Abstract
A nyilvános vita 2024. szeptember 19-én zajlott le a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen a Csonka Pál Doktori Iskola szervezésében. A Bíráló Bizottság elnöke Ferkai András, tagjai Ordasi Zsuzsanna és Wettstein Domonkos, titkára Székely Márton, az értekezés opponensei Simon Mariann és Haba Péter voltak. Témavezető Vukoszávlyev Zorán, BME, Építészettörténeti és Műemléki Tanszék. Az alábbiakban az értekezés téziseit, Simon Mariann és Haba Péter opponensi véleményét, valamint a véleményekre adott választ közöljük.
AZ ÉRTEKEZÉS TÉZISEINEK ÖSSZEFOGLALÁSA
A kutatás témája, céljai
A doktori kutatás a műegyetemi építészetoktatás 1945-1956 közötti történetével foglalkozott a részletekbe menően, míg az előzményekkel, a két világháború közötti időszakkal a téma szempontjából releváns mértékben. Vizsgálta, hogy az 1945 után fokozatosan átalakuló politikai, kultúrpolitikai, gazdasági környezet milyen változásokat hozott a Műegyetem Építész Osztályán, majd a Mérnöki Osztálytól való különválást követően az Építészmérnöki Karon.
Meddig tudott érvényben maradni az 1920-as években előretörő, majd egyeduralkodóvá váló modern építészeti szemlélet a Műegyetemen? Milyen módosításokat eredményeztek a korszak oktatási reformjai a tanrendet és a szervezeti felépítést illetően? Hogyan és milyen mértékben befolyásolta az építészképzést az 1951 áprilisában az építészet területén is kötelezővé tett szocialista realista stílusdiktátum? Volt-e számottevő eltérés a stílusdiktátumra adott válasz tekintetében a gyakorlati élet és az oktatás területe között? Milyen hallgatói tervek születtek a vizsgált időszakban? A kutatás arra is kereste a választ, hogy miként zajlott a szocreált követően a modern építészethez való visszatérés a Műegyetemen? Mekkora szerepük volt az oktatóknak egy korábbi - 1956-ban külföldre ment építészek életútjával foglalkozó - kutatás tanulságai alapján előzetesen zökkenőmentesnek nevezhető „átállásban”?
A kutatás módszertana, forrásai
Amennyiben csak a korabeli szakfolyóiratokban megjelent publikációkból indulunk ki, arra a következtetésre juthatunk, hogy 1951 után a korábbi, modern tervezésoktatást teljes mértékben felváltotta a magyar klasszicista építészet formakincséből táplálkozó, egyfajta stílusban tervezést megkövetelő szocreál módszertan. A szaklapok tehát, de a levéltárakban és közgyűjteményekben fennmaradt iratok, jegyzőkönyvek, valamint a műegyetemi építészképzés történetével átfogóan foglalkozó szakirodalom sem voltak önmagukban elegendőek ahhoz, hogy segítsenek a fenti kérdések megválaszolásában és a kezdeti hipotézisek igazolásában.
A kutatást egy másik jelentős forrásanyaggal kellett támogatni: mégpedig az egykori hallgatók személyes emlékeivel. Az elmúlt években készített huszonhat interjú, kiegészítve az Oral History Archívumban őrzött vagy korábban publikált építészinterjúkkal, olyan részletekre is rá tudott világítani, amelyeket a hivatalos dokumentumokban hiába keresnénk. Elengedhetetlen feladat volt ugyanakkor a két forrásanyag folyamatos összevetése és értékelése.
Az 1945-1960 között született hallgatói tervekből készített adatbázis, a korszak órarendjeit összegyűjtő, valamint az 1945-1960 között diplomázott hallgatók adatait tartalmazó táblázatok - a disszertáció mellékletei - ugyancsak fontos forrásanyagot képeztek és számos következtetés levonására adtak alkalmat.
A kutatás eredményei
1 tézis
Az előzmények kutatása két okból is segítette az összefüggések feltárását. Az 1920-as évek legvégén megjelenő, majd idővel egyeduralkodóvá váló modern szemléletű építészetoktatás ugyanis 1945 után pár évig még töretlenül folytatódhatott a Műegyetem Építész Osztályán. Ezenkívül az 19451956 között bevezetett reformok olyan újításokat is hoztak - mint specializáció vagy az Ipari Építészeti Tanszék felállítása -, amelyek alapgondolatai az esetek többségében a két világháború közötti időszakra vagy még korábbra vezethetők vissza.
A modern mozgalom hatására bekövetkező változások az 1920-as évek végétől mutathatók ki a műegyetemi építészetoktatás történetében. Jól megfogható korszakhatárnak leginkább az 1930-as év tekinthető, amikor a Budapesten megrendezett XII. Nemzetközi Építészkongresszushoz kapcsolódóan az átalakulás a nagyközönség számára is nyilvánvalóvá válhatott. A kongresszus részét képező műegyetemi hallgatói kiállítás anyaga már egyértelműen bizonyítja a korábbi, történeti stílusokon alapuló tervezéstől való fokozatos elszakadást. Hültl Dezső ugyanekkor, 1930 szeptemberében fejtette ki véleményét rektori székfoglalójában az új építészet térnyerésével kapcsolatban, amelyben támogatásának és fenntartásainak egyaránt hangot adott. Hültl és a modern szemlélettel leginkább azonosulni tudó Kotsis Iván professzor is az ún. „konzervatív haladásban” látták a követendő irányt, ami lehetővé tette az új gondolatok, módszerek, szerkezetek megismerését, ugyanakkor meg is óvta a hallgatókat a modernizmus szélsőségeitől.
A modern mozgalom hatására módosítottak a tanrenden és az Osztály szervezeti felépítésén is. Kezdeti lépésként már 1922-ben - hivatalosan 1926-ban - felállították a történeti tanszékektől független Tervezési Tanszéket Kotsis vezetésével, illetve egyre inkább a tervezési stúdiumokat állították a tanrend középpontjába. Ez a folyamat csúcsosodott ki 1945-1946-ban, amikor a tervezés két újabb tanszékkel, a II. számú és a III. számú Épülettervezési Tanszékkel erősödött. Élükre a következő évtizedet meghatározó oktatókat, Kiss Tibort és Weichinger Károlyt nevezték ki. 1946 elejére tehát kialakult a modern szemléletű tanrendhez illeszkedő felépítése is az Építész Osztálynak.
Az 1948/49-es tanévtől kezdődően azonban az építészkar oktatóinak reagálni kellett az első ötéves tervben előirányzott építkezésekhez szükséges mérnökutánpótlás biztosítására, a szocreál stílusfordulatra, az ipari építészet és az előregyártás előretörésére, az „iparral”, vagyis a gyakorlati élettel megkövetelt szoros kapcsolatra. Az első két reform Major Máté, a harmadik Kardos György, a negyedik Gábor László vezetése alatt valósult meg. Mindegyik esetében a legfőbb cél a minisztériumok és építészkongresszusok által hozott határozatok teljesítése volt, ugyanakkor az állandó reformok olyan újítások bevezetésére is alkalmat teremtettek, amelyek korszerűségüknek köszönhetően tulajdonképpen a mai napig használatosak vagy újra és újra felmerülnek. Ilyenek a komplex tervezés kezdeti módszerei, az élő, aktuális tervezési feladatok kiadása, tervpályázat kidolgozása hallgatói tervként, a külsős - tervezőintézeti - kollégák bevonása a konzultációkba és tervbírálatokba, a diplomavédés bevezetése, az oktatói és hallgatói tervezési gyakorlatszerzés szükségességének felismerése és lehetőségeinek megteremtése, a kis létszámú atelier-képzéssel való próbálkozások vagy a különböző érdeklődésű hallgatók számára történő speciális ismeretnyújtás, a mesteriskola elindításának kérdésköre.
A fent említett és az 1940-es, 1950-es években bevezetett újítások nagy része már a 20. század első két évtizedében megfogalmazódott egyes oktatókban, az akkori reformok kidolgozóiban, csak akkor nem tudtak eljutni a megvalósításig.
A tézishez kapcsolódó publikációk: 2, 3, 4, 6, 9, 10.
2 tézis
A műegyetemi építészképzés történetében az 1945-ös évhez képest sokkal inkább az 1948/49-es tanév jelentett igazi korszakhatárt, amikor a II. világháború utáni első, majd a második tanulmányi reform nyomán megkezdődött a tanrend és a tanári kar átalakulása és egyes szaktárgyak átpolitizálása. Mindezek ellenére a modern szemléletű építészetoktatás továbbra is, egészen az 1951/52-es tanév második félévéig érvényben tudott maradni a Műegyetemen.
