volna attól, hogy törvénysértő zavargásba fogjon. Mert úgy helyes, ha ki-ki marad azon a helyen, ami neki jutott, a határok tiltott átlépése pedig a jog megsértésének minősül.

(5) Aki elsőként megfogalmazta számunkra az említett törvényeket – legyen az akár a szigetlakó Kadmos,21 akár Palamédés, Nauplios fia,22 de Simónidésnek23 is tulajdonítják néhányan ezt az előrelátó intézkedést –, nemcsak a betűrenddel, ahol a kijelölt helyek állandóak, határozta meg, hogy ki lesz az első és a második, hanem azt is eldöntötte, hogy ki-ki közülünk milyen tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezzen. Nektek adták, tisztelt bírák, az előkelőbb rangot, mert titeket önállóan ki lehet ejteni, a félighangzóknak pedig a sorban következőt,24 mert esetükben érintkezés szükséges ahhoz, hogy hallhatóak legyenek.25 Végül úgy gondolták, hogy mind közül a legutolsó hely az összes betűből azé a kilencé legyen, amelyeknek önmagukban egyáltalán nincs hangjuk.26 Nos, a magánhangzóknak ezeket a törvényeket kell betartatniuk.

(6) Csakhogy ez a Tau itt – mert gyalázatosabb névvel nem is illethetném, mint a sajátja –, akit, az istenekre mondom, önmagában még kimondani sem lehet, ha nem lép vele szövetségre két kiváló és tetszetős külsejű társatok, Alpha és Ypsilon, tehát ez a Tau arra vetemedett, hogy a valaha volt erőszakos bűncselekményeknél is súlyosabbat kövessen el ellenem, amenynyiben kikergetett főnevekből és igékből, ősi jussomból, ugyanakkor száműzött kötőszavakból, egyszersmind elöljárószókból is,27 úgyhogy már nem bírom elviselni szörnyű mohóságát. Hogy honnan és mivel kezdte, ideje elmondanom.

(7) Egyszer ellátogattam Kybelosba28 – ez egy bájos kis település, állítólag az athéniak alapították –, és magammal vittem a jókötésű Rhót, a legjobb szomszédot.29 Betértem egy komédiaszerzőhöz, akit Lysimachosnak30 hívtak, és eredetileg nyilvánvalóan boiótiai származású volt, de ő arra vágyott, hogy tősgyökeres attikainak tartsák.31 Ennél a vendéglátómnál szembesültem az itt megjelent Tau mohóságával. Mindaddig ugyanis csak néhányszor próbálkozott azzal, hogy másképpen ejtse ki a negyven (τεσσαράκοντα ~ τετταράκοντα) szót, s bár ezzel testvéreimtől fosztott meg engem, úgy tekintettem, hogy ez bevett szokása az együtt nevelkedett betűknek. Aztán amikor elcsalta magához a t (σήμερον ~ τήμερον) és a többi hasonlót, mondván, hogy azok az ő tulajdonai, kibírtam, amit hallottam, és nem mérgelődtem különösebben a történteken.

(8) Amikor viszont ettől kezdve nem átallotta másképpen kiejteni az ón (κασσίτερον ~ καττίτερον), a cipőtalp (κάσσυμα ~ κάττυμα) és a kátrány (πίσσα ~ πίττα) szavakat, aztán volt bőr a képén, hogy a királynő (βασίλισσα ~ βασίλιττα) szót is másképpen mondja,32 emiatt már rettenetesen mérges vagyok és majd felrobbanok, mert attól tartok, hogy a végén már nem a nevén fogjuk nevezni a dolgokat, és a fügéket (σῦκα ~ τῦκα) is rosszul fogjuk kiejteni.33 És Zeusra, nézzétek el nekem jogos felháborodásom, mert zaklatott állapotban vagyok, és segítőtársak híján magamra maradtam. Nem holmi apró-cseprő és jelentéktelen dolgok forognak kockán, hiszen egyre-másra veszítem el a családomhoz tartozó betűket, kipróbált bajtársaimat. A szajkómat (κίσσα ~ κίττα), ezt a fecsegő madárkát, úgyszólván egyenesen az ölemből tépte ki és nevezte át, de elvette tőlem az örvös galambot (φάσσα ~ φάττα) a kacsákkal (νῆσσα ~ νῆττα) és a rigókkal (κόσσυφος ~ κόττυφος) együtt, hiába tiltakozott Aristarchos.34 Aztán a méhek (μέλισσα ~ μέλιττα) közül is jó sokat elhajtott, majd elment Attikába, és a kellős közepéből törvénytelenül elragadta Hyméssost (Ὑμησσός ~ Ὑμηττός)35 a ti szemetek és a többi hang szeme láttára.

