Különös pillanat, amikor egy klasszikust új kommentárral vehetünk a kezünkbe; kicsit olyan, mintha ismét visszaülhetnénk az iskolapadba. Tony Woodman munkája ráadásul csakugyan tankönyv, az elsősorban az egyetemi oktatás igényeinek kielégítésére vállalkozó cambridge-i sorozatban jelent meg. Woodman csaknem olyan gyakorlott kommentátor, mint amilyen megszokott tárgya a kommentároknak a horatiusi költészet: a Virginia Egyetemről nyugdíjba vonult filológusnak ez immár a nyolcadik kommentárja, amelyek közül kettő is a zöld-sárga sorozatban jelent meg (Tacitus: Annales IV, 1990, R. H. Martinnal; valamint Agricola, 2014, C. S. Krausszal). Az új darab teljessé teszi a sorozat Horatius-kommentárjainak köteteit, amelyek közül az első a Levelek második könyve és az Ars poetica Niall Ruddtól származó kommentárjával még 1989-ben jelent meg, eddigi legutolsó darabját pedig Kirk Freudenburgnek a Szatírák második könyvéhez írt kommentárja jelentette 2021-ben. (Az 1970-ben indított, de nemzedékek szemében alighanem már szinte öröktől fogva létező sorozat történetének első ötven évét Roy Gibson foglalta össze a Trends in Classics sorozat Scholarship in the Making című kötetében.)
Látva a könyvek különböző terjedelmét, önként kínálkozik, hogy az új kommentárt számszerűen összehasonlítsuk a korábbi Horatius-kötetekkel: a harminckét oldalnyi latin szöveghez a bevezetőt és az egyéb mellékszövegeket, listákat nem számítva háromszázöt oldalnyi kommentár járul, vagyis 9,5-szer több a kommentár, mint a szöveg. Ez nagyjából megfelel a Horatius-kötetek átlagának (8,4-szer több kommentár, mint amennyi szöveg), főként azt figyelembe véve, hogy az első két kötetben (Epist. II, Rudd és Epist. I, Mayer, mindkettő: 1994) ez az arány még csak körülbelül ötszörös, illetve hatszoros volt, vagyis a kommentárok idővel egyre részletesebbek lettek.
A kommentátori felfogásnak ugyancsak érdekes mutatója az angol fordításban is olvasható szöveg aránya. Ez a Horatius-szöveg szavainak számához viszonyítva – és csak a legalább kétszavas egységek parafrázisait számolva – az ódakötetekben a következő: c. I. (Mayer, 2012): 15,4 százalék; c. II. (Harrison, 2017): 33 százalék; c. III. (Woodman, 2022): 43,2 százalék; c. IV és Carmen saeculare (Thomas, 2011): 30,6 százalék.1 A listából világosan látszik, hogy Woodman fordít a legtöbbet: a versek szövegének szinte a felét megadja angolul, sőt, ha egyes elszigetelt, önálló szavak angol fordítását is beszámítjuk, az arány alighanem el is éri az 50 százalékot. Ez különösen a könyv magyar olvasóinak tűnhet kimagaslónak, akik nemzedékek óta alighanem Borzsák István kalauzolásával – vagy azzal is – olvassák az ódákat: ugyanis nem szükséges egzakt számítás ahhoz, amit az Auctores Latini Horatius-köteteinek minden olvasója érzékelt – egyetemistaként akár meg is szenvedett –, hogy tudniillik Borzsák látványosan tartózkodott a magyarra fordítás általa bizonyára „iskolásnak” tekintett eszközétől.
Egy másik, szintén érdekes mutató a lemmába kiemelt szavak aránya. A számításhoz a mintát minden ódakötetből az első mintegy ezerkétszáz szó jelentette: ez az első kötetből az első kilenc vers, a másodikból az első tizenegy, a harmadikból az első öt, a negyedikből pedig az első négy, a Carmen saecularéval kiegészítve. A kommentátorok tehát a következő arányban emeltek ki lemmába szavakat: c. I. (Mayer, 2012): 65,1 százalék; c. II. (Harrison, 2017): 88,9 százalék; c. III. (Woodman, 2022): 95,2 százalék; c. IV és Carmen saeculare (Thomas, 2011): 81,6 százalék. Woodman kommentátori gyakorlata ebből a szempontból is kiemelkedő, hiszen magyarázatai élén a maga több mint 95 százalékával lényegében az ódák minden szavát megismétli. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az olyan kötő-, illetve utalószavakat leszámítva, mint az et, nec, cur, aut vagy huc és illum, a harmadik könyv első öt verséből csak a következők nincsenek kiemelve: Somnum reducent; nunc hiemes iniquas; delenit; permutem; hosticis; prospiciens; renascens; fortuna; ducente; referre sermones deorum; mecum uos eritis; uiator; inuiolatus; magnum illa terrorem; Ioui; Delius et Patareus Apollo; urbe Roma; uidi; non aliter tamen; tendens.