A politikai átalakulással, a fordulat évével összefüggésben az 1948/49-es tanév már számos változást hozott az Építészmérnöki Osztály életében, ami egyfelől a tanrendet, másfelől a tanári kar összetételét érintette. 1948 őszén Kotsis Endre menesztésével vette kezdetét a tanerő „nem kívánatos elemeinek” eltávolítása az egyetemről, és ezzel párhuzamosan megjelentek a párt szempontjából megbízható oktatók az Osztályon. Utóbbiak közé sorolható Major Máté, aki 1948 őszétől tartotta meg a Bevezetés az építészetbe című, a tanrendbe teljesen újonnan beillesztett, politikával átszőtt előadását.
Az 1948/49-es reform az első ötéves tervben előirányzott számokhoz igazodva - évi 600 építészmérnök kinevelése a cél -, a könnyebb kezelhetőség érdekében bevezette a tagozati, illetve a tanulóköri rendszert, módosítottak a szigorlati renden is, valamint szabályozni kezdték a nyári gyakorlatokat.
1950-ben 421-en iratkoztak be a Mérnöki Kartól függetlenedett Építészmérnöki Karra, az első félévre. A 20-25 fős, osztályként kezelhető tanulóköri rendszer és a tankörvezetők szerepe így még jobban felerősödött. A második reform keretében profilozták a meglévő és az új tervezési tanszékeket, valamint az egyes tagozatokat is. A kivitelező (építőmérnök vagy B) és a tervező (építőművész vagy A) tagozatos hallgatókat már az első évfolyamtól kezdve szétválasztották, és tanrendjüket a korábbihoz képest jelentősebb mértékben megkülönböztették, emelve a speciális szaktárgyak jelentőségét. A tervezési tanszékek profilját és elnevezését az időközben létrejött nagy állami tervezőintézetek rendszeréhez igazították, létrehozva a régi-új Lakóépülettervezési, az I. és a II. Középülettervezési, az Ipari Épülettervezési és a Várostervezési tanszéket. A tanszékek profilozásához kapcsolódóan rendkívüli kari üléseket hívtak össze, amelyeken egy-egy tanszék vezetője tartott beszámolót a munkarendről, az elért és tervezett eredményekről, a hallgatók előmeneteléről, a szovjet szakirodalom tanulmányozásáról, az orosz nyelvtanulás folyamatáról.
1950 táján a képzőművészetek és társművészetek irányából ugyan már kisebb-nagyobb kritika érte a továbbra is modern szemléletű, funkcionalista hallgatói terveket, és Major tárgyán keresztül az ún. formalizmusvita szele is elérte a diákságot, a szocialista realista stílusdiktátum egészen az 1951/52-es tanév második félévéig gyakorlatilag érintetlenül hagyta az építészetoktatás területét. Erre a legjobb bizonyíték az 1950-ben publikált hallgatói tervanyag és az 1951. október 2-i kari tanácsülés, amely egyelőre csak a tanszékvezetők körében tárgyalta az 1951. áprilisi, ún. nagy építészeti vita eredményeit.
A tézishez kapcsolódó publikációk: 7, 11.
3 tézis
A szocialista realista stílusdiktátum az építészetoktatásban körülbelül egy-másfél éves késéssel vette kezdetét a tervezőintézetek világához képest. A szocreál hatására kialakított új tanrend mindenekelőtt az építőművész tagozatot, tehát a hallgatóságnak megközelítőleg a harmadát érintette.
A szocreál útkeresés az egyes tervezőintézekben már az 1950-es évek második felében elkezdődött, azonban a stílust az 1951. áprilisi építészeti vita lezárása tette kötelező érvényűvé. A nagy vállalatokban hozzá is láttak a magyarországi szocreál építészet megteremtéséhez, hogy az 1951. októberi építészkongresszusra már fel tudják mutatni az eredményeket. A vita egyértelművé tette, hogy a műegyetemi képzést is gyökerestül át kell majd alakítani, de az újonnan megválasztott dékán, Kardos György kérésére a hallgatókat csak az októberi kongresszus után tájékoztatták a fejleményekről.
1951 nyarán új tanszékeket állítottak fel, és új oktatókat neveztek ki, megerősítették az építészettörténet oktatását, azonban a szocreál képzés bázisának tekintett építőművész tagozat speciális tanrendjét csak egy évvel később, 1952 nyarán fogadták el. Ez szovjet mintára teljesen új, a szocreál tervezést elősegítő, több féléven átívelő tárgycsoportot is magába foglalt.
Míg a tervezőintézeteknek 1951 októberében, addig a műegyetemi oktatóknak 1952 szeptemberében kellett beszámolniuk az elért eredményekről. A Magyar Építőművészek Szövetsége által szervezett kiállításon és vitán bemutatták az előző félévben született, a szocreál építészet felé óvatosan elmozduló hallgatói terveket, de a szocreálnak megfelelő tanrend csak ezzel egyidőben, 1952 szeptemberében lépett életbe. Az első, kilenc félévet végző építőművész tagozatos hallgatók, akik a harmadik évtől már a szocreál tanrend szerint tanultak, 1954 áprilisában védték meg szocreálos diplomatervüket. Akkor, amikor a MÉSZ I. konferenciája és közgyűlése már az elmúlt három év építészetének hibáit vette számba, és próbált útbaigazítást adni a jövőre nézve.
A tézishez kapcsolódó publikációk: 7, 12, 13.
4 tézis
A kutatás során alkalmazott módszertan, az oral history segítségével kimutathatóvá vált, hogy egyes oktatóknak köszönhetően a szocreál stílusdiktátum alatt is lehetőség mutatkozott a „zárójelbe tett” modern építészeti szemlélet megismertetésére. A cél eléréséhez különböző módszerek álltak rendelkezésre, melyekről az egykori hallgatók számoltak be visszaemlékezéseikben.
A modern építészet megismertetésére a legkézenfekvőbb a vetített képes előadás lett volna, de erre a stílusdiktátum alatt nem volt lehetőség. Egyes oktatók így titkos előadásokat, összejöveteleket tartottak egy-egy kisszámú, megbízható hallgatói csoport számára. A modern építészet alkotásait néhány kép erejéig az előadásokon is be lehetett persze mutatni, csak ennek negatív előjellel kellett történnie. Ezenkívül a tanszéki és központi könyvtárban megtalálható folyóiratok, könyvek segítségével is lehetett tájékozódni a modern építészetről.
Voltak, akik számára engedélyezték, hogy két tervet készítsenek a beadásokra, egy hivatalost a szocreál, és egy titkosat a modern építészet jegyében. Egyszerűbb megoldást jelentett, ha az oktatók alapvetően a funkcióra és a szerkezetekre koncentráltak az előadásokon, és a stílus kérdését meghagyták a konzultációkat vezető tanársegédeknek. Utóbbiak közül többen azt az irányt erősítették a hallgatókban, hogy a szocreálról egyfajta applikációként gondolkozzanak. Tehát az alapvetően modern, a funkciónak megfelelő épületet a tervezés végén lássák el a szükséges díszítményekkel. Ugyanakkor ők hívták fel a figyelmet egy másik járható útra is, az északi államok klasszicizáló modern építészetére, amihez ráadásul jelentős szakirodalom is rendelkezésre állt az egyes tanszéki könyvtárakban a „dániás évfolyamoknak” köszönhetően.
Egyfajta kibúvót tudott jelenteni a népi építészetből való kiindulás is, valamint a városépítészet és az ipari építészet területe, ahol a stílussal kapcsolatban nem fogalmazódtak meg kezdetben jelentős elvárások. Ezzel összefüggésben történhetett, hogy az építőmérnök tagozatos hallgatók, akik a szocreálnak megfelelő tanrendben alig részesültek, a legtöbb esetben ipari vagy mezőgazdasági, közlekedési tematikájú féléves feladatot, diplomatervet kaptak.
A tézishez kapcsolódó publikációk: 1, 2, 8, 12, 13, 14.
5 tézis
A háttérben a szocreál alatt is jelen lévő, a stíluskérdéseken túlmutató oktatói-tervezői hozzáállás garanciát jelentett arra, hogy a stílusdiktátum idején minőségi tervek szülessenek az oktatók és hallgatók rajzasztalán. Továbbá biztosította, hogy az építészetoktatásban szinte azonnal és zökkenőmentesen vissza lehessen térni a modernhez az 1954-1955-ben bekövetkezett újabb fordulatot követően, korábban, mint a gyakorlati életben.
Az 1954. márciusi MÉSZ konferencia és közgyűlés, majd az 1954. decemberi Hruscsov-beszéd nemcsak az építészszakmára, hanem az oktatásra is hatással volt. Az újabb fordulatra ráadásul gyorsabban lehetett reagálni a Műegyetemen, ahol nem volt akkora a tét, és nem álltak kivitelezés alatt szocreál épületek. Emiatt tulajdonképpen már az 1954/55-ös tanév második felétől kezdtek eltűnni a szigorúan vett szocreálos tervek az Építészkaron, és szép lassan átadták helyüket a modern építészethez visszavezető átmeneti stílusúaknak, ahogy a fennmaradt hallgatói tervek és a hozzájuk kapcsolható diplomabírálati jegyzőkönyvek igazolják.
