A mai fogalmaink szerinti épületkutatásban leírt vizsgálatok többségét az építész mesterség részeként azóta gyakorolják, amióta az ember meglévő épületeket kijavít, megerősít, bővít vagy átépít. Általános esetben nem célja az épület megismerésének az építéstörténet folyamatának feltárása, megismerése. A tervezett beavatkozás irányítójának ismernie kell a korábban alkalmazott anyagokat, szerkezeteket és természetesen ezek állapotát. Ez a megismerés folyamatának technikai aspektusa. Tájékozódni kell az épület aktuális használatáról és a tervezett funkció követelményeiről, illetve az épület alkalmasságáról, az új használat befogadásáról. A védett épületet magát történeti dokumentumnak tekintjük, ezért a megismerés folyamata kibővül az emlék építéstörténetének, építési periódusainak és értékeinek a feltárásával. Döntően a 19. századi pozitivista építészettörténeti kutatás ismerte föl, hogy az épület maga egy történeti dokumentum, amely számos információval szolgál az építészettörténet és az építéstörténet folyamatáról. Ha azt mondjuk, hogy az ókori alexandriai könyvtár leégése az akkori emberi tudás jelentős részének az elvesztését jelentette, akkor hasonló mértékű információvesztésről beszélhetünk a II. világháború pusztításai következtében, vagy akár a múltat eltörölni szándékozó településméretű „rehabilitációk” során is.
Persze fölmerül a kérdés: mi végett fontos számunkra a múlt korok építőtevékenységének a megismerése? Mennyiben segíti a ma építészetét egy középkori ispotály részletekbe menő feltárása? Az építészettörténet tanulmányozásának csupán az egyik, és talán nem a legfontosabb feladata a formák és a stílusjegyek megismerése, megismertetése. Az építészi szándék, az alkotó folyamat megértéséhez, a „miért így és a miért ez valósult meg?” kérdésekre adott válasz az építészeti gondolkodás folyamatát rejti. Ennek feltárása és megismerése kell, hogy az építészettörténet alapja legyen.
„Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe. A humanista az, aki a múlt szellemi gazdagságát érzi és őrzi, hogy a jövőt gazdagítsa vele.”1
Elenyészően kevés azoknak az épületeknek a száma, amelyek megépítésük után évtizedeken vagy akár évszázadokon keresztül az építéskori, eredeti állapotukat őrizték volna meg. A ház építése nem öncélú tevékenység. A lakóház a tulajdonosok funkcionális és esztétikai igényeit hivatott kielégíteni. Az iskolákban megteremtik az építés korában elvárt feltételeket, amelyek biztosítják a diákok számára azt az egészséges környezetet, ahol elsajátíthatják a meghatározott tananyagot. A kórházakban a gyógyítás, a szakrális épületekben a hívő ember számára hitének gyakorlását teszik lehetővé. Azok az épületek, amelyek nem felelnek meg az elvárásoknak, szerencsés esetben új funkciót kapnak, kevéssé szerencsés épületek pedig az enyészet részévé válnak.
A tudatos műemlékvédelem keretei között végzett, korai épületkutatás példájának tekintjük Schulek Frigyesnek a Mátyás-templom helyreállítását megelőző vizsgálatait.2 Lővei Pál egyik írásában3 hangsúlyozza, hogy Schulek Frigyest „…a leletekről eddig az építésztervezőktől nem ismert részletességgel elkészített írásos beszámolói az épületkutatás úttörőjeként állítják elénk”. Schulek kutatásai felhasználásával meghatározta a templom építési periódusainak rendjét, amelyet lényegében mind a mai napig elfogad az építészettörténet. Az épületek szerkezeti állapotát megismertető feltárások mellett fontossá vált – Schulek példája nyomán – az építési korszakok szétválasztása is. A későbbiekben a szerkezeti állapot törvényszerű megismerése mellett, a vizsgált épület történetiségére is igyekeztek adatokat gyűjteni a beavatkozást tervező építészek az európai gyakorlatot követve, már a 19. század utolsó évtizedeiben.4
Schulek pályatársa, Steindl Imre kevéssé tette magáévá Schulek koncepcióját az épületek megismerésére vonatkozóan. Bizonyítja ezt a kassai Szt. Erzsébet-templomon és a vajdahunyadi váron elvégzett vagy tervezett beavatkozása is. Ez utóbbi emlék periódusaira vonatkozó értékes megfigyeléseket közöl már Arányi Lajos is a legkorábbi felmérési dokumentációjában5, majd ezt továbbfejlesztve Möller István végezte el a mindmáig példaértékű kutatást és készítette el annak dokumentációját6. Möller kutatásairól általánosságban így írt: „Vizsgálataimnál figyelembe vettem az alaprajzi elrendezéseket, a felépítés módozatait és tekintetbe vettem az átalakításokat, melyek a támadás mindenkori eszközeihez alkalmazkodtak és a növekedő lakásszükségletet is kielégítették. Megvizsgáltam a kövek formai alakítását, az építészeti részleteket, a profilképzésnek és az alkalmazott profilszerkesztéseknek elveit, de ezenfelül megfigyeltem a gyakorlati szempontokat is, a technikai kivitelt, a kövek közötti habarcs összetételét, a felhasznált építőanyagok mineműségét, eredetét és megmunkálását, nemkülönben a kövek elhelyezésének módját. Ezen gyakorlati szempontokat műtörténészeink vizsgálataiknál eddig nem vették figyelembe. Ennek tulajdonítható, hogy ott, ahol elég írott adat nem állt rendelkezésre a kormeghatározás kérdésében műtörténelmünkben annyi ellentmondást találunk.”7 Vagy másutt: „Az akkori általános irányzattal szakítva, minden bontás mellőzésével a maga eredetiségében és patinájában iparkodtam minden követ az utókor számára megóvni […] felmerül a kérdés, hogy … hogyan kell restaurálni? […] Előbb a stílszerű restaurálás címén mindent, amit későbbi korok alkottak, kíméletlenül lebontottak, ezután pedig az »Ausleben lassen« elméletére helyezkedve a német tudósok azt kívánták, hogy az emlékeket hagyják magukra, azoknak sorsát bízzák a természetre és pusztuljanak el inkább…, de a formákat restaurálással ne hamisítsák meg, szóval a múlt alkotásaihoz mai kéz ne nyúljon! Van egy középút is, a stílszerű restaurálás helyett a műtörténelmi tudáson ala puló helyreállítás, melynél minden kort változatlan eredetiségében meg kell hagyni és tiszteletben tartani, és minden szerkezetileg még helytálló követ a saját patinájában meg kell tartani. Ilyen értelemben a helyreállítás inkább az emlékek fenntartását, biztosítását jelenti.”8
Möller véleménye csaknem azonos a német szakirodalomban az 1920-as évek elején az építészek által megfogalmazott elvekkel. Az épületkutatást és az ehhez kapcsolódó oktatást a német kollégák olyan fontosnak tartották, hogy Karl Wulzinger már 1920-ban Karlsruhéban és Robert Koldewey pedig 1923-ban Berlin-Charlottenburgban alapítottak új egyetemi tanszékeket, amelyek már a nevükben is az épületkutatást a „Bauforschung”-ot hirdették. Koldeweyt a modern épületkutatás megteremtőjének tartják. Fontos megjegyezni, hogy Möller már 1913-ban publikálta kutatásmódszertanát, amint azt idéztük. Sajnos az elvek nem találtak követésre egészen a II. világháborút követő vári helyreállításokig. Egy esztendővel Koldewey halála után, 1926-ban alapították meg Németországban a róla elnevezett társaságot9, amely feladatának tekinti az építéstörténettel és az épületkutatással kapcsolatos tevékenységek összehangolását és fejlesztését. Az épületkutatók csaknem 100 éve magas színvonalon végzik elméleti és gyakorlati munkájukat.