(9) De miért ezeket sorolom? Kiűzött engem Thessalia teljes területéről, mert elvárja, hogy Thettaliának nevezzék, elzárta tőlem az egész tengert (θάλασσα ~ θάλαττα), a kertekben növő répát (σεύτλια ~ τεύτλια) sem kímélte, és ahogy a mondás tartja, még egy szöget (πάσσαλος ~ πάτταλος) sem hagyott nekem. Hogy én türelmes betű vagyok, ti magatok is tanúsíthatjátok, hiszen soha nem panaszoltam be Zétát, amiért lehúzta rólam a smaragdot (σμάραγδος ~ ζμάραγδος), és elragadta egész Smyrnát (Σμύρνα ~ Ζμύρνα), sem Xit, amiért megszegte a megállapodást (συνθήκη ~ ξυνθήκη) a történetíró (συγγραφεύς ~ ξυγγραφεύς) Thukydidést megnyerve szövetségesének (σύμμαχος ~ ξύμμαχος). Szomszédomnak, Rhónak megbocsátottam, hogy amikor beteg volt, és átültette magához a mirtuszaimat (μυρσίνη ~ μυρρίνη), meg amikor egyszer rosszkedvében halántékon (κόρση ~ κόρρη) ütött. Én ilyen vagyok.

(10) Bezzeg ez a Tau! Nézzétek csak meg, hogy természeténél fogva milyen erőszakos a többiekkel szemben is. Hogy a többi betűtől sem tartotta távol magát, hanem vétett Delta, Théta, Zéta és jóformán az egész ábécé ellen, tanúsítsák személyesen a sértett betűk. Hall-gassátok, bíráskodó magánhangzók, Delta vallomását: „Elrabolta tőlem az állandóságot (ἐνδελέχεια), és azt akarja, hogy az összes törvényt áthágva hibásan kiteljesedett valóságnak (ἐντελέχεια) mondják”,36 hallgassátok, hogyan zokog és tépi a haját Théta,37 amiért még a tökétől (κολοκύνθη ~ κολοκύντη) is megfosztotta, és Zéta, aki nem tudja megfújni sem a sípját (συρίζειν ~ συρίττειν), sem a harci kürtjét (σαλπίζειν ~ σαλπίττειν), úgyhogy már egy hangot sem képes kiadni. Ki tudná mindezt eltűrni? Mégis milyen büntetést érdemel ez a megátalkodott Tau?

