1. BEVEZETŐ
A településeket tulajdonképpen csak a környezetükkel, a tájjal együtt lehet értelmezni, mely tájat a természeti tényezők és az emberi tevékenységek, valamint ezek kölcsönhatása alakítja ki és formálja. A tájalkotó elemek a geomorfológia, a klíma, a topográfia, a talaj és az azon termő vegetáció, illetve a tájhasználat, melyek a művi tájalkotó elemekkel kiegészülve (vonalas és pontszerű elemek) formálják a környezetet. Ezért az egyes történeti, társadalmi igények, a műszaki és technológiai tudás mellett a tájhoz és természethez való alkalmazkodás, a környezet megismerése, tisztelete és ezáltal helyi erőforrásainak megfelelő kihasználása kiemelten fontos, minden ember által létrehozott tárgy, így az épületek esetében is. A helyi adottságok használatában rejlő lehetőségek és kényszerek ugyanis jelentős mértékben kihatnak az egyes építmények / épületek kialakítására és anyaghasználatára, az építőanyagok pedig visszahatnak az épület formájára, és ismerős megjelenésükkel helyi identitáserősítő szereppel is rendelkeznek.1
A magyar falusi építkezésben egészen a 20. századig a helyben található fa és a föld volt a jellemző építőanyag. A faépítkezéseket a 15. századtól kezdődően folyamatosan kezdték felváltani a vályog vagy vertfalú épületek, melynek több oka is volt. Egyrészt a népességnövekedés és ezáltal az erdőgazdálkodás és erdőirtás növekedése által lecsökkent a jó minőségű épületfa, másrészt a parasztok erdőlési jogát földesuraik korlátozni kezdték. Az előkészített, iparilag előállított építőanyagok, mint a faragott kő, az égetett tégla, a tetőfedő cserép és pala – melyek aztán új építési technikák elsajátításához is vezettek – a falvak népi építészetében a 19. század végén jelentek meg először, kezdetben a jobb módúak építkezései során.2
Jelen kutatás az Őrség természeti, táji és építészeti jellemzőinek és azok kapcsolatának, történeti változásainak általános bemutatása után egy kiválasztott mintaterület elemzésével kívánja az ezen jellemzők közötti összefüggések ismérveit és sajátosságait értékelni. A mintaterület három településre fókuszál: Őriszentpéter, Nagyrákos és Ispánk, melyek egymással szomszédosak. Őriszentpéter – mint az Őrség egyetlen városi rangú települése, az Őrség központja – vizsgálata mindenképp indokolt, míg a többi település esetében a kiválasztás szempontja főként azok eltérő mérete és lakosszáma – és ezáltal feltehetőleg különböző léptékű területhasználata – volt.
A kutatás fő forrásait a különböző tudományterületeket felölelő (építészet, tájépítészet, történelem, őrségi leírások) irodalmi szövegek, valamint történeti térképek jelentik. Az I. – II. – III. katonai felmérés, az 1859–1860-as kataszteri felmérés, valamint a jelenlegi állapotot mutató webes térképek (Google Earth, OpenTopoMap) szabadon hozzáférhetők, azonban a 20. századi kataszteri térképek beszerzése nehézkesebb. Nem minden településről állt rendelkezésre azonos időpontban készített felmérés, így Ispánk és Nagyrákos esetében 1935-ös, míg Őriszentpéter esetében 1964–1970-es térképszelvények kerültek feldolgozásra.
2. TÖRTÉNETI, TÁJI KONTEXTUS
Az Őrség Vas vármegyében található főként aprófalvakból álló terület, mely a történelem során szoros kapcsolatot ápolt a szomszédos Ausztriával és Szlovéniával. Már a 11. század óta Magyarország és a Kárpát-medence nyugati határvidékeként szolgált, ahol a gyepűkön és erdőírtások-ban letelepült őrállók védték az országot a szomszédos német és frank népek támadásaitól. Két nagyobb őrszolgálatot folytató települési vonal jött létre nyugaton: egy a Pinka folyó mentén – Felső-Őrség (ma Burgenland), míg egy a Zala és a Kerka mentén – Alsó-Őrség (Őrség), mely jelen kutatás tárgyát képezi.3
Területének lehatárolása, pontos kiterjedése máig vita tárgyát képezi, hiszen az egyes tudományágak – történelem, földrajz, geológia, növényföldrajz, néprajz, településmorfológia, vallástudomány – mind különbözőképp közelítik meg. A legkorábbi ismert történeti írásos forrás, mely egy 1280-ban kiadott királyi adománylevél, a területen 18 olyan települést említ, melyek a történeti Őrség részeként értelmezhetők. Ezek közül a falvak egybeolvadása, összevonása által ma jelenleg 14 település létezik. 11 Magyarországon, 3 pedig a Trianoni békeszerződés által meghatározott határvonal miatt Szlovéniában található.4 Ezek (1. ábra):
Az Őrség településeinek lehatárolása (saját szerkesztés)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
A mai Magyarországon: Bajánsenye; Ispánk; Kercaszomor; Kerkáskápolna; Kisrákos; Nagy-rákos; Őriszentpéter; Pankasz; Szaknyér; Szalafő; Szatta
A mai Szlovénia területén: Domonkosfa; Hodos; Kapornak.
Jelen kutatás az Őrség területének tekinti a középkori adománylevélben ugyan nem szereplő, de a helyiek identitástudatában a történeti területet képező településeket is (Belső-Őrség), melyek a következők:
A mai Magyarországon: Magyarszombatfa és Velemér
A mai Szlovénia területén: Csekefa és Szerdahely.
Az Őrség egyes településeivel, a terület jellemzőivel számos kutató foglalkozott már a 19. századtól kezdve.5 A későbbiek során a vizsgálatok főként a történelem- és a földrajztudományok,6 valamint az etnográfia7 területére koncentráltak, és jóval kevesebben kutatták a terület építészeti és településépítészeti jellegű ismérveit.8 Jelen kutatás az Őrség építészeti hagyományainak és változásainak kapcsán a környezeti és táji erőforrások kihasználásának összefüggésében kíván az eddigi tudományos eredményekhez kapcsolódni. A vizsgálat a terület történeti fejlődését, gazdasági és demográfiai folyamatait csak a megértéshez szükséges mértékben tárgyalja, a természeti adottságok és az épített elemek kapcsolatára koncentrál.
2.1. Földrajzi és természeti adottságok
Az Őrség a Vasi-Zalai dombság részét képezi, melyet számos vízfolyás tagol változatos felszíni morfológiai formákat, fennsíkokat, dombhátakat, teraszos völgyeket, lágy lejtőket létrehozva. Hazánk egyik legnyugatibb pontján helyezkedik el, ahol az ország többi részére jellemző nedves kontinentális éghajlattól eltérően inkább a szélsőségektől mentes nedves-mérsékelt-szubalpin éghajlat jellemző sok csapadékkal, felhősebb és hűvösebb jelleggel.9 A magas csapadékmennyiség dús, zöldellő vegetáció, kiterjedt erdők és üde gyepek kialakulását tette lehetővé a területen. Az Őrség tulajdonképpen a 19. századig a bükkerdők övezetébe volt sorolható, ahol a szelídebb domboldalakon a tölgy és a lucfenyő, míg a vízfolyások mentén az éger is előfordult. A ma a területen uralkodó (erdei) fenyő ekkor még a német és vend nyelvű területen volt jellemző.10 Dömötör (1960) szerint „az Őrség öreg magyarjai úgy határozták meg területük jellegét, hogy az Őrség ott kezdődik, ahol véget ér a német-vend fenyveserdő”.
A honfoglaláskor a szomszédos népek támadásaitól való védelem érdekében az Őrség területén11 gyepűket alakítottak ki, melyek a folyóvölgyek elmocsarasítása, mesterséges torlaszolása által tulajdonképpen egy védelmi sávként szolgáltak. Ezek ellenőrzésére – és persze a határterületek védelmére – őrállókat telepítettek a területre.12 Így kezdődött meg a térség benépesülése és ezáltal tájformáló tevékenysége.