Magyarországon Steindl munkatársai közül Gyalus László, Láczay Fritz Oszkár, Sztehlo Ottó, Tandor Ottó jelentős életművet alkottak. Munkásságuk mai szemmel is elfogadott és megbecsült értéke a számos felmérési dokumentáció, amelyet készítettek. Bár Csemegi József írja a korszak műemléki dokumentációiról: „…a műemléki dokumentációt a helyreállítások is csupán szükségszerű segédeszköznek tekintették az építési gyakorlatban anélkül, hogy jelentőségét a történeti tudományok szempontjából felismerték volna.”10 Többekhez hasonlóan Czigler Győző professzor műemléki munkássága is a felmérési dokumentációkban bizonyult maradandónak. Azonban műemlékrestaurátorként követve mesterük gyakorlatát, purisztikus beavatkozásaikkal számos értéket pusztítottak el. A szintén Steindl-tanítvány Csányi Károly egyetemi professzorként követve az európai műemlékvédelem gyakorlatát, nagy figyelmet szentelt a történeti periódusok megismerésének és a különböző korokból származó maradványok megőrzésének.
Möller István, bár Steindl munkatársa volt több helyreállítás kivitelezésén, felfogásában közelebb állt a Schulek által kidolgozott elvek megvalósításához. A középkori építészettörténet professzoraként – a katedrán Schulek utódaként – a módszereket megismertette tanítványaival és követőivel is, akik munkásságuk során alkalmazták és részben továbbfejlesztették a professzor által meghonosított gyakorlatot.
A Műemlékek Országos Bizottsága felügyelete és irányítása mellett a két háború között a legfontosabb műemlékhelyreállító Möller mellett Lux Kálmán építész volt. Főműve az esztergomi várkápolna helyreállítása a korszak európai színvonalú műemlékhelyreállításainak a sorába illik. Fiával, Lux Gézával folytatták a Möller által befejezetlenül hagyott zsámbéki premontrei templom helyreállítását, de dolgozott Türjén, ahol sajnálatos módon az újabban végzett „falkutatások” során feltárt középkori freskók környezete több mint egy évtizedig befejezetlenül várta a helyreállítást, ami csak a legutóbbi időben valósulhatott meg. Az egyetem professzorai közül ki kell emelni az ókori építészettörténet két professzorának munkásságát is. A fiatalon elhunyt Nagy Virgilnek és a neobarokk egyik legfontosabb alkotójának tartott Wälder Gyulának meghatározó helyreállításai születtek a korszakban.
A két háború között a műemlékvédelemben jelentkező fiatalabb nemzedék pályája a háborút követő években teljesedett ki. Gerő László, Csemegi József, Pogány Frigyes műemlékes szemléletét egyértelműen meghatározta az itáliai elveknek és gyakorlati megoldásoknak az ismerete. Nem elhanyagolható szerepe volt ebben Gerevich Tibornak, a MOB-ot megújító elnöknek. A művészettörténész professzor hatására több fiatal művészettörténész hallgató érdeklődése is az építészet felé fordult. Pályájukat az 1930-as években kezdők közül többek között Entz Géza, Genthon István, Dercsényi Dezső, Zádor Anna vállaltak jelentős szerepet a II. világháború utáni műemlékvédelem megszervezésében és az építészettörténeti kutatások metodikájának a kidolgozásában.
A két diszciplína együttműködése a háborút megelőző időkben párhuzamos síkon mozgott. Az építészek érdeklődésének homlokterében maga az épület, annak minél részletesebb és alaposabb megismerése állott. Az elődeiktől, mindenekelőtt Möllertől és Luxtól elsajátított gyakorlati módszerek alkalmazását és továbbfejlesztését tekintették feladatuknak. A művészettörténészek alapvetően a fellelhető írott források és képi ábrázolások felkutatásával és értelmezésével foglalkoztak. Az építész és a művészettörténész szemlélet különbözőségéről Zádor Anna így vallott: „…Möller professzor sokunknak elmagyarázta, mi az, amit ő csinált, mi az, amit ő megállapított, mi az, amit még szeretne csinálni, és a végén elérkezett egy bordaprofil töredékhez, amit a kezében tartott és magyarázta, hogy azt hol fogja elhelyezni. És akkor azt mondta, úgy érzi, hogy ezt a profilt szinte napra tudja datálni. És akkor bennem úgy megdermedt valami és azt gondoltam: hogy hát azért olyan profil nincs, amit mindennemű írásos bizonyíték, valami hiteles bizonyíték nélkül ilyen pontosan datálni lehet, és nekem mindent el kell követnem a munkámban, hogy lehetőleg olyan alapokból induljak ki, amelyek hiteles kiindulópontul szolgálnak, és csak aztán jöjjön az, amit látok vagy tudok. Ez olyan nagy különbség a kétféle felfogás és a kétféle tanultság között, hogy ez azóta is mindig megmaradt bennem, és ezért van az, hogy bizonyos fokig soha nem tudjuk magunkat egészen megérteni az építészekkel…”11
Zádor Anna egyetemistaként került kapcsolatba Rados Jenővel, és rajta keresztül elérte, hogy hallgathasson építészettörténeti előadásokat a Műegyetemen. „Szóval akkor én rengeteget jártam módszeresen a Műegyetemre, hogy elsajátítsam azokat az alapismereteket, amelyekre tényleg abszolút szükségem volt, s amelyeket persze messze nem lehet elsajátítani azzal, hogy az ember csak úgy bejár. Ezt én tudom, de hát már akkor éreztem ezt a rém nagy szakadékot, ami művészettörténet és építészettörténet között tulajdonképpen van.”12
Az építészettörténettel, a műemlékvédelemmel foglalkozó építészek körében nem érződött ez a sarkos véleménykülönbség sem a két háború között, sem a II. világháború utáni nagy helyreállítások lázában. Sőt, Csemegi József határozottan fontosnak tartotta a történész és az építész együttműködését a műemlékvédelemben.13 Csemegi tapasztalatait a háború utáni vári helyreállítások alapján fogalmazta meg. Falkutatást akkor döntően építészek végeztek, de a szükséges történeti adatok felkutatására már nem volt lehetőség. Az, hogy a művészettörténet mint tudomány a műemlékvédelmi tevékenység részévé válhatott, jelentős részben Major Máté professzornak köszönhető. Erről Zádor Anna így beszélt az Enigmában megjelent interjúban: „…és ezt, hogy egyáltalán ma nem tépjük szét magunkat, egymást, [ti. az építészek és a művészettörténészek M. T.] higgye el, csak Major Máténak köszönjük, aki egyfajta presztízsével elérte azt, hogy az akadémiai bizottságba elég nagy létszámba bevonta a művészettörténészeket…, és hát a műemlékügyet egyfelől, és az építészettörténetet másfelől, egyenrangúnak ismerte el.”14
Az 1956-os forradalom után létrejött a műemlékvédelem új, komplex szervezete, amely építészek, művészettörténészek és régészek közötti együtt gondolkodásnak az eredményeit tükrözte: a műemlékvédelem elméleti és gyakorlati igényeit a helyreállítások tükrében. A szervezet a műemléki érték kiválasztásától, a kutatás valamennyi lépésén át a tervezés és a kivitelezés minden fázisát teljesíthette. Sőt, biztosított volt a tudományos publikációk és a nagyközönség számára népszerű formában közzétett írások megjelentetése is. Erre a komplex háttérre támaszkodva vállalkozhatott a szervezet egy történeti város – Sopron –, egy község – Hollókő – és egy tájegység – Balatonfelvidék – kutatására és a helyreállítások megvalósítására. A szakemberek középgenerációjához csatlakoztak fiatalok, akik már a diploma megszerzése előtt, munka mellett fejezték be tanulmányaikat. Két fiatal tudós szerepe a korai 1960-as évek helyreállítási programjában a későbbiek szempontjából is meghatározónak bizonyult. Dávid Ferenc és Tóth Sándor művészettörténész, illetve művészettörténész / régész hallgatók a fiatalság önbizalmával fölvértezve, talán az elődök működését kevéssé ismerve, a gyakorlatban dolgozták ki az épületkutatás sajátosan magyarnak vélt módszerét.