A MÉSZ konferencia és a Hruscsov-beszéd tanulságait leszűrve a Műegyetemen Gábor László dékán vezetésével hozzáláttak az új, stabil tanrend kidolgozásához. Ahogy a neve is mutatja, a korábbi, egymást sűrűn váltó reformok helyett ezúttal tényleg hosszú távú megoldásban szerettek volna gondolkozni a kar oktatói.
A stabil tanterv ismét közelítette egymáshoz a két tagozatot, egyrészt azáltal, hogy csak a hetedik szemesztertől választották szét a képzésüket, másrészt az utolsó másfél év órarendjei sem mutattak már nagy különbségeket. A szocreál tárgycsoport kikerült az ekkor már tudatosan tervezőnek és nem építőművésznek nevezett tagozat tanrendjéből.
A gyorsan keresztülvitt negyedik reform miatt tulajdonképpen egy évfolyam sem részesült teljes mértékben a szocreálnak megfelelő tanrendben, de több évfolyam tanulmányaira így is rányomta bélyegét a stílusdiktátum. Mindezek ellenére, a háttérben jelen lévő modern személetnek köszönhetően, könnyedén vissza tudtak térni, vagy át tudtak állni az újra modern építészet útjára.
A kutatás eredményeként a két világháború közötti időszak alaposabb megismerésének köszönhetően körvonalazódott az a felfogás vagy elv, amely kordában tudta tartani a modern mozgalom hatására bekövetkező változásokat, és amely az 1940-es évekre megerősödve a stílusdiktátum alatt is mérvadónak bizonyult.
A „konzervatív haladás” vagy „tartalmas egyszerűség” elvének lényege röviden összefoglalva abban állt, hogy a hallgatókat igyekezett megóvni tanulmányaik alatt a különféle szélsőségektől - legyen az egy divatos irányzat, vagy épp egy felülről diktált kötelező stílus. Az aktuális tendenciák feltétlen követése helyett az oktatók sokkal fontosabbnak találták, hogy olyan alaptudással vértezzék fel a leendő építészeket, amely minden tervezői feladat során biztos kiindulást tud majd nyújtani. Emiatt bizonyos nézőpontból úgy tűnhetett, hogy nem engedtek teret a fantázia szárnyalásának, vagy a legkorszerűbb formai-szerkezeti megoldásoknak, de ezt okkal tették.
A korszakokon átívelő hozzáállás segítségével az oktatók a szocreál alatt is óva intették a hallgatóságot a kötelező stílus szolgai követésétől, és inkább a stíluskérdéseken túlmutató funkcionális-műszaki-gazdaságossági problémákra próbáltak rávilágítani. Ezt támasztják alá az egykori hallgatók visszaemlékezései, de a szigorlati jegyzőkönyvekben olvasható bírálatok és a bizottság által feltett kérdések is, amelyek általában rákérdeztek egy-egy konkrét, a szocreálhoz választott motívum létjogosultságára. Egy-két évvel később, az 1956/57-es tanévben megvédett diplomaterveknél pedig már a modernizmusból ismert megoldásokat kellett észérvekkel alátámasztaniuk a fiatal tervezőknek.
A „konzervatív haladás” a műegyetemi építészképzésben olyan hagyománynak tekinthető, amely az 1920-as évek második felében, a modern mozgalomra reagálva fejlődött ki, és amely a mester-tanítvány kapcsolatoknak köszönhetően hosszú évtizedeken át tovább tudott öröklődni, és talán máig jellemzője a műegyetemi építészképzésnek.
A tézishez kapcsolódó publikációk: 5, 14, 15.
A tézisekhez kapcsolódó publikációk jegyzéke
[1] Karácsony Rita: A dániások - Dániai és svédországi inspirációk és azok hatása az 1940-es, 1950-es évek hazai építészetére. Műemlékvédelem 66 (2022) 2-3. 1-13.
[2] Karácsony, Rita - Vukoszávlyev, Zorán: The Appearance of Prefabrication as a Subject in Architectural Education at the Budapest Technical University. Uniting Theory and Practice in Modern Construction Activities in the Decade after 1945. Periodica Polytechnica Architecture 53 (2022) 2. 95-103.
[3] Karácsony Rita - Vukoszávlyev Zorán: Elmélet és gyakorlat kapcsolata. Műegyetemi építészkari tervezési munkák az 1950-es évekből [The Relationship Between Theory and Practice: Design Works of the Faculty of Architecture at the Budapest Technical University in the 1950s]. Építés - Építészettudomány 50 (2022) 3-4. 295-316. Scopus
[4] Karácsony Rita: A MÉSZ Mesteriskola első három ciklusának története: 1953-1960. In: Mesteriskola 1953-2023. Szerk. Götz Eszter. Építész Mester Egylet, Budapest 2022. 12-29.
[5] Karácsony Rita: '56-os magyar építészek, sorozat. Építészfórum 2021. https://epiteszforum.hu/dosszie/ 56-os-magyar-epiteszek
[6] Karácsony Rita: Hültl Dezső (1870-1945). Holnap Kiadó, Budapest 2020.
[7] Karácsony Rita - Vukoszávlyev Zorán: A magyar építészetoktatás reformja a II. világháború után. A modernista szemlélet látszólagos háttérbe kerülése. In: Kortárs építészettörténet V 100 éves a Bauhaus. Szerk. Veöreös András - Horváth Tamás. Győr-Moson-Sopron Megyei Építész Kamara, Győr 2020. 129-144.
[8] Karácsony, Rita - Vukoszávlyev, Zorán: “The Danes”. The influence of the Danish Group on designing architecture in Hungary in the 1940s and 1950s. In: Artistic contacts between political blocs after World War II in Central Europe: Visual arts, power, cultural propaganda. Szerk. Makary Górzynski - Sylwia Pierucka - Anna Tabaka. Kalisz, 2019. 61-63.
[9] Karácsony, Rita - Vukoszávlyev, Zorán: “Conservative Progression”. The influence of the Modern Movement on Hungarian architectural education during the interwar period. Architecturae et Artibus 41 (2019) 3. 42-53.
[10] Karácsony Rita: A középület-tervezés elméleti oktatása a Műegyetemen. A tárgy professzorai és oktatás-módszertanának változásai (1940-1960). Architectura Hungariae 18 (2019) 3. 91-109.
[11] Karácsony, Rita - Vukoszávlyev, Zorán: Architectural Education in Hungary from 1928 to 1948 According to the Contemporary Specialised Press. Symmetry - Culture and Science 30 (2019) 4. 295312. Scopus
[12] Karácsony Rita: A szocreál jelenléte a műegyetemi építészetoktatásban. Műemlékvédelem 63 (2019) 1-2. 67-79.
[13] Karácsony, Rita - Vukoszávlyev, Zorán: Teaching Modernism. A Study on Architectural Education in Hungary (1945-60). In: 100 Jahre Bauhaus - What interest do we take in the Modern Movement today. Szerk. M. Melenhorst - U. Pottgiesser - T Kellner - F. Jaschke. Hochschule OWL, Berlin 2019. 331-343.
[14] Karacsony, Rita - Vukoszávlyev, Zorán: Emigration of Architects and the Foundations of Modernism, Hungarian Architecture Students Entering the Profession Abroad After the 1950s. Architektura and Urbanizmus 53 (2019) 3-4. 182-195. WoS, Scopus
[15] Karácsony Rita: Külföldre kényszerült ’56-os építészek életútja és munkássága. Adatok egy egyéves építészettörténeti kutatásból. Műemlékvédelem 61 (2017) 6. 276-294.
SIMON MARIANN1 OPPONENSI VELEMENYE
Az értekezésről általában
Az anyagot másodszorra olvasó bírálónak elvileg könnyű feladata van. Könnyű, mert az értekezés tartalmát már a munkahelyi vitáról ismeri. Másrészt viszont nehezebb, mert a feldolgozott forrásanyag impozáns mennyisége önmagában már nem kápráztatja el. Olvasás közben pedig hajlamos azt keresni az új szövegben, hogy a jelölt javította-e valamennyi korábbi észrevételét.