(11) Hiszen ő nemcsak saját fajtája, a vele egyívású betűk ellen követ el jogsértést, hanem már az emberiséggel szemben is így viselkedik, amennyiben nem engedi, hogy rendeltetésszerűen használják a nyelvüket. Álljunk csak meg egy pillanatra, tisztelt bírák! Mert közben az emberekkel kapcsolatban mondottak eszembe juttatták a nyelv szót: ebből is kitúrt, amennyire tudott, és ezt a szót is átalakította (γλῶσσα ~ γλῶττα). Jaj, Tau, te igazi rákfenéje a nyelvnek! De hadd térjek vissza ismét az előzőre, és hadd keljek védelmére az embereknek a bűnökkel kapcsolatban, amelyeket elkövet ellenük, mert ő csak azon töri a fejét, hogy valahogyan gúzsba kösse és megcsonkítsa (σπαράττειν) a beszédüket. Az ember, ha valami szépet lát, azt akarja mondani, hogy szép (καλόν), mire odasündörög Tau, és kicsikarja, hogy azt mondják, tép (ταλόν),38 mert minden szóban ő akar lenni az első. Más egy szőlővenyigéről beszél, ő meg – nemhiába igazi nyomorult – a szőlővenyigéből (κλῆμα) nyomorúságot (τλῆμα)39 csinál. És nemcsak az egyszerű embereket sérti meg, hanem már a nagykirályt is,40 aki elől állítólag még a szárazföld és a tenger is kitér,41 és megváltoztatja saját természetét, de Tau ellene is áskálódik, és hiába hívják Kyrosnak (Κῦρος),42 ő holmi sajtot (τυρός) készít belőle.

(12) Ekkora károkat okoz tehát az emberi beszédnek. És hogy mi ennek a valódi hatása? Az emberek zokognak, önnön sorsukat siratják, és megállás nélkül átkokat szórnak Kadmosra, amiért Taut bevette az ábécébe. Azt mondják, a zsarnokok az ő megjelenéséről vették az ötletet, és az ő alakját utánozták, amikor hasonló formájú faalkotmányt ácsoltak, hogy arra embereket feszítsenek. Ez a szörnyű eszköz is róla kapta a szörnyű nevét.43 Nos, mindezekért szerintetek Tau hány halált érdemel? Ami engem illet, úgy vélem, hogy az az egyetlen igazságos módja maradt Tau megbüntetésének, ha a saját alakja után megalkotott eszközön szenvedi el a büntetését, mivel a kereszt az ő mintájára készült, és miatta hívják így az emberek.

1

A mű teljes címe: Ψευδοσοφιστὴς ἢ Σολοικιστής, hagyományos latin címén Soloecista.

2

A mű egyes kéziratokban Δίκη φωνηέντων (A magánhangzók ítélkezése) címen hagyományozódott. Ezt a kettősséget követi a latin címváltozat: Lis consonantium, illetve Iudicium vocalium.

3

Nota bene: Lukianos néhány más művében is nyelvi-stilisztikai kérdések állnak a középpontban. Ilyen például az Egy köszönéskor elkövetett nyelvbotlásról (Ὑπὲρ τοῦ ἐν τῇ προσαγορεύσει πταίσματος) vagy Az álbölcselő Timarkhosz ellen (Ψευδολογιστὴς ἢ Περὶ τῆς ἀποφράδος).

4

Bolderman (1893) 132 eredetinek tartja a művet, keletkezési idejét 155 körülre teszi. Harmon (1913) 395 szerint a Mássalhangzók pereskedése valószínűleg nem Lukianostól származik, hanem sokkal későbbi. Hasonlóképpen vélekedik tanítványa, Deferrari (1916), aki azonban mindössze két olyan formát talál, amely nem megszokott Lukianos nyelvében. Vö. ugyanott 66, 24. j.; 71, 63. j; 78. Ma már konszenzus van abban, hogy a mű eredeti; vö. Hopkinson (2008) 152.

5

Arist. Poet. 1456b 26–31: ἔστιν δὲ ταῦτα φωνῆεν μὲν <τὸ> ἄνευ προσβολῆς ἔχον φωνὴν ἀκουστήν, ἡμίφωνον δὲ τὸ μετὰ προσβολῆς ἔχον φωνὴν ἀκουστήν, οἷον τὸ Σ καὶ τὸ Ρ, ἄφωνον δὲ τὸ μετὰ προσβολῆς καθ’ αὑτὸ μὲν οὐδεμίαν ἔχον φωνήν, μετὰ δὲ τῶν ἐχόντων τινὰ φωνὴν γινόμενον ἀκουστόν, οἷον τὸ Γ καὶ τὸ Δ. Ritoók Zsigmond fordítása.