Dávid Ferenc ötödéves művészettörtész hallgatóként 1963 februárjában került Sopronba, az akkor folyó városrehabilitációs munkákat megelőző kutatási feladatok ellátására. „Kezembe vettem ezért a szikét és a kőművesszerszámot magam is, mert rájöttem, hogy a legtöbb jelenség nem különböztethető meg távolról és a színe alapján: szükség van arra is, hogy a festések és vakolat anyagát ismerjem meg; keménységét, összetételét, kötőképességét.”15 Möller korábban hivatkozott leírása már az első világháborút megelőző időszakban végzett kutatásairól egyértelműen igazolja, hogy beavatkozásai során nem csak az egyes festék- és vakolatrétegek leválasz tásával foglal-kozott, hanem ezeket anyagtani szempontból is elemezte. Hasonlóképpen járt el a falszövet vizsgálatánál. Nem tartotta elégségesnek, hogy az egyes falcsatlakozások kapcsolatait leírja, hanem a falszerkezet vizsgálatával következtetett az építészeti alaprajzi rendszer korábbi állapotára, illetve igyekezett föltárni az emlék funkcionális rendszerét is. Ez pedig azzal járt, hogy szükségszerűen meg kellett határoznia az emlék szerkezeti rendszerét, a függőleges teherhordó falak viszonyát a síkfödémek vagy boltozatok kapcsolódásához. A szerkezetek fölismerésében segítségére volt a Sopronban tevékenykedő Nagypál Judit és Sedlmayr János, az OMF építészei és talán nagybátyjától, a Népstadiont tervező Dávid Károlytól ellesett ismeretek is. A megszerzett szakmai ismereteket csakhamar igyekezett átadni kortársainak és a nála idősebb kollégáinak. Győrben rendszeres továbbképzéseket szerveztek az épületkutatás szakmai fogásainak bemutatására.16 Ezzel megalapozták az OMF Tudományos Osztályán azt a kört, amelynek tagjai az 1970-es évek második felétől a Felügyelőség bölcsész végzettségű épületkutatói lettek. Különös módon az épületek periodizációjának meghatározásánál sem a művészettörténészek, sem a régészek, de még az OMF Tervezési Osztályán dolgozó építészek sem folyamodtak a történeti anyagtani vizsgálatok nyújtotta ismeretek megszerzéséhez. Dávid saját bevallása szerint ebben az időben „…a műemléki feltárás metodikájának kidolgozására koncentrál…”,17 de sajnos egyetlen – sokat idézett – előadás szövegén túl egy protokoll kidolgozására már nem jutott energiája.18
A háború utáni időszak másik, Dáviddal azonos jelentőségű kutatója Tóth Sándor volt. Csaknem fél évszázada jelent meg alapvető dolgozata Régészet, műemlékvédelem, történelem19 címmel. Ebben úgy vélte a szerző, hogy „…az archaeológia körébe tartozik az épületek felmenő falain végzett falkutatás, a falképfeltárás, sőt, a múzeumokban őrzött tárgyakon végzett feltárási munka (pl. későbbi festékrétegek leválasztása) is”.20 Az tény, hogy az egyes rétegek az épület vagy a műtárgy története során rétegződtek egymásra. Az egyes rétegek tartalmának megismerése azonban nem kezelhető a későbbi festékréteg leválasztásával. Az elmúlt évtizedekben egyértelműen beigazolódott, hogy az épületen végzett stratigráfiai kutatás, a festékrétegek szétválasztása, az egyes rétegek lehetséges datálása és természetesen maga a pigmentanalízis olyan speciális szaktudást igényel, amelynek megszerzésére a Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Szaka kínál magas szintű ismereteket és megfelelő technikai tudást. Talán a hőskorból származó felfogás szerint a stratigráfiai kutatások során feltárt első színréteg tekinthető az emlék eredetileg használt színének. Azóta többszörösen beigazolódott tétel szerint a kutatás tárgyának periodizációja szükséges ahhoz, hogy a korai vagy „eredeti” színhasználat megállapítható legyen. Különösen fontos ebben a folyamatban a festékben használt pigmentek meghatározása. Műtárgyak esetében a Tóth Sándor által vázolt tevékenység idejétmúltnak tekintendő.
Hasonlóan az előzőhöz, túlhaladta az idő azt a nézetet, miszerint „…ma az alapelv az, hogy az épület minden történetileg értékes eleme feltárandó, sőt, lehetőleg bemutatandó”.21 Európában általánosnak tekinthető felfogás szerint a roncsolásos vizsgálatokat a lehető legkisebb mértékre kell csökkenteni. Azt pedig, hogy a feltárt történeti részlet lehetőleg bemutatható legyen, a hazai műemlékes gyakorlaton kívül, az általam ismert európai példák egyikénél sem tapasz taltam. A restaurálás során az épület egységét, akár a homlokzatokon, akár a térszerkezetben, meg kell őrizni. Az eltakart korábbi részleteket pontosan dokumentálni és publikálni kell. Az általam sokat idézett soproni példákhoz hasonló bemutatások, mint például a Gambrinus-ház (1–2. ábra) vagy a Tábornok-ház (3. ábra) példája – meggyőződésem szerint – nem követhető.
A soproni Gambrinus-ház homlokzatán a feltárt középkori nyílásrendszer bemutatása a klasszicista homlokzati architektúra „alatt” (fotó: Mezős T.)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00088
A soproni Gambrinus-ház homlokzatának részlete (fotó: Mezős T.)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00088
A soproni Tábornok-ház homlokzatán párhuzamosan megjelenített két periódus képe (fotó: Mezős T.)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00088
A soproni Fő téren álló harmadik jelentős épület, a Storno-ház (4. ábra) homlokzatát egységes látványként mutatta be a helyreállító. Kérdéses csupán az, hogy a reneszánsz óta elfogadott szabálytól eltérően, miért a tagozatok sötétebb és a köztes mezők világosabb színűek. Ennek pontosan fordítva kellene lenni.
