Buda, a középkori Magyar Királyság székvárosa. Feltárulkozás – megőrzés – pusztulás

Az addig csak kevéssé benépesült Várhegyen IV. Béla király a tatárjárás után emelt kőfalakkal és tornyokkal övezett erődítményt, és hozott létre polgárok részvételével nyugati mintájú városi közösséget, megalapítva az új Buda városát. A település előnyös fekvésének, a polgárok kiterjedt kereskedelmi kapcsolatainak és a királyi udvar fokozódó jelenlétének köszönhetően gyors fejlődésnek indult, s a 14. század elején már az ország első városának számított. Lakosságát etnikai sokszínűség jellemezte, a középkor végén közel egyenlő számú német és magyar polgár mellett olasz és zsidó közösség élt falai között. 1408 után a királyi udvar is visszaköltözött, és ettől fogva az oszmán hódításig Buda a királyi székváros szerepét töltötte be. Ezt a fejlődést törte kerékbe Szulejmán szultán hódítása, aki a királyság szívét az Oszmán Birodalom határerődjévé változtatta át. A királyi levéltár és a város levéltára elpusztult, a helyben megőrizhető emlékezést pedig kiölte a lakosság többszörös teljes kicserélődése. Ami megmaradt, az a hajdani nagyság tudata volt, semmi más.

A várfalak övezte polgárváros azonban többé-kevésbé változatlanul megőrizte alapításkori utcahálózatát, és ma is felismerhető a nagyjából egyenlő méretű telkek rendszere. Az 1:2 arányú szabályos telkek szolgáltak az adózás alapjául. A telkek beépítése eleinte az utcára merőleges telekhatárokat kísérte, ezeket kötötték később össze a boltozott kapualj fölött átívelő egy- vagy két emeletes utcai szárnnyal. A középkori és reneszánsz polgárházak, paloták falai, gyakran terei és jelentős részletei a török kiűzése utáni évszázadokban is fennmaradtak a barokk és eklektikus épületek homlokzatai mögött.

Colligite fragmenta (gyűjtsétek össze a töredékeket)! – szól a régészek és művészettörténészek hitvallása, hogy legyen mire emlékezni, hogy ne festeni kelljen a múltat, hanem szétszórt szilánkjait összegyűjtve újra megláthassuk annak a letűnt világnak az emlékeit. Vigyázzunk rájuk, nincs belőlük sok, ma már kincset érnek, hiszen egy kisebb faldarab elpusztítása is megszünteti az emlékezés lehetőségét. A régészet és az általa feltárt emlékek megőrzése és bemutatása különösen nagy szerepet játszik ebben. A régészet volt az, amely folyamatos figyelmével megtalálta a középkori templomok, kolostorok és zsinagógák maradványait, olyan épületeket, amelyeknek helye is teljesen feledésbe merült. És a régészek munkája tette lehetővé, hogy az egykori hétköznapi élet tárgyai, de a művészeti emlékek kiváló alkotásai is felszínre kerüljenek.

Az újjáépülő barokk város Budán: a laktanyáktól a főúri palotákig

Budán 1686, a visszafoglalás után két épületfajta dominált az újjáépülő város építkezéseiben: a katonai és az egyházi épületek. A Várat körülvevő erődítésrendszert helyreállították, a középkori eredetű bástyákkal és kapukkal együtt. A rommá vált középkori királyi palotától északra 1686– 1696 között épült fel az első Zeughaus, majd annak az 1723-as tűzvészben bekövetkezett pusztulása után 1725–1730 között jött létre helyén az új Fegyvertár. Kicsit északabbra, a keleti oldalon emeltek két észak–déli hossztengelyű tüzérlaktanyát, amelyeket II. József eladott és 1803-ban gróf Sándor Vince vásárolt meg, és emelte ezek felhasználásával a Sándor-palotát. A laktanyák közül a Várnegyed északnyugati sarkában, az ún. Császárrésnél két 17. századi helyőrségi kaszárnya épült, amelyeket 1819-ben kapcsoltak össze, majd helyükön új kaszárnya épült.