Az Őrség vidékét valaha összefüggő erdőterületek alkották, így tulajdonképpen bárminemű emberi beavatkozás csak az erdők irtásával valósulhatott meg. Az őrök és családjaik az erdőirtásokban telepedtek le, ahol az egyes épületekhez a család tulajdonában álló, úgynevezett szálerdők szolgáltatták az épületfát, haszonfát. A mezőgazdasági tevékenység és a legeltetés is irtásföldön mehetett csak végbe. Utóbbi a földrajzi és klimatikus adottságok miatt már a 16. századtól előtérbe került és igen jelentőssé vált, így a vidék meghatározó bevételi forrását hosszú évekig a félszilaj marhatenyésztés, az élőállatexport adta. Az erdő azonban az irtványokat – amennyiben azokat nem rendszeresen művelték, legeltették – és a portákat – amennyiben azokat nem tartották rendszeresen karban – újra és újra visszahódította. Ahogy azonban nőtt a népesség13, úgy egyre több erdőt kellett kivágni, felhasználni és felszántani, mely a 19. század végéig drasztikusan lecsökkentette a faállományt.14
A mezőgazdaság a rossz minőségű termőtalaj ellenére is jelentős volt a területen, és az Őrség egészen a második világháborúig háborítatlan agrártáj maradt.15 A terület talaját jellemzően sárga és vörös agyag (valamint kavics) alkotja, mely miatt a földterületek csak korlátozottan művelhetők. Az agyag viszont kiváló nyersanyagforrásává vált nemcsak a helyi fazekasság ősi művészetének gyakorlásához, hanem később a helyi építkezések számára is.16
Az Őrségre jellemző bükk- és tölgyfa a „kizsákmányoló jellegű” erdőgazdálkodás miatt szinte teljesen eltűnt, helyettük a pionír, könnyen fejlődő erdei fenyő térhódítása vált jellemzővé, így a századforduló óta a területet gúnyosan „Gyantásországnak” is „csúfolják”. Ma már itt található hazánk fenyőállományának közel egynegyed része.17 Kezdetben azonban az erdők „kizsákmányolása” egy-egy család saját, vagy a közösség egészének gyarapodását szolgálta (faépítkezés, gyanta, faszén, gombaexport stb.), mely a dualizmus korában a Monarchia teljes területének fabősége miatt, majd egészen az első világháborúig jellemző maradt.
Az első világháború, majd a trianoni békeszerződés (1920) által kijelölt új határvonal elkezdte megváltoztatni a területhasználatot. A 16. század óta jól működő szarvasmarhaexport ellehetetlenült, a megmaradt országrészek elvesztették kiterjedt erdeiket, aminek köszönhetően a fa ára megemelkedett, így a kiváló természeti adottságokkal rendelkező őrségiek fokozatosan elkezdtek áttérni az erdőgazdálkodásra.18 Fűrésztelepek létesültek több településen is (Őriszentpéter, Szalafő, Nagyrákos, Pankasz, Senyeháza – ma Bajánsenye része), ahonnan különböző fűrész árut, zsindelyt, sőt teljes tetőszerkezeteket is „exportáltak” az ország különböző részeire.19
A második világháború után az Őrséget határsávi területté nyilvánították (1949), mely a korszak erőszakos agrár- és településpolitikájával együtt a helyiek elvándorlásához vezetett. A területen az állandó népesség az 1949-es állapothoz képest (7936 fő) napjainkig közel 57%-os csökkenést (2020: 3427 fő) mutat.20 Egyre kevesebben foglalkoztak gazdálkodással, így nőtt a parlagterületek aránya, az erdők kezdték átvenni a felhagyott legelők és a beépített területektől messzebb elhelyezkedő szántók helyét.21 Jelenleg a 2002-ben alapított Őrségi Nemzeti Park szigorú erdő- és gyepgazdálkodási szabályokat fektetett le mind a korábbi állami területeken, mind a magánkézben lévő területeken.22
2.2. A települések és a „szer”
Az aprófalvak és ezáltal az Őrség egy sajátos jellemzője, hogy a települések beépítései a természettel és tájjal szoros kapcsolatban jöttek létre. A legtöbb településen az első őrállók és családjaik a domborzati adottságokat kihasználva egymástól távolabb a fő vízfolyások közelében, dombhátakon és domboldalakon, erdőirtásokban telepedtek le, egy sajátos településformát, az úgynevezett szeres települést létrehozva. E településforma a terület védelmi funkciójához is jól igazodott, hiszen a kevés őrálló – egy 1286-os nemesi adománylevél 103 családot említ – kiterjedtebb területen volt képes ellátni feladatait.23
A szeres szerkezet olyan széttagolt és organikusan fejlődött településforma, ahol a kisebb házcsoportok egymástól néhány telekre vagy akár kilométerekre is elhelyezkedhettek mezők, rétek, patakok és erdők által elválasztva (2. ábra). Nemesnépi-Zakál György (1818) szerint „a házhelyeket régen imitt-amott a harasztokon, berkek szélein, az utaktul és egymástul távul helyeztették”. Az egyes szerek alaprajza, mérete igen eltérő lehetett, területükön a tudatos téralakítás vagy éppen a kerítéshasználat nem volt jellemző. A lakóépületek többnyire a főútvonalakra felfűzve, arra merőlegesen épültek, míg a kertek a vízfolyások felé nyúltak. Feltehetőleg minden szeren eredetileg egy-egy nagycsalád háza és gazdasági udvara volt megtalálható, mely a család növekedése által terjeszkedett. Ez a különleges településforma egyedülálló módon évszázadokon keresztül több településen is fennmaradt az Őrségben – persze egyes területeken sűrűsödéssel, vagy egyes szerek összenövésével és ezáltal „ál-útifaluvá” válásával –, melyhez a hagyományos tájhasználat és az irtványgazdálkodás is jelentősen hozzájárult.24
A szeres településforma az Őrség egy részén (saját szerkesztés)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
2.3. Anyaghasználat és szerkezet
A földrajzi és természeti adottságok hasznosításában rejlő lehetőségek és kényszerek jelentős mértékben meghatározzák a különböző helyi építmények, épületek anyaghasználatát, szerkezetét és ezáltal formavilágát,25 így az egyes elemek együttes kezelése, egymásra hatásának és ok-okozati összefüggéseinek feltárása elengedhetetlen.
Az első őrségi letelepülők (10–12. század) otthona még nem volt háznak nevezhető, inkább egy félig földbe mélyesztett, nem füsttelenített „lakóvermet” jelentett, melynek helyét gondosan választották elhódítva a természettől.26 Később azonban az Őrség kiterjedt, jó minőségű fában gazdag erdőségei (3. ábra) meghatározó elemi, sőt alapvető feltételei lettek a helyi hagyományos építkezésnek.27 Nemesnépi-Zakál György (1818) szerint „a házat az Eörséghi ember maga építi magának fábul…”.