A soproni Strono-ház a helyreállítás után (fotó: Mezős T.)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00088
Kruciális kérdést vet fel annak meghatározása, hogy a kutatások részletezettségének – pontosságának – hol jelöljük ki a határát. Tóth Sándor minden határon túlmenő pontosságra törekedett. Simon Anna a Stein auf Stein c. kötet 65. jegyzetében utal Tóth Sándor dokumentálási módszerére. „A középkori falszövetben a habarcshatárok fölvételén kívül a falazat törtköveinek, tégláinak körvonalát egyenként 5–8 pontjuk felmérésével [sic!] rögzíti a manuáléban. Majd a felhordást követően a helyszínre visszatérve ellenőrzi vissza az esetleges eltéréseket.”22 Ezek alapján érthető, hogy például a veszprémi kutatásokat nem tudta befejezni – illetve nem hagyták befejezni Tóth Sándornak –, mert egyszerűen a dokumentálás módszere egyrészt hihetetlenül időigényes volt, másrészt sem gyakorlati, sem pedig elméleti szempontból nem vezethetett hasznos ismeretekhez.
A falkutatásnak az itt leírt metodikája nem azért bizonyult követhetetlennek a műemlék-helyreállító építészek számára, mert a „történetiség az építész számára kényszerzubbony, amelyet a tudomány erőltet rá”23, hanem mert a történeti építéstechnológiát ismerő építész számára is fontos periodizáció szempontjából haszontalan és fölösleges időtöltést jelent a leírtak szerinti „kutatás”.
1992 tavaszi félévében a Német Régészeti Intézet ösztöndíjával Németországban kutattam. Feladatom a németországi római kori emlékek bemutatásának a tanulmányozása volt. Bajorországtól Észak-Rajna-Vesztfáliáig bejártam az egykori provinciákat és természetesen találkozhattam a Denkmalamtok vezető munkatársaival is. Meglepve tapasztaltam, hogy a hatóságok munkatársai között elvétve találkoztam építésszel. Nem volt ez másként négy évvel korábban sem, amikor Pfullingenben egy korai faszerkezetű reneszánsz kastély helyreállítását tervezhettem. Baden-Würtenbergben hasonló „élményben” volt részem. Baráti beszélgetések során tudhattam meg, hogy a hatósági munkát nem találták kielégítőnek az építészek, illetve akik terveztek, kénytelenek voltak szinte minden feladatot elvállalni, mert a műemléki tervezésre szakosodott irodák megélhetése bizonytalanná vált. A rendszerváltás előtt nem érzékeltem ennek a folyamatnak a „begyűrűzését”. Persze néhány esztendővel később, Magyarországon is érzékelhetővé vált a változás. Az építészek általában „kivonultak” a műemléki hatósági munkából, átadva helyüket zömében bölcsész végzettségű kollégáiknak24.
Bő 13 évvel ezelőtt jelent meg a Műemlékvédelem c. lapban az Épületkutatás, Bauforschung… című dolgozatom25. Annak idején számos kritikát kaptam, holott írásomban nem tettem mást, mint szétválasztottam a műemléki kutatások azon körét, amelyek levéltárakból, archívumokból megszerezhető információkon alapulnak26 – vagyis a források kutatását – azoktól, amelyek az épületnek magának a vizsgálatát követelik meg (1. táblázat).27 Az épületnek mint primer történeti forrásnak a vizsgálatát két nagy csoportra bontottam, a roncsolásmentes és a roncsolásos vizsgálatok körét határoztam meg. A régészeti szakirodalomban általában az épületkutatás részterületeiként a falkutatást és a régészeti ásatást határozzák meg.28 Különös módon a roncsolásmentes vizsgálatok egyike sem jelenik meg az említett források között. Illetve Simon Anna félreértve az alakhű felmérésre vonatkozó szempontokat, azt írja: „Jellemzően építészek képviselik a meglévő állapot pontos felmérésén alapuló építéstörténeti kutatást.”29
Az épületkutatás folyamatának vázlata
| Az épületkutatás | ||
|---|---|---|
| Forráskutatás | Az épületen végzett vizsgálatok | |
| Roncsolásmentes vizsgálat | Roncsolásos vizsgálat | |
| Telektörténet | Épületfelmérés | Stratigráfiai vizsgálat |
| Építéstörténet | Az értékleltár összeállítása | Falszövet vizsgálata |
| Tulajdonostörténet | A helyiségkönyv összeállítása | Épületdiagnosztikai vizsgálatok |
| Krono-tipológiai vizsgálatok | Történeti anyagtani vizsgálatok | |
| Régészeti kutatás? | ||
| Az építési periódusok meghatározása, összegző vizsgálatok | ||
Sokszor félreértik az alakhű felmérés jelentőségét. Ennek alkalmazása két esetben lehetséges, illetve szükséges. A módszer alkalmas bizonyos anomáliák feltárására, de túlértékelve a módszert, akkor is alkalmazzák, amikor használata csak fölösleges energiapazarlás.30 Például alakhű felméréssel kimutatható, ha korábban két helyiség közötti válaszfalat elbontottak, és a két tér azonos falsíkja közötti síkeltérés meghatározását végezzük. A másik idesorolható módszer a pontfelhő alkalmazása, aminek megbízhatóságát én erősen megkérdőjelezem. Általában ezt az eljárást a műszer alkalmazásában jártas szakemberek végzik csakúgy, mint az eredmények kiértékelését. A ponthalmaz használhatósága akkor igazolható, ha az összetartozó elemek kiválasztását, a mért pontok fölrajzolását magas szintű építészeti és alaktani ismeretekkel rendelkező szakember végzi.
A roncsolásmentes vizsgálatok körébe tartozik az épületfelmérésen kívül az értékleltár felvétele, illetve ennek rajzi dokumentációja, a helyiségkönyv az értékleltárban deskriptíve megfogalmazottak rajzi dokumentálását jelenti – szélső esetben a helyiség négy falnézetének, mennyezeti és padlónézetének az ábrázolása. Az értékleltárnak mint alapdokumentumnak az elkészítése kötődik a roncsolásmentes vizsgálatokhoz. Azonban hangsúlyozni kell, hogy az értékek feltárása és dokumentálása a helyreállítás teljes folyamatában készül. Lezárása a megvalósulási dokumentációban történik! Magyarországon nem használjuk, de nagyon hasznos vizsgálati módszer a krono-tipológiai vizsgálat31. Ehhez a munkafázishoz elmélyült épületszerkezeti és építéstörténeti ismereteket tartunk elengedhetetlennek.
Nyilvánvaló, hogy a roncsolásos vizsgálatok között kiemelkedő szerepet tulajdonítottam a 439/2013. (XI. 20.) sz. Kormányrendeletben is definiált „épületkutatásnak”, amely megfogalmazásom szerint négy csoportra vagy vizsgálati eljárásra bontható. Az első lépés a stratigráfiai vagy rétegtani vizsgálat, melyet festőrestaurátor végez. Feladata a függőleges és / vagy vízszintes (akár külső, akár belső) felületeken feltárható festékrétegek és adott esetben vakolatrétegek megnyitása és elemzése. Az, hogy a festőrestaurátori kutatás helyét hol határozzák meg, az a kutatásban részt vevő szakemberek közös döntésén alapul. A kutatások „mélységének” a meghatározása jogilag nem definiált, kizárólag a kutató döntésétől függ. Természetesen a festőrestaurátori kutatás engedélyében rögzített előírások a meghatározóak.