6

Sarkady János korábbi fordításában „az ajkakhoz és a fogakhoz való odaütődés”.

7

Luc. Iud. Voc. 5: καὶ ὑμῖν μέν, ὦ δικασταί, τὴν μείζω δεδώκασι τιμήν, ὅτι καθ’ αὑτὰ δύνασθε φθέγγεσθαι, ἡμιφώνοις δὲ τὴν ἐφεξῆς, ὅτι προσθήκης εἰς τὸ ἀκουσθῆναι δεῖται• πασῶν δὲ ἐσχάτην ἐνόμισαν ἔχειν μοῖραν ἐννέα τῶν πάντων, οἷς οὐδὲ φωνὴ πρόσεστι καθ’ αὑτά.

8

DH. De comp. verb. 14: „εἰς ταῦτα ποιεῖται τελευταῖα. τῶν δὴ στοιχείων τε καὶ γραμμάτων οὐ μία πάντων φύσις, διαφορὰ δὲ αὐτῶν πρώτη μέν, ὡς ᾿Αριστόξενος ὁ μουσικὸς ἀποφαίνεται, καθ’ ἣν τὰ μὲν φωνὰς ἀποτελεῖ, τὰ δὲ ψόφους• φωνὰς μὲν τὰ λεγόμενα φωνήεντα, ψόφους δὲ τὰ λοιπὰ πάντα.”

9

Luc. Iud. Voc. 2: δέος δὲ οὐ μικρόν μοι ἐπὶ τούτοις τῆς ἀποθλίψεως ἐπέρχεται τῆς ἐμαυτοῦ• τοῖς γὰρ προπεπραγμένοις ἀεί τι μεῖζον προστιθὲν ἄρδην με τῆς οἰκείας ἀποθλίψει χώρας, ὡς ὀλίγου δεῖν ἡσυχίαν ἀγαγόντα μηδὲ ἐν γράμμασιν ἀριθμεῖσθαι, ἐν ἴσῳ δὲ κεῖσθαι τοῦ ψόφου.

10

Vö. Pl. Crat. 421c–427c, különösen 424c, 426c–d, 427a.

11

Részletesebben lásd a Függelékben közölt fordítás megfelelő helyeihez fűzött jegyzetekben.

12

A -ττ- > -σσ-változatokhoz lásd Deferrari (1916) 1–4. Vö. Horrocks (1997) 80 skk.

13

A vádbeszéd gondolatmenete Démosthenés Meidias elleni beszédére emlékeztet (Or. XXI.), amennyiben a szónok ott is addig korbácsolja az indulatokat, míg a Démosthenést pofon vágó Meidias bűne is a világegyetem létezését alapjaiban fenyegető, az isteneket sértő, megbocsáthatatlan gaztetté nem változik.

14

A szöveg fordítása során a következő kiadásokat vettük figyelembe: Harmon (1913) 395–409; MacLeod (1972) 139–143; Bompaire (1998) 177–186; Hopkinson (2008) 39–42 (szöveg) és 151–160 (kommentár).

15

A kitalált „phaléroni Aristarchos” név egyszerre idézi fel az alexandriai könyvtár két vezető tudósának, phaléroni Démétriosnak (Kr. e. 350–280), valamint samothrakéi Aristarchosnak (Kr. e. 216–144) a képét.

16

Pyanepsión az attikai naptár hetedik hónapja (körülbelül október közepétől november közepéig), amelynek hetedik napján rendezték az Apollón tiszteletére tartott Pyanepsia fesztivált. Ezalatt a bíróságok nem üléseztek.

17

A tárgyalótermi beszédeknél megszokott bevezető mondat szövege valószínűleg utólagos betoldás, mert a legrégebbi kéziratokból hiányzik. A szöveg finom humora mindenesetre jól illeszkedik Lukianos stílusához.

18

Szó szerint: „csendben vagyok” (ἡσυχίαν ἀγεῖν), ami azt jelenti, hogy Tau fokozatosan kiszorítja a szavakból Sigmát, míg végül már egyetlen szóban sem lesz benne, vagyis „csendben marad”, „hallgatásra kényszerül”.