Őrségi erdő Kerkáskápolna környékén (saját fénykép)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
Az Őrségben a 19. század végéig a fa volt a házak – és értendő itt a lakóház és a gazdasági épület is – hagyományos építőanyaga. Az épületek kezdetben keresztvéges, majd később fecskefarkú csapolással összeillesztett boronafallal rendelkeztek. A boronafalas házak sajátos vonása volt, hogy a tetőszék gerendái konzolszerűen kinyúltak az épületek oldalán, létrehozva így egy védett átmeneti teret, „eraszalatt”-ot. Oszlopos tornácok ekkor nem voltak jellemzőek. A boronaházakhoz főleg tölgyfát és fenyőt – de néha bükköt, sőt gyertyánt – használtak, hiszen a tölgyben lévő csersav, valamint a fenyőben található gyanta jó tartósító. A faház építkezéseket általában „jó embereknek segítségével”28, kalákában végezték, a módosabbak egy a munkát irányító ács segítségével, aki még a faanyagot is maga válogatta az erdő faállományából.29
A jelentős famennyiséget igénylő boronaházak építése az ország területén a 18. század végén visszaszorult, melynek oka egyrészt a gyakori tűzesetektől való félelem, másrészt Mária Terézia 1767-es erdőóvó intézkedése30 volt. A szigorítások hatásai az Őrség területén azonban később jelentkeztek a helyi erdőhasználati szokásjog31 miatt, így itt még a 19. század közepén is készültek fából lakó- és gazdasági épületek.32 Bár boronaházak a 18. század végi korlátozások után már kevésbé épültek, a helyiek továbbra is elsősorban fából kívántak építkezni33. Az erdők kiaknázása és az épületfának való faállomány folyamatos fogyása, valamint ennek okán a központi épületfahasználatra vonatkozó szabályozás új technológiák elsajátítását követelte meg. Előtérbe került a gerendavázas, zsilipeléses építőtechnika. Rövidebb gerendákat kezdtek használni, amelyeket a falban nem vízszintesen, hanem függőlegesen helyeztek el. Ezek az úgynevezett „fönnálló boronák” még a 20. század közepén is jelentős mennyiségben képviselték magukat az Őrség területén. A talpgerendás megoldással készített tömésfalú és a sövényfonásos építkezések csak a 19. század végétől jelentek meg a fa drágulásának köszönhetően, de szélesebb körű elterjedésük nem volt jellemző. Korabeli források szerint egyes helyiek az erdők megkímélése érdekében már agyagból is építkeztek, mely ekkor a tömésfalak mellett a nyerstégla, azaz az égetetlen tégla alkalmazását is jelentette.34
Az Őrség területén a tetőszerkezet tekintetében elmondható, hogy a 18. századtól már hagyományosan szelemenes, ollólábas szerkezeteket alkalmaztak, melyek a korábban megjelent hosszúágasos és félágasos tetőt szorították ki. A 19. század közepétől az ollólábas tetőszerkezetben a középszelemen mellett az oldal- vagy vendégszelemenek alkalmazása is egyre gyakoribbá vált. A tetőformák közül legrégebbinek mondható a kontyolt nyeregtető, melyet a területen a 19. századtól kezdve a hagyományosnak tekinthető csonkakontyos tetőforma váltott fel a padlástér megfelelő szellőzésének biztosítása érdekében. Kezdetben a csonkakonty alatt az orom nyitott volt, később azonban faburkolatot kapott (4. ábra). A faoromzatot erősen kiülő fagyámokra fektetett gerendázat tartotta, melyeket gyakran díszítettek faragással, fűrészeléssel vagy véséssel. A tetőt többnyire – a cseréptető megjelenéséig – rozsszalmával, kettőzött és kötött zsúppal vagy fazsindellyel fedték (5. ábra). Az épületek tömegét és arculatát a tető dominálta; a homlokzatokat kicsi ablakok (50–70cm) és tapasztott majd fehérre vakolt falak jellemezték.35
Kovácsműhely Nagyrákoson – csonkakontyos épület díszített faoromzattal (saját fénykép)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
Zsúpfedés Pankaszon (saját fénykép)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
Az égetett agyagtégla-építkezés fokozatos térhódítása a 19. század közepén indult meg az Őrség területén, mikor az ipari forradalom technológiai újításai és társadalmi hatásai Magyarország szinte összes települését elérték. A lakosság polgárosodása, valamint az épületfa fogyása és ezáltal drágulása folyamatosan előtérbe hozta a tégla használatát, főként a kőben szegény és agyagban gazdag területeken. Az őrségi, jó minőségű agyag kiváló alapanyagot biztosított a tégla- és cserépgyártáshoz. Őriszentpéteren már egy az 1500-as évekből származó középkori téglaégetőt is feltártak a régészek, mely jó minőségű téglát állított elő a feltehetően a 17. század végéig a településen álló palánkvár számára36. Valószínűleg ebben az időben több kemence is működhetett a területen.37
A 19. században országosan megkezdődtek a közlekedési fejlesztések, új vasútvonalak épültek, így drágult a faanyag. Az Őrségben a szegényebb családok ekkor kezdtek el – a már említett – tömésfalú és sövényfonásos építési módot is alkalmazni, míg a módosabb, gazdagabb családok áttértek a tégla használatára. Kezdetben a téglát a helyiek kizárólag maguknak vetették, szinte mindenki értett a mesterséghez. Ugyancsak készültek házilag készített „agyag zsindelyek”, tetőcserepek, úgynevezett „sindük”, melyeket például Veleméren főként a néhány akkor még megmaradt boronaház fedésére használtak. Az építkező családok a szinte minden portán megtalálható tóka (vízgyűjtő verem) helyén ásott agyagból készítettek téglákat és cserepeket házilagos téglaégetéssel, több idős helyi lakos még ma is emlékszik ennek előállítási módjára.38
A helyi szükségletek kielégítésére később aztán kisebb téglagyárak létesültek például Őriszentpéteren, Dávidházán, Bajánsenyén és Pankaszon39. Kezdetben csupán a középületek és a gazdagabb családok épületei épültek téglából és alkalmaztak cserépfedést. Használata a paraszti, szegényebb portákon csak a 20. század elején indult meg. Érdekes, hogy az Őrségben először a gazdasági épületek (és kifejezetten az istálló) kapott cserépfedést és kezdett el téglaépületté alakulni, mely mutatja a helyiek viszonyulását a számukra fontos bevételt jelentő élőállatokhoz. A téglaépítkezés terjedésével megjelentek a tornácok és a falazott oromzatok, ugyanakkor a fa használata továbbra is az épületek fontos eleme (oszlopok, fedés stb.) maradt.40
2.4. Beépítési helyzetek – épülettípusok
A korábban bemutatott szeres településforma jellegzetes csoportos „szétszórtsága” és tagoltsága az egyes épületek telken belüli elhelyezkedésében is visszaköszönt az Őrség területén. A paraszti portákon megjelenő funkciók (konyha, szoba, istálló, ól, pajta, kamra stb.) fokozatos bővülése csoportos tömörülést mutatott, ahol az idők folyamán a kezdetben egyosztatú épületek egy teljesen vagy részben zárt egységgé bővültek.41 Az őrségi épületek és a lakóházak ezáltal egy folyamatos fejlődésen mentek keresztül, melynek során különböző típusaik alakultak ki. A települések morfológiája sok esetben jól tükrözi ezt az átalakulási folyamatot; gyakran több különböző épülettípus és beépítési helyzet is megtalálható az egyes falvakon belül (6. ábra).
Őriszentpéter beépített területei a 19. században, valamint Templomszer beépítési mintázata (19. századi kataszteri térkép alapján saját szerkesztés)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
Az egyes épülettípusok közül jelen cikk keretei között – a teljesség igénye nélkül – a legfontosabbakról ejtenénk néhány szót: 1. a lakókonyhás házról, 2. a hajlított és soros házról, 3. a kerített házról, 4. a kódisállásos házról, valamint 5. néhány egyedi építményről.
1. A lakókonyhás ház
Az Őrség legősibb háztípusa a lakókonyhás ház vagy más néven füstösház, mely tulajdonképpen egyetlen nagyobb méretű szoba kemencével, egyaránt betöltve a konyha és lakóhelység szerepét. Az épület boronafallal épült, füsttelenítése nem volt megoldott, csupán az ablakul szolgáló egy-két eltolható falap (tolitu) kinyitása és az ajtó fölötti kisebb füstnyílás szolgálta a levegő cseréjét. A lakókonyhás ház mellett elöl nyitott pitvar, egy-két kamra és istálló alkotta a paraszti portát. A 18. század végén szegényebb családok még éltek ilyen épületekben, majd a 19. század derekára szinte teljesen eltűntek, és felváltotta őket a füstöskonyhás-szobás lakóépület (7. ábra).42 A lakókonyhás háznak napjainkban csak egy-egy, már jócskán átépített változata lelhető fel.