Az 1945 és 1956 közötti hazai építészet alapos feldolgozása az 1990-es években kezdődött, de a nehezebben elérhető források bevonására, értelmezésére csak lassan került sor. A témát - akár az építészeti forma, akár a politikai kényszerek, elvárások oldaláról - sokan elemezték, de a szocialista realizmus megjelenése, az abból következő váltás, váltások leírása az építészképzésben eddig még hiányzott. Az építészképzés vizsgálatának elsődleges forrását a műegyetemi dokumentumok, jegyzőkönyvek, tantervek stb. elérhetősége jelenti. Az elemzést és értékelést segíti, hogy a vizsgált időszak oktatói közül már senki sem él, a levéltár és a tanszékek viszont sok anyagot megőriztek, sőt rendszereztek. A BME OMIKK levéltára alapvető forrásnak bizonyult, mint ahogyan az oda frissen bekerült olyan anyagok is, mint például Korompay György hagyatéka. A jelölt az 1950-es évek egykori hallgatói közül is többekkel készített interjút, illetve felhasználta az Oral History Archívumnak az 1980-as évek második felében készült anyagait is, így elérve olyan építészek véleményét, akik ma már nem élnek. Összefoglalva, a jelölt hatalmas anyagot dolgozott fel, beleértve a vizsgált téma minden forrását és aspektusát.
Az értekezésrő'l részletesen
Az értekezés öt fejezetből áll. Bár a kutatás fókuszában a stílusváltás áll, az alig néhány éves szocreál stíluskorszak maga is következménye az 1945-ös háború utáni újrakezdésnek, míg az annak formális lezárását jelentő 1954-es év helyett indokolt volt a vizsgálatot a szintén a politika által meghatározott 1956-os dátumig kiterjeszteni. A disszertáció fejezetei így: I. A két világháború közötti építészoktatás; II. Oktatás a második világháború után; III. A szocreál stílusfordulat; IV. A szocreál időszak és V Vissza a modernhez. Bár az értekezés szerkezete a júniusi munkahelyi vita óta nem változott, az időközben megszaporodott skolasztikus osztályozási rendszer (fejezet, alfejezet, al-alfejezet) kiterjedt alkalmazása azonban nem igazán segíti az olvasót, főleg, ha egy-egy címhez csak egy oldalnyi szöveg tartozik. A téma elaprózása leginkább a IV 6. fejezetben zavaró, ahol nyolc oldalon kilenc téma jelenik meg 6.a-tól 6.i-ig jelölve. A szövegbehúzás és az eltérő betűforma ellenére a tartalomjegyzék írásképe ellentmondásban van a mögöttes tartalom jelentőségével. Az átszerkesztés közben a III. 3. pont, A Magyar Építőművészek Első Országos Kongresszusa és az építésznevelés kérdésköre című fejezet ki is maradt a tartalomjegyzékből.
Az értekezés szerkesztéséről és tartalomjegyzékéről áttérve a tartalomra, a megfogalmazott kutatási kérdésekből indulok ki. A jelölt kérdéseit pontosan összefoglalja a Tézisfüzetben. Az összefoglalást tovább tömörítve: A kutató egyrészt arra a kérdésre keresi a választ, hogyan, milyen lépésekben, milyen eszközökkel alakították az oktatási reformok a tanrendet és a képzést. Másrészt azt vizsgálja, hogyan valósult meg a váltás, a váltások az oktatás gyakorlatában, mind az oktatók, mind a hallgatók szempontjából. Vagyis egyik oldalon vannak az elvárások megfogalmazói és teljesítői: a politika, a szakma és az oktatók. Köztük nem lehet pontos sorrendet meghatározni az átfedések miatt.2 A másik oldalon, mint befogadó (elfogadó? elszenvedő?) fél, vannak a hallgatók és az oktatók. Az így vázolt tárgyalási, feldolgozási séma jól követhető az első (I.) fejezetben, és kevésbé a másodikban, azon belül az 1950/51-es második tantervi reform esetében. A harmadik fejezetben - Szocreál stílusfordulat és az építészképzés jelentősége a folyamatban - a rendszer megbomlik, keverednek az elvárások és a reakciók elemei.
Az előbbi logikát ugyanakkor nem lehet minden esetben, pontosabban valamennyi tárgyalt időszakban elvárni. A szigorúan vett szocreál korszak (IV fejezet) tárgyalásába belekerült néhány olyan téma, amelyik vagy nem közvetlenül kapcsolódik a hazai építészeti oktatáshoz (IV. 1. Szocreál a környező szocialista államokban), vagy éppen az oktatás és az egyetemen kívüli gyakorlat kapcsolatával foglalkozik (IV 8. Elmélet és gyakorlat kapcsolata a szocreál építészképzés idején). Mindkét téma fontos és segíti a helyzet megértését.
Az építészképzés és a stílusok (legyen az a historizmus, a modern vagy a szocialista realizmus) összefüggéseit az adott időszakban készített hallgatói tervek mutatják. A jelölt számos példát, rajzot és modellt gyűjtött össze, amelyek részben önmagukért beszélnek. Ugyanakkor a diplomatervek bírálati jegyzőkönyvei a tervek nélkül is sokat elmondanak a korról, az oktatókról és a hallgatókról, mint például Dávid Károly 1954-ben írt értékelései. (IV 3. fejezet) A legjobb persze, ha mind a terv, mind a bírálat fennmaradt. (IV 5. fejezet) A disszertáció képanyaga fontos, alapvető része a munkának, hiszen a tervek maguk is bizonyítékok. Az illusztrációkat a szövegben számmal jelölt hivatkozások jelölik, amelyeket - sajnos - alig-alig lehet visszakeresni az egybeszerkesztett 429 oldalas anyagon belül. Pedig csak külön fájlba kellett volna tenni a szöveget és a képanyagot, amelyek így párhuzamosan is megnyithatóak lettek volna.
Egy személyes megjegyzés
Az 1945 és 1956 közötti időszak mozgalmas volt az ország, a politika, az építészet - és ezt a jelölt bizonyította - az építészképzés területén is. Ugyanakkor nemcsak mozgalmas, de erőszakosan felforgató is volt ez a korszak. Átolvasva a több mint negyven év építészképzésének a történetét, feltűnt, hogy a vizsgált évtizedekben három vezető oktató is még aktív korában meghalt (Nagy Virgil, Friedrich Lóránt és Kardos György). Haláluk - a politikától függetlenül - lehetőséget adott egy amúgy már szükséges szakmai váltásra. Vajon csak ez a két út (az építész halála vagy politikai eltávolítása) ad lehetőséget a képzésben a komoly módosításokra?
Összefoglalás és értékelés
A jelölt alapos és minden szempontra kiterjedő, eredményes kutatómunkát végzett. Eredményeit öt tézisben foglalta össze. Az összegyűjtött anyag és a szerző érvelése mind az öt tézist egyértelműen bizonyítja, így azokat új eredményként tudom elfogadni egy olyan témában és területen, amellyel ilyen módon és ilyen mélységben más még nem foglalkozott.
HABA PÉTER3 OPPONENSI VÉLEMÉNYE
A második világháború utáni negyedszázad hazai építészetének kutatásával kapcsolatos újabb törekvéseket és friss eredményeket áttekintve világossá válik, hogy Karácsony Rita doktori dolgozata aligha érkezhetett volna jobb pillanatban. Az utóbbi évtizedekben születettek sommás korszakáttekintések, íródtak építészeti szakterületeket, alkotóközösségeket, speciális résztémákat feldolgozó monográfiák, sőt, nagyívű életmű-összegzések is, de a műegyetemi építészoktatás 1945 utáni történetének szisztematikus feltárására még senki sem vállalkozott. Annál is inkább fontos lépés ez, mert az építészek gondolkodásának és szakmagyakorlási elveinek bázisát, alapmércéit megteremtő műegyetemi képzések, oktatói és hallgatói közösségek megismerése az immár egyre mélyrehatóbban vizsgált építészettörténeti folyamatok értelmezését nagymértékben segítheti, komplexebbé és átfogóbbá teheti, akár egyes tendenciák, jelenségek korábbi leírásainak újrafogalmazását is ösztönözheti.
Arra, hogy a disszerens nagyon is tudatában volt mindennek, nemcsak a dolgozat alcíme utal - mely a témát általánosabb szintre, az építészet nagy egészének horizontjára emeli fel („építészeti fordulatok”), egyszersmind az autonóm alkotó nézőpontját állítja a fókuszba („személyes történetek”) -, hanem a dolgozat egyes fejezeteit összefogó gondolati ív is. Bár a dolgozat az 1945 és 1956 közötti intervallumra koncentrál, a disszerens felvázolja az előzményeket is, egészen az 1920-as évekig visszatekintve. Teszi ezt azért, mert az építészképzés második világháború utáni folyamatait jelentős mértékben örökölt problémák, tovább élő erős hagyományok és az új társadalmi-politikai helyzet jegyében újraformált, de mégiscsak régi (sok évtizedes) minták határozták meg.