A mennyiségiek után rátérve a minőségi vonásokra: a kötet bevezetőjének első része a Politics and Poetry címet viseli. Itt szellemes megfigyelés olvasható arról, hogy a Ludi Saecularest megörökítő feliraton szereplő megfogalmazás – Carmen composuit Quintus Horatius Flaccus – első négy szava egy kis asklépiadési sornak felel meg. Itt kerül szóba Gordon Williams immár lassan harminc éve, 1995-ben közzétett fontos felvetése arról, hogy Horatius apja nem holmi közönséges rabszolga lehetett, hanem egyike annak a háromezer embernek, aki a szövetséges háború idején római hadifogságba esett, és ideiglenesen, néhány évre rabszolgasorba süllyedt. Ebben a részben található még egy háromoldalas kronológiai táblázat is a történelmi és irodalomtörténeti események párhuzamos felsorolásával a szövetséges háborútól, illetve Catullus születésétől kezdve a Sextilis hónap átnevezéséig, valamint Horatius haláláig.
A második rész (Book 3) az első hat ódáról, illetve a könyvről mint egészről szól. Woodman a Római ódák, vagyis az első hat vers hagyományos összefoglaló elnevezése helyett a semlegesebb stílusértékű „alkaiosi hexas” (Alcaid Hexad) elnevezést ajánlja, tekintettel arra, hogy Horatius minden ódája eo ipso római. Ez a rész néhány olyan megfigyelést is rögzít, amelyek az egyes versek kommentárjaiban köszönnek majd vissza. A szókincsről a Vocabulary című fejezet szól, az irodalmi modellekről és a versmértékekről a Models and Meters – az utóbbiban nem világos, hogy milyen megfontolásból nincs jelölve a sapphói strófa első három sorában a metszet.
Az ötödik rész külön, ’Artiste de sons’ címmel tárgyalja a horatiusi ódák hangzását, az alliterációkon túlmenően a szavak belsejében visszatérő hangok vagy hangcsoportok művészi hatásának szempontjából. A cím azonos Marouzeau 1936-ban megjelent tanulmányának címével, amely Woodman szerint szélesebb körű figyelemre érdemes. Marouzeau-nak a főként a hexameteres költeményekből vett példáit Woodman az ódák harmadik könyvéből származó példákkal egészíti ki, mondván, az ódákat „asszonáncok, alliterációk, anagrammák és szójátékok teszik elevenné”. Majd rögtön hozzáteszi: a jelenség szinte minden latin szerzőnél, még a prózaíróknál is megfigyelhető – de Horatius esetében ennek az eszköznek a használata gyakoribb és kifinomultabb. A példák azonban nem egészen meggyőzőek. A 3. 18–19. sorokból Woodman például az s, cul/ulc, d, ap, or betűket, illetve hangcsoportokat emeli ki: „non Siculae dAPes dulcem elaborabunt sAPorem”. Ha a kísérletet megismételjük egy teljesen találomra kiválasztott szövegrészen, például az ifjabb Plinius levelei első mondatának első szavain, akkor ezeket az ismétlődéseket találjuk: re/er, rta/rat, ut/tu, ul, as, si, li, p, lo/ ol, re, em – „Frequenter hortatus es, ut epis tULAS, SI quAS PaULo curatius scripSIss em, colLIger em PubLIcar emque”. Mindenesetre nem úgy tűnik, hogy a jelenséget különösebben érdemes volna bevonni annak a kérdésnek a vizsgálatába, hogy „Horatius előadásra szánta-e az ódáit, és ha igen, mifélére”.
A Horatius-kommentárok futó áttekintését nyújtja a XIX. század végétől a Scholarship című hatodik rész, idézve Stephen Harrisonnak azt a négysorosát is, amelyre Nisbet és Hubbard kommentárja ihlette a filológust, és amelynek hevenyészett magyar fordítása talán ez lehetne:
A kötet szerzői: Nisbet és Hubbard.
Melyik rész kié is? Össze ne kavard!
Döntsd el te, olvasó! Igaz, nem hamis:
értelme mindennek nincs is, és van is.