A roncsolásos vizsgálatok második csoportjába soroltam a „falkutatást”. Ennek a vizsgálatnak a célja a ma érvényes jogi szabályozás szerint: „…az építéstörténeti tudományos dokumentáció módszereivel nem megismerhető, fizikai beavatkozással is járó komplex vizsgálat: az épületszerkezetek feltárása és elemzése, különösen a falkutatás; célja az építési periódusok és azok egymáshoz való viszonyának, a kutatott műemlék rejtett értékeinek megismerése és datálása, a kutatott műemlék használatának, funkciójának tisztázása, tudományos igényű dokumentálása; a kutatás irányulhat falazat, padló, födém vagy egyéb épületszerkezet feltárására is.”32 A jogszabályi hely igazolja korábbi véleményemet, miszerint indokolt az építéstörténeti / forráskutatási tudományos dokumentáció definíciója mellett egy másik kutatási fejezet meghatározása is. Dolgozatom megfogalmazása szerint33 ez a kutatási (vagy épületkutatási) tudományos dokumentáció elnevezéssel jellemezheti hitelesen a tevékenységet. A fenti jogszabályi definíció viszont nem említi önállóan a festőrestaurátori (stratigráfiai) kutatásokat, holott ezek elmaradása az emlék értékeinek súlyos veszélyeztetésével is járhat.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szakterületen ma használatos terminológia rendszerint alternatív definícióként értelmezi az épületkutatást és a falkutatást. Értelmezésem szerint az épületkutatás azt a halmazt, azt a komplex vizsgálatot jelenti, amelynek része a stratigráfiai vizsgálat, a falkutatás, az épületdiagnosztika34 és a történeti anyagtani vizsgálatoknak35 a köre. A történeti anyagtani vizsgálatok alkalmazása nem terjedt el a hazai gyakorlatban. Holott, mint korábban leírtam, ennek szükségességét már Möller Istvántól vett – közel 100 évvel ezelőtti – idézettel36 megpróbáltam igazolni. Az épületkutatás jelentheti azt a struktúrát, amelyben egyértelműen rögzíthető a folyamatokban részt vevők köre, felkészültsége és jogosultsága.
A jogszabály nem érinti az épületkutatáson vagy szűkebben a falkutatáson belül az egyes rétegek eltávolításának a folyamatát. Entz Géza 1977-ben megjelent dolgozatában37 sem említi épületekkel kapcsolatban a „rétegkutatást” – csak festett bútorokkal és szobrokkal kapcsolatban utal a fogalomra. Épületek esetében vakolatok vizsgálatáról, esetleg vakolatleverésről38 történik említés a dolgozatban. Hallgatólagosan az általános szakmai vélekedés olyan helyzeteket képzel el, ahol előbb a festékrétegek, majd a vakolatok eltávolítása következik. Festőrestaurátorok a gyakorlat alapján általában 5 × 5 cm-es „ablak” megnyitását elegendőnek tartják. Ezután kerülhet sor a falszövet megnyitására, a falazaton rögzíthető eltérő építési periódusok azonosítására. Ebben a folyamatban a festőrestaurátori kutatás – a különböző szakterületek szakértőinek bevonásával meghatározott kutatási helyeken –, külön engedély nélkül, akár a falszövet síkjáig is megnyithatja a kutatási ablakot. Tény az, hogy a festőrestaurátor által megnyitott kutatási ablak mérete nem elegendő a mélyebb vakolatrétegek és a falszövet vizsgálatához. Itt legalább egy 20 × 20 cm méretű ablak megnyitására lenne szükség. A feltárt felületek ismeretében dönt az épületkutató a felületek további megnyitásának mértékéről és irányáról vagy új kutatóablak megnyitásáról. Természetesen ebben a folyamatban is meghatározó szerepe van a festőrestaurátornak. Egy kutatási tervben, a kutatási engedély megszerzéséhez lehetetlen megállapítani azt a mélységet, amit majd a kutatás során a stratigráfiai vizsgálatok lefednek. Valószínűleg az engedélyezés folyamata egyértelműbb lenne, ha a festőrestaurátor minden esetben a szerkezetig nyitná meg a kutatási ablakot. Ezzel a beavatkozással, a habarcsrétegek leválasztásával és anyagtani vizsgálatával, már az emlék periodizációjához is szolgáltathatnak adatokat. A festőrestaurátori kutatást követően a kutatási ablak szükség szerinti további megnyitása, szélesítése jelentheti a periodizációhoz szükséges ismeretek megszerzését. A festőrestaurátornak saját kutatásához nincs szüksége nagyobb felület megnyitására.
A kutatások folyamatában nincs szó arról a speciális esetről, amikor a falfelületek eleve vakolatlanok, tehát elvben a falazatban rejlő építési periódusok szemrevételezéssel is megállapíthatók anélkül, hogy roncsolásos vizsgálathoz kellene folyamodni. Saját gyakorlatomban is előfordult, hogy meghatározó, új információhoz jutottam csupán a régész által feltárt alapfalak szemrevételezése alapján (5. ábra). Az ott látottak az emlékről addig rendelkezésre álló ismeretek gyökeres újragondolását eredményezték. A felismerésekhez a történeti falazástechnika és falazóhabarcs ismeretére volt szükség, ami a feltáró régész számára is csaknem terra incognita volt. Az idézett jogszabályi hely meghatározása alapján lényegében már a puszta szemrevételezéssel is épületkutatást végeztem.39 Bár épületdiagnosztikai jogosultsággal akár habarcsmintát is vehettem volna.
A szombathelyi Iseum feltárt alapfala (fotó: Mezős T.)
Citation: Építés - Építészettudomány 51, 1-2; 10.1556/096.2023.00088
Súlyos kérdéseket vet föl annak a meghatározása, hogy milyen végzettségű szakértő végezhet épületkutatást. Manfred Schuller előbb a Bambergi, majd a Müncheni Egyetem Építéskutatási és Építéstörténeti Tanszékének40 korábbi vezetője a következőképpen fogalmaz: „Az épületkutató rendszerint egy történetileg iskolázott építész, aki maga is tanult épületet tervezni és kivitelezni, aki tervek és térszerkezetek megismerésében gyakorlott, és aki az épületszerkezetek és az építési technológiák alkalmazásában jártas.”41 A hazai terminológiában a kérdés megfogalmazódott a jog nyelvén is: ki lehet jogosult kutatási feladatok ellátására? A korábbiak alapján, a konklúziót előre vetítve egyértelműen kijelenthető, hogy általánosságban épületkutatást egyetlen szakember nem végezhet. A korábban idézett jogszabályi hely alapján az épületkutatás „fizikai beavatkozással is járó komplex vizsgálat: az épületszerkezetek feltárása és elemzése, különösen a falkutatás”42 sorolható ide. „Műemléki terület műemléki épületkutatás szakterületen a szakértői tevékenység végzéséhez mesterfokozat vagy azzal egyenértékű végzettség és a) okleveles művészettörténész, b) okleveles régész, c) okleveles építőmérnök és műemlékvédelmi szakmérnöki, d) okleveles építészmérnök és műemlékvédelmi szakmérnöki vagy e) okleveles építőművész és műemlékvédelmi szaktanácsadói szakképzettség szükséges.”43 Ismerve a művészettörténész és a régész MA curriculumát, egyértelműen megállapítható, hogy a képzés során a tananyag nem tartalmazza a történeti épületszerkezettani és anyagtani ismeretek átadását. Tehát képzettsége alapján nem tudja sem a művészettörténész, sem a régész teljesíteni a 439/2013. (XI. 20.) kormányrendeletben megfogalmazott célkitűzéseket.