A dolgozat okfejtése arra utal, hogy a disszerens szerint az oktatás legfőbb kérdései elsősorban az 1919 és 1956 közötti időszakot domináló eszmei és stiláris irányzatok „párharcaiban” összegződtek: a képzési struktúrákat, tanrendeket, tanszéki tagolódásokat és feladatköröket megalapozó koncepciók alakulásában - az építészet mérnöki oldalát szolgáló képzési elemeken túl - elsősorban ezeknek jutott a főszerep. A dolgozat ebben a tekintetben bizonyos analógiákat, összevethető szituációkat is sejtet az 1920-1930-as évek és az 1945 utáni tizenegynéhány év folyamatai között, miközben természetesen rámutat a közvetlen összehasonlítást kizáró eltérésekre, a szellemi, illetve társadalom- és építészettörténeti kontextus különbségeire is. Lakonikusan ekképp foglalhatók össze a fent említett analógiák: ahogy a két világháború között a műegyetemi képzésben a historizmus és a modernizmus hol összecsapott, hol egymásra kölcsönhatást gyakorolva átmeneti változatokat hozott létre (majd néhány meghatározó építész tanár elvei nyomán különféle „mérsékelt” modernizmusvariánsok váltak uralkodóvá), úgy az 1950-es években a modernizmus került szembe a szocialista realizmus stiláris előírásaival, ám azokkal szintén sajátos „hibrideket” is alkotott (míg végül az előbbi ismét maga mögött hagyta a néha archaizálásnak, néha historizálásnak tekintett utóbbit).
Érthető tehát, hogy a disszerens a műegyetemi építészképzés történetének különféle aspektusait nagyrészt ezen eszmei-stiláris irányzatok „sorsfordulóival” való összefüggésükben, azokra vonatkoztatva tárgyalja. Így viszonyul az Építész Osztály, illetve az Építészmérnöki Kar folytonosan változó szervezeti rendszerének és oktatási struktúrájának feltérképezéséhez éppúgy, mint az egymásra következő képzési reformok, az elvetett vagy csak részben megvalósított ambiciózus tervek, az építőművészek és az építőmérnökök oktatásáról szóló diskurzusok, elvrendszerek elemzéséhez. A disszerens leszögezi, hogy „a doktori kutatás legfőbb céljának azt tekintette, hogy [...] bebizonyítsa a modern szemlélet folytonos jelenlétét a műegyetemi építészképzésben, a stílusdiktátum alatt is, és felkutassa azokat a módszereket, amelyeknek köszönhetően a szocreál korszak hallgatói mégiscsak találkozhattak a modern építészettel”. Bár ez a céltudatosság kissé prekoncepciózus megközelítésnek tűnhet, a disszerens e kijelentést korábbi komoly kutatási eredményeiből eredő feltevéseire alapozta.
Külön kiemelendő, hogy a dolgozat precíz időrendben vezeti végig az olvasót a szocreál bevezetésének műegyetemi folyamatán, hogy pontról pontra teszi világossá, miként állt elő fáziskésés a szocreál hivatalos diktátuma és az „oktatásbeli szocreál” között, hogy az oktatók miként próbáltak időt nyerni a kötelező stílusigazodás vállalható stratégiájának kialakításához. Önálló fejezetek elemzik a skandináv mintaképek követése mögötti megfontolásokat, érveket és forrásokat, s ezzel a disszerens végre - kritikai reflektivitással - tisztázza a hazai építész szakmában (és építészettörténet-írásban) oly sokszor emlegetett, de mélyebb kutatásokra nem alapozott (s időnként már-már mitikussá magasztosuló) történeteket a szocreállal szembeni „belső ellenállásról”, a mentőövként értelmezett „északi inspirációkról”. Figyelemre méltó finomsággal fejti fel azt a szinte dialektikus folyamatot is, ahogy az építészettörténet és az építészeti tervezés oktatása - a mindenkori uralkodó stílusideológiákkal összefüggésben - időről időre összefonódik, majd szétválik, ahogy egyszerre feltételezik és elkerülik egymást.
A disszerens példás alapossággal és körültekintéssel, kifogástalan tudományossággal végezte a feltáró munkát. A források teljes körű vizsgálatára törekedett: azon túl, hogy gondosan átnézte a levéltári és egyetemi irattári állagokat (különös tekintettel a különféle jegyzőkönyvekre, oktatásiprogram-tervezetekre, vitairatokra, kari rendelkezésekre, hivatali levelezésekre), a kutatás kiterjedt a közgyűjteményekben (elsősorban a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központban) fellelhető dokumentumokra, a hallgatói munkák tanszéki gyűjteményeire, egyetemi évkönyvekre és egyéb belső kiadványokra, jegyzetekre. Akárcsak a vizsgált korszak más építészettörténeti témaköreinek kutatása során, úgy ezúttal is kulcsjelentőségűnek bizonyultak a szakfolyóiratok közleményei, és fontos kiegészítést jelentettek a korábbi egyetemtörténeti szakmunkák. Tekintettel arra, hogy kritikus periódusban vagyunk az 1950-es évekbeli építészet kollektív emlékezetének, emlékezetkultúrájának dokumentálásával (az élő szemtanúkkal való találkozással) kapcsolatban, manapság szinte kötelezően elvárható kutatási feladat az interjúzás: a disszerens - lehetőségeihez mérten - ezt is maximálisan teljesítette. Mindezen munka eredményeképpen számos, eddig nem, vagy csak homályosan ismert történeti tényezőre, eseményre derült fény, amelyek együttesen, eredeti összefüggésrendszerükbe visszaillesztve komplex képet tárnak az olvasó elé a korszak műegyetemi építészeti képzéseiről. A dolgozat egyik legfőbb értéke a különböző jellegű adatforrások, emlékek, kritikák, hitvallások egymásra vetítéséből, ütköztetéséből születő sokrétű és eleven kép az 1945 és 1956 közötti műegyetemi oktatás belső életéről. Imponáló és önmagában is jelentős kutatási eredményként értékelhető az igen bőséges képanyag és a dolgozat függelékeként elkészített adattár. Azonban kissé zavaró, hogy az illusztrációk sorrendje számos ponton merőben eltér a dolgozat gondolatmenetétől, az olvasót arra késztetve, hogy a háromszáz oldalnyi képanyagban folyamatosan előre-hátra lapozgasson.
Mindazonáltal a dolgozat felépítése és gondolatmenete logikus, következetesen tartja magát a bevezetésben felvázolt kutatási koncepcióhoz. A disszerens általában jól egyensúlyoz a műegyetemi építészképzés-történet különféle aspektusai között: jelentőségükhöz mérten tárgyalja az intézménytörténeti eseményeket, az egymásra következő oktatási reformok hivatali ügymenetét, a reformfolyamatok közepette egymással versengő módszertani és ideológiai „iskolákat”, a hangadó szaktekintélyek szerepét és preferenciáit, a hallgatói munkákban - és azok bírálataiban - megnyilvánuló képzési tendenciákat és anomáliákat. Mindazonáltal az építészképzés ezernyi szálát bizonyára lehetetlen egyetlen, mindvégig töretlen okfejtésben összefonni: helyenként elkerülhetetlen szövegtechnikai nehézségeket (kényszerű tartalmi elcsúszásokat, rendkívül sok szálon futó, s ekképp az olvasó számára igen nehezen áttekinthető gondolatsorokat) okozott a műegyetemi építészképzés intézménytörténeti és eszmetörténeti vonulatának időbeli diszkrepanciája, illetve az oktatási programokban megnyilatkozó ellentmondásossága.
Az opponens azonban ezekbe - a kutatás eredményeihez képest nem különösebben jelentős, s később elsimítható, letisztázható - technikai kérdésekbe nem bocsátkozik bele, mert a dolgozat zárógondolatainak olvastán egy sokkal fontosabb és összetettebb kérdéskör foglalkoztatja. Az alábbi bekezdésekben ezt igyekszik összefoglalni és a disszerens gondolatmenetére vonatkoztatni.
A dolgozat meggyőzően mutatja ki, hogy a Műegyetemen a vizsgált időszakban mindvégig jellemző volt egy olyan, politikai korszakokon és építészeti ideológiákon átívelő szemlélet, amely a munkatársak számára sokszor biztosított szilárd támpontot, segítséget az oktatásban, illetve az általános építészeti gondolkodásban előálló - természetes vagy kényszerített - változások során, az új szakmai irányvonalak felkutatása közepette. A disszerens így fogalmaz a dolgozat konklúziójában: „A két világháború közötti időszak alaposabb megismerésének köszönhetően kirajzolódott az a felfogás vagy elv, amely kordában tudta tartani a modern mozgalom hatására bekövetkező változásokat, és amely az 1940-es évekre megerősödve a stílusdiktátum alatt is mérvadónak bizonyult. A Kotsis Iván szavaival élve »konzervatív haladásnak« vagy »tartalmas egyszerűségnek« nevezett elv lényege röviden összefoglalva abban állt, hogy a hallgatókat igyekezett megóvni tanulmányaik alatt a különféle szélsőségektől - legyen az egy divatos irányzat, vagy épp egy felülről diktált kötelező stílus. Az aktuális tendenciák feltétlen követése helyett az oktatók sokkal fontosabbnak találták, hogy olyan alaptudással vértezzék fel a leendő építészeket, amely minden tervezői feladat során biztos kiindulást tud majd nyújtani”, és elsősorban „a stíluskérdéseken túlmutató funkcionális-műszaki-gazdaságosságiproblémákra próbáltak rávilágítani.”