A Várnegyed központjában a középkori Nagyboldogasszony-templomot a jezsuiták kapták meg újjáépítésre, s új kollégiumukkal és szemináriumukkal bővítették ki. Az egykori ferences kolostorra a karmeliták kolostora épült rá, míg a városrész északi részén a ferencesek és a klariszszák barokk rendházai épültek ki. II. József idejére a Mátyás-templom kegyura a város lett, a másik három feloszlatott kolostorból pedig az uralkodó a Budára költöztetett országos hivatalokat helyezte el.

A Várnegyed területén állt Pest-Pilis-Solt vármegye megyeháza (I. Úri u. 19.) és a budai városház is. Végül az előadás foglalkozik a városrész lakóépületeivel, s kiemelten azok egyik fontos csoportjával, a főúri építtetők által megépített vári házakkal / palotákkal is. Több arisztokrata család, az Esterházyak, Zichyek, Batthyányak, Erdődyek és a Telekiek is felépítették házukat a Várnegyedben. Kérdés, hogy ezek a családi reprezentáció vagy a gazdasági hasznosulás, a jövedelemszerzés eszközei voltak-e.

A historizmus léptékváltó építkezései a polgárvárosban

A gótika építészetén nem szokás számon kérni, hogy a 15. században miért bontottak le egy román kori félköríves szentélyt egy négyszer akkora sokszögzáródású kedvéért, és egy barokk kastélytól sem várjuk, hogy a korábbi épületperiódusokhoz érzékenyen viszonyuljon léptékében egy 18. századi megoldás. A historizmus is megérdemli, hogy saját vonatkoztatási rendszerében szemléljük, és egy pillanatra eltekintsünk attól a szereptől, amibe a jelenkor kényszeríti a várbéli – nagyrészt már rég elpusztult – házakat. A budai vár területe a kiegyezés után lendületes fejlődésen ment keresztül, a királyi palota Ybl Miklós, majd Hauszmann Alajos tervei szerint kiépült, és nagy állami intézmények kaptak működésükhöz szükséges korszerű és monumentális épületeket elsősorban a Várhegy déli felén. Elkészült a Mátyás-templom purista szellemű helyreállítása és festői látványkerete, a Halászbástya Schulek Frigyes tervei szerint. Eközben a polgárváros telkein kisebb telekösszevonások, átalakítások és nagyobb léptékű építkezések is történtek, melyekre nagyrészt már nem is emlékszünk. A II. világháború rombolása után a napvilágra került – és a műemlékvédelem-tudomány fejlődése nyomán már más súlyon értékelt – középkori egyedi emlékek és a korai települési karakter új szemléletű helyreállításokat hoztak. A léptékükben nagyobb volumenű historizáló épületek megőrzése a 20. század közepének szemléletébe nem illeszkedett. Az előadás olyan példákat mutat be, ahol a később már elavult, de a maga idejében korszerűnek tartott elképzelések szerint terveztek átépítéseket és új palotákat a budai vár polgárvárosába.

Kortárs (modern) építészet és modern (kortárs) műemlékhelyreállítások a Várnegyedben 1956 után

A budai vár második világháborút követő helyreállítási munkálatai több évtizedig elhúzódtak. A sajátos – támogató vagy épp ellehetetlenítő – környezeti feltételek között a kortárs műemlékvédelem számos módszertani gyakorlatának megvalósulását megtaláljuk a felújítások között. A korszerű szemlélet a fennmaradt, történetiségükben gazdag épületek hagyományosabb helyreállításaiban és a környezetükben a semlegességükkel megjelenő, visszafogottabb vagy épp a kortárs (modern) építészet formanyelvén a saját korát megjelenítő megoldásokban mutatkozik meg. A hazai műemlékvédelem belső szakmai evolutív folyamataként is értelmezhető a szemléletformálódás, de egyszersmind a kulturális önazonosság kortársi megjelenítését felvállaló épülethelyreállítások az építész-alkotói hozzáállás változását is mutatják. Mindenek alapja ugyanakkor a történetiség – mely az 1960-as évek helyreállításaiban már nem a tárgyi fragmentumhoz kötött, hanem egy teljesebb, átfogó környezeti értékeléssel formált, új (modern) beépítéseket eredményez az aktuális kortárs építészet eszközrendszerével.