Vajon a jogszabály alapján a fenti végzettséggel rendelkezők jogosultak lennének a stratigráfiai vizsgálat elvégzésére is? Ez az anomália is igazolja, hogy a roncsolásos vizsgálatok egy-egy csoportjának a jogosult kutatóját csoportonként kell meghatározni. A diagnosztikai vizsgálatok során, amikor például a diagnoszta kiemeli a történeti épület falazatának egy meghatározott elemét a falazat statikai tulajdonságainak vizsgálatához, akkor egyértelműen roncsolásos beavatkozást végez, vagyis ez a tevékenysége az épületkutatás feladatcsoport része. Ugyanez vonatkozik természetesen a történeti anyagtani vizsgálatok végrehajtására is. Nem határozza meg a jogszabály a diagnoszta és / vagy az anyagtanász által végzett beavatkozások engedélyezésének menetét. Tanulságos példa, hogy a Római Magyar Akadémia kutatása során az olasz hatóság az épületkutatók kutatási helyeként hagyta jóvá a diagnosztikai és az anyagtani roncsolásos vizsgálatok helyét az épületen. A hazai gyakorlatban például egy födémfeltárás helyét és mélységét a hatóság nem engedélyezi, ez a statikus tervező vagy a faanyagvédelmi szakértő által szükségesnek vélt helyen vagy helyeken szabadon elvégezhető.A fent idézett jogszabályi hellyel kapcsolatban egy másik észrevétel, hogy értelmetlen a d) pontban megjelölt kitétel. Magyarországon ma csak a BME Építészmérnöki Karának képzési rendjében szerepel történeti szerkezetek és anyagok alapos ismertetése. Nem elegendő csupán lexikálisan elsajátítani a szerkezetek kialakításának módját, hanem a statikai működéssel is tisztában kell lenniük a hallgatóknak. Az anyagtani ismeretek elsajátítása során a falazatok, födémek anyagainak fizikai és nem utolsó sorban kémiai viselkedését is megismerik a hallgatók. Így az építészmérnöki oklevél mellett a műemlékvédelem szakmérnöki oklevél szerepeltetése akár fölösleges és értelmetlen is lehetne. A 45 éves múltra visszatekintő Műemlékvédelem Szakirányú Továbbképzési Szak azonban az építészek számára is hasznos lehet bizonyos ismeretek célirányos ismétlése és elmélyítése formájában, illetve elsősorban a humaniórák körébe tartozó diszciplínák elsajátításában, amelyek betekintést engednek a bölcsészettudományi ismeretek körébe. Megfontolandónak tartjuk, hogy az Építőmérnöki Karon, Szerkezetépítő Szakon végzettek számára a szakmérnöki diploma megszerzését követően – megfelelő gyakorlat igazolása mellett – a kutatási jogosultság megadására legyen lehetőség. A képzés során ugyanis a hallgatók megismerkednek a mai statikusi gyakorlatban előforduló történeti falszerkezetekkel, födémekkel, boltozatokkal, lépcsőszerkezetekkel, fedélszékekkel, nyílászárókkal is. Számukra a szakmérnöki képzés keretében elsajátíthatóak azok az alaktani, történeti térszerkezeti ismeretek, amelyek alapján általános szerkezeti tudásukra támaszkodva közreműködhetnének történeti épületek kutatásában, tervezésében44 és természetesen a helyreállítás, a megvalósítás folyamatában is. Így kézenfekvőnek tűnik, hogy a művészettörténész és régész végzettség is csak a szakmérnöki diplomával együtt jelenthetne megfelelő szaktudást az épületkutatás jogosultságának a megadásához. Tarthatatlan, hogy a szükséges műszaki és technikai ismeretek csak autodidakta módon, ellenőrzött körülmények nélkül ismertnek tételezettek.
A fentiek értelmezésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül az épületek helyreállításának tervezését megelőző folyamatokat. Az épület korától és / vagy védettségétől függetlenül a tervező szükségszerűen végez feltárásokat. Ebben az esetben ezt nem nevezzük épületkutatásnak, de lényegében ezzel megegyező beavatkozást kell végeznie. Egy műemléki védelem alatt nem álló történeti épület esetében általában szükségtelen a stratigráfiai vizsgálatokat elvégezni.45 A szerkezetileg érzékenyebb helyeken a falszövet feltárása azonban elengedhetetlen. Ismerni kell a későbbiek miatt a korábbi beavatkozásokat, amelyek esetleg kihatással lehetnek az épület statikai-szerkezeti állapotára. Nem szükséges történeti periodizációt elkészíteni ahhoz, hogy legalább a legjelentősebb beavatkozásokkal tisztában legyen a tervező. Az épület állapotának előzetes megismeréséhez viszont szükség van az épületdiagnosztikai vizsgálatok elvégzésére csakúgy, mint az alkalmazott anyagok fizikai állapotának megismerésére. Tehát véleményem szerint műemlékek esetében hiba azoknak a szakembereknek a jogosultságát korlátozni, akik történeti épületek helyreállításánál napi gyakorlatban találkoznak azokkal a folyamatokkal, amelyeket műemlékek esetében csak egy jogszabályban delegált felhatalmazás alapján lehet és szabad végezni.46 Az idézett 439/2013. számú kormányrendelet megjelenése előtt lényegében bárki elvégezhette azokat a vizsgálatokat, amelyeket szükségesnek vélt. Sem protokoll, sem pedig jogszabály nem szabályozta a kutatás menetét és a résztvevők körét.47 Létezik olyan vélemény, miszerint épületkutatást csak az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) munkatársai végezhettek. Ennek jogi alátámasztására azonban nincs bizonyíték. Többnyire építészek és a vidéki múzeumok munkatársai, általában régészek vállalkoztak épületkutatási feladatok ellátására. Az OMF kötelékében dolgozó kutatók közül pedig Dávid Ferenc példáját követve, művészettörténész és régész diplomával rendelkezők egyaránt végeztek épületkutatást. Az OMF komplex szervezeti struktúráját kihasználva a speciális építészeti ismereteknél a bölcsész végzettségűek támaszkodhattak a Tervezési Osztály építészeinek a szaktudására. Az egykori Tervezési Osztályon természetesen az általános szakmai gyakorlatot követve, a saját helyreállítási terveikhez kapcsolódóan építészek is kutattak. Nándory Klára, Koppány Tibor, Sedlmayr János, Erdei Ferenc vagy Mendele Ferenc számos értékes emlék helyreállítójaként a tervezéshez szükséges ismeretek megszerzéséért elvégezték a számukra fontos vizsgálatokat. Széles körű építészettörténeti ismereteikre támaszkodva a feltárt építési periódusok elvi rekonstrukciós rajzait is elkészítették. Ma kevés építész rendelkezik a jogszabályban meghatározott épületkutatási jogosultsággal. A helyreállításra váró épületet kutató által összeállított dokumentáció alapján kénytelen elkészíteni a terveket az építész, sokszor anélkül, hogy a kutatás folyamatában, akár „nézőként” részt vehetett volna.