Az opponens szerint szorosan összefüggnek ezzel az oktatási szemlélettel a dolgozat zárófejezetének (a konklúzióban is kiemelt) következtetései. Az opponens - továbbfűzve a disszerens gondolatait - arra a következtetésre jut, hogy a vizsgált korszak végére egy olyan oktatási program és elvrendszer stabilizálódott, amely rendezte (vagy legalábbis rendezni kezdte) az építészet művészeti és mérnöki oldalának korábban nem kielégítően tisztázott, illetve nem a valós szakmai praxisnak megfelelően (hanem inkább kultúrpolitikai alapokon) kialakított viszonyát (szétválasztását?) az építészképzés folyamatában. A disszerens kiemeli: „a negyedik [ti. az 1955-1956-ban zajló] reform ismét közelítette egymáshoz a két tagozat [ti. az építőművészeti és építőmérnöki tagozat - a szerző] tanrendjét, hiszen az újabb fordulat következtében megszűnt az építőművészek kiemelt helyzete. Szükségesnek tartották, hogy a speciális tudásanyag elsajátításán túl mindkét tagozat órarendjében nagyjából egyensúlyban legyen jelen az építészet művészi és mérnöki oldala, így a tervezői, építészettörténeti és műszaki tárgyak óraszámait majdnem kiegyenlítették.”
Majdnem kiegyenlítették, már csak azért is, mert a Kotsis Iván-i elvek és az azzal rokon szakmai attitűdök a művészi kreativitás, a komplex tervezői problémamegközelítés, a magas szintű konstruktőri szaktudás és a mérnöki ingénium szintézisében érvényesülhettek a maguk teljességében. Erre utalnak a dolgozatban tárgyalt 1955-1956 körüli diplomabírálatok is, melyek előnyben részesítették a finoman kidolgozott épületszerkezetekre alapozott terveket, a formai szempontból is kiérlelt műszaki megoldások és az építészeti kompozíció egységét, egylényegűségét. Az 1956-1957. évi féléves munkák és diplomatervek (illetve a rá következő évek hallgatói tervei) szinte robbanásszerű változást szemléltetnek: a diákok jelentős része egyszeriben a legfrissebb héjszerkezeti vívmányok, acél térrácsok, függesztett szerkezetek, lemezművek és egyéb szerkezeti újdonságok bűvkörébe került, s még azok is, akik nem ilyesfajta különleges konstrukciókban gondolkodtak, jelentős arányban a tartószerkezetek formai hangsúlyozásában látták a friss, előremutató megoldásokat. Ezt a tendenciát aligha lehet elképzelni egy olyasfajta épületszerkezeti-építőmérnöki oktatási gyakorlat alapjain, amely csupán a puszta műszaki racionalitásra, gazdaságosságra koncentrál, s közömbös a szerkezetesztétikai kérdések iránt. Mindez éppen az ellenkezőjére utal: arra, hogy az 1950-es évek első felében a szerkezetmérnöki vonalon is intenzíven érvényesültek markáns formai preferenciák, és fokozódott a nemzetközi (nyugati) tendenciák iránti érdeklődés.
Felmerül tehát a kérdés, hogy ha a kutatási periódus 1956-ban kijelölt végpontján nem csupán lezárult egy útkereső korszak, hanem megkezdődött egy új - a disszerens szerint mindmáig ható - oktatásfejlesztési törekvés is, amely a korábbi tapasztalatokra és a felhalmozódott egyetemi tudásra alapozva igyekezett egyensúlyba állítani az építészet „művészi és mérnöki oldalát”, akkor nem kellene-e jóval mélyebben ismernünk mindazon képzési programokat, tanszékeket, oktatói-kutatói közösségeket, amelyek a modern szerkezetalkotás és építéstechnológia fejlesztési irányaira, újdonságaira, formai kérdéseire koncentráltak? Nem volna-e szükséges jobban átlátnunk az építőművész- és építőmérnök-képzések - hol egymástól távolodó, hol egymáshoz közeledő - „territóriumait” és átfedéseit? Ha a képzés során a „mérnöki vonal” hallgatósága mindvégig nagyobb létszámú volt, és az 1950-es években diplomatémáik számos elemükben hasonlóak voltak az építőművész-hallgatókéval (miközben nyilván nagyobb arányban kaptak komplex építéstechnológiai és szerkezettervezési próbatételekkel teli feladatokat, pl. különféle ipari és közlekedési létesítményeket, mérnöki műtárgyakat), akkor talán nem marginális a kérdés, hogy vajon hol húzódtak ekkoriban e két szakterület kompetenciahatárai úgy az oktatásban, mint a szakmai praxisban, hol fonódtak össze és hol váltak világosan megkülönböztethetővé. Jóllehet a dolgozat több helyütt érinti, mégis érdemes lehet alaposabban szétszálazni és erősebben tematizálni azt a kérdést, hogy vajon milyen motivációk, képzési lehetőségek vagy oktatói hatások (oktatói elvek) alapján orientálódtak a hallgatók egyik vagy másik szakmai irányvonal felé, vagy - ennek pendant-jaként - milyen megfontolások szerint kapcsolták össze, illetve választották szét a két tagozat tanrendjét. Az is fontos - a dolgozat szempontjából különösen fontos - dilemma, hogy vajon mennyiben határozták meg, illetve milyen módon inspirálták az építőművész-képzésben érvényesülő esztétikai preferenciákat, értékválasztásokat a mindenkor aktuális szerkezeti vívmányok és a bennük rejlő új formai lehetőségek. Tanulságos lenne azt is megvizsgálni, hogy mennyiben hatottak a hallgatók gondolkodására a műegyetemi mérnöki kutatások friss eredményei - és fordítva: miképpen befolyásolták az építőművészek szakmai normái a „mérnöki oldal” megfontolásait.
Úgy tűnhet, hogy mindezen kérdésekre a válasz egyszerű és evidens: a mérnöki oldalt mindenkor a műszaki racionalitás, a technokrata szemlélet és az építőművészek készségeit, tudását csak kisebb mértékben igénylő feladatkör (mélyépítés, infrastruktúra-tervezés, statikai tervezés és méretezés, építéstechnológia-fejlesztés stb.) vezérelte, s választotta el a művészi oldaltól, miközben „természetes módon” befolyásolta is azt, a hallgatók pedig személyes vonzalmaik, habitusuk szerint választottak a két irány közül. Mindazonáltal az 1956-1957-es diplomatervek kapcsán említett tendencia és számos egyéb - az alábbiakban részletezett - körülmény arra ösztönzi a korszak építészettörténész-kutatóját, hogy ennél sokkal komplexebb viszonyrendszert feltételezzen. Ugyanis éppen az 1950-1960-as években válik olyan mértékben összetetté és dinamikusan változóvá a szerkezetmérnöki világ (nemzetközi szinten is), és éppen ekkoriban fogalmaz meg az építéspolitika olyan, minden korábbinál súlyosabb elvárásokat az építészmérnök társadalom felé, hogy az „egyszerű és evidens” válaszok aligha állják meg a helyüket.