Füstöskonyhás-szobás ház alaprajza Őriszentpéteren (Tóth 1971 nyomán saját szerkesztés)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
2. A hajlított és soros (egyvégbe épült, hosszú) ház
A lakókonyhás ház először kisebb szobával bővült, melynek mérete később – a konyha méretének rovására – megnőtt. A szoba füsttelenítése általánossá vált, azonban a konyha füstelvezetése még váratott magára43. Az egyes helyiségek a nyitott eresz felé nyíltak, csak ritkán volt közvetlen átjárás a konyha és a szoba között. Az időjárástól való védelem miatt később a nyitott eresz helyett fedett, oldalt is védett közlekedő helyiséget (lopott tornácot) alakítottak ki, mely így védett bejárást hozott létre a különböző helyiségekbe (szoba, konyha, kamra). Később ez előszobává alakult.44
A soros ház legelterjedtebb elrendezése a háromcellás elosztás volt, ahol a lakó célú épületrészekkel gyakran egy tömegben kerültek kialakításra a gazdasági épületek is. Az istállóba általában csak az udvari eresz felől nyílt bajárat. A 20. század elején az istállók már többnyire téglából épültek és tornáccal – gyakran oszlopos vagy pilléres tornáccal – is rendelkeztek. Az istálló után épült a pajta, majd az ólak. Utóbbiak gyakran a telek lakóházzal szemközti oldalán is helyet kaphattak.45
Hajlított házak (8. ábra) általában a kis telekmélységgel rendelkező telkeken alakultak ki. Rendszerint a szoba nézett az utcára, és a pajta rendelkezett elválasztó szereppel az udvar és a szérűskert között. Az istálló és a lakórész között törekedtek „légzsilip” (kamra, szín) kialakítására. Később az istálló és az ólak szervesen kapcsolódva a lakóházhoz a ház mögé épültek fel.46
Szalafői hajlított ház alaprajza (Tóth 1971 nyomán saját szerkesztés)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
3. A kerített ház
A kerített ház (9. ábra) megjelenése tulajdonképpen a kialakult lakóépületek „visszafejlődését” jelentette, hiszen alárendelte az épület funkcióit a félszilaj állattenyésztés generálta védelmi igényeknek. A 16. században jellemzővé vált épület gyakorlatilag egy központi udvar köré (trágya) szerveződött azzal a céllal, hogy a kisméretű istállókból kiszorult exportmarhákat védje a vadaktól és az időjárási viszontagságoktól. Nemesnépi-Zakál György (1818) ezen épülettípus főbb problémáját a tűzvédelmi követelmények betartásának hiányában és az állatok, a trágya közelségének egészségre káros hatásaiban látta47, noha törekvésként jelent meg az építkezések során, hogy az istálló és az ólak a lehető legtávolabb kerüljenek a lakóhelyiségektől, valamint, hogy a pajta az épülettől külön épüljön fel vagy ahhoz külön csatlakozzon. A kerített ház mára már teljesen eltűnt az Őrségből, és a 19. századtól a növekvő árutermelés és a változó gazdasági viszonyok hatására az épülettípus fokozatosan nyitottabbá vált, majd az ólak és istálló külön épületbe szorulása által egyre inkább az L és U alaprajzú épületek váltották fel. A kerített ház emlékét ma a Szalafői Pityerszeri Szabadtéri Múzeum őrzi.48
Szalafői kerített ház alaprajza (Tóth 1971; Bíró 1996 alapján saját szerkesztés)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
4. A kódisállásos ház
A 19. század közepén meginduló polgárosodás következtében létrejövő társadalmi és gazdasági átalakulás a hagyományos paraszti porták szétfeszülését és ezáltal egy újszerű falukép megjelenését eredményezte. A lakóház már építészetileg is függetlenedett, azaz gyakran nem épült egybe a gazdasági funkciójú épületekkel, épületrészekkel. A korábbi funkciótömörülés fellazult, de az új laza rend továbbra is megőrzött egyfajta zártságot.49
Az égetett agyagtégla-építkezés elterjedésének, valamint főként osztrák nemzetiségű, az Őrségben letelepedett vándorkőműveseknek köszönhetően megjelent a kiugró tornácos, azaz kódis állásos lakóház50, mely az ideig ismeretlen építészeti stílust képviselt a területen. A kódisállásos ház (10. ábra) tulajdonképpen a soros ház fejlődését követve az osztott konyha-pitvar elé épült, többnyire kétoszlopos előtornáccal51 rendelkező épület, mely a „nemesi kúria formáinak szerény anyagi eszközökkel megvalósított utánzása”.52 A tornácoknak – amit a helyiek a jómód jelképeként értelmeztek – az építészeti megformálások terén egyre jelentősebb szerepe lett, ahogy korábban is említésre került, gyakran az istállók is tornáccal épültek. Az építkezések során a szegényebb családok takarékosan bántak a téglával, gyakran maguknak állították elő, és arra is van példa, hogy a tornácnál a falazat és a boltozat is vályogból épült.53 A 19. század végére a kódisállásos lakóházak aránya körülbelül 20–25%-ra becsülhető az egyes őrségi településeken – melyek gyakran már pincehelységgel is rendelkeztek –, azonban a 20. század elején fokozatosan a polgári, kisvárosi építészet vált uralkodóvá, háttérbe szorítva a kiugró tornácok építését.54
Kódisállásos lakóház Szalafőn (Bíró 1996 nyomán saját szerkesztés)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
Egyedi épületek / építmények
Említést érdemel az őrségi építészet néhány további jellemző épülete és építménye. Jellegzetes épülettípus a kásté (kástu), mely tulajdonképpen egy alápincézett, földszintes vagy emeletes kamra, ami többnyire a módosabbak gazdaságában volt fellelhető (11. ábra). Általában a gabona, a szerszámok, a prés, a hordók és a tartós élelmiszerek tárolására szolgált. Amennyiben emeletes volt, az emelet boronafalát nem tapasztották és meszelték. Mára egyetlen emeletes kástu maradt fenn, melyet a pityerszeri múzeum őriz.55
Emeletes kástu Szalafő, pityerszer – 19. század második fele (forrás: Arcanum 2022c)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
Az Őrség másik jellegzetes építménytípusa az egyszerű ácsolattal készült fa harangláb, mely többnyire szalma- vagy zsindelyfedést kapott. Amennyiben egy településnek nem tellett kővagy fatemplomra, fa haranglábat épített, melyek számos típusa ma is fellelhető az ágasos haranglábtól a boronafallal körülvett haranglábon át a szoknyás haranglábakig. Az Őrségben leghíresebb az 1755-ben épített pankaszi56 szoknyás harangláb (12. ábra).
Szoknyás harangláb Pankaszon (saját fénykép)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
3. A MINTATERÜLET JELLEMZŐI
Jelen kutatás három, egymással szomszédos mintatelepülésre fókuszálva elemezi a tájhasználat fejlődését, a változó építészeti és anyaghasználati hagyományokat, 19. és 20. századi történeti térképek és írott források feldolgozásával. A választott települések: Őriszentpéter (lakosság: 1123 fő; területnagyság: 3356 ha), Ispánk (lakosság: 109 fő; területnagyság: 692 ha) és Nagyrákos (lakosság: 236 fő; területnagyság: 1611 ha).
3.1. Tájhasználati jellemzők és változások
A vizsgált területen az ott lezajló folyamatok és az ennek nyomán kialakuló tájhasználati jellemzők az Őrségben általános tendenciák szerint formálódtak.
A legkorábbi térképes forrás, mely a területhasználat változásairól kiváló képet tud nyújtani számunkra, az első katonai felmérés (1782–1785). A 18. században a vizsgált terület jellemzően agrártáj volt, ahol a helyi gazdák az irtásföldeken gazdálkodtak vagy legeltettek. Jelentős arányt képviselt a termények között a rozs, melyet részben a természeti és földrajzi adottságok, részben az építkezéshez szükséges alapanyag – zsúpszalma – mivolta miatt termesztettek.