A Text című utolsó rész a kiadás szövegével foglalkozik. Figyelemre méltó a felvetés, hogy van olyan jelenség, amelyet csak egy végig nagybetűt használó szövegkiadás tudna megfelelő kétértelműséggel közvetíteni: a 4. 73–74. sorokban olvasható alanyesetű főnév ugyanis odáig, hogy „iniecta monstris terra”, köznévnek tűnik, ezután viszont tulajdonnévnek: „Terra dolet suis / maeretque”. Szintén érdekes az ódák egyes szereplőinek tulajdonítható egyenes idézetek felismerésének és jelölésének nehézsége, különös tekintettel arra, hogy „az ódával összeegyeztethetetlen a színpadi utasítások alkalmazása”. Az ódák szövegéhez mintegy száz szövegkritikai jegyzet járul, ami a sorozat Horatius-köteteit tekintve magas szám, a hexameteres költeményekhez és az ódák első könyvéhez ugyanis egyáltalán nem társul szövegkritikai apparátus, az első és negyedik könyv szövegéhez pedig mindössze huszonöt-huszonöt jegyzet csatlakozik. Woodman gyakorlata e tekintetben tehát az epódosokat kiadó Mankinéhez (1995) hasonlít, az utóbbi ugyancsak mintegy száz jegyzetével. A szövegkritikai apparátus egyik jegyzete szerint a 18. óda 10. sorában Woodman saját konjektúrája a hagyományozott Decembres helyett Apriles, mondván, a Faunus-ünnep kulisszái kimondottan tavaszi időpontra utalnak.
A kommentárok nyelvi és tartalmi tekintetben is megfelelő segítséget jelentenek a latin szöveg elsődleges megértéséhez. Talán még egy átlagon felüli felkészültségű érettségiző is végig tudja olvasni vele a verseket. (A görög irodalmi háttér fájóan szerény volta miatt Woodman joggal mentegetőzik.) A számos eredeti megfigyelés közül érdemes kiemelni a 14. óda 22. sorához (murreum nodo cohibere crinem) írt jegyzetet, amely szerint nem arról van szó, hogy arra szólítanák fel Neaerát (dic et argutae properet Neaerae), hogy ne csinálja meg a frizuráját, csak gyorsan kösse fel a haját, hanem arról, hogy persze készítse el a nodust, ezt a maga korában dokumentáltan népszerű frizuratípust, amely nélkül nyilván ki se lépne az utcára – csak gyorsan tegye.
Néhány további megjegyzés a kommentárokhoz.
1. 37–38: sed Timor et Minae | scandunt eodem quo dominus – Woodman, átvéve a Nisbet és Rudd kommentárjában is olvasható magyarázatot („the verb suggests the height of the new building as opposed to humilis domos (22)”) a scando igét úgy értelmezi, hogy az a magas épület felsőbb szintjeire való feljutást jelenti. A versben azonban nincs szó az épület magas voltáról, a 22. sor a humiles domosszal pedig túl messze van. Közel van viszont, rögtön az idézett rész után az, hogy neque | decedit aerata triremi et | post equitem sedet atra Cura. Vagyis itt bizonyára inkább arról van szó, hogy a Félelem és a Szorongás együtt utazik az emberrel, ugyanarra a közlekedési eszközre szállnak: lóra vagy hajóra – scandit aeratas uitiosa nauis | Cura (c. 2. 16. 21–22); cum prima in proelia iunctos | conscendebat equos (Aen. 12. 635–736) – és a fekete Gond sem marad le róla. A neque tehát nem úgy értelmezendő, hogy „és nem száll le a hajóról a Gond…”, hanem úgy, hogy – a Félelemhez és a Szorongáshoz hasonlóan – „a Gond sem száll le a hajóról, és a lovas mögött is ott ül”. (Borzsák: „sed Timor et Minae … et … atra Cura: […] üldözik, és nem hagyják nyugodni a tengeren, hadihajón vagy […] lovon menekülő gazdagot.”)