Bár a dolgozat az ipari építészet kapcsán röviden kitér a helyszíni és üzemi előregyártás bevezetésével és oktatásával kapcsolatos törekvésekről, építéspolitikai motivációkról (IV. 7. fejezet), de az Építész Osztály / Építészmérnöki Kar mérnök tanárainak szerkezettervezői kreativitása, tudományos tevékenysége és oktatói aktivitása ennél bizonyosan sokkal gazdagabb és nagyobb hatású volt. Ehelyütt elég olyan jelentős oktató-tervező személyiségek szerepére és szerteágazó szerkezetmérnöki munkásságára emlékeztetnünk, mint Csonka Pál (akit természetesen a dolgozat is bőségesen idéz), vagy Mihailich Győző, Pelikán József, Menyhárd István, Gilyén Jenő, Gnadig Béla, Bölcskey Elemér, Kotsis Endre, Szmodits Kázmér és Szendrői Jenő (a Mesteriskolában). Szembetűnő azoknak az 1950-es években végzett hallgatóknak a megszaporodó száma is, akik az egyetemen megszerzett konstruktőri tudásukat már az 1960 körüli évekre önálló esztétikai értékű, mind építőmérnöki, mind építészeti szempontból kiforrott épületszerkezetek megalkotásával teljesítették ki: Dianóczki János, Kollár Lajos, Molnár Péter, Reisch Róbert vagy Seregi György tartozik a legsikeresebbek közé. Kétségtelen, hogy a második világháború lezárultától az 1950-es évek közepéig a gyakorlati praxisban (a megépült tervek terén) a szerkezetmérnöki kreativitás és innováció elsősorban az ipari építészetben tudott kiteljesedni, az egyetemen születő konstruktőri koncepciók, tervek, kutatások mégis igen szerteágazó irányokban zajlottak, s az 1950-es évek második felétől - a magyar építőipari lehetőségek kibővülésekor és a szocreál utáni megújulás jegyében felgyorsuló formakereső törekvések kapcsán - azonnal megmutatkozhattak a hallgatói munkákban. Aligha véletlen, hogy a következő évtizedben még mindig alapvető szakmai kérdés volt a „két oldal” kapcsolata: az Építőipari Tudományos Egyesület által 1964-ben rendezett Tartószerkezeti Konferencia egyik fő témacsoportját A konstrukció és a konstruktőr szerepe a mai építészetben címmel hirdették meg. A témacsoporthoz Gilyén Jenő az építőmérnök szakma részéről, Szendrői Jenő az építész (-mérnök? -művész?) szakma részéről járult hozzá - részben az 1945 utáni évekre visszatekintő - előadással, Menyhárd István pedig Szendrői gondolataira reflektáló hozzászólással kapcsolódott a vitához.4 Ez a három felszólalás önmagában is remekül illusztrálja, hogy mennyire komplex volt a háború utáni időszakban is - vagy talán éppen akkoriban igazán - a „konstruktőr” és az „építész” viszonya, hogy mennyire összetett kérdéssé vált az építőművész, építész(mérnök), építőmérnök, szerkezetmérnök, szerkezettervező, konstruktőr, statikus mérnök (és így tovább...) fogalmának jelentése - a szocreál ideológiájával összefüggésben kreált „építőművész”-fogalmon túl is. S ha ez így van, akkor bizonyára az oktatás pontosan ugyanezekkel a dilemmákkal állt szemben.
A hallgatók mindenesetre nemcsak az építőművész-képzésen, hanem bizonyára a „túloldalon” (a „mérnöki oldalon”) is sok inspirációt találtak. Az egyik legérzékletesebb példa erre Reisch Róbert esete, aki 1951-ben kezdte a Műegyetemet. Kaiser Annának adott interjújában meséli el, hogy Csonka Pál oktatói szemlélete, szaktudása és a Tartószerkezeti (Szilárdságtani) Tanszék szellemisége, hangulata lenyűgöző élményt jelentett számára, mert az épületszerkezet-tani tantárgyakat „magasba emelte”, s ekképp annak a hallgatónak is az alkotói kiteljesedés lehetőségét nyújtotta, aki „szabadkézi rajzból nem tartozott a legjobbak közé”, inkább mérnöki vénájú volt, de jó formaérzékkel és komponálókészséggel rendelkezett.5 Reisch mindezek hatására végül a szerkezettervezői specializációt választotta, s alig néhány év múlva már a legjelentősebb hazai héjszerkezetű épületek tervezésében vett részt. Talán nem kizárt, hogy az a szellemiség, amelyet Reisch ezen a tanszéken megismert, legalább olyan fontos volt a modernizmus „színfalak mögötti” jelenléte és a Rákosi-korszakbeli személyes történetek szempontjából, mint a disszerens által felsorakoztatott nem hivatalos közösségi események és tájékozódási források.
Nem szaporítva tovább a szót, az opponens megfontolásra ajánlja a kutatás bizonyos mérvű kiterjesztését az 1945 és 1956 közötti időszakban hivatalosan építőművész-képzésként definiált oktatási programok által centrumba állított tárgykörökön (építészettörténet, esztétikai-stiláris problémák, építészetelméleti irányok, kultúrpolitikai állásfoglalások stb.) túlra, az aktuális szerkezeti tendenciák műszaki és formai (esztétikai) kérdéseinek oktatása felé. Szükségesnek látszik tehát a szerkezetmérnöki képzés sajátos folyamatainak, belső problémaköreinek arányos - azaz jelentőségének megfelelő - mértékű beillesztése az építész- / építőművész-képzés történetébe. Ezt a célt magának a dolgozatnak a fókuszpontjai is kijelölik: a szöveg kiemeli ugyan, hogy a téma szempontjából a Műegyetem (BME / ÉME / ÉKME) képzési profiljából az Építészmérnöki / Mérnöki Kar „A” (építőművész) és „B” (építőmérnök / kivitelezőmérnök) tagozata a releváns, a IV fejezet mégis rendre az „A” tagozat történetének kifejtésére szorítkozik, a „B” tagozattal önálló alfejezetben nem foglalkozik. Természetesen a IV fejezet tartalmi gerince, a szocreálra való átnevelés, illetve a szocreállal való szakítás története indokolja az „A” tagozat előnyben részesítését, de önmagában nem magyarázza meg, hogy a „B” tagozat miért nem érdemes a bővebb elemzésre (természetesen nem az „A” tagozattal foglalkozó szövegrészek mértékében, de legalábbis az építőművész-képzéshez szorosabban kapcsolódó képzési elemei vonatkozásában). Ehhez a munkához a disszerens és témavezetője, Vukoszávlyev Zorán már jó alapokat teremtett a Periodica Polytechnica Architecture című folyóiratban publikált The Appearance of Prefabrication as a Subject in Architectural Education at the Budapest Technical University című tanulmányával, mely lényegében a fentebb említett IV 7., Legújabb szerkezetek, ipari építészet oktatása és a szocreál című fejezet témájának és tartalmának részletesebb kifejtése.
Végezetül hangsúlyozandó, hogy a disszerens a Csonka Pál Doktori Iskolával létesített jogviszonya idején rendkívül aktív és jelentős publikációs tevékenységet folytatott - elsősorban a doktori kutatás egyes résztémái (a „dániások”, a Mesteriskola, a műegyetemi építészképzés-történet egyes fejezetei, az előregyártás oktatásának kezdetei) tekintetében, de igen figyelemreméltó az 1956-ban külföldre emigráló építészek karrierjét feltáró cikkek sora is. Számos új kutatási eredményét nemzetközi szakmai színtéren, külföldi konferenciákon és folyóiratokban is közölte. A disszertáció azonban nem csupán e nagyívű kutatási periódus eredményeinek gondos összegzése, hanem az eredményekből összeálló „nagy kép” magasabb szintű analízise is.
KARÁCSONY RITA VÁLASZA AZ OPPONENSEK VÉLEMÉNYÉRE
Mindenekelőtt szeretném megköszönni A műegyetemi építészoktatás 1945-1956 között - Az építészeti fordulatok személyes történetei című doktori disszertáció tudományos értékelését az opponenseknek, Simon Mariannak és Haba Péternek. Észrevételeikre összefoglalóan kívánok reagálni, elsőként a formai, majd a tartalmi kérdések vonatkozásában.
Mindkét opponens számára nehézkessé tette az olvasást, hogy a szövegben csak számokkal hivatkozott képek a mellékletben találhatók, ráadásul a szöveg és a képmelléklet egy fájlba / egy kötetbe került. A doktori iskola szabályzatai miatt nem volt lehetőségem a képeket a szöveg közé illeszteni, hiszen abban az esetben bőven túlléptem volna a megengedett oldalszámot. Készíthettem volna azonban egy felhasználóbarát verziót, ahol a hivatkozott ábrák az adott szövegrész alatt kapnak helyet, a képmelléklet pedig csak az 1947-1960 közötti hallgatói terveket és a diplomamunkák bírálatait tartalmazza. Ebben az esetben számos kép két helyen is szerepelt volna - a fő képmelléklet, a hallgatói tervgyűjtemény egységét nem lett volna szerencsés megbontani -, de minden bizonnyal ez lett volna a kedvezőbb eljárás.
A III. 3. fejezet figyelmetlenség következtében maradt ki a tartalomjegyzékből. Elhangzott, hogy a IV 6. fejezet túl sok alfejezetből áll. Ez a rész a doktori kutatás - azon belül az interjúzás - egyik legfontosabb eredményét tárgyalja: azokat a módszereket mutatja be, amelyek lehetővé tették a hallgatók számára a modern építészet megismerését a szocialista realista stílusdiktátum ideje alatt is. Az egyes módszerek jelentőségére szerettem volna felhívni a figyelmet azáltál, hogy külön alfejezetekben esik szó róluk, és így első ránézésre is látható, hogy hányféle megoldás létezett. Mindezek ellenére persze össze is lehetett volna vonni néhány témát, vagy akár egy alfejezetben sorra venni a példákat.