Összefüggő erdőterületek ekkor már nem voltak jellemzőek, hiszen a helyi népesség az „őserdőket” már kiirtotta, és egy részét építőanyagnak felhasználta. A 19. században (1859–1860 kataszteri térkép alapján) még megtalálhatók voltak a területen tipikus tisztán lombhullató erdőfoltok (tölgyes, bükkös, gyertyános, gesztenye) vagy elegyes erdők, főként a Zala folyótól délre, valamint Nagyrákos középső, kiterjedtebb erdőterületein. Nagyrészt azonban a Zalától északra már a nyitvatermők (erdei fenyő) uralkodtak. Ez jól mutatja a fenyő előrenyomulását az Őrségben a német és vend területek felől.
A 19. században az irtásos gazdálkodást fokozatosan felváltották az új mezőgazdasági technológiákkal való művelési módok és talajjavítási technikák, melyek a második világháború végéig jellemzőek maradtak a területen. Az erdőterületek kiterjedése növekedésnek indult a fenyőfélék további térhódítása által, mely tendencia máig megfigyelhető. A 20. század változásai (trianoni határvonal, államszocializmus határzárai, terület- és gazdaságpolitikája, demográfiai változások) jelentős mértékben meghatározták a vizsgált terület tájhasználatát. A földreform keretében létrehozott összevont, nagyobb mezőgazdasági táblák a települések belterületei köré sűrűsödtek, egyre kevesebben kívántak – vagy egyre kevesebb helyinek volt lehetősége – gazdálkodással foglalkozni, és a munkahelyek hiánya miatt sokan elvándoroltak. Az ezáltal elhagyott kihasználatlan, műveletlen területek beerdősültek, a táj zártabbá vált.57 Az Erdőtérkép alapján a területen jelenleg a tölgyes-erdeifenyves erdőfoltok a leggyakoribbak, de „ősibb” gyertyános-tölgyesek, tölgyesek is megjelennek a pionír, gyorsan nővő erdeifenyvesek, elegyes nyíresek mellett. Több helyütt már a fiatal, eladásra telepített „karácsonyfa” erdők uralkodnak kihasználva a terület klimatikus adottságait. Az Őrség erdei azonban – az Őrségi Nemzeti Park felügyelete mellett – máig és továbbra is kiváló minőségű épületfát (főként fenyőt) szolgáltatnak, melyet a szállítási lehetőségek és eszközök fejlődése által nemcsak helyben (pl. Őriszentpéter, Kisrákos, Felsőjánosfa) értékesítenek, hanem a közeli városok fűrészüzemeibe is szállítják (pl. Ják, Szentgotthárd).
A történeti térképek segítségével a vizsgált települések beépített területeinek változásai is jól nyomon követhetők (13. ábra). A 18. században Őriszentpéteren 5 szer (melyek a Zalától északra szinte összeértek), Nagyrákoson 4 szer, míg Ispánkon 2 szer58 volt elkülöníthető. A vizsgált terület fő kapcsolati rendszerét egy Őriszentpéteren keresztülfutó ÉK–DNy irányú főbb út, valamint a Zala folyó mentén húzódó K–Ny irányú út biztosította – és biztosítja ma is. A 19. századra a szerek száma növekedett, feltehetőleg az egyes szereken élő nagycsaládok gyarapodása, majd széttelepülése által. Őriszentpéteren ekkor már 8 szer, Nagyrákoson pedig 5 szer volt azonosítható. A 20. század végén az infrastruktúra (vasútvonal, autóhasználat) fejlődésének is köszönhetően a szerek tovább nőttek, bár a szerkezetükben jelentős átalakulás nem volt tapasztalható. Őriszentpéteren jelenleg 9 (legújabb Égésszer), Nagyrákoson 5, Ispánkon továbbra is 2 szer található. E szerek azonban ugyanúgy belesimulnak a tájba, szerves egységet alkotva vele, mintegy kiegészítve azt, mint annakidején.59
Őriszentpéter, Nagyrákos és Ispánk tájhasználatának fejlődése (Bertyák–Kissfazekas 2022 alapján saját szerkesztés)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
3.2. Jellemző épülettípusok
A korábbiakban ismertetettek szerint az Őrségben hagyományosan minden ház és gazdasági épület fából készült. Dömötör (1960) olyan esetről is feljegyzést tett, mikor az épületfát újrahasznosították, az osztozkodásnál az örökösök szétszedték a faházat és azt, annak részeit új helyen építették fel. Kezdetben nagy épületeket építettek, melyek a nagycsalád számára szolgáltak fedélként, majd a nagycsalád felbomlásával, a fa árának emelkedésével és a téglahasználat gyakoribbá válásával a kisebb lakóházak terjedtek el.
Az első katonai felmérés (1782–1785) tervlapjai alapján az akkori épülettípusok elkülönítése az ábrázolástechnikából fakadóan nehézkes. A vizsgált területen az épületek feltüntetése egységes, megkülönböztetést nem tesz – nem úgy, mint pl. Szalafő vagy Bajánsenye esetében – így az egyes épülettípusok elkülönítéséhez legkorábbi adatot az 1859–1860-as kataszteri térkép szolgáltatott. Mivel ebben az időben az egysejtű füstösház már nem volt igazán fellelhető, így a vizsgálat tárgyát a soros (hosszúház) házak, a hajlított házak és a kerített házak képezik (1. táblázat):
Az egyes épülettípusok aránya a vizsgált településeken a 19. századi kataszteri térkép alapján (saját szerkesztés)
| Hosszúház | Hajlított ház | Kerített ház | |
|---|---|---|---|
| Nagyrákos | |||
| Nemesszer | 47,2% | 30,6% | 22,2% |
| Alsószer | 22,2% | 55,6% | 22,2% |
| Csárdaszer | 57,1% | 42,9% | – |
| Belsőszer | 25,8% | 29,0% | 45,2% |
| Devecserszer | 37,5% | 25,0% | 37,5% |
| Összesen: | 36,0% | 35,0% | 29,0% |
| Őriszentpéter | |||
| Siskaszer | 41,2% | 23,5% | 35,3% |
| Templomszer | 26,3% | 21,1% | 52,6% |
| Keserűszer | 12,5% | 12,5% | 75,0% |
| Baksaszer | – | 42,1% | 57,9% |
| Alszeg | 20,8% | 25,0% | 54,2% |
| Kovácsszer | 43,8% | 37,4% | 18,8% |
| Piharczszer | 8,7% | 8,7% | 82,6% |
| Galambosszer | 33,3% | 33,3% | 33,3% |
| Összesen: | 21,9% | 24,3% | 53,8% |
| Ispánk | |||
| Nemesszer | 69,0% | 17,2% | 13,8% |
| Pórszer | 61,5% | 34,6% | 3,8% |
| Összesen: | 65,5% | 25,4% | 9,1% |
| Településeken Ʃ | 34,0% | 27,9% | 38,1% |
Bíró Friderika a 19. század közepére a kerített házak gyakoriságát 50–60%-ra becsülte az Őrség területén, Őriszentpéteren 54%-ra.60 Mostani vizsgálataink alapján a három településen átlagosan körülbelül 38% ez az arány, ugyanakkor az Őriszentpéteren becsült 54%-os érték jelen kutatás keretében is bebizonyosodott. Az Őrség fővárosában a 19. század közepén Piharczszeren (kb. 83%) és Keserűszeren (kb. 75%) volt a legmagasabb a kerített házak aránya, míg Kovácsszeren (kb. 19%) a legkevesebb. Nagyrákoson körülbelül 29%-ra tehető a kerített házak aránya, és egyik szeren sem haladja meg az 50%-ot. Ispánkon a kerített ház – talán a telkek elosztásából, valamint a pórszer szegény gazdáinak jelenlétéből fakadóan – nem volt jellemző (9%), itt a hoszszúházak voltak uralkodók (65,5%).