19

A magánhangzók eleve védettséget élveznek a mássalhangzókkal szemben, hiszen őket nem lehet kiszorítani.

20

Minden szóban van magánhangzó.

21

A hagyomány szerint a főniciai Kadmos, Thébai későbbi alapítója hozta magával a tizenhat főniciai betűt, amelyeket a görögök saját hangrendszerüknek megfeleltetve átvettek. Vö. Hdt. V, 58, 1–2.

22

Palamédés, Nauplios fia a trójai háború egyik görög hőse, aki találékonyságáról volt híres. További négy betű feltalálását is a nevéhez kötik. Vö. Plin. NH VII, 192; Tac. Ann. XI, 14.

23

A keósi Simónidés archaikus kori költő, akinek szintén négy betű feltalálását tulajdonítják.

24

A „félighangzó” terminus itt a nasalisokra (my, ny), a liquidákra (lambda, rhó), a sigmára, valamint a sigmával összetett kettős mássalhangzókra (zéta, xi, psi) vonatkozik.

25

A προσθήκη (vagy προσβολή) szakkifejezés a nyelv, a fogak és az ajak érintkezésére az egyes hangok kiejtése során.

26

Ezek az úgynevezett néma hangok (voces mutae), vagyis a béta, pi, phi, gamma, kappa, chi, delta, tau és théta.

27

Nem tudunk olyan kötőszóról vagy elöljárószóról, ahonnan a tau kiszorította volna a sigmát.

28

Kybelos nevű települést nem ismerünk.

29

A görög ábécé sorrendjében a rhó a sigma előtt áll, a sigma után következő, másik szomszédos betű pedig a tau.

30

Kitalált személy.

31

A boiót nyelvjárásban előszeretettel használnak taut sigma helyett, az attikaiban pedig, amelyet Lysimachos feltehetően használt, éppen az az egyik legfőbb jellemző, hogy a kettős sigmát a kettős tau váltja fel.

32

A βασίλιττα alak előfordulására nincs adatunk.

33

A szöveg a τὰ σῦκα σῦκα ὀνομάζειν (szó szerint: „a fügéket fügének nevezni”) görög szólásra utal, amelynek magyar megfelelője kb. „nevükön nevezni a dolgokat”, de Sigma egy betű felcserélésével kiforgatja a szólást (τὰ σῦκα τῦκα ὀνομάζειν), hogy a Tau mohósága jelentette veszélyt hangsúlyozza. A τῦκα boiót alak.

34

Az utalás pontos háttere ismeretlen. A nyelvi alaposságáról ismert alexandriai irodalomkritikus valamelyik észrevételéről lehet szó.

35

Az Athéntól keletre fekvő Hyméttos hegy kiváló mézéről volt híres.

36

Az ἐνδελέχεια és ἐντελέχεια nem alakpár, hanem két különböző szó; utóbbi az aristotelési filozófia egyik fontos fogalma.

37

A görög „haj” (θρίξ) főnév egy hangtörvény eredményeképpen egyes szám nominativusban és többes szám dativusban még thétával kezdődik, a többi esetben viszont tauval.

38

A szójáték pontos értelme nem világos, ugyanis a ταλόν szó jelentését – ha egyáltalán van ilyen – nem ismerjük. A lényeg azonban egyértelmű: Tau mindenáron első akar lenni, még akkor is, ha miatta a mondanivaló értelmetlenné válik.

39

A τλῆμα főnév nem adatolható. A τλα-/τλη- tőből képzett szavak jelentése a bajjal, nyomorúsággal, szenvedéssel kapcsolatos.

40

A nagykirály a perzsa uralkodó hagyományos görög elnevezése.

41

Xerxés építtetett hidat a Helléspontosra, és vágatott csatornát a földszorosba az Athós-hegynél, vagyis előle tért ki a tenger és a szárazföld.