Simon Mariann bírálatában kiemelte, hogy míg a dolgozat az előzményekről szóló I. fejezetében hármas felosztás szerint mutatja be a modern mozgalomra tett reakciókat, addig ez a logikus felosztás a későbbiekben megbomlik. Az oktatásban az 1920-as évek második felében kezdtek reagálni a modern építészeti törekvésekre, egyfelől külső, szakmai nyomásra, másfelől belső kezdeményezésre, egyes hallgatóknak és egyes oktatóknak köszönhetően. Ezt a logikát nem lehetett egy az egyben rávetíteni a szocreálra és az a körüli évekre, hiszen a stílusdiktátum idején alapvetően az egyetemen kívülről, felülről fogalmaztak meg elvárásokat az oktatók és a hallgatók felé. Igaz, találunk belső kezdeményezéseket is, voltak olyan párthű hallgatók vagy oktatók, akik mielőbb szerettek volna átállni a szocreál tervezés útjára - motivációjuk azonban inkább politikai, mint építészeti meggyőződésből származott. Mindezek miatt a hármas felosztás helyett a későbbi fejezetekben fontosabbak tűnt a külső-belső nézőpontot hangsúlyozni, és emellett, néhány résztéma kapcsán egyéb szembeállításokat tenni: a gyakorlatszerzési lehetőségek tárgyalásakor például az oktatókat és a hallgatókat, a szocreálra történő átállás esetében pedig a tervezőirodákat és az oktatás területét szembehelyezni.
Haba Péter opponenciája rámutatott, hogy érdemes lett volna a műegyetemi építészmérnöki képzés 1945-1956 közötti története során a művészi / tervezői oldal mellett hasonló vagy legalábbis erőteljesebb hangsúllyal foglalkozni a mérnöki / szerkezeti oldallal. Körültekintőbben feltárni a szerkezettervezés oktatásának innovatív elemeit, amelyek eredményeként 1956 után, a szocreált követő korszakban merész héjszerkezetek és előremutató mérnöki megoldások jelentek meg a hallgatói terveken.
Teljesen jogos elvárás, főleg, ha a doktori disszertációban többször is hangoztatott megállapításból indulunk ki, miszerint Kotsis Iván elve, a „konzervatív haladás” vagy „tartalmas egyszerűség” az 1920-as évek végétől kezdve évtizedeken át tovább öröklődött és talán még napjainkban is jellemzi a műegyetemi építészmérnöki képzést. Kotsis úgy vélte, hogy a haladás faktorát a korszerű, ugyanakkor gazdaságos és célszerű szerkezetek adják - nevezhetjük ezt a mérnöki oldalnak -, míg a konzervatív faktort az építőművészi önfegyelmezettség, önkritika - a tervezői oldal -, melyhez az elmúlt korok emlékeinek tanulmányozásából lehet ihletet meríteni.
A szerkezettan, szilárdságtan, összefoglalóan a mérnöki tárgyak oktatásának története abból a szempontból is rendkívül jelentős, hogy a műegyetemi oktatók tulajdonképpen mindig is az építészet mérnöki és művészi aspektusának egységében gondolkodtak, eszerint dolgozták ki az újabb és újabb tanrendeket - igaz, hol az egyik, hol a másik került előtérbe.
Vizsgált korszakunkban is hol az egyik, hol a másik felé billent a mérleg nyelve, bár az 19551956-os negyedik tanulmányi reform - a tanulságokat leszűrve - a két tagozat órarendjének kiegyenlítésére törekedett. Kérdés, hogy ez a „stabilnak” nevezett tanterv a valóságban mennyire volt hosszú életű. Szinte biztos, hogy hamarosan ismét felborult az egyensúly - de ez már az építészetoktatás következő időszakának problematikája. A disszertációban tárgyalt 1945-1956 közötti építészoktatás-történet az előzményeken túl a szocreálhoz vezető útra, a stílusdiktátumra és annak lezárására koncentrál, alapvetően a szocreál megjelenését és hatásait vizsgálja az oktatás területén. Legfőbb témája tehát a szocreál; a stílusdiktátum időszakában pedig egyértelműen a művészi oldalé volt a főszerep. A kimondottan szocreál tervezésnek alárendelt tanrend az „A” vagy „építőművész” tagozatot érintette, a szerkezeti megoldások esetében általánosságban a hagyományosabbakat részesítették előnyben. Az újításokat leginkább az előregyártás terén, eleinte főként az ipari építészetben várták a tervezőktől, mérnököktől.
A fentiek miatt bátorkodtam a témát a stíluskérdések felől közelíteni, hiszen a szocreál mindenekelőtt a stílus kapcsán fogalmazott meg elvárásokat az építészszakma és az építészképzés irányába. Végzettségemből adódóan egyébként is ezt a területet éreztem közelebb magamhoz. Persze ez önmagában nem mentesített volna a feladat alól, tehát, hogy tanulmányozzam az 1945-1956 között kiadott hivatalos és a hallgatók által készített, mérnöki tárgyakhoz köthető jegyzeteket, valamint vizsgáljam, hogy milyen mértékben és mélységben oktatták ekkoriban a legújabb szerkezeteket. Úgy gondolom azonban, hogy ez a téma egy önálló doktori kutatás alapját képezhetné, ami már az 1960-as, 1970-es évek késő modern, szerkezeteket esztétizáló építészetéhez vezet és annak az oktatásban is fellelhető előzményeit tárja fel.
A mérnöki oldal jelentőségét felismerve, ugyanakkor nem szerettem volna teljes mértékben figyelmen kívül hagyni a kérdést, emiatt foglalkoztam a doktori dolgozatban az előregyártás oktatásának megjelenésével. Ezt két tényező is indokolta: ez is külső hatásra - egy 1951-es, az előregyártás fokozásáról szóló határozat következtében - került be a tanrendbe, akárcsak a szocreál tárgycsoport, illetve a legújabb szerkezetek kapcsán a megkérdezett interjúalanyok a nyári gyakorlatokon élőben tanulmányozott előregyártást emelték ki a legtöbb esetben.
Az 1945-1956 közötti szerkezetoktatás története mellett egyébként hasonlóan fontos lenne még a városépítészet oktatástörténetével is akár önálló kutatásban foglalkozni. Az 1953/54-es tanévben jelent meg ugyanis a tanrendben a „C” vagy „várostervezői” tagozat, aminek következtében a korszak diplomamunkái között rengeteg városrendezési vonatkozásút találhatunk, ráadásul részletes bírálataik szerencsésen fennmaradtak a jegyzőkönyvek mellékleteiben. A városépítészet oktatása a hatalmas forrásanyag miatt végül szintén csak érintőlegesen került be a dolgozatba.
A szocreál építészetoktatás és előzményeinek kutatása során tehát szándékosan a stíluskérdések irányából közelítettem a témát, tudva, hogy a mérnöki oldal és a városépítészet sem elhanyagolható. Az ipari és a városépítészetre azonban a szocreál képzésben részesült interjúalanyok úgy tekintettek, hogy ezek a területek egyfajta kibúvót jelentettek, ahol nem kellett a stílus ügyében állást foglalniuk. Az építészettörténeti megalapozottság mellett az ő személyes emlékeikre is hagyatkoztam, mikor a tervezői oldal és a stíluskérdések kiemelése mellett döntöttem.
Az 1945-1956 közötti építészetoktatás története valóban még számos szempontból vizsgálható, vizsgálandó a későbbiekben. A más irányból történő megközelítések többek között hozzájárulhatnak az 1960-as, 1970-es évekbeli építészetoktatás előzményeinek feltáráshoz is.
A kutatások folytatása a disszertációban kiemelt korszakokon túlmutatóan is alapvető fontosságú lehet a BME Építészmérnöki Kara számára. A folytatásra az elmúlt másfél évben magam is kísérletet tettem: kicsit ugorva az időben, az 1970-es évek végi, 1980-as évekbeli oktatással kezdtem foglalkozni tizennégy interjúalany, tizennégy egykori építészhallgató segítségével. Ez a kutatás már a késő modern építészet válságára adott válaszokat boncolgatta, és ebben is szinte minden esetben szóba került az építészet két fő összetevője, a művészi és a mérnöki oldal.
Egyetemi tanár. E-mail: simmar@t-online.hu
A vizsgált időszak személyi átfedéseiről lásd Petróczy Gábor - Saád József: Építésügy - tervezés - tervgazdaság (1945-1956). In: Ellenszélben. A településpolitika és a falvak a kommunista diktatúra évtizedeiben. Szerk. Horváth Gergely Krisztián. Bölcsészettudományi Kutatóközpont - Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest 2022. 13-119.
Docens, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Elméleti Intézet. E-mail: phaba@mome.hu
Az előadások leiratait a Magyar Építőipar (1964) 3. száma, Menyhárd István hozzászólását a Magyar Építőipar (1965) 2. száma közölte.
Kaiser Anna: Építészgondolatok II. A történelem árnyékában. Budapest 2017. 48.