Az Őrségre jellemző faépítészet és téglahasználat térnyerésének vizsgálatához a III. katonai felmérés tervlapjai (1878–1879) adtak alapot. Itt külön kerültek ugyanis jelölésre a fából és kőből (jelen esetben égetett agyagtéglából) készült épületek, épületrészek. Az 1890-es népszámlálás országosan (akkori kiterjedésében) a faépületek arányát 50,1%-ra teszi, míg a mai határon belül körülbelül 10% körülire becsüli.61 A vizsgálat alapján (2. táblázat) a tervezési területen átlagosan 50,5%-ban fordultak elő faépületek, -épületrészek, és 49,5%-ban téglaépületek, -épületrészek. A legtöbb téglaépület Ispánkon (51,5%) volt megtalálható, míg Őriszentpéteren – kis mértékben ugyan, de – továbbra is a fából készült épületek voltak túlsúlyban (52,7%). Ezek az adatok közelítenek az akkori becsült országos átlagértékhez.
A fa- és a téglaépületek megoszlása a vizsgált településeken a III. katonai felmérés alapján (saját szerkesztés)
| Fa épület/rész | Tégla épület/rész | Templom | |
|---|---|---|---|
| Nagyrákos | |||
| Nemesszer | 46,7% | 53,3% | van (kő) |
| Alsószer | 52,0% | 48,0% | van (kő) |
| Csárdaszer | 43,8% | 56,3% | – |
| Belsőszer | 53,7% | 46,3% | – |
| Devecserszer | 53,3% | 46,7% | – |
| Összesen: | 50,2% | 49,8% | – |
| Őriszentpéter | |||
| Siskaszer | 51,9% | 48,1% | – |
| Templomszer | 55,2% | 44,8% | van (kő) |
| Keserűszer | 50,0% | 50,0% | – |
| Baksaszer | 52,4% | 47,6% | – |
| Alszeg | 52,1% | 47,9% | – |
| Kovácsszer | 45,9% | 54,1% | van (kő) |
| Piharczszer | 55,0% | 45,0% | – |
| Galambosszer | 55,2% | 44,8% | – |
| Összesen: | 52,7% | 47,3% | – |
| Ispánk | |||
| Nemesszer | 50,0% | 50,0% | – |
| Pórszer | 46,7% | 53,3% | – |
| Összesen: | 48,5% | 51,5% | – |
| Átlag: | 50,5% | 49,5% | – |
Érdekesség, hogy a III. katonai felmérés térképszelvényei tulajdonképpen ábrázolják az egyes épületek különböző részeinek különböző anyaghasználatát is (14. ábra). Az egyes lakóépületek téglafalakkal újultak meg, általában az utcai lakásrészeket érintve, valamint új épületek épültek téglából, gyakran a gazdasági épületekkel kezdve. Ez illeszkedik a már korábban (2.3. fejezetben) bemutatott általános tendenciákba.
Őriszentpéter Piharcszer épületei a III. katonai felmérésen (saját ábra)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00086
Az 1935-ös kataszteri térkép alapján (mely csak Ispánk és Nagyrákos településekre vonatkozóan hozzáférhető) kerített házak már nem lelhetők fel a területen. Ispánkon az utakra merőleges hosszúházak ábrázolódnak Pórszeren 3, Nemesszeren 5 kódisállásos házzal. Nagyrákoson a hosszúházak mellett az L alakú épületek jellemzőek. Őriszentpéter területére az 1964–1970-es kataszteri térkép szolgáltatott adatot, mely alapján a kerített házak eltűntek a településről, noha arra hajazó, belső udvar köré szerveződő csoportos beépítések több helyütt is előfordulnak (pl. Templomszeren). Uralkodó a hosszúház, néhol kódisállással, de a település központjában már a kisvárosi jelleg látható, ahol a – kataszteri térkép készítésének idejéből fakadóan – már „kádár-kockák” is megjelennek. Az Őrség területén az 1960-as években kezdtek el felépülni az első modern – „sablonformát követő” – lakóépületek, gyakran korábban a telken álló, téglából készült gazdasági épületek bontott anyagának felhasználásával.
3.3. Jelenkori folyamatok
Míg a régi időkben a természet adta erőforrások határozták meg az építkezések mikéntjét, addig mára ez a környezettel szoros kapcsolatot ápoló, a helyi településképet is nagy mértékben befolyásoló hagyomány elveszőben van. Egyre kevesebb vidék őrzi meg jellegzetes táji és arculati vonásait, hiszen „nagyon nehéz ellenállni manapság a számtalan új építési anyag és szerkezet csábításának”.62 A hagyományos építési kultúrát és anyaghasználatot sokan már „elavultnak”, igénytelennek tartják, és az egyéni ízlés, az építészeti divat került előtérbe. Több helyen ugyanakkor újra visszatérőben vannak a boronafalas házakkal rokon szerkezetű – bár más léptékű – gerendavagy rönkházak (pl. Ispánkon 2 db), továbbá jelentős azok száma is, akik új épületek helyett a meglévőket vásárolják meg és újítják fel. A KSH statisztikai adatai alapján 2011-ben az első világháború előtt épült lakások aránya 34,5%-a, a rendszerváltás után épült lakások aránya 12,7%-a volt a lakásállománynak.63 Azonban elkerülhetetlenül az Őrségben is elő-előfordulnak tájidegen, a helyi karakterhez és építészeti hagyományokhoz nem illeszkedő, attól elütő épültek64, mint a már említett, az 1960-as évek óta épülő sátortetős kockaházak vagy a rendszerváltás óta terjedő mediterrán jellegű épületek, ezek elterjedése azonban – szerencsés módon – nem általános.
Ma az épületek telken belüli elhelyezésére, tömegére, karakterére és anyaghasználatára vonatkozóan, melyek jelentősen hozzájárulnak a jellegzetes falusi táj megjelenéshez, az egyes települések Településképi Arculati Kézikönyvei (TAK) és településképi rendeletei (TKR) fogalmaznak meg előírásokat. Ezek elkészíttetése a 2016. évi LXXIV. törvény – a településkép védelméről – alapján minden egyes magyarországi település számára kötelező. Az Őrség területén a TAK-ok továbbá kiegészülnek az Őrség Építészeti Tájegységi Arculati Kézikönyv és az Őrségi Nemzeti Park kiadásában megjelent, Winkler Gábor által készített helyi építészeti útmutató ajánlásaival, valamint a Nemzeti Park korlátozásaival.
Az egyes települések Településképi Arculati Kézikönyve65, építészeti és természetvédelmi előírásai, illetve az Őrség mint tájegység Arculati Kézikönyve alapján a történeti anyaghasználat preferálása máig jelen van a térségben. Az építkezések során továbbra is a természetes anyagok használata javasolt, mint a fa, a – már mai kornak megfelelő minőségű – tégla és égetett agyagcserép, valamint a nád és zsúpszalma. A helyi kortárs fagerendás építés előképeként a TAK-ok a régi boronaházakat emelik ki. A kézikönyvek továbbá hangsúlyozzák az egyes településeken nagy számban megtalálható népi építészeti örökség jellegzetességeit és elemeit, illetve az utcásodás folyamata ellenére továbbra is fennálló laza, szeres településszerkezet megtartásnak fontosságát.
Winkler Gábor (1998; 2003) útmutatója66 a mai őrségi TAK-ok előképeként szolgálva a táj és a települések harmonikus kapcsolatát, a történi hagyományok megőrzését, valamint a környezeti adottságokhoz való igazodást elengedhetetlennek tartotta. Értette itt a terepadottságokhoz való alkalmazkodást; a hagyományos, szórt jellegű épülettelepítést; a helyi növényzet szerepét a településképben; az épületek arányait és alakját – preferálva a hagyományos „L” és „U” alakú épületek alkalmazását és bővítését; a homlokzatok hagyományos kialakítását és a tájegység építészeti arculatához illő anyaghasználatot. Útmutatójával az őrségi (és Vend-vidéki) tradicionális értékek szépségére kívánta felhívni a figyelmet, kiemelve ugyanakkor, hogy az egykori, ma már védett épületek teljes másolása sem érdek, hiszen a helyi építőkulturális tudás és használati igény már jelentősen átalakult. Nem szabad kizárni ezért a korszerű épületszerkezetek használatát sem, csupán meg kell tudni tanulni az adott helyhez és helyzethez idomítani.