42

A szójáték kedvéért Lukianos egy másik nagykirályt említ név szerint, II. (Nagy) Kyrost (575–530).

43

A kereszt görögül σταυρός, amiben benne van a tau betűnév.

Összeférhetetlenségi nyilatkozat.

A szerző mint egyben szerkesztő a kézirat bírálatának folyamatában nem vett részt.

References

  • Collapse
  • Expand

Senior editor(s)

Editor(s)-in-Chief: Horváth, László (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Ógörög Tanszék)

Editor(s)

Editor(s)-in-Chief: Mészáros, Tamás
Eötvös Loránd Tudományegyetem Byzantium Központ

Editorial Board

  • ADAMIK, Béla (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Latin Tanszék)
  • ADORJÁNI, Zsolt (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Klasszika-filológia Tanszék)
  • FARKAS, Zoltán (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Mediévisztika Tanszék)
  • JUHÁSZ, Erika (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Byzantium Központ
  • MAYER, Gyula (Magyar Tudományos Akadémia - Eötvös Loránd Tudományegyetem - Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Ókortudományi Kutatócsoport)
  • NAGYILLÉS, János (Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Klasszika-filológia és Neolatin Tanszék)
  • SIMON, Lajos Zoltán (Eötvös Loránd Tudományegyetem,  Bölcsészettudományi Kar, Latin Tanszék )
  • SZEPESSY, Tibor
  • SZOVÁK, Kornél (Magyar Tudományos Akadémia - Eötvös Loránd Tudományegyetem - Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Ókortudományi Kutatócsoport)
  • TAKÁCS, Levente (Debreceni Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Történelmi Intézet)

 

Advisory Board

  • MARÓTH, Miklós
  • RITOÓK, Zsigmond
  • TAR, Ibolya

 

Horváth László
Address: Eötvös József Collegium - Antik Tanulmányok
Address: H-1118 Budapest, Ménesi út 11-13.
E-mail: 

horvathl@eotvos.elte.hu  

tamas.m.meszaros@gmail.com

Indexing and Abstracting Services:

  • SCOPUS

2023  
Scopus  
CiteScore 0.2
CiteScore rank Q3 (Literature and Literary Theory)
SNIP 0.66
Scimago  
SJR index 0.1
SJR Q rank Q4

Antik Tanulmányok
Publication Model Hybrid
Submission Fee none
Article Processing Charge 900 EUR/article
Printed Color Illustrations 40 EUR (or 10 000 HUF) + VAT / piece
Regional discounts on country of the funding agency World Bank Lower-middle-income economies: 50%
World Bank Low-income economies: 100%
Further Discounts Editorial Board / Advisory Board members: 50%
Corresponding authors, affiliated to an EISZ member institution subscribing to the journal package of Akadémiai Kiadó: 100%
Subscription fee 2025 Online subsscription: 130 EUR / 140 USD
Print + online subscription: 140 EUR / 160 USD
Subscription Information Online subscribers are entitled access to all back issues published by Akadémiai Kiadó for each title for the duration of the subscription, as well as Online First content for the subscribed content.
Purchase per Title Individual articles are sold on the displayed price.

Antik Tanulmányok
Language Hungarian
Size B5
Year of
Foundation
1954
Volumes
per Year
1
Issues
per Year
2
Founder Magyar Tudományos Akadémia  
Founder's
Address
H-1051 Budapest, Hungary, Széchenyi István tér 9.
Publisher Akadémiai Kiadó
Publisher's
Address
H-1117 Budapest, Hungary 1516 Budapest, PO Box 245.
Responsible
Publisher
Chief Executive Officer, Akadémiai Kiadó
ISSN 0003-567X (Print)
ISSN 1588-2748 (Online)

Monthly Content Usage

Abstract Views Full Text Views PDF Downloads
Sep 2024 0 0 0
Oct 2024 0 0 0
Nov 2024 0 73 39
Dec 2024 0 39 18
Jan 2025 0 34 13
Feb 2025 0 25 3
Mar 2025 0 0 0