Összességében megállapítható, hogy az épületkutatás elméleti, gyakorlati és jogi háttere ma Magyarországon kidolgozatlan, sok esetben ellentmondásos. Nyugat-Európában a hazainál jelentősebb szakirodalmi háttér segítségével tájékozódhat a terület iránt érdeklődő. Olyan képzés, ahol a szükséges elméleti ismeretek mellett praktikus tapasztalatokat szerezhetnek azok, akik ezen a területen szeretnének dolgozni, sem nálunk, sem Európában nincs. Évekkel ezelőtt kidolgoztam egy posztgraduális képzés megszervezéséhez szükséges tematikát. Alapvetően a ma is meglévő, elméleti alapokra koncentráló Műemlékvédelem Szakirányú továbbképzésen túl, egy gyakorlatorientált programot állítottam össze. Szakmai körökben megkaptam a szükséges támogatást, de a Műegyetem szakemberei fölöslegesnek és túlzottnak tartották a két képzés párhuzamos működését.
Ma, amikor egyre nyilvánvalóbb a jelenlegi műemléki szabályozás tarthatatlansága, egyértelműen látszik egy műemléki kódex kidolgozásának a halaszthatatlansága48. Elengedhetetlen az épületkutatást végzők jogosultságának az újragondolása. Meg kell szüntetni az érvényes jogszabályi előírás és a jogosultak körének meghatározása között feszülő ellentmondást! A jogszabályi keretek kidolgozása mellett szükségesnek tartom az épületkutatással foglalkozó gyakorlati posztgraduális képzés megszervezését is. Ezzel válhatna az épületkutatás szakszerűbbé és megalapozottabbá.
IRODALOMJEGYZÉK
Arányi Lajos György: Vajda-Hunyad vára 1452, 1681, 1866. szóban és képben. Pozsony 1867.
Babits Mihály: A humanizmus és korunk. In: Esszék, tanulmányok II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1978. 534–539.
Dávid Ferenc: A falkutatás szerepe a műemléki feltárásokban. A műemlékhelyreállítás gyakorlata. In: Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1977. augusztus 1–10. Budapest– Eger 1978. 75–82.
Csemegi József: A műemlékvédelem időszerű elméleti kérdései. Építés- Építészet 3 (1951) 83.
Csemegi József: A műemléki dokumentáció szerepe és jelentősége a korszerű műemlékvédelemben. Magyar Műemlékvédelem 1949–1959. OMF, Budapest 1960.
Entz Géza: A műemléki helyreállítások tudományos előkészítése és dokumentálása. Magyar Műemlékvédelem VIII. 1973–1974. Akadémiai Kiadó, Budapest 1977.
Balázs Halmos–Katalin Marótzy: The adaptations of the true-to-form survey method. Periodica Polytechnica Architecture 41 (2010) 1. 9–17.
Harangi Anna: „A műemlékes abban szakember, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy egy adott épületen belül a régire essék a hangsúly.” Interjú Dávid Ferenc művészettörténésszel. Műemlékvédelem 48 (2004) 2. 122–127.
Lővei Pál: A falkutatási módszer vázlatos története Magyarországon. In: A falkutatás elmélete és gyakorlata a műemlékvédelemben. RÉKE, Budapest 2020. 11–50.
Mezős Tamás: Épületkutatás, Bauforschung, Building Archaeology, Archéology du bâti. Műemlékvédelem 52 (2008) 6. 376–388.
Möller István: A vajda-hunyadi vár építési korai. Franklin Társulat, Budapest 1913.
Möller István: A zsámbéki templom. Technika–Magyar technikusok lapja 6 (1925) 69–78.
Möller István: Erdély nevezetesebb műemlékei. História (1929) 1–50.
Francis Penrose: An Investigation of the Principles of Athenian Architecture, or the Results of a Recent Survay Conducted chifely with Reference to the Optical Refinements. London 1851.
Luca Scappini: Palazzo Ducale a Venezia; restauri de Annibale Forcellini. In: Il Restauro e i Monumenti. Milano 2003. 141–161.
Schulek Frigyes: Jelentés a boldogságos szűz-höz címzett budavári plébániánál eszközölt kutatásokról. Archaeológiai Értesítő (1874) 10. 227–240.
Manfred Schuller: Bauforschung in Der Dom zu Regensburg – Ausgrabung, Restaurierung, Forschung. Verbesserte Auflage. Verlag Schnell & Steiner, München– Zürich 1990.
Simon Anna: „Az építészettörténet régészeti módszere.” Álló épületek kutatásának módszertana Tóth Sándor írásai nyomán. In: Kő kövön – Stein auf Stein. Dávid Ferenc 73. születésnapjára. Vince Kiadó, Budapest 2013. 197–212.
Tóth Sándor: Régészet, műemlékvédelem, történelem. Építés-Építészettudomány 5 (1973) 617–629.
„Az építészek farkasok…” Beszélgetések Zádor Annával III. ENIGMA művészetelméleti folyóirat (2008) 57. 15–41.
„Én különben is egy rohadt burzsuj vagyok.” Beszélgetések Zádor Annával III. ENIGMA művészetelméleti folyóirat (2008) 57. 93–121.
Babits 1978. 536.
Schulek beszámolója a kutatásokról: Schulek 1874.
Lővei 2020. 11.
A pozitivista szemlélet lényege, hogy rekonstruálni akarja a vélt „eredeti állapotot”. Ehhez már a 19. század közepén is végeztek az építési periódusok azonosítását célzó kutatásokat.
Möller 1929. 34.
Möller 1925. 77.
Koldewey-Gesellschaft Vereinugung für baugeschichtliche Forschung e. V alapítása 1926-ban történt egy esztendővel a névadó halála után.
Csemegi 1960. 235.
Zádor 2008b. 95.
Zádor 2008a. 31.
„Műemlékvédelmünk e kettős feladatát az utolsó évek kialakult gyakorlata szerint a történész [kiemelés M. T.], a terület- vagy városrendező és az építész közösen oldja meg. A történész a műemlék történeti értékének meghatározásával elméleti, tudományos alapot szolgáltat a gyakorlati műemlékvédelem számára…” Csemegi 1951. 83.
Zádor 2008a. 57. 32.
Harangi 2004. 123.
Harangi 2004. 124.
Uo.
Simon 2013. Az idézet: 207. 65. jegyzet. A metódust maga Tóth Sándor is „kudarcnak” minősítette. „Ezek a kísérletek [ti. a Tóth által kidolgozott felmérési és dokumentálási módszer M. T.] …Bár anyagi és időbeli kereteim a szokásos lehetőségeket jócskán meghaladták, csak töredék-összefüggéseket sikerült teljes értékűen vizsgálnom: a rétegződés elemzésétől nem sikerült eljutnom az összefüggő felületi elemzésig.” Simon 2013. 203. A kudarc oka talán sokkal inkább az volt, hogy a kőművesmunka szabályszerűségét Tóth sokszorosan túlbecsülte. Az általa feltételezett „rétegződés” szabályszerűsége nyilvánvalóan nem mutatható ki.