Erre egy lehetséges megoldás lehet a helyi építészeti hagyományokon és a tájba illesztésen, a hagyományos szerkezetek alkalmazásán és anyaghasználaton alapuló kortárs építészeti gondolkodás, a regionalizmus, mely a fenntartható, ökologikus építészettel is rokonságot mutat.67 Az irányzat az Őrség területén is felismerhető (pl. U. Nagy Gábor épületei), főként a fa és a tégla használatára építve, azonban a helyi népi építészeti tapasztalatok és a kortárs építéstechnológia ötvözésével. Elmondható, hogy a hagyományos anyaghasználat – az új, könnyebb, egyszerűbb és gyorsabban gyártható építőanyagok mellett – máig igen fontos szerepet tölt be a térségben.
4. ÖSSZEGZÉS
A Magyarország nyugati határterületén található Őrségben az évszázadok során a természeti és táji adottságokat kihasználó fa- és a helyi jó minőségű agyagból gyártott égetett tégla építészet vált jellemzővé, mely a történeti korszakok gazdasági megfontolású igényei szerint különböző épületek megjelenését generálta. A fa használata az ország más térségeihez képest tovább, egészen a 19. század végéig, a téglaépítkezés megjelenéséig volt uralkodó. Jellegzetes épülettípus volt a területen a mára már eltűnt kerített ház, mely a 19. század közepén még jelentős mértékben képviselte magát az Őrségben, valamint a kódisállásos lakóház, melynek még egyrészt szép, felújított, másrészt üresen álló, omladozó képviselői máig láthatók.
A különböző alaprajzi elrendezésű „típus” épületekhez, eltérő beépítési helyzetek és telekhasználati módok társultak. Az elemzések jól mutatják ezek párhuzamos jelenlétét az egyes településeken belül, amely egy folyamatos, organikus változás lenyomataként is értelmezhető. Miközben az utcahálózat és a telekstruktúra szinte változatlan maradt, az egyes telkek beépítése, a meglévő épületek alakítása / továbbfejlesztése, adaptálása az adott tulajdonos igényeihez, a helyben jellemző hagyományok diktálta típusmegoldásokhoz és a rendelkezésre álló anyagokhoz apró, finom lépésekben, de folyamatosan alakította a települési morfológiát. Ezen folyamatok megismerése, elfogadása és értékként való kezelése ma az egyes települések Településképi Arculati Kézikönyveiben, az Őrség Építészeti Tájegység Arculati Kézikönyvében, valamint legfőképpen az ezek alapját képző – Winkler Gábor által készített – építészeti útmutatóban visszaköszön, felhívva a figyelmet a kortárs építészeti tendenciák sűrűjében a hagyományok tiszteletének szükségességére.
A történeti térképek alkalmasak a tájhasználat, a településfejlődés és településszerkezet változásainak időbeli nyomonkövetésére. Az építészeti sajátosságokról (anyag, egyedi elemek) azonban csak egy-egy időpontban szolgáltatnak adatot, így e tekintetben a történelmi folytonosságról kevesebb összehasonlítási lehetőséget nyújtanak. Az egyes vizsgált településeken a jelenlegi helyzetet bemutató webes térképek az épületek alaprajzi, formai sajátosságait viszonylag jól szemléltetik, az anyaghasználatról azonban csak részben hordoznak információt, ezek pontosításához a területek helyszíni bejárása is szükséges. A térképek feldolgozása és a jelenlegi állapottal történő összehasonlító elemzése ugyanakkor megmutatja az épületek jellemző anyaghasználata és a tájhasználat változásainak párhuzamossága közötti összefüggéseket. Bár több más külső tényező is hathatott a területet jellemző folyamatokra (visszaerdősülés, politikai megfontolások, technológiai fejlődés stb.), jól látható a fából történő építkezés visszaszorulása és az erdőállomány összetételének és kiterjedésének viszonya. Így kijelenthető, hogy a területen több évszázada fennálló szimbiózis a táj- és területhasználat, valamint a helyi építéskultúra között hozzájárult az őrségi erdők jelentős természeti értékének megmaradásához.
Duray 2011; Lányi–Tőkés 2021; Arcanum 2022a.
A nyugati határ mentén a Mura–Dráva összefolyástól a Kerka forrásvidékén át a Fertő környéki lápos, mocsaras területekig húzódott a védelmi vonal, melyet gyepűk alkottak (Németh–Kun–Cserhalmi 2019).
A népesség egyes statisztikák szerint 1880-ban érte el maximumát (Németh–Kun–Cserhalmi 2019).
Nemesnépi-Zakál György 1818.
Dákay 1980; Arcanum 2022b; Kékedi 2022; Csiszár 1983.
Mária Terézia központi szabályozást vezetett be, melyben meghatározta „[…] hogy az alattvalók az épület falait, ahol lehet szilárd vagy legalább nyers anyagokból állítsák elő, az uradalom az erdőkből fát csak a tető, ajtók, ablakok és más hasonlók készítéséhez szolgáltasson […]” (Balassa 1997).
Az őrségi jobbágyok a helyi erdők felosztása által saját – vagy részben közös – telkekkel rendelkeztek, így erdőhasználati joguk nem volt közös a földesúrral. Ennek okán a Mária Terézia intézkedésére irányuló földesúri szigorítások kevésbé befolyásolták a helyiek kialakult építkezési szokásait (Bíró 1996).
Az őrségiek szerint a faépületek a „legegészségesebb és legtartósabb épületek” (Dákay 1980). „A pórember faházban nem lakni annyinak tartá, mint magát elevenen eltemettetni” (Benczurt [1839] idézi Bíró 1996).
Az őriszentpéteri várat 1549-ben említik először, mely a középkori templom és környékének erődítését jelentette. „A templomot övező gótikus téglafalat palánkkal (azaz cölöpök közé döngölt agyaggal) erősítették és mély árokkal, majd sánccal övezték.” (Dercsényi 1989.)
Pankaszon az agyagbánya 2015-ben került bezárásra (VMK 2015), a korábban égetett agyag építőanyagokat gyártó és forgalmazó gyár sajnos ma már nem üzemel.
Először a konyha felosztásra került konyhára és pitvarra. Az első kémények a pitvarból nyíltak és fából készültek, majd a konyhát beboltozták és arra szabadkéményt építettek, azonban a végleges füsttelenítését a zárt kémény oldotta meg (Tóth 1971).
Nemesnépi-Zakál György (1818) így említi: „Ha tüz esik (ami a legnagyobb és vakmerőbb Eörséghi tüzzel való bánás mellett is igen ritkán történik meg) a minden felől körül menő és egymásba ragasztott hajlék közül semminemű marhát hirtelen kiszabadítani nem lehet. Ezen kívül az udvaron meg büszhödt mindenféle szemét, trágya, marha állás ronda levegőt gőzöl ki szüntelen amelly a falak között megröked és különféle nyavalyákat okoz, amellynek okát nem tudja az együgyü nép” (Bíró 1975).
Az első kódisállásos lakóépületeket az 1860-as 1870-es években Ispánkon és Őriszentpéteren építették (Bíró 1996).
A jobb módú családoknál ez tornácos – azaz filagóriás rész – lehetett három, sőt négyoszlopos is (Tóth 1971; Bíró 1975).
Őrségi Kisszótár 2022.
A harangláb tölgyfatalpon álló tölgyfaoszlopokra épül, melyeket két irányból dúcok és könyökfák merevítenek és koszorúgerendák fognak össze. Ezekre támaszkodnak a szoknya szarufái. A szoknyát rozsszalma, a toronysisakot hornyolt tölgyfazsindely fedi (Tóth 1971).
Ispánk mai keleti szere a Nemesszer nevet, míg nyugati szere a Pórszer nevet viselte, ami a helyiek anyagi helyzet szerinti elkülönülését is mutatja.
Winkler 1998. 45.
Kékedi 2022; TeIR 2022.