4. 11: ludo fatigatumque somno – játékban ki lehet fáradni, de álomban? A Homérost („Il. 10. 98, Od. 12. 281; cf. Od. 6. 2”) felidéző kifejezést értelmezve Woodman arra kényszerül, hogy zeugmának tartsa, mondván, a somno mellé valami olyasféle participium értendő, mint mondjuk az oppressum, és így fordítja: „gired with play an <overcome> by sleep”. (Borzsák hasonlóképpen: „az elkószált gyermek persze a játékba fáradt bele, az álom pedig lenyűgözte a kimerültet”.) Azt hiszem, nem erről van szó. Hasonló problémát vet fel a Metamorphoses 3. énekének 608. sora, ahol ez áll Bacchusról: ille mero somnoque gravis titubare videtur, az előtte lévő sorban pedig ez: virginea puerum ducit [sc. Opheltes] per litora forma. Nyilvánvaló, hogy a részeg, lányos fiatalembernek gondolt, tántorgó isten nem alszik, csupán elnehezült a bortól és az italozás következtében beállt álmosságtól. Hasonlóképpen Cicero egyik levelében: Sed neque haec digna longioribus litteris, nec erat, quod scriberem, et somnus urgebat (ad Att. 12. 10). Nyilvánvaló, hogy itt is álmosságról, nem pedig magáról az álomról van szó (a Winstedt-féle, régi Loeb-fordítás szerint: „I’m very sleepy”). Azt hiszem, ez a helyzet Horatius versében is: a somnus itt sem álmot, hanem álmosságot jelent, annál is inkább, mert a somnolentia nem használható sem aiol versmértékben, sem hexameterben.
30. 1: Exegi monumentum aere perennius – a sor utolsó szavát Woodman szerencsésebb választásnak tartja az aeternusnál: „H. goes one better by changing perennis, which is used of literary longevity by Cat. 1.10, Lucr. 1.118 and Stat. Silv. 5.1.12 and has an ‘implication of immortality’”. Csakhogy Catullus ajánlóversének hangneme ironikus, Lucretius falevelekről beszél (Ennius […] primus amoeno detulit ex Helicone perenni fronde coronam), a Silvae pedig már Horatius ismeretében született. Ráadásul nem úgy tűnik, mintha a költők kimondottan kedvelnék a perennis szót: az Aeneisben egyszer szerepel (9. 79), miközben az aeternus huszonnégyszer, a Metamorphosesben a perennis és az aeternus aránya 4:11, Horatiusnál pedig a nyolc aeternusszal szemben a perennis csak kétszer szerepel. A másik előfordulás ráadásul a következő: perennis […] aquae, 1. 15. 15–16, ami teljesen egybevág például Livius szóhasználatával, akinél a szó jelentése „örökkévaló” vagy „végtelen” helyett következetesen „folyamatos”, „szakadatlan”. Gyakran vízfolyás jelzőjeként: 1. 21 perenni […] aqua; 4. 30 perennes amnes; 42. 12 ex perenni fonte; 42. 54 fontibus perennium aquarum. Illetve a megszakítatlan, szüntelen katonáskodásról van szó: 5. 2 perennem militiam, mint néhány mondattal feljebb: continuatae militiae. Propertiusnál nyolc aeternus mellett ötször fordul elő a perennis (ebből egyszer vízzel kapcsolatban – perennis aqua 3. 5. 30 –, kétszer pedig abban az összefüggésben, hogy valakinek folyamatosan, állandóan szerencséje van – fortuna perennis 3. 18. 25). Tibullusnál az aeternus nyolcszor fordul elő, míg a perennist egyszer sem használja. Egyébként Catullus versében sem örökkévalóságról van szó, hanem kimondottan arról, hogy a kötet egy évszázadnyi időtartamnál is tartósabbnak bizonyul (plus uno maneat perenne saeclo).
Mindezek fényében úgy tűnik, Horatius szóhasználata meglehetősen rendhagyó, és mint-ha már a vers legelején azt érzékeltetné, hogy az emlékmű, amelyet maga után hagy, tartósabb a bronznál, és nemcsak az időt bírja jobban, de ellenáll szélnek és esőnek is, amire – legalábbis amíg Róma áll – az alkotó garanciát is vállal. Vagyis a versnek már az első sorában megjelenik az a humor és önirónia, amelyet olyan meggyőzően mutatott ki David West a költemény további részében.
Mindent egybevetve Tony Woodman személyében nagyszerű kalauzra lelnek a Horatius ódaköltészetével frissen ismerkedők, azok pedig, akik már régebben kezdték ezt az ismerkedést, remek partnerre új szempontok kialakításához és saját elképzeléseik felülvizsgálatához. Egyetlen pontot találtam, ahol a könyv biztosan tovább javítható: a 382. oldal válogatott bibliográfiájában szereplő Kiessling nevéből hiányzik az l betű.
A IV. könyvhöz a Carmen saecularét is hozzászámolva, a II. könyvben a teljes szöveg, az I. és a III. könyvben az első huszonöt vers alapján.