„A modern építészet beilleszkedése a történelmi környezetbe a történelmi fejlődésből következő szükségszerű folyamat, amely szoros összefüggésben van a történelmi települések továbbélésének biztosításával, a múltnak a jelennel és a jövővel való élő és szerves kapcsolatával. Minden hamisítást, amely a történelmi környezet hitelességét, történelmi és esztétikai értékeit veszélyezteti, el kell kerülni és a modern építészet – a modern szerkezetek és anyagok tudatos – alkalmazásával kell megoldani az annak továbbfejlesztésével kapcsolatos feladatokat. Ugyanakkor az új építészeti elemek beillesztése során arra kell törekedni, hogy azok szervesen illeszkedjenek bele a történelmileg kialakult városszerkezetbe, tiszteletben tartva annak kialakult jellegzetességeit, és alkalmazkodva a városképnek az épületek tömegei, léptéke, ritmusa és építészeti megjelenése által meghatározott egyéni vonásaihoz” – idézi meg a műemlékvédelem nemzetközi szinten elfogadott nézetrendszerének akkori szellemiségét Horler Miklós a budavári „új” házak kapcsán. Melyek a „kortársság” megjelenítésének korszerű eszközei, mi a „hitelesség” mércéje, mi a „folytonosság” elve? A válaszokat építészeti alkotásokon keresztül vizsgáljuk. A témakifejtés megadja a hatvanas és hetvenes évek várbeli rehabilitációs törekvéseinek bemutatásán keresztül a (műemlékvédelem) építészet nem egyes objektumokban, hanem a történetiség komplexitásában gondolkodó szellemiségét.

A budai polgárváros mint fenntartható épített emberi környezet

Budán a második világháború pusztításai utáni helyreállítások óta évtizedek teltek el, hozzászokhattunk a polgárvárosban a szép arányokhoz, a jó léptékhez, a finoman dekoratív és semmi esetre sem tolakodó részletekhez. Ki tagadná, hogy az emberek igencsak szeretnek itt lakni és ide jönni. A török háborúk másfél évszázados pusztításai utáni több évtizedes békeidőben – egyszerre a birodalmi keretek ellenére és azokba illeszkedve – lábadozó Magyarország építészetét a tizennyolcadik században kezdetben az újjáépítés igencsak takarékos barokk reprezentációs igényei és a felvilágosodás, majd a tizenkilencedik század első felében a kibontakozó polgárosodás hatása egyaránt formálta. A szükség, a takarékosság tudott emelkedett lenni, a gazdagságnak pedig mintha kevés kivétellel nem lett volna több lehetősége, mint hogy részletezze, kitöltse, finomítsa ezeket az alapvetően racionális kereteket. Ma, a huszonegyedik század harmadik évtizedében úgy tűnik, hogy középkori alapokon, mai formájában a felvilágosodás évtizedeiben és a reformkorban felépült budai polgárváros – mint épített emberi környezet – kétszázötven év tapasztalatai alapján a legfenntarthatóbbnak bizonyult a mi éghajlatunkon Közép-Európában. E hosszú idő próbája után mondhatjuk, hogy fenntarthatóbb, mint az utána következők. A tizenkilencedik században, különösen annak második felében kiépülő és rohamosan növekedő nagyvárosokról viszonylag hamar kiderült, hogy a civilizációs technológiák sokasodó vívmányai mellett sem bizonyultak az előzőnél jobb épített emberi lakókörnyezetnek. A következő évszázad egyrészt az előző struktúra léptékéhez próbált józanul visszatérni, másrészt a technológiát fetisizálva olyan radikális tabula rasát hirdetett, amely kész volt minden korábbi lakhatási mód elpusztítására.