Kísérletet tettem a dolgozat megírásakor, hogy adatokat gyűjtsek az örökségvédelmi hatóságoknál dolgozó kollégák végzettségéről. Azt kellett tapasztalnom, hogy néhány megyei hivatalt leszámítva (KomáromEsztergom, Pest, Budapest, kismértékben Győr) a műemlékvédelmi kérdéseket az építéshatóságban jártas kollégák intézik. A kollégák gondolkodásának a harmonizációja megszűnt. Eseti döntések sokszor homlokegyenest ellenkező döntésekhez vezetnek. Érdemes áttekinteni az épületkutatással foglalkozók névjegyzékét is, ahol a többségben olyan diplomával rendelkezők jogosultságát biztosítja a rendelet, akik épületszerkezeti, anyagtani, vagy tervezési ismeretekkel egyáltalán nem rendelkeznek.
A klasszikus terminológia szerint ez a folyamat a rendelkezésre álló írott források és képi ábrázolások, vagyis a források felkutatásával indul, ez a tudományos dokumentáció: az emlék telektörténetének, építéstörténetének és tulajdonostörténetének a feldolgozásával. A második fejezet a primer forrásnak tekintett épületnek magának a vizsgálatával folytatódik, ezt nevezzük épületkutatásnak, amelybe a roncsolásmentes és roncsolásos vizsgálatok tartoznak.
Azonos gondolatot fogalmaz meg Simon Anna Az építészettörténet régészeti módszere c. dolgozatában (2013. 203), illetve sokkal korábban Entz Géza (1977. 306).
Vö. Simon 2013. 203.
Simon téved. Saját írásában is taglalja Tóth Sándor gyakorlatának a leírását. Tóth részletezettsége a felmérésben meghaladja azt a pontosságot, amit az alakhű felméréssel elérnek az építészek. Simon 2013. 208.
A gyulafehérvári székesegyházzal kapcsolatban a módszerről részletesen lásd: Halmos–Marótzy 2010. A szerzők a módszert Németországban jellemző eszközként írják le, holott a legkorábbi ismert leírása Francis Penrose-nak az An Investigation of the Principles of Athenian Architecture, or the Results of a Recent Survay Conducted chifely with Reference to the Optical Refinements (London 1851) című munkájában található. Az épületkutatás szakirodalmában többnyire Annibale Forcellininek a velencei Dózse-palota felméréséről készült dokumentációját emelik ki, melyet 1876–1890 között készített. Részletesebben: Luca Scappini: Palazzo Ducale a Venezia; restauri de Annibale Forcellini. In: Il Restauro e i Monumenti. Milano 2003. 141–161.
A krono-tipológiai vizsgálat az adott területen és korban alkalmazott, ismert szerkezetek időbeli és típusbeli beazonosítását jelenti.
A régészeti örökséggel és a műemléki értékkel kapcsolatos szakértői tevékenységről szóló 439/2013. (XI. 20.) kormányrendelet 2. §. (5).
Mezős 2008. 384.
A roncsolásos vizsgálatok harmadik csoportját alkotja az épületdiagnosztikai vizsgálat.
A roncsolásos vizsgálatok negyedik csoportját alkotja a történeti anyagtani vizsgálat.
Az 5. jegyzethez tartozó idézetben szerepel Möllernél a történeti anyagtani vizsgálatok fontossága. Saját gyakorlatomban a Római Magyar Akadémia kutatásával kapcsolatban készített anyagtani vizsgálatok értékelése és értelmezése nehézséget jelentett a megbízóval folytatott megbeszéléseken.
„Ugyanakkor csak a vakolatleverés [sic!] tette lehetővé a Pécs melletti Cserkút 13. századi templomának szinte teljes belsejét borító, az Utolsó ítéletet, apostolokat és más szenteket ábrázoló falfestményének feltárását.” Entz 1977. 308.
Az idézett 439/2013. (XI. 20.) kormányrendelet 2. §. (5). pontja szerint: „az építési periódusok és azok egymáshoz való viszonyának, a kutatott műemlék rejtett értékeinek megismerése”.
TU München Lehrstuhl für Baugeschichte, Historische Bauforschung und Denkmalpflege. A tanszék jelenlegi vezetője Dr. Alexander von Kienlin.
Manfred Schuller: Bauforschung in Der Dom zu Regensburg – Ausgrabung, Restaurierung, Forschung. Verb esserte Auflage. Verlag Schnell & Steiner, München–Zürich 1990. 168. Schuller szinte szó szerint megismétli a fenti véleményt az ICOMOS kiadványainak VII. köteteként megjelent Building Archaeologyban (Paris 2002) 7: „…the building archaeologist, usually an architect with training in history who has himself learned planning and construction.” (A fenti idézet fordítása Mezős T.)
Az idézett kormányrendelet 2. § (5). bekezdés.
Az idézett kormányrendelet 7. § (2).
Véleményem szerint történeti épületek tartószerkezeti tervezési feladatainak az elvégzéséhez is szükséges lenne a szakmérnökképzésben elsajátítandó ismeretanyag.
Mivel Magyarországon nem készült inventárium a történeti épületekről, a kijelentést fenntartással kell kezelni. A védelem hiánya nem jelenti automatikusan azt, hogy a tárgyalt emlék történeti szempontból nem képvisel jelentős értéket. Érdekes példát jelent a hortobágyi csárda esete, amikor a műemléki felügyelő gondolkodás nélkül hozzájárult a vakolatok leveréséhez. A véletlenül arra járó festő restaurátorok a biztonság kedvéért – kedvtelésből – néhány helyen stratigráfiai ablakot nyitottak. Láss csodát, több rétegben került elő díszítőfestés a megmaradt vakolatrétegek fehér meszelése alól.
Tóth Sándor idézett dolgozatában leírja: „A történettudomány szempontjából korlátozottabb jelentőségű a műemlékek felmenő falain végzett archaeológiai kutatások kérdése…” Tóth 1973. 624. Ezért talán célszerű lenne a vizsgálatokat olyan szakemberekre bízni, akik számára alapvetően fontos információkat rejthet a falazat.
Különös véleményt fogalmazott meg Tóth Sándor: „A műemlékügy sajátos szervezetéből adódóan önálló falkutatási módszertan mindeddig nem jött létre.” Tóth 1973. 625. Talán éppen ebben a „sajátos szervezetben” kellett volna felismerni azt, hogy a kutatások menetét szabályozni kellene. Érdemi változást az elmúlt közel fél évszázad sem hozott ebben a tekintetben.
Igaz, a fenti gondolatot jó 10 évvel ezelőtt is megvalósítandónak javasoltam. Az örökségvédelmi törvény hiányosságainak a kiküszöbölésére sem adódott akkor lehetőség, és azóta is többnyire olyan beavatkozások történtek a jogszabály szövegén, amelyek inkább bonyolítottak, semmint tisztázták volna a nehézségeket.