Főként Őriszentpéteren és Ispánkon figyelhetők meg tájidegen épületek, melyek nemcsak karakterükben, hanem anyaghasználatukban is elütnek a helyi hagyományoktól (pl. Ispánk: Ötszögletű ház a keleti szeren).
Őriszentpéter, Ispánk, Nagyrákos, Velemér, Magyarszombatfa, Kisrákos, Kercaszomor és Szalafő TAK alapján.
Winkler Gábor: Útmutató építkezőknek Őrség, Vend-vidék, Vasi hegyhát. Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság, Sopron 2003.
IRODALOMJEGYZÉK
A népi építészet esztétikája, forma és díszítés. 2022a. [online] Elérhető: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajzmagyar-neprajz-2/iv-eletmod-41AA/epiteszet-4399/a-nepi-epiteszet-esztetikaja-forma-es-diszites-467A/ (Utolsó megtekintés: 2022. 12. 06.)
Boronafal. 2022b. [online] Elérhető: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MagyarNeprajz-magyar-neprajz-2/iv-eletmod-41AA/epiteszet-4399/epitoanyagok-es-szerkezetek-43C4/falazatok-43D4/fabolkeszult-falak-43F7/boronafal-43F8/ (Utolsó megtekintés: 2022. 06. 19.)
Őrség. 2022c. [online] Elérhető: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-neprajzi-lexikon-71DCC/o-7361B/orseg-736C1/ (Utolsó megtekintés: 2022. 12. 06.)
Balassa Iván (szerk.): Magyar néprajz. Anyagi kultúra 3. életmód. Akadémiai Kiadó, Budapest 1997.
Balázs Pál: Az őrségi táj változásának és karakterének elemzése. Doktori értekezés, Nyugat Magyarországi Egyetem, Sopron 2017.
Balogh Gyula: Az Őrség – Vas vármegye. In: Magyarország vármegyéi és városai. Szerk.: Borovszky Samu. Digital Edition Arcanum Adatbázis Kft. 1898. 365–398.
Baranyai Olga: A változó Őrség fejlesztésének természeti és társadalmi alapjai. Doktori értekezés, Pécsi Tudományegyetem, Pécs 2012.
Beluszky Pál: Őrség – Vendvidék – Felső-Rába-völgy. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs 2005.
Beluszky Pál: Tájsoroló–‚Szűkmarkú, szép föld–Az Őrség’. Földrajzi Közlemények 135 (2011) 1 58. 1. 45–58.
Bertyák Ágnes – Kissfazekas Kornélia: The examination of land use and morphological characteristics of small settlements and the relationship between human presence through the example of the Őrség region of Hungary. In: ISUF Proceedings. Glasgow 2022. 1062–1070.
Bíró Friderika: Az Őrség ház- és lakáskultúrája a XVIII. század végétől napjainkig. Vas Megye Tanácsa Művelődésügyi Osztálya, Vas megyei Nyomdaipari Vállalat, 1975.
Bíró Friderika: Vas megye népművészete. Vas Megyei Múzeumok Igaz gatósága, Szombathely 1996.
Csapó Olga: Az Őrség térbeli elhatárolási problémái. Földrajzi Értesítő 57 (2008) 3–333. 3–4 .313–333.
Csiszár Károly: Őrség. Vas Megyei Idegenforgalmi Hivatal, Ságvár 1983.
Dákay István (szerk.): Szalafő – Pityerszer Népi Műemlékegyüttes. Veszprémi Nyomda, Veszprém 1980.
Dercsényi Balázs (szerk.): Őriszentpéter Középkori téglaégető kemence. Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára 334. szám. TKM egyesület, 1989.
Dömötör Sándor: Őrség. Gondolat Kiadó, Budapest 1960.
Duray Balázs: Földhasználat- és tájgazdálkodás. TÁMOP-4.1.1.C-12/1/ KONV-2012-0016. 2011. [online] Elérhető: https://zold14.hu/elearning/index.html (Utolsó megtekintés 2022. 06. 19.)
Horváth Jenő (szerk.): Erdészeti útmutató az őrségi és vendvidéki erdők természetvédelmi megközelítésű tervezéséhez és gondozásához. Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság, Micropress Kft., 2011.
Kékedi János: Téglából vagy fából, fából vagy téglából? 2022. [online] Elérhető: https://orsegi.hu/hasznos/teglabol-vagy-fabol/ (Utolsó megtekintés: 2022. 06. 19.)
Kogutowicz Károly: Dunántúl és Kisalföld írásban és képben. Magyar. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Földrajzi Intézete, Szeged 1930.
Kovács Ferenc: A téglagyártás története Vas megyében I. Építőanyag 54 (2002) 4 140. 4. 134–140.
Központi Statisztikai Hivatal 2001. évi népszámlálás kötete. 2001.
Központi Statisztikai Hivatal: Helységnévtár. 2022. [online] Elérhető: https://www.ksh.hu/ (Utolsó megtekintés: 2022. 12. 05.)
Lányi Erzsébet – Tőkés Balázs: Ökologikus építészet – építészeti eszközök. Építészfórum. 2021. [online] Elérhető: https://epiteszforum.hu/print/okologikus-epiteszet--epiteszeti-eszkozok (Utolsó megtekintés: 2022. 06. 19.)
Moldova György: Az Őrség panasza. Magvető Kiadó, Budapest 1974.
Nemesnépi-Zakál György: Eőrséghnek leirása ugymint: Annak Természete, Története, Lakosai ezeknek szokásiai, nyelvszokása. A’mellyeket öszve szedegetett Nemes-Népi Zakál György: 1818-dik Esztendőben. (2. ed.) Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság, Szombathely 1818.
Németh Iván – Kun Zoltán – Cserhalmi Győző: Őrség Építészeti Tájegységi Arculati Kézikönyv. 2019. [online] Elérhető: http://tak.e-epites.hu/# (Utolsó megtekintés: 2022. 11. 07.)
Elérhető: https://www.orszemfogado.hu/index.php/az-orseg/orsegi-kisszotar (Utolsó megtekintés: 2022. 06. 19.)
Párdi Zsófia: Égig érő fa védte az őrségi tetőket. 2016. [online] Elérhető: https://www.igylakunk.hu/blog/egig-ero-fa-vedte-az-orsegi-tetoket (Utolsó megtekintés: 2022. 06. 18.)
Pável Ágoston: Őrségi képek. Vasi Szemle 3 (1936) 5–338. 5–6 . 318–338.
Országos Területfejlesztési és Területrendezési Információs Rendszer. 2022. [online] Elérhető: https://www.teir.hu/ (Utolsó megtekintés: 2022. 06. 07.)
Tóth János: Az Őrségek népi építészete. Műszaki Könyvkiadó, Budapest 1971.
U. Nagy Gábor: Őrségi házak. Őrvidéki Civil Szövetség, Őriszentpéter 2006.
Vas Megyei Értéktár: Szeres település szerkezet – Őriszentpéter/Őrségi Népi Műemlékegyüttes. 2015. [online] Elérhető: http://www.vasiertektar.hu/hu/s/840/szalafo-pityerszer (Utolsó megtekintés: 2022. 06. 19.)
Veszprém Megyei Kormányhivatal. 2015 [online] https://mbfsz.gov.hu/sites/default/files/file/2018/04/11/1960-9_2015_pankasz_i-agyag_banyabezaras.pdf (Utolsó megtekintés: 2022. 10. 06.)
Winkler Gábor: Az Őrség építészeti arculatának fenntartása. In: Húsz éves az Őrségi Tájvédelmi Körzet. Szerk.: Kárpáti László. Szentgotthárd 1998. 43–46.
Winkler Gábor: Útmutató építkezőknek Őrség, Vend-vidék, Vasi hegyhát. Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság, Sopron 2003. [online] Elérhető: https://www.orseginemzetipark.hu/doc/epitkezesi-utmutato/utmutato-epitkezoknek--orseg-vendvidek-vasihegyhat.pdf (Utolsó megtekintés: 2022. 06. 19